Hangay Sándor: Elmentek az ólomkatonák

Álom bóbiskol a szobánkban,
Mint ködlő tón fehér virág.
És meserétek küldik hozzám
Tubarózsáknak illatát.

A kis fiam ágyában szunnyad.
Ezüst fátyolt terít az éj.
És lenn, szívemben ményen, messze
Halkan síró muzsika kél.

Az orgonák tán mostan nyílnak…
(Álmában a fiam nevet.)
De régen is volt… elmúlt s többé
Már nem leszek soha gyerek.

Haptákban áll a szoba sarkán
Egy kóchuszár s egy rongybaba.
És híva int a babakonyha
Tárva hagyott két ablaka.

Ólomvitézek össze-vissza.
Ki paripán, ki meg gyalog.
i – De jó volna közéjük menni!
De nem szabad, én nagy vagyok!

A kis fiam két gödrös arcán
Csókos, bohó mosoly szalad…
– Ni, most az éjben talpra ugrik
Egy furcsa, apró csöpp alak.

Ólomvitéz és trombitát fúj,
Hogy szinte reng belé a ház
S megéled minden játékember.
Mind fut, szalad, megy hadonáz.

S megéled minden játékállat:
A hintaló, a sánta nyúl,
Huszár alatt a büszke mén és
Táncol, nyerít, tombol vadul.

S glédába áll az ólomszázad,
A kürtös fújja, dob pereg,
És mennek peckes gyorsasággal
A pöttöny játékemberek…

Tramm… tamm… tattatatamm…
Még hallatszik. – Majd vége már,
A sánta nyúl, a ló, kutya,
Ki tudná, hogy mi messze jár.

Ki tuná: merre, hova mentek?
A kis fiam halkan nevet…
Én könnyem törlöm s hallgatom, hogy
Az apró dob most hol pereg…