Nógrádi Pap Gyula költő, etnográfus, ügyvéd

Az „ismeretlen” költőket bemutató sorozatunk egyik érdekes egyénisége az örökálmodó, az élet szelíd idilljeinek muzsikása, a XIX. század költői nemzedékének, Pósa Lajos nemzedékének egyik hűséges lantosa, révkomáromi Pap Gyula ügyvéd, aki egy hasonnevű írótól megkülönböztetésül vette fel utólag a Nógrádi előnevet. Szülei nemes Pap Károly és Okolicsányi Rozália régi felföldi protestáns-földbirtokos családok leszármazottai. Gyula fiuk 1843. május 20-án született a Nógrád vármegyei Felső-Pálfalván. A közeli Losoncon kezdte meg tanulmányait, majd Selmecbányán és Sárospatakon folytatta illetve fejezte be, ahol Erdélyi János költő, a kor neves értelmisége, a Kisfaludy Társaság titkára nagy hatással volt fejlődésére és irodalmi tanulmányaiban külön is vezette. Pap Gyula, vélhetőleg mentora hatására kiemelkedő kedvvel foglalkozott a népköltészettel, sok mesét és népdalt gyűjtött és a népköltés műformáit később saját költeményeiben is alkalmazta. Azután, hogy1868. novemberben az ügyvédi vizsgáit letette, Fülekre költözött. Hogy milyen hamar szinte elfeledték, azt az alábbi, a Komlós Aladárnak a Nyugat, 1931/17. számában közölt kritikája bizonyítja:
„Egy ismert, csaknem negyvenéves vers-anthológiában akadt meg a szemem néhány évvel ezelőtt Nógrádi Pap Gyula «Hegyek között» című költeményén:

Van házad, melynek kertfái alól
A sárga rigónak vidám dala szól.

Van fegyvered is s mélyhangú kutyád
S elhallani kürtöd a bérceken át.

Van pince hegyedben és óbora láng,
Hogy kedvre derítsen olykor, ha ivánk.

És tűzhelyed őrzi gondos feleség
S játsznak körülötte pajkos kicsikék.

Oh mért szaladnál még kincsek után?
Áldd érte a sorsot s többet ne kivánj!

E finom költemény, mely egyszerű, szinte beszélgető nyelve síma lebegésével egy rezignált melankólia mélységei fölött száll el s mintegy az innen szárnyaira tapadt porral sejteti meg csupán a mélységeket, de egyetlen szóval sem nevezi meg azokat: töretlen nyelvével, diszkrét hangjával s szerencsés szerkezetével, mely egy szóval a kelleténél sem többet, sem kevesebbet nem mondva, oly érdekes és amellett látszólag természetes módon hasítja ki a kívánt képet a lélekből, ma is, azt hiszem, méltán ragadta meg figyelmemet. Mekkora stílusérzékenység lakhatott - gondoltam - e költőben, aki úgy tudta megválogatni jelzőit, hogy egy sem avult el közülök négy évtized alatt, sőt né-melyik (mint a mély hangú kutyád») egyszerűsége ellenére ma is meglep és megkap, s mintha a lírai impresszionizmus előfutára volna. A vers egy igen szép Kosztolányi-költeményre emlékeztetett: «Van már kenyerem, borom is van, Van gyermekem és feleségem». Vajjon nincs-e még néhány hasonló költeménye e homályban maradt írónak? Hátha a magyar líra Szinyei Merse Pálja volt ez a vidéki úr! - lelkesedtem.
Ekkor kiderült, hogy Nógrádi Pap Gyula verseskönyvéből egyetlen példány sem található Budapest összes közkönyvtáraiban. Egykori kiadójánál, Singer és Wolfnernél is átkutatták a raktárakat: hiába! Mintha a végzet konokul útját akarná állni, hogy egy elfeledett s talán érdemes költő dolgában felderíttessék az igazság. Annál babonásabban kezdtem hinni, hogy az elkallódott kötetben valóban felfedezésre méltó kincsek rejlenek. De abba kellett hagynom a küzdelmet, nem látszott mód többé a könyv kézhezkerítésére. Csak találomra s teljesen remény nélkül küldtem egy levelet Nógrádi Pap Gyulának Salgótarjánba, azért ide, mert egy lexikonban azt találtam, hogy itt ügyvédeskedett valamikor. Persze nem vártam feleletet: Pap Gyula 1843-ban született, már jóval felül kellene lennie a nyolcvanon, nem valószínű, hogy él. Két nap mulva, egy vasárnap hajnalon expresszlevéllel vert fel a postás. Nógrádi Pap Gyula válaszolt és ver-seskönyvének kölcsönküldött példányát hozta. Gyors válasz volt, megértettem: egy nyolcvanöt éves öregúrnak sietnie kell. A felfedezés aztán, sajnos, mégis elmaradt, a kötet csalódást okozott. Egyetlen vers sem akadt benne, amely a «Hegyek között»-höz fogható lett volna. Dalszerű, mindenáron dalszerű költemények, állandóan a lélek legfelszínén maradók, nehogy a dalszerűség veszélybe jusson, népies dalok és románcok, csak artisztikumukkal emelkedők a kortársak hasonló termelése fölé: a magyar úri fin-de-sičcle költészete, melynek dekadens volta nem a megzavarodott ösztönök «finom remegés»-eiben mutatkozik, mint Nyugaton, hanem éppen is az epigoni, morális és esztétikai agyonfegyelmezettségben. A kötet elolvasása után abban sem voltam egészen bizonyos többé, nem értettem-e félre a «Hegyek között» című költeményt, mikor egy nyugtalan vágyakozás melankólikusan bölcs és rezignált csitításának éreztem...”

Még iskolába járt a szőke gyermek,
mikor kitört a rút, gaz háború,
s nem ismert csókot, lányt, forró szerelmet
a sápadt arcú, ártatlan fiú.

Apját elvitték szerbek ellen, messze.
Az édesanyja minden este sírt.
Hiába várták esdve, szívrepesve,
hiába várták Klenákról a hírt.

A hős honvédok hulltak, egyre hulltak,
minden golyónak vasból van szíve…
Klenák alatt új sírok domborultak,
azért nem jött hír onnan már ide.

- Édes anyácskám! Könnyeidnek árját
hiába ontod, az már mit sem ér.
Ha itt is hagyta apa a családját,
ne félj anyácskám, lesz mindig kenyér!

/Ki volt a hős – részlet/

Pedig első költeményei(főleg műfordítások) Arany János Koszorújában jelentek meg; majd Szép piros Örzsébet című népballadával; a Hölgyfutárban (1863-1864. Egy angol zeneművész, Leánykérés a lapoknál, Egy velenczei éj története, Egy német költő, Kleist Henrik élete és halála, és költemények (Petrarca, Camoens, Calderón, Boccaccio János, Racine, Heine); a Sárospataki Füzetekben (1864. A mandák vagy jánuskövetők felekezete, 1865. Még egyszer az államvizsgáról); Az 1860-as évektől kezdve számos folyóirat buzgó munkatársa volt, költeményeket írt még a Magyarország és a Nagyvilág, a Vasárnapi Ujságba, Nefelejtsbe, Fővárosi Lapokba, a Hétbe, Uj Időkbe; Szent Péter című költeménye Arany László Elfridája melletta Kisfaludy Társaságnál dicséretet nyert. Dolgozótársa volt Abafi Figyelőjének és a Magyar Nyelvőrnek. Irodalmi érdekű cikkeket is írt a lapokba többnyire névtelenül; nagyobb tanulmánya: Erdélyi János irodalmi hatása a Helfitől szerkesztett Magyar Ujságban. Lírája idilli természetű. A patriarkális események költője. Nógrádi Pap Gyula messze, nagyon messze jár a főváros kozmopolita, aszfaltillatú világától. A hamisítatlan lírai naivság, a mi a köteteiből szól; életérzés, mely a hetven kisebb-nagyobb költemény lelkét adja vissza; és természetes az az élet is, melyet a felföldi költő a románcos képekben elénk tár, megaranyozva az idealizmus napfényétől. Régi gyermekkori emlékek, ábrándok támadnak föl a férfiszívben, a mikor a nógrádi hegyek vadászatairól, a hűs völgyek virágairól hall. Ezt a természetet, ezt a népet, ezt az életet, melyet a költő szeret s melyet az olvasóval is meg tudna kedveltetni, még ha városban lakik is.

Isten kardja

Leesett az égből Isten csodakardja
A nagy rónaságra, füzes Tiszapartra.
Hunn pásztor a csordát terelgette éppen,
Amikor rábukkant égerfa tövében.

.Nem hagyja aludni a kard mesefénye,
Káprázat amit lát, elvesz szemefénye.
Megfejteni titkot, mi lesz a jövendő,
Attila várában van jós elegendő.

S olvassák a jósok, mi van irva rája:
„Kösse fel a kardot a hunnok királya
S ura lesz a góthnak, herulnak, alánnak,
Gepidának, szlávnak s a kerek világnak

Tisza partján járok ábrándba merülve
S tűnődöm: az a kard még visszakerül-e?
És ha igen, hogy majd ősi igaz jusson
Hunnok utódának a magyarnak jusson?

Feltetszik egy csillag a keleti égen,
Mosolya átragyog ködön, sötétségen.
sugarával felém mintha intene Ö
S mondaná: ne csüggedj, lesz még olyan idő!

Akkor mai góthok, szláv, szarmata népek
A magyarral szembe ki a sikra lépnek,
Megküzdeni azt a rettenetes harcot,
Miért annyi meddő század leviharzott.

Aratása szörnyű nagy lesz a halálnak,
A történet földjén új határkő támad.
Egy nép ha kifárad, tíz ront a magyarra,
De az ő kezében lesz az Isten kardja.

A Fővárosi Lapok így írt róla: „A mi Mikszáth Kálmán a próza terén, az Nógrádi Pap Gyula a lírában és románcban. Nem oly termékeny, nem is oly sokoldalú a poéta; de ép oly meleg érzésű és tősgyökeres népies, mint a novellista. Ez a két palóc kiegészíti egymást és csak idő kérdése, hogy a lírikus is oly népszerűvé váljék, mint a milyen immár az elbeszélő”.

Ibolyát . . .

Ibolyát, csak ibolyát!
Itt van, itt van, rátaláltam!
Elnézem: e most kelő
Piczikéken mennyi báj van.

Ibolyát, csak ibolyát!
Messze még a lomb hullása.
Ősznek halvány képeit.
Lelkem még soká ne lássa.

Ibolyát, csak ibolyát!
Boldogító arany-álmot
Dalt, szerelmet s nevető
Gondtalan szép ifjúságot.

Kétségkívül költő volt – írta róla egy méltatás – ha nem irt volna verseket, akkor is költő lett volna, mert szép, müveit, finom lelke tele volt a költészetért, de általában a szépségekért való örökös, szent rajongással. Lantján csak a magyar idillnek és patriarkális ideáloknak talált művészi hangot és formát. A Petőfi-Társaság még évtizedekkel ezelőtt(1903 december 28.) választotta tagjai közé („Az új tag költeményekkel foglalta el székét. Két versét olvasta fel. A Liliomok című kedves mese versben. A Hazamentem tárgya Urai. Néhány jellemző sorban festi elmúlt ifjúságát, melynek részesei és tanúi: az öreg honvéd, a faragó molnár, az almavirág orcájú, nótás szép leány, rég sírban pihenek már Az első költemény elmés formája, finom poázisa, a második kedves, borongó hangja mélyen meghatotta a közönséget, mely hosszan, viharosan tapsolt. Herczeg Ferenc elnök ezután melegen üdvözölte Nógrádi Pap Gyulát és átadta neki a társaság tagsági oklevelét, melyet Pap Gyula meghatottan megköszönt.”). Versei utolsó kötetét Költemények szerény címe alatt 1911-ben adta ki. Ezt az utolsó kötetét is Pósa Lajosnak ajánlotta, akihez a sárospataki diákélet boldog gyermekkorától fogva mindvégig hű barátság fűzte. De részt vett az Erdélyi János népköltészeti gyűjteményének a fölkutatásában is. amelyet több értékes mesével és dallal ő is gazdagított. Erdélyi Jánosnak nemcsak hálás tanítványa, de szorgalmas munkatársa is volt. Pósát gyakran meglátogatta nemesradnói meleg szülői otthonában s olyankor a radnóti szép leányok, szép asszonyok egyebet 6e csináltak, mint a költőknek daloltak. Az 1895-ik év nyarán nagyszerű nyári éjszakára emlékezem, arait a Pósa-ház radnóti udvarán holdvilág mellet mulattuk át. Még csak egy szál gyertyát se gyújtottunk. A jó Isten ragyogó holdvilága és millió tündöklő csillaga nappali fénnyel árasztotta el az éjszakát. A rácskerítés körül daloltak és táncoltak a leányok egész éjszaka, kivilágos kivirradtig. A dalok mind Pósa—Dankó—Lányi-féle gyönyörű melódiák voltak és lelkünk megtelt az éj és a dal költészetével és mámorával. Akkor széledtünk szét, mikor a kasza megcsendült odakünn és megszólalt a tarló kis szürke munkása. Az asztal mellől nehezen állottak föl: Pósa Lajos, Feszty Árpád, Nógrádi Pap Gyula, Lányi Géza.

A vincellér szőke lyányát
Elrejti a málna bokra,
Ö vigyáz most a szőlőben,
Ő les rá a tolvajokra,
Lopni ne is jöjjön senki,
Mert nagyon megbánja:
Elfoghatja, beviheti
A vincellér lyánya.

/ A vincellér szőke lyánya – részlet/

Kétségtelen, hogy Nógrádi Pap Gyula a szerényebb hangú lírikusok közül való. Nincs világmegváltó perspektívája, nem filozofál, nagyobb problémákat nem bolygat; dalol csupán könnyű kedvvel, de mélyen érző szívvel és határozott érzékével meg erejével a klasszikus négysoros poézisnek. Üde, friss falusi levegő csap meg, ahogy verseit előadja, mert szeretetteljes, költőiségben gazdag hangon énekli meg, egyébként boldog és kiszámítható falusi élete búját és örömeit.

Haza mentem kis falunkba
Egy tavaszi délután.
Hittem, hogy rám várva-várnak,
De senki sem várt reám.

Nézegettem, itt azóta
De minden megváltozott!
Eresz-alján fecske sem költ,
Más vidékre távozott.

/ Haza mentem kis falunkba – részlet/

Egy boldog ember, kinek lelkét nem érintette a lázas, ideges, kétkedő kor sorvasztó lehelete. Mit sem tud, nem is akar tudni azokról a belső küzdelmekről, melyek a modern embert emésztik ; a természet keblén él, örül a mezőnek, erdőnek, madárnak ; ős vadászszenvedéllyel veri föl a vadat s közbe-közbe egy-egy kis kaland is kínálkozik az erdőn, csinos málnaszedő leányokkal. Szívbeli gyönyörűséggel szemléli azokat az idilli képeket, melyeket a körülötte játszó egyszerű népélet tár szemei elé, ezekből csinos kis néprománc szerű költeményeket alakít, minők «A ludak», a «Kis palócz lány», «Tót leányka», «Bolyki malom« stb. Ezekben nemcsak eredetét veszi mintaképül, hanem úgy látszik, mintha a brit Robert Burns hasonló költeményeit is.
Halála is olyan volt, mint az élete, 1931. augusztus 5-én, életének nyolcvankilencedik évében rövid szenvedés után Salgótarjánban csendben elhunyt.

Búzavirág

Búzavirág hajladozik
Kéklő bércek oldalán
Leszakítnám koszorúnak
Harmatos nyár hajnalán.
El is vinném, odaadnám,
De az a baj: nincs kinek . . .
Nem kell többé vadvirágból
A koszorú senkinek.

Idegen kell, más virága,
Idegen föld tájiról,
Egynek-másnak magyar ember
A nevét se tudja jól.
Szinét, mását megcsodálom
, Illatát is megbámulom!
Mégis, mégis . . . mindhiba!
Megszeretni nem tudom.

Búzavirág, búzavirág!
Ott születtem, falun én!
Épp a hol te: patak mellett,
Búzatermő völgy ölén.
Ott láttalak legelőször
S jut eszembe néha még;
Hányszor mondtam, rád sóhajtva:
Kék vagy, szép vagy, mint az ég!

Vidám szívvel, dalos ajkkal,
— Nem ilyen bús — szomorún —
Néha napján, kinek szántam,
Elfogadta koszorúm.
Szivárványos volt az égbolt
, Illatos volt a mező;
Ezer évig éljek is bár,
Szebb kikelet sohse jó!

Búzavirág! Téged látni:
Mily boldogság énnekem!
Illatoddal visszaszállok
Elpazarlott éltemen.
S mintha most is ott bolyongnék
Völgy ölén, kék ég alatt . . .
S mintha, mintha hallanám a
Rég elcsendült dalokat!

Munkái:
1. Palócz népköltemények. Sárospatak, 1865. (Jeles tanulmánnyal a palóc nép szokásairól és ethnographiai sajátságairól; angolul is: The Folk Tales of the Magyars collected by Kriza, Erdélyi, Pap and others cz. London).
2. Költemények. Budapest, 1894.
3. Költemények. Budapest, 1911.
4. Cserkész fiúk könyve. Budapest, 1925.

Források: Arcanum, Fővárosi Lapok, Magyar Szalon, MEK, Prágai Magyar Hírlap, Petőfi Táraság Budapesti Hírlap, Ország Világ, Uj idők, Vasárnapi Ujság különböző számai.

Összeállította – cspb –