Kolozsvár, milyen vészes a
barátságunk-sorsunk.
A legnehezebb időben
fogadtál öledbe,
mikor feletted
sóhajt az erdő,
s jajgat a határ.
Nézem a Szamost,
(régi ismerős,
ott folyt el Kosály mellett.)
Bámulom a bekéklő hegyeket.
A házak diákkorom idézik,
az ifjú éveket.
Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik.
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.
Egy nap lerontá Prusszia trónusát.
A balti partot s Adria öbleit
Vér festi s a Cordillerákat
S Haemusokat zivatar borítja.
Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,
A Dardanellák bércei dörgenek,
A népek érckorláti dőlnek...
Psyche bíbor kebeléből
Repülj le felém,
Eged fényes aetheréből
Csöpögtesd belém,
Oh, Szerelem! malasztaid
Mennyből eredt balzsamait.
Hol van lelkem rokonfele?
Jer, jelentsd ki már!
Repülj kebelembe vele,
Szívem alig vár;
Repdez, mint Noé galambja,
De enyhelyét nem láthatja.
Az „ismeretlen” költőket bemutató sorozatunk egyik érdekes egyénisége az örökálmodó, az élet szelíd idilljeinek muzsikása, a XIX. század költői nemzedékének, Pósa Lajos nemzedékének egyik hűséges lantosa, révkomáromi Pap Gyula ügyvéd, aki egy hasonnevű írótól megkülönböztetésül vette fel utólag a Nógrádi előnevet. Szülei nemes Pap Károly és Okolicsányi Rozália régi felföldi protestáns-földbirtokos családok leszármazottai.
Szeleknek táncát kis sirályok várják,
A vén sas immár összecsukta szárnyát.
Szikláján gubbaszt. Önmagának szobra
S emlékszik régi elmúlt viharokra…
Hasonlók többé nem lesznek soha!
– Zúgott az Isten villámostora.
Hegyek gördültek, felhők tornya rengett
S felettük mint a Végzet, ő kerengett.
– HAMLET: Lenni, vagy nem lenni? BABITS: Úgy látszik, mégsem lenni! legalább is szerkesztőnek aligha lenni…
Két füzet fekszik előttem. Az egyik a NYUGAT IV. 16-iki, a másik a kolozsvári (és ha az oláhok megpukkadnak, akkori is Kolozsvár-i) ELLENŐR, ugyancsak IV. 16-iki száma. Furcsa találkozás! Az első idehaza Csonka-Magyarországon vicsorgatja elhullajtott forradalmi csikófogait, míg a második 16 harcos évet áldozva az elszakított...
Kipp… kopp… könny hullt a rögre csitt!
Csodák történnek még manap
S a könny nyomán, a könny nyomán
Virág helyett egy szív fakadt.
Csodák történnek még manap.
És hullt a könny és hullt a könny,
Hogy száz meg száz új szív terem.
Pipacsszőnyeg a friss mezőn…
Teherbeejtett réteken
Bíborpiros sok szív terem.
Álom bóbiskol a szobánkban,
Mint ködlő tón fehér virág.
És meserétek küldik hozzám
Tubarózsáknak illatát.
A kis fiam ágyában szunnyad.
Ezüst fátyolt terít az éj.
És lenn, szívemben ményen, messze
Halkan síró muzsika kél.
Az orgonák tán mostan nyílnak…
(Álmában a fiam nevet.)
De régen is volt… elmúlt s többé...
A templomajtó álmodó homályán
Botorkálva jár egy-egy röpke fény,
Mint vázna, álmos kis ministráns arca.
S az örök-mécs a papnak köpenyén
Sötét hímzést sző az aranyba át
És túlvilági fényben ragyogtatja
Szentek fején a sárga glóriát.
Ragyog az oltár, mint a tónak mélye,
Mikor a Hold néz bele szomorún
És bíbor foltok gyúladnak parázslón
Krisztus fején a töviskoszorún.
S a pap imája fojtottan vergődik,
Mint egy fehér, bús haldokló galamb.
Ezt a szerelmet hogy mesélhetném el,
ezt a szigorút, furcsát, szótalant,
melyből csak ráncolt homlok látszik itt fent,
bár ezeréves pokol forr alant?
Hogy mutassam, s magam is hogyan nézzem,
hisz tenyeremre nem tettem soha:
előlem is nehéz dobozba zártam,
látszólag födje pókháló s moha.
Elnézem, mások ajkáról be könnyen
repülnek jelzők, mohók, színesek,
míg én, akármily szürke vallomáskor
úgy érzem, tiltott gyökeret nyesek!
Nyugodj bele, én is belenyugodtam:
A fák legmélyebb árnyán
Búsong a régi rom.
Borostyán fut magasra
Az omladék falon.
S egy nőszobor áll némán
Az omladék között,
Kőrózsa-koszorúzta
Márványba öltözött.
Hó vállát megsebezték,
Ujját letörték,
S mint bánat, megrepeszté
Kemény kő kőszívét.
Halott lányka emlékének
A megfagyott öbölben
jégbe szorult a csolnak.
A hallgatás bárányai
melletted vándorolnak.
Mégy lankadón és szelíden,
glóriásan és nézelődőn
a vattás békesség felé
véget ne mérő jégmezőkön.
Kibomlott és havas hajad
meglobog és ismét elül...
Komédiás vagyok az élet színpadán.
Kacagásra torzult arccal játszom szerepeimet,
amelyek lárvát kényszerítenek reám,
a taposó hétköznapok álarcait.
Megadatott nekem a tisztánlátás
a hazugság, a bűn ránkerőszakolt szemüvegén keresztül.
De mint ér a látás,
mit ér, ha megtapintom a döbbenetes valót,
ha érzem fojtó polipkarjait,
amelyek minden hitet, álmot befonnak
és gyönge vagyok, mint a hajától megfosztott Sámson.
Saját magánál kétszer volt nagyobb,
saját vérénél hétszer pirosabb
a napkeleten naplenyugtakor
éj s dél között támadó telihold.
Ókertben, telihold iránt tekergő
ösvényen mentem, esteli tekergő,
a vérben ázó telihold felé;
sajnálni mertem, mert hisz biztosan bús,
ha úgy kanyargat ím maga felé,
hogy lábam versláb, utam kusza jambus
s a némaságom zengő vers leszen,
és jaj, mitévő lesz a szép eszem?
(Ne járjatok a holddal! mámoros
útján hány irtatlan tájra lökött!
I.
Jézus édesanyját magasztald csak te ezüst nyugalom.
Magasztaltassál ó, legvígasztalóbb csengés:
Mária Asszony áradó, tiszta hangja!
Szállj le halkan,
szomjú lelkem mélyire szállj le most:
csittítsd már el zajongó vérem csúnya szavát!
Te szeress csak engem, te nézz rám egyetlen Mária!
Mint fognyomok az elszáradt kenyérben
mint mosolyok a görögdinnye száján
mint levegő a felfújt alkonyatban
mint lábadon a friss szúnyogcsípés
mint szisszenés a csipkebokor ágán
mint eperben az édes pukkanás…
úgy nyílik ránk a május
mint záporban az utcán
a sok színes esernyő:
kibomló friss varázs.
Ha majd a rózsa bimbót bontogat,
S a csacska szellő lágyan muzsikál:
Ha elindul a napsugárfogat
S belőle boldog szép Május kiszáll,
Bízó lélekkel állok én elé,
Esdő koldusként rávetem szemem,
S megkérem halkan, jöjjön el velem!
Kínlódva szólok, ha a májusi futórózsák
tomboló lugas-versenyét nézem,
egyedül talán az ámult hallgatás lenne a méltó,
a tűzként emésztő történet aszkézise,
de akkor nem szabadott volna
ily közelre mennem,
ennyire közelről látnom
az elromosodott nagy barátságokat...
Este van, nyár van, mosolyog a csend.
Szellő, madár és ember elpihent.
Valami titokterhes boldogságtul
Ákácok könnye: nagy, fehér virág hull.
Oly frissen, könnyen megyünk egymás mellett,
Mint eső után gyöngyviráglehellet.
Fehér virág közt szótlan lépdelünk,
És a Jóisten szembejön velünk.
Magyar népköltés
Sírva sétál a kapuban János,
Kérdi tőle a gazdasszony:
,Mi most a baj János?’
«Ha az asszony megengedné,
Hogy a kapun belül mennék.»
,Lehet, szívem, János!’
Sírva sétál kapun belül János,
Kérdi tőle a gazdasszony:
,Mi még a baj János?’
«Ha az asszony megengedné,
Hogy a ház elébe mennék.»
,Lehet, szívem, János!’
Kristály Balázs gyűjtése
Székelykeresztúron van egy tó. Régebben a mostani tó helyén egy házikó állott, amelyben egy szegény özvegyasszony éldegélt.
Történt egyszer, hogy az asszony a szapulást valami ok miatt elhagyta nagypéntekre, pedig ezt a napot a Székelyföldön igen megszokták ünnepelni. A templomba menő emberek beszóltak Kati nénihez, hogy menjen velük templomba, de ő bizony azt mondta:
- Dehogy megyek. Szorgalmasabb dolgom van nekem a templomnál. Szapulót raktam s még ki kell sújkolnom. Imádsággal nem sújkolódik ki a ruha.
Zólyom vármegyében, az apró faházas Gyetva faluban élt egy favágó a feleségével, Ilával. Volt egy pici, nem egészen négy esztendős, helyes leánykájuk. Hanka volt a neve. Piros arcú, szőke hajú, nevetős kékszemű apróság. Szemefénye a kis családnak. Kedvence az egész tót falunak.
Hajnalban kelt a gazda. Megimádkozott, elfogyasztotta a nagy tál rántottlevest, melyet a felesége készített, kétfelé törülte a bajuszát, és így szólt:
- Isten áldjon meg, feleség! Nekem a magas Polyána hegy oldalába kell máma mennem. Erdőt irtunk. Messze van az ide. Nemigen jöhetek haza ebédelni. Pedig jó lenne egy kis meleg ebéd. Nem tudnád kihozni az ebédet az erdőre, dusicska moja? (Lelkecském)
- Szívesen édes uram. Még Hankát is felviszem magammal. Hátha piroslik a málna.
- Bizony, piros és illatos. Édes, mint a méz.
1
Élt régen, nagyon régen a mi falunkban egy tanító, Bólyi Mátyás volt a neve. Az öregemberek ma is szeretettel emlékeznek róla. Bólyi Mátyás azt tartotta, hogy ami a lónál az a zab, az a gyermeknél a játék. Ha a ló húz, megérdemli a zabot. Ha a gyermekek jól tanulnak, megérdemlik, hogy utána játszogassanak.
Ezek a játékok egy gyepes téren, a vártemplom bal oldalán folytak. Vártemplomnak azért nevezték, mert a templom valaha egy várkastély tartozéka volt. Később átalakították kolostornak a veres varátok számára. Ezek a most már omlófélben lévő épület külső falának fülkéjébe a Szűz Mária színes szobrát helyezték el, mint ölében a kis Jézus. Gyermekkoromban sokszor megbámultam aranyszegélyes kék palástjában, amint szelíd tekintete e térden ülő fián pihen.
rólad szól énekem, e keserű
ének, mely éjnek idején
patakként ömlik belőlem.
Előttem-utánam, mindenütt
jajszó; rongyosok, éhesek
seregei nyöszörögnek
körülöttem s mégis minden
szenvedés között látom
napi kínod millió remegését
cikázni hangtalan életed mögött.
Bús vagy és szomorú
tekinteteddel úgy jársz az utcán,
mint aki nem tudja, hova tart,
mit keres, miért él...
Kicsi földdarab, Erdély, enyém vagy.
Bensőm melegében hozzásimul arcod
édesanyám arcához, ki messze, más határon
őrzi a képét itthon maradt fiának.
Szent vagy, mint ő, ki méhében hordozott:
szegény, esett sorsú, kicsi édesanyám,
nagy, fekete, epedő szemével.
A te szemed is olyan:
örvény, titok, csodálatosság, zene,
mély, mesélő tekintetedben
valami örök borongással.
Úgy súgtad, induljak csak el...
Verses útirajz-részlet
Sárgul már a bánsági nyár,
ámbraerdők a júliusi esték
s múltat sebez égő illatuk.
Tavalyelőtt, ilyen estén
a Dómtéren sétáltál
s az ismerősöknek
csöndesen újságoltad:
„– A fiam Marosvécsre megy,
ilyenkor összejönnek ott...
A havasokat szeretem,
Szeme a bérceket csókolja,
Honnan a sas száll nap felé,
S hová nem ér a lomha gólya.
Epedem az erdők vadonját,
A vadvirágot, méhek ha dongják,
A patakot, mely ott foly át.
Szeretem szívvel, ihletetten,
Mert itt születtem!
A Hargitát, ha zúgni kezd,
Mély áhítattal hallgatom.
Évezredes, ős szimfóniába...
Egy új szál indult el az Élet-orsón…
s a Retyezátról tompán, dübörögve,
egy péntekre virradó hajnalon,
mint lavina gördült alá a sorsom.
Egy galambbúgos udvarban megállt,
– már új búzától roskadt a híd,
s a „madám” kiszólt apámnak: „fiú!”
S apám, ki ezt boldog percet várva,
egy galambpárral enyelgett a kertben,
cipőjéről a port szépen leverte...
Ki felvállaltad
az elnyíló virágok sorsát,
„kit szóra semmi sem ajz!
kőkoporsódnál holtod után is
az emberi faj kering,
imádkozik, mereng,
és lábadnál alszik, ha lehet,
a temetőhegyen,
hol se herceged, se fecskéd
nincs veled, s nem véd
a fellegekből reggeltől-estig
lepergő fény
vigasztalan valóságától
semmi.
Jobbnál jobb gondolatok
Gondolják át helyettem
A gondtalan élet gondjait.
Gondoskodó gondolatok...
Gondűző poharak
Gondjaira bízom magamat.
Gondolkodom...
Gombolkozom a nagybetűsről lefelé
Gond nélkül.
2009
A hegyeim pompás fekete mének…
Szelek kantárján rugaszkodnak szélnek,
Sarkallja őket füttyös éjszaka.
A gyorsvonat most fényt villant a tájra.
Feltűrt gallérú bő ballonkabátban
a gondolat vacogva fut haza.
A hegyeim pompás fekete mének,
nekirohannak nyerítve az éjnek,
patájuk zúzza félelmem jegét.
Ablaknyi fényben lábujjhegyen állva,
gyermekkorom dalait dudorászva
végigsimítnám táltosom fejét…
föl-fölhorkan a ló
cimpája ina reszket
vadszagot érez
félve lép mint a vak
meg-meghajlik a föld alatta
zsombékos süppedékes
se kantár se sarkantyú
csak egy sovány kötőfék
s két elszántan szorító térd
a zubogó patakot hallod-e
vagy ereidben
a vért
A sátán arca ott van,
amerre jársz az úton.
Míg lépted bátran koppan,
ő rád les, hogy hazudjon.
Szemedbe néz, ha éppen
úgy tartja érdemesnek.
Gonosz szemek… s tiédben
új áldozatra lesnek.
Vigyázz minden szavadra,
fecsegni nem tanácsos.
Zárd mélyen önmagadba
dús véleményvilágod!
– A harmadik harmad –
Ha egyszer majd te is velem jössz,
itt a Kis-Duna partján
szebb lesz az út:
a fűszálak puha szőnyeget szőnek
lábad elé,
s az ösvény szélén, amerre jársz...
Vendégmunkásként, ismerős ég
alatt szolgálni köt a hűség.
Hazám enyémnek itt hazudják
ismerős szagú mellékutcák.
Szegődtem volna mindenesnek
az időhöz, de elkergettek...
Borostyánkőnél szebben csillanóan
– a nap színe még mindig benne van –
üvegtálkába rejtett tiszta tó van,
kincset kínáló, édes messzeség.
És mennyi nedv szökött az ébredt ágba,
hány szűzi bimbó lett virágcsoda,
mi kelyhét hogyha nap felé kitárta,
hány zümmögő méh lopni járt oda...
Légy egyszerű, kedves dalom,
Mint a virágcsokor az asztalon.
Az élet lassan-lassan eljár,
Te légy vigaszom, verseskosár!
Az én dalom mindég egyszerű,
Szerény, virágkosárszerű!
Legyen csodás színével ható
Virágszál abban minden szó…
1982
A hegy gerincén ért az alkony,
Köröttünk két nagy óceán.
Vizeink kelet és nyugat
Lejtőin keresnek utat,
Én állok az idők falán.
Nézem, mint Pompei pusztulását
A virrasztó, hű katona.
Partunkat mossa mindkét tenger,
Magyarnak így marad az ember,
Ha nem tartozik sehova.
1945
Ha majd a parton ülve elszámlálgatom,
hány mondatot jegyeztem már papírra s hányszor
tűnődtem rajtad el, míg odvas csónakom
szelíd habot kevert a tón: magadhoz láncolj!
Erősebben, mint eddig. Hadd legyek veled
egészen egy s mit el nem mondtam, íme most már
te mondd el bennem s általam. Agyam felett
te légy az Úr s szívemben is te illatozzál!
Így zendítek rád érzékszerveimmel,
mint a madár, ha reggel hozzád sír fel.
Talán egy könyvben vagyok egy betű.
Talán egy szó.
Talán egy költemény.
Mit tudom én.
Csak azt tudom,
hogy nagyon szomorú lehet az a mondat,
mit kiolvas belőlem valaki,
ha letette a tollat.
Nincs más dolga, csak segítsen:
boltba menjen, megterítsen,
öccsét, húgát jól ellássa,
csirkét, pulykát is vigyázza.
Fáradtan, ha hazaérek,
üljön mellém és meséljen,
s ha dorgálom is, rám tekintsen,
– képzeltem a fiú-Istent,
gyerek módra, hisz neki is volt
gyerekkora, apja, anyja,
Húga, bátyja, bubája és pár barátja.
S ha elesett, hogy ne fájjon,
csókolta az anyja százszor…
Mária, nekem fáj most,
mintha fiad volnék, te ápolj!
hirtelen SMS.
hm...
van ilyen.
te is már ismered,
jobb, ha nem nevetsz.
nap, mint nap megkapom:
valami hajnalon
meleg ágyadon
vagy kint a padon.
sípolás,
rettegés.
telefon keresés.
remegő ujjak.
belső reszketés -
műanyag gombokon
mostoha sorsomon
eszetlen olvasom:
elmúlt a szenvedély
2009
terasz-mellvéden tollászkodó
szürke galamb mögötte
virággal csorduló zöldre-
festett láda
félárnyék van:
átlag
burukkol a galamb
tele a begye
társra vágyik
ó szemelgető boldogság
címerbe illő jelkép
nemhogy leparittyáznám
morzsát hintek
édesgetem
1975
Ahol a feldobott kő földet ér
visszahullnék legvégül oda
a selymes porba mezítlábas sárba
a málnabokrok s körtefák alá
a kékszőlőtől illatos lugasba
mint verandánkon álldogáló árnyék
a perzsaszőnyeg rojtjai alá
az elfelejtett tiszta gyermekkorba
az andalító édes anyaölbe
Nagy kék szemed egész befed.
Lelkem dalol, de csak neked.
Egymásba nézünk hosszasan,
Mindent feledve, boldogan.
Amíg mesél a drága csend,
A szélnek könnyű szárnya leng,
S a homlokomra hullatod
Könnyes, szerelmes harmatod.
Pilis, 1955. II. 28.
Boldog a gyermek, ha féli
A fenyítést atyja kezéből,
És boldog a férfi,
Ha tiszta lélekkel állhat reggel
A tükör előtt: terhét
Egyenes derékkal hordja
És állja
A mindennapok próbatételét.
Becézem magam biztatókkal,
mintha te mondanád: szeretlek.
Mintha te tartanál, fogódzom
magamba - bennem már elestek
asszonyok annyian, tudod, és
bennem feledkezett egy nagyon.
Becézem magam biztatókkal.
Kés és méreg az asztalon.
Győri Ernőnek
Dicsérem én valamennyi virágot!
De mindük közt a rózsa: legszebb!
Tavaszi rózsák, ti úgy ültök a fán,
Mint a kanári madár, ki hűvös tavasszal
Leült a rügyellő rózsatőre s fázván
Igen didereg szegény.
Virágvasárnapi felhő, messzire szállasz!…
Hahó, ott repül egy tépett rózsakosár!
Szép a világ ma! – Szép vagy ó vasárnap! Vívják
Éneklő tornyaid az ittas egeket!
S leánykáid éneke, bástyáid koszorúja, délceg katonáid...
Ez is babonás nap, csak éppen ellentéte a pénteknek, mert még a kisgyermek is tudja, hogy a Szent György nap a legszerencsésebb nap az egész naptárban. A magyarázata ennek már valamivel természetesebb, mint a pénteknek. Szent György a tavaszt jelenti, a természet örök megújhodását.
S a természet ölén élő nép szereti a tavaszt. Tehát várja Szent György napját, és minden jóval ékesíti.
Például a Szent György napján fogott ürge bőréből készült pénzeszacskó soha ki nem ürül.
Szent György előtt fogott pillangó nagy szerencsét hoz.
Bíbor palástot adott rá a gúny,
s tövisből készült zsidó-koronát.
Úgy járta meg a Koponyák-hegyét,
a Golgotát.
És sötétség lőn a földön.
Bíbor palástban jár a szeretet
és bíboros a jóság megint.
Hiába támadt volna föl tehát
s hiába szenvedett annyi kínt?!
Az ember rossz, az ember konok.
