Bartalis János: Kolozsvárhoz
Kolozsvár, milyen vészes a
barátságunk-sorsunk.
A legnehezebb időben
fogadtál öledbe,
mikor feletted
sóhajt az erdő,
s jajgat a határ.
Nézem a Szamost,
(régi ismerős,
ott folyt el Kosály mellett.)
Bámulom a bekéklő hegyeket.
A házak diákkorom idézik,
az ifjú éveket.
Körüljárom a Templomot,
az egyetlent, legszebbet.
S rovom az utcákat vége-hosszat.
Nézem az alkonyt.
Nézem a reggelt.
S be nem telek Veled, drága város!
Itt áll a Szobor.
Ott csillog a Szülőház.
Abban a házban
történelmet csináltak.
Vészes, zord idők
lobogtak.
Ez égő katlanban
Erdély s Magyarország
s izzott Fél-Európa.
De tűz elhamvasztott.
Városfalaid az idő
széthányta.
Bástyáid leomlottak.
Most nemes tudományok
s iskolák városa lettél.
Majd megpróbáltatásban
irodalmi fészek.
Sötét éjtszakában
bús sorsod
egy nemzet egére világlott.
Innen repült a szó és villámlott
a hazán keresztül,
ahol csak éltek s laktak magyarok.
E nehéz időkben, Kolozsvár,
emberül megállottál!
Erdélyi Helikon, 1942