Mikszáth Kálmán: A játszópajtás

1

     Élt régen, nagyon régen a mi falunkban egy tanító, Bólyi Mátyás volt a neve. Az öregemberek ma is szeretettel emlékeznek róla. Bólyi Mátyás azt tartotta, hogy ami a lónál az a zab, az a gyermeknél a játék. Ha a ló húz, megérdemli a zabot. Ha a gyermekek jól tanulnak, megérdemlik, hogy utána játszogassanak.
     Ezek a játékok egy gyepes téren, a vártemplom bal oldalán folytak. Vártemplomnak azért nevezték, mert a templom valaha egy várkastély tartozéka volt. Később átalakították kolostornak a veres varátok számára. Ezek a most már omlófélben lévő épület külső falának fülkéjébe a Szűz Mária színes szobrát helyezték el, mint ölében a kis Jézus. Gyermekkoromban sokszor megbámultam aranyszegélyes kék palástjában, amint szelíd tekintete e térden ülő fián pihen.
     Egyszer aztán a veres barátok is elhagyták a klastromot, mivelhogy kénytelenek is voltak vele; elkergették a törökök. Fogta erre magát a klastrom, ő meg a templomnak mondott istenhozzádot: lassan-lassan leomladozott. A templomnak is kedve lett volna egynéhányszor ledőlni, de a parasztok folytonosan javították, hát kénytelen ott állni. Ugyanez mondható a kőkerítésről. Minthogy az elhagyott udvar használatát a mindenkori tanítóknak engedték át, ezek felügyeltek rá, sőt, ahogy elromlott, pótolták az omladozó kolostor köveiből. Hiszen a zárt udvarnak jó hasznát látták a tanítóék. Igaz, hogy bokrokkal, fákkal volt benőve, mint egy őserdő. Sok munkába került volna kiirtani, de azért némi kis zöldségeskert kitelt belőle. A kis libáknak is volt ott pázsitja. Némely esztendőben gyümölcs is került a fákról.
     A templom nyitott bal oldalán vidám élet volt. A játszadozó gyermekek lármája néha a harangzúgást el elnyomta. Járta a „pige”, „tente bólé”, méta, „kampa”, birkózás a fiúk között, míg a lányok „bújócskát” játszottak vagy „rókanénit”, a labdával egyszerű „puffancsot”. A lányok nem vegyültek a fiúk közé. Külön játszottak.

2

     Csak egy fiú akadt, Oroszi Mihálynak, a szűcsnek hasonnevű fiacskája, aki eljátszadozott a leányokkal is, amiért eleget csúfolták a többi fiúk. Sőt már be sem akarták benni a métába. Azt mondták: „Eredj a lányokhoz!” Különösen a Bólyi ikrek, Gábor és Miklós, a két szóvivő (a tanító fiai) üldözték emiatt.
     - Mondd meg az anyádnak, adjon rád szoknyát és növessze meg a hajadatNo, azt ugyan nem lett volna érdemes megnöveszteni: csúnya veres haja volt szegénynek. Hanem azért igen jófiú volt. Jóeszű, szorgalmatos, bár cingár, törékeny testű, félénk, pirulós, szelíd. Igazán jobban illett a lányok közé, akik azonban maguk is figyelmeztették.
     - Ne játsszál velünk, Misike, mert kicsúfolnak a fiúk!
     - De mikor ők nem akarnak bevenni!
     - Majd bevesznek, ha látják egy darabig, hogy nem tartasz velünk.
     Misike azonban nagyon szeretett játszani. Nem tudott ellenállni, mint ahogy nem maradt veszteg a csikó, ha az egész ménes ficánkol. Arca kipirult, szeme csillogott, homloka ragyogott. Szinte szép volt játék közben. A haja is megsötétedett az izzadtságtól.
     Egy délután, amikor az iskolába belépett, általánosan feltűnt a különös pohos formája. Olyan volt lenge gyolcs gatyájában, kidudorodó ingjével, mint egy középen átkötött zsák, ha felső része babhajakkal van megtömve.
     Beült a helyére, s mialatt a tanító úr az összeadást magyarázta a táblán, egyszer-egyszer benyúlt az inge hasadékán, kivett valami hosszúkásat, alakra a borotvanyelekhez hasonlót, s jóízűen ropogtatta a szájában.
     A kis Bólyi Miklós észrevette, s iparkodott a háta mögé jutni.
     - Mi van az inged alatt, Misi? – kérdezte nyájasan. – Mi lehet az a gömbölyű?
     - A labdám.
     - Hát a többi?
     - Édesapám hazajött Gyarmatról, jó vásárja volt, egy kis szentjánoskenyeret hozott.
     - Ó, te golyhó, hát ott kell azt tartani?
     - Nincs zsebem.
     - Nem szúr?
     - De – bólintott Misi mosolyogva.
     - Adj nekem is egy darabot, mindjárt nem fog úgy szúrni.
     Miska benyúlt a hasítékon át, kihúzott egy darabot, átnyújtotta Miklósnak
     - Jó tettért jót várj! – mondta az iskola kis zsarnoka megolvadt jóakarattal. Ma velünk fogsz játszani és beavatlak valamibe.

3

     Nem sokáig kellett várni, csakhamar a mesterné fehér főkötős feje mutatkozott az ablaknál. Zörgetett.
     - Mi az? – kérdé a mester.
     - Szabó Pál uram van itt Mihóczi Jóskával. Kontraktust akarnak íratni.
      A mester, aki a nótáriusságot is vitte, becsukta az ablakot, s mondá a gyerekeknek:
    - Upre, gyerekek, kimehettek játszani!
     A nagy csörtetésben, kifelé való tolongásban megint csak Miska mellé került Bólyi Miklós. Vele volt Gábor is.
     - Tudok valamit – suttogta rejtélyesen, fontoskodó arccal, félrevonva őket a tanítólak eresze alá. – Neked is megmondom, Miska, de adj még egy kis szentjánoskenyeret. Adj Gábornak is!
     Miska szót fogadott. Gábornak is adott.
     - Hol van? – kérdezte ezek után Gábor.
     Azt, hogy mi, nem is kérdezte. Ha titok, s ha fontos, hiszen nem lehet az akkor más, mint madárfészek.
     - Mindjárt megmutatom, közel van. Megosztozunk és egykettőre visszajövünk játszani.
     Beszaladt a pitvarba, leakasztotta a szegről a zárdakerítés ajtajának a kulcsát, s ezzel elvezette Gábort és a náluk egy vagy legfeljebb két évvel fiatalabb Misit az egykori zárda udvarába.
     - Ott fenn van a kövek közt egy lyukban – mutatta heves taglejtésekkel. – Hipp-hopp, mindjárt fent vagyok!
     Hirtelen levette a csizmáját. Minthogy a mulandóság nem ollóval nyírja le egyenesre a falakat, hanem a vihart, az esőt, a hulladozó porszemeket fogja be munkába (egy kő kimozdul, legurul, egy másik megmarad), egész cikkcakkos lett a felhőknek meredező fal széle. Úgy lehetett rajta mezítláb felmenni, mint akár egy garádicson. Körülbelül olyan magasan, mint odább néhány öllel a mi Asszonyunk csillagos koronája. Miklós megállt egy szögletkövön. Megkapaszkodott bal kezével egy kiálló falrészletben, a jobbjával pedig benyúlt a kövek közé egy lyukba, ahová csak gyermekkéz férhetett. Csakhamar felkiáltott:
     - Négy!
     - Nagyok? – hallatszott alulról a Gábor hangja.
     - Majdnem anyányiak, pehely már van rajtuk, toll még nincs. Kiszedjem?
     - Szedd ki és adogasd le.
     Most már Gábor is levette a csizmáját s felmászott a feleútra, ahonnan majd elérheti a Miklós alányújtott kezét. A kis Oroszi Miska izgatottan várta, mi fog történni. Nagy kék szeme tágra nyílt, s bizonyos tisztelettel csüggött idősebben társain. Tetszett neki, hogy egy ilyen fiús kalandban része van, de valahol mélyen a lelkében megmozdult egy nyugtalanító érzés, hogy ez kegyetlenség. Úgy tetszett neki, hogy Szűz Mária nézi a fülkéből és felhő borong a homlokán. – Jaj, ne haragudj rám, szűz anyácskám, hiszen nem csinálok én semmi rosszat. Jaj, nem bírom kiállani a tekinteted! És Oroszi Misi behunyta a szemét.
     Hallotta ezalatt, amint az mondja Miklós: „Fogjad, Gábor!”, de csak akkor pillantott fel úja, amikor Gábor meg rákiáltott:
     - Tartsd ide a kalapodat, Miska!
Miska odaszaladt, felágaskodott, s két verébfiókot vett át Gábortól. Meleg testük volt, finom hamuszínű pehellyel borítva. Kis szívük észrevehetően lüktetett a Miska tenyerében, mire Miska szíve is hangosan kezdett verni. Most újabb kettőt adott át Miklós, s azonszinte Gábor is, ő meg betette a kicsinyeket a kalapjába.
     - Biz’ ezeknek mág nem egészen kész az ünneplő öltözetjük – sopánkodott Miklós és lefelé indult.
     - Ellenben meglehetősen kövérek – vigasztalta magát Gábor –, pompás nyalánkságok lesznek a tepsiben.
     E pillanatban az öreg Bólyi rikácsoló, haragos hívása hangzott fel a tanítóház előtt.
     - Miklós! Gábor! Hol vagytok, gonosz kölykök?
     A fiúk megszeppenve néztek össze. Nyakrafőre kászálódtak le a romról, s húzták fel lóhalálában a csizmájukat, mert az öreggel nem volt jó tréfálni.
     - Mindjárt visszajövünk – mondották Misinek lelkendezve. – Az apám hívat valamiért. Őrizd addig a fiókákat!

4

     A kisfiú egyedül maradt az elhagyott helyen. Leült egy öreg, villámhasított fa árnyékába, de ott éppen szemben volt a Mária szobrával, és a Szűzanya folyton nézte. Bánatos és rosszalló tekintete rajta pihent.
     Misi így hát más helyet keresett, rézsút odább, egy félig a földbe süppedő kőre telepedett, mely valaha ajtóhomlokzat lehetett. A kalapját maga mellé tette és nézte az idétlen, szájukat tátogató verébcsemetéket. Ide már nem láthatott a Szűzanya, s ez némileg megnyugtatta.
     Csakhogy most egyszerre zizegés támadt a levegőben, s megjelent egy másik anya. A kis verebeknek az anyja.
     Sietve szállt, mint a nyíl. Kis pirosló madzagként fityegett a csőrében egy parányi féreg, a kicsinyek kedves eledele. Egyenest a megrabolt fészekbe surrant, majd kijött és riadtan, nyugtalanul keringett a hely körül, mintha még nem hinné a legrosszabbat és csak tévedett volna valamiképpen. Fölszállt meg leszállt, mindig nagyobb kört cikázva. Hosszan kóválygott a szobor körül is. Szembe került a két anya. Az egyiknek korona a fején, a másiknak szárnyak az oldalán. Az egyik egy Istennek adott életet, a másik néhány igénytelen verébfiókának, és mégis egyformán anya mind a kettő. Vagyis, dehogy egyformán. Hiszen az egyiknek ott ül a fia a térdén, a másikéi elvesztek. Most ez volt a legboldogtalanabb.
     Tollai fölborzolódtak, mind-mind kuszábbak lettek. Csőréből most már kiejtette a gyermekek uzsonnáját (ó, hisz már nincsenek gyermekei!), s különös nyiszorgó hangot hallatott, mire a kicsinyek csipogni kezdtek a Misi kalapjában.
     Meghallotta ezt a csipogást az anya (hogyne hallotta volna), egyszerre odavágódott tekintete a magasból. Hopp, megvannak, élnek a kicsinyek, de jaj, milyen hatalmas szörnyeteg kezébe jutottak?
     Mindegy. Lesz, ami lesz! Nem hagyhatja úgy. Ott csapkod szárnyaival Misi körül, a feje felett, fenyegetően, halálos elszánással. Úgy tesz, mintha arra célozná liliputi erejét, hogy leszáll és felragadja a családját. Ó bárcsak a sassal cserélhetne most, vagy legalább a héjával!
     De anélkül is célt ért: Misi puha szíve nem bírta tovább. Felugrott, leszakított néhány tormalevelet, puha fészket csinált nekik bent a kalapban, s megbiztatta a kicsinyeket: „Jó lesz, mit gondoltok, ha visszaviszlek a fészketekbe?” A Száz Mária mintha nevetve integetne a falról a szelíd kék szemével: „Jó lesz, jó lesz!”
     Misi föltette a kalapját, s úgy vitte őket a feje búbján, mert másképp nem lehetett volna. Kezével fogódzkodni kellett a falban. Vígan, fürgén, ügyesen hágott följebb-följebb azon az úton, ahol Miklós járt. Megállt végre a kövön, és gyöngéden, gondosan visszarakta a kicsinyeket a fészkükbe. Az anya mindenütt a nyomukba röpködött.
     Csakhogy éppenhogy lejött (ezer szerencse, hogy már lejött Misi), nagy sebbel-lobbal száguldottak be a Bólyi ikrek. Gábor, mint a ló, spárgagyeplőbe volt befogva, Miklós meg hajtotta.
     - Nyihih! – kiáltá a ló, látván, hogy a kalap a Misi fején van. – Hol vannak a verebeink?
     A kisfiú elfehéredett, mint a kréta, de csakhamar erőt vett magán, és csendesen mondta:
     - Megette a macska.
     - Hazudsz! Elrejtetted őket valahova! – pattant fel Miklós ingerülten. – Add elő!
     - Igazán mondom, egy macskának adtam – felelete a halálra szánt ember bátorságával, bár egész testében reszketett.
     - Mit? Te szándékosan adtad a macskának a mi jogos verebeinket? – ordított fel Miklós. – Nesze neked macskabarátság!
     Pif-paf, verte, püfölte az öklével, fölrántotta az ingét, megrázta, mire a sok szentjánoskenyér mind kihullott a földre. Odataszította a csalánok közé. Szegény Misi hangos, fuldokló sírásra fakadt.
     - Most pedig gyí, Gábor, hagyjuk itt a semmirekellőt!
     Az ajtó felé futottak, de volt annyi eszük, hogy előbb az „abrakot” fölszedjék, az ajtónál aztán megfordult Miklós és megfenyegette:
     - Most már nemcsak mi nem veszünk be, hanem ma a leányokkal sem fogsz játszani, érted-e?
     A következő pillanatban becsapták az ajtót, s hallatszott kívülről a kulcs csikorgása. Oroszi Misi be volt zárva.
     „Késő délutánig mulatoztak az iskolás gyerekek a templom mellett pázsiton. Csak napszálltakor lett vége a játéknak, s ekkor a Bólyi fiúknak is eszébe jutott, hogy ki kellene Misit szabadítani, mert az anyja keresni találja.
     Elmentek hát a kulccsal de szerették volna előbb észrevétlenül meglesni, mit csinál. Sír-e még, vagy ami valószínű, elaludt? Egy üres hordót gurítottak a falhoz, hogy arra állva bekukucskálhassanak. S íme, amint benéztek, a csudálkozás fölszisszenése lebbent föl ajkukról. Hátratántorodva majdnem leszédültek a látványtól.
     Misi sem nem aludt, sem nem sírt, hanem repeső jókedvvel labdázott egy idegen gyerekkel, aki cinóbervörös palástot viselt, olyant, mint a kis Jézus. A szent szűz egyedül állt a fülkében, Kisfia leszállt öléből. Talán ő maga küldte le játszani a szűcs jószívű porontyával… Az egyik anya megjutalmazta a másiknak tett szolgálatot.

 

szozattv


szozat a tiszta hang
 SZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf