Ölvedi László: Thália

Komédiás vagyok az élet színpadán.
Kacagásra torzult arccal játszom szerepeimet,
amelyek lárvát kényszerítenek reám,
a taposó hétköznapok álarcait.
Megadatott nekem a tisztánlátás
a hazugság, a bűn ránkerőszakolt szemüvegén keresztül.
De mint ér a látás,
mit ér, ha megtapintom a döbbenetes valót,
ha érzem fojtó polipkarjait,
amelyek minden hitet, álmot befonnak
és gyönge vagyok, mint a hajától megfosztott Sámson.

Kiáltanék – s nem jön torkomra szó.
Megráznám e kabaré-világ rongy oszlopzatát
és szörnyű ólmsúly van karjaimon,
s görnyedve hajtom a filiszteusok malmát.

Vergődve keresem önmagamat –
s az álarc miatt meg nem láthatom.
Hazug az omló könnyek tükörképe is.
Várom a szabadítót,
akinek, tudom, egyszer jönnie kell,
a pünkösdi Lélek szélzúgása közt,
az elmúlás fekete diadalszekerén,
vagy egy leány hótiszta képében.

Szívem felajzott húrja úgy remeg,
mint a rádió érzékeny sodronya:
minden ritmus, hang, szín belém zuhog,
a környező világ fájdalma nevetése,
a csecsemő selypítő gügyögése,
szerelmesek csókokba nyíló vallomása,
életöröm és halálsikoly.

Jöjj el szabadítóm!
Ments meg életem örvénylő forgatagából,
mert így, látod, az én dalom nem egyéb,
csupán egy zűrös, meddő hangzavar.
Fogd a varázsvonót kezedbe
s muzsikálj lelkem bomlott hegedűjén.
Muzsikálj!
S a bűvölő ujjaid nyomán, a feltörő dal szavára
széthullanak az ócska, festett színfalak,
melyek között rabságban éltem eddig.
Muzsikálj!
S elhallgat nyomban a dobot puffogtató senkik
csörgősipkás, lármázó hada.
Megújulva eszmélek mostan születő önmagamra
és diadallal harsan ajkamon
a feltámadás fenséges indulója.
Muzsikálj!
Letépem arcomról a szürke maszkot.
bajazzó-sorsom kínzó bélyegét.
El a betanult komédiás mosollyal,
Sírni, sírni, sírni kell előbb,
hogy megzendülhessen végre
az ősi, megváltó életerő kacagása.
Muzsikálj!
Nem leszek többé garasért nevető színész,
ember vagyok, ki pőre lélekkel indul
az Öröklét zúgó tenger felé.
Hallom, hulláma miként morajlik,
zengő, ezüstös habja hívogat
és holtak ébresztő lehelete ott viharzik,
ott muzsikál a varázshegedűn: a lelkemen,
amelyet csoda-selymes vonóval
ébredő, hívó szerelmed igéz.