Féja Géza: Neczpáli Justh Zsigmond író

Justh ZsigmondJusth Zsigmond jelentőségét csak félig mutatják művei, naplóját is olvasnunk kell, hogy a századvég legnagyobb magyar torzójával tisztába jöjjünk. Naplói csak néhány esztendeje jelentek meg, két részre oszlanak: párizsi és honi följegyzéseire. Justh Párizsból és a természettudományból jött haza, Párizsból az elemzés lázát hozta, a természettudományból közelebbről: a darwinizmusból a biológiai optimizmus mámorát, – ám harmadik lázról is gondoskodtak a tuberkolózis-baktériumok.

    Párizsban mindenesetre megszerezte a távlatot a magyar glóbushoz. Nem keseredett, nem is savanyodott bele, inkább fölötte állott, nagyvonalú epikai tárgyilagossággal szemlélte osztályait, figuráit, eseményeit és válságait. Bírta az élményeket, nem ragadták ki szigorú tartásából, nem sodorták egyoldalúságba. Első könyvének a „Párizs elemei” címét adat, naplóját nyugodtan „Magyarország elemeinek” nevezhetjük, mert öntudatos gyűjtő válogatta minden adatát s az elemek naplószerű egymásmellettiségéből is látszanak a tervezett nagy művek körvonalai.

    A természettudományos gondolkodás háttérbe szorította Justh Zsigmondban a társadalmi gondolkozást. Fogalma sem volt arról az elkeseredett birkózásból, melyet a modern társadalomtudomány osztályharcnak nevez. Justh szemléletében a társadalmi osztályok egymás mellett állottak, mint az erdő fái, – vagy feküdtek, mint a kórházi ágyak betegei s Justh élettani szempontból elemezte őket, a magyarság biológiai és szellemi összetevőinek természete érdekelte. Az osztályok közül azonban csak kettőnek életébe mélyedt bele igazán: az arisztokráciáéba és a parasztságéba, – az egyik családja volt, a másik, hite szerint, a magyarság egyetlen reménysége.

    Mikor Justh hazatért Párizsba 1889-et írtak s Budapestet már elkapta a „mondén” fejlődés sodra, nagyvárosnak készülődött, tömegeket gyűjtött, divatokat követett s forró kavartságából merész szándékokat és figurákat vetített ki. Erről a Budapestről Justh naplója az egyik leghitelesebb tanú. Justh nem ismerte a főváros „mélységét”, – utoljára Kuthy Lajos és Nagy Ignác nyújtottak betekintést ide, – de annál jobban ismerte a gócait, a fejlődés erjesztő-anyagának találkahelyeit, a klubokat, kaszinókat és szalonokat éppenúgy, mint a szerényebb irodalmi sereglések kaszárnyáit s a szellem búvóhelyeit, az írók otthonát. Ismerete és elemezte, – ítéletében alig tévedett, jól látta a szellemi buzgás minden forrpontjának hőfokát, tehát értékét, – méltó helyére tett mindenkit. Mindig meglepetéssel forgatom naplóját, bámulatba ejt biztossága. Az esedékes nagy magyar regénynek nemcsak lehetősége lappang ebben a naplóban, hanem együtt vannak a szükséges képességek is.

    A napló figuráinak többsége arisztokrata, ezért társadalomtörténeti szempontból is megbecsülhetetlen értékű ez a könyv. Az arisztokrácia élettanát, tehát az egykorú magyarságnak egyik még mindig fontos szerepet játszó „elemét” Justh teljesen kimerítette. Alig tudja valaki, hogy az arisztokrácia körében akkor is, akár a század első felében, hősi buzogás történt, hasonló ahhoz, mely nem is olyan régen Wesselényiket és Széchenyiket dobott ki magából, csak nem volt kit kivetítenie. A lelkek s a szándékok most is készen állottak, csak az életanyag, melyet átjártak, mállott szét egy-kettőre. Egész sereg fiatal arisztokrata menekült osztályából „társadalmat megváltó” gondolatba vagy kiséletbe, de egyik sem tudott érvényt szerezni neki az életben és a társadalomban. Hiányzott hozzá a biológiai erő, – Justh pedig különösen vonzódott ezekhez a biológiai szempontból rokkant, de kitűnő lelkekhez, mert természettudományos elgondolásainak élő példái voltak. Nem állítom, hogy nem fűzte igaz barátság hozzájuk, de a barátságot, tudatosan avagy öntudatlanul, írói kíváncsisága fűtötte.

    Az arisztokrácia másik fele, döntő többsége, érzéktelen volt ezzel a buzogással szemben, belefáradt a saját öncélúságába s csak arra volt ereje, hogy kedvező történelmi és társadalmi helyzetébe görcsösen belekapcsolódjék. Ezek: higgadt, tárgyilagos, tehát félelmetes szatirikusra találtak Justh Zsigmondban. Justh a családtag önmérsékletével és gátlásokat levetett őszinteségével beszélt róluk, a „megmaradókról”, míg a tragikus „kiválasztódókról”, akik már csak szép álmokat s ábrándokat tudnak melengetni, tehát az élet törékeny, finom lírikusairól, mindig volt néhány meleg szava, hiszen végső eredményben önmagát is közéjük sorozta. Justh már naplójában megfogalmazta az arisztokrácia társadalomélettani törvényét: azok, akik kiválnak belőle, már nem az élet különbjei, nem az emberi tökéletesedés példányai, hanem a halál szenteltjei, – a többi pedig: sivár életanyag, mely azért él, mert éppen sivársága folytán gondosan elbúvik a válságok elől s élet helyett vegetálásba menekül. Justhot tehát biológiai szemlélete vezette társadalmi igazságokhoz, végső eredményeiben oda jutott, mint azok, akik kerülő nélkül egyenest a társadaslmi válságok vidékére eveztek.

    Az arisztokrácián kívül főként a főváros íróival s művészeivel ismerkedett meg. Korának íróit három csoportba sorolta. Az első csoport terepét Mikszáth töltötte be egyedül, akit Justh igaztalanul lebecsült. Lebecsülésének okai számosak és érdekesek. Izgatta Mikszáth nagy egészsége, érzékisége, átható életszaga; Justh inkább kivonatot szűrt az életből. Az elemzés korszakát hamar túllépte, későbbi műveinek alakjai inkább testté vált élettani képletek és szellemi esszenciák. Mikszáth jóideig a dzsentri írója volt, úgy volt a dzsentrivel, mint apa könnyelmű fiával: szidta és forrón a keblére ölelte, Justh minden társadalmi teremtmény közül a dzsentrit vetette meg leginkább. Mikszáthból csobogott a humor, Justhnak nem volt humora, rejtett érzelmességgel színezett komolyság jellemezte. A két írói világnak egyetlen közös pontja sem volt.

    A másik írócsoport az egyre dagadó zsidó tábor volt. Justh Kiss Józsefben villanásszerűen megérezte a jelentéktelen embert, hiába verte mellette a dobot a hasonszőrű sajtó, Bródyban pedig „éhes farkast” látott, sajnálta, és bár csak a sorok között érezteti, lenézte. A Bródyról festett arckép különben is mesteri, legjellemzőbb vonásait: megbízhatatlanságát és pózolását elsőnek Justh látta meg. Justh Zsigmond különben a zsidók egyre nyíltabb előrenyomulásáról is igen érdekes sorokat ír a maga higgadt modorában, éles és gyökerekig hatoló megfigyelőképességével. Vidéki kastélyban vendégeskedett, éppen zsidó esküvő volt s az örömszülők azt kérték, hogy az ünnepies esemény a kastély előtt történjék. Justh hozzáfűzte: „Én azt mégsem engedném meg, hogy így a házam előtt történjen a dolog. Ennek a párnak most a képzettársítás lakodalmokkal egy kastély, egy gyönyörű park emlékét kapcsolta össze. Egy életen keresztül eszükbe fog jutni, hogy csak egy percig voltak urak. Ez sarkalja az ambíciót. Az öreg zsidó, azt hiszem, jól számított – unokái majd már futtatni fognak”. A zsidó „fejlődés” módszeréről s az emelkedni vágyó zsidóság lélektanáról kevesen adtak ennyire helytálló képet.

    Kortársai közül a „turgenyevista” Peteleit és főként Gozsdut szerette. Típust szemlélt bennük is: a magyar realisták és elemzők típusát. Gozsdut a kor legkülönb prózaírójának tartotta, Gozsdu csakugyan a legnagyobb ígéretek közé tartozott, de korán letört. A turgenyevi vonás különben Justhban is erősen élt. Bérczy Károly kezdeményezése hű folytatókra talált; Bérczy fordította le magyarra a kelet-európai érzelmesség nagy énekét, Puskin Anyeginjét, – a század vége felé pedig ugyanez a kelet-európai érzékenység s a tájlírával telített epika áradt be Turgenyev által. Legtalálóbban talán poétikus realizmusnak nevezhetjük a Petelei mellett Justhot tarthatjuk legjellegzetesebb magyar képviselőjének, később pedig Török Gyulát. Justh Zsigmond naplójában egy turgenyevi regény elemei hevernek, szétszórva, föl-fölragyogva. Még Turgenyev regénycímei is találnak hozzájuk: a „Nemesi fészek” és az „Őstalaj”. Legjobb barátja, Révay Simon gróf valóban nemesi „fészeklakó” volt, sok vonás élt benne a nemesi lélek érzelmi kultúrájából, életformájából is ősi ízek csordultak. Ha „Simi” játszott, vagy együtt bolyongott Justh Zsigmonddal, rögtön valami jellegzetes kelet-európai hangulat lett úrrá rajtuk: szinte vallásos mélységű érzelmesség, mely átöleli, kifejezi, zenévé s költészetté éli a magyar táj bűbájosságát, sajátságos szomorúságát. A nemesség érzelmi kultúrája kívánkozott Justh Zsigmondban modern prózává, a táj „lelkét” s a véle rezonáló úri-magyar lelket megörökítő művé, de ez a kíváncsiság is, mint megannyi más, csíra maradt Justh Zsigmond már érezte a pusztuló úri magyarság életének kettősségét: bele kényszerülnek az élet valóságába, mely cselekedeteket követel tőlük, de csak féllábbal elegyednek a fórum, a piac zsibongásába, életük másik fele a mámort keresi s a mámoron túl az irrealitást, vagy pedig szürrealitást, egy dimenziót, mely messze szakadt a valóságos, „polgárosodott” élet dimenzióitól. Ez az élmény később Krúdy Gyulában nő majd meg.

    A „Napló” mérhetetlenül gazdag anyagából egyetlen mű keletkezett, a „Fuimus”; Justh legutolsó könyve. Nagyobbik fele észak-magyarországi kastélyiban történik, kisebb része alföldi úriházban. A Justhok felvidékiek voltak, sűrűn összeházasodtak a felvidéki arisztokratákkal, hozzájuk számították őket s nem a dzsentrikhez. Zsigmond ága az Alföldre került. Szentetornyára, de családi kötelékek őt is Felvidékhez fűzték. A „Fuimus” a felvidéki kastélyok regénye, az író kissé Gogolra emlékeztet, regénye pedig a „Holt lelkek”-re, kastélyról-kastélyra jár, bemutatja lakóit és tovább kocsizik. Justh is főkötőben és hálóköntösben mutatja be az asszonyokat s papucsban, pipával a férfiakkal; regénye, akár a „Holt lelkek”, a megdermedt kelet-európai időt mutatja, a társadalmi fejlődés lomha óramutatóját, mely néha századokig mereven gubbaszt. De Justh epikai odaadása nem olyan fennmaradásnélküli, mint Gogolé; Gogol epikáját a határtalan „orosz tenger” biztonságérzete dajkálta, Justhot a magyar válság izgatta, a magyarság élettanának vizsgálata arra kényszerítette, hogy állandóan létünk s nemlétünk kérdésével nézzen farkasszemet.

    Biológiai életszemlélete a Felvidéken szélesedett ki: meglátta az etnikumnak fajtát alakító hatását. A felvidéki arisztokrácia „tisztavérű” maradt, nem keveredett a szlávsággal, de folytonosan gyengülő biológiai ereje meghajolt a szláv etnikum hatása előtt: magukba fogadták a szláv jellemet s lassanként alig különböztek szolgáiktól és szolgálóiktól, a Toncsiktól s a Katuskáktól. Az elpuhult, feloldott lelkek „ellenméregnek” uralkodási hajlamot termeltek, de még az „ellenméreg” is szlávosan jelentkezett bennük, „hercegecskét” játszottak, életrevaló s ravaszabb környezetük bábjává lettek.

    Justhban szelíd, de konok prófétaság is élt, felvidéki „családjának” rothadása közepette a természethez fordult vigaszért és magyarázatért: „Nézd mily különös szép és gyönyörködtető a rothadó anyag újjászületése, a kiválás processzusa, hogy ád új életet az, ami már maga életre képtelen. Trágyának nincs jobb ennél…” A regényben is szüksége volt egy ellenpólusra s az ellenpólus alföldi élményéből nyílott ki. A „Fuimus” egyik alakja, ugyancsak arisztokrata, parasztlányt vesz feleségül és a Tisza mentén telepedik le. Felesége meghal, egyetlen leánya marad, a „megváltott”, akiben két társadalmi réteg lelke egyesül tiszta emberi egyensúllyá. Czobor Ádám, a paraszti nászba menekült főúr, tanítja meg a regény ingadozó főalakját a magyarság Igéjére: a parasztot „a fantázia és a rationalismus fakultásai közötti összhang és egyensúly teszi a világ egyik legerőteljesebb népévé… A magyar parasztban a keletiek fiatal fatalizmusába már a nyugati népek tettvágya van beoltva… legfőbb elve: élni az életet… Nincs a magyarban semmi túlságos, harmonikus a nyelve, az észjárása, a filozófiája, még a vallása is. Ezért jó itt, nagyon jó”. Justhot biologizálása kemény társadalmi törvényhez vezette: az életképeseknek s igazaknak lefelé kell menniök. S mit talált „odalenn” az író? Európai szellemmé érlelt Keletet, eszménnyé tisztult Ázsiát, – talán többet is: lelkialkatot, mely bízvást nemzeteszménynek tekinthető.

    A Fuimus különben egy tizennégy kötetre tervezett regényciklus darabja. „A Pénz legendájának” előszavát Czóbel Istvánhoz, egyik legbensőbb barátjához írja Justh, bejelenti, hogy „A kiválás genezise” lesz a ciklus címe, céljáról pedig ezt közli: „Mi mindketten a jövő Magyarországának az anyaföldben gyökerező filozófiai világnézetét, szellemét keressük… Te bátorítottál abban is, hogy a társadalom egyes osztályait áttanulmányozva a társadalmi test legkülönbözőbb fejlődési stádiumban levő részein keresztül e világnézetnek megállapítását tűzzem ki életcélomul… E sorozat első száma ez a kis lélektanulmány, erre fog azután a pusztuló felső-magyarországi oligarcha világ, majd Erdély, legvégül a mai Pest elkövetkezni. Mind e munkákban azt keresve, hogy a lassú pusztulás vagy fejlődés folyamatában lévő társadalmi részek mennyiben járulnak majd azon világrészlet fejlődéséhez, amely egy a népével – s így a legmagyarabb – csak a fejlődés másodlagos fokán”. A „Fuimus” érettsége tanúság, hogy a ciklus építéséhez a kifejezőkészség éppenúgy megvolt már, mint a rengeteg élmény. Mikszáth írja, hogy Justh utolsó heteiben szüntelenül a következő kötetek tartalmáról beszélt: a tüdőbetegek közismert bizakodásával.

    Justh Zsigmond nemcsak Felvidékre utazgatott, hanem békési birtokára is. Az utóbbi utazások, mint a Fuimus tanusítja, másféle biológiai és lélektani gyümölcsöket hoztak, mint a felvidékiek, – Justh Zsigmond fölfedezte a magyar parasztot, midőn a politika elszánt tudatossággal hátat fordított neki és a frissen sült urbánus civilizáció egészen más irányba terelte a közfigyelmet. Két novelláskönyvvel adózott népének, az első kötet bevezető novellája „A puszta és Páris”, Justh egyik legnagyobb vívódásáról tanúskodik. A gazdag mágnás, az ünnepelt világfi, a nyugat-európai utas döntő küzdelméről vall, a belső ütközetről, melynek sorsa eldöntötte, hogy az urbánus civilizáció írója legyen, vagy pedig a „pusztáé”? „A puszta győzedelmeskedett Páris fölött, – fejezi be írását, – a reggeli napsugár elmosta az éj illatos, beteg világát. Ti már mind pihenésre vágytok és mi ébredünk”. A kelet-európai „ébredés” hajnalodott Justhban? Minden bizonnyal s feltámadt a puszta öntudata éppenúgy, mint Petőfiben. Ám egyiküknek a puszta-élménye sem romantikus alkatú. Petőfi a puszta-élményben forrott igazán magyarrá s nagyvonalú realistává, Justh pedig jól tudta, hogy a határtalan síkság, bár nem rendelkezik természetes védőművekkel, őrizi a magyart. A határtalan puszta nemcsak ősi visszaemlékezés a magyarnak, hanem éppen ezért: biztonságérzés is, – az öröklét élményének megnyugtató, kiegyenlítő ízét ajándékozza.

    A kötet második elbeszélésében „Anyaföld”-ben méginkább kibontakozik Justh puszta-élménye, gazdag költői színekkel, akár a század első felében, de valóságérzékünk nagyot haladt azóta, közelebb férkőzött a táj emberi valóságához. Justh ráébredt a társadalmi valóságra is, a XX. század realista-naturalista élményeinek csíráját megleljük írásaiban, de nem sokat időzik mellette, elsősorban a nép szellemi alkata és lelki vonásai érdekelték. Illyés Gyula vádat emelt a magyar irodalom ellen, hogy a népet külsőségesen és zolai recept szerint ábrázolja, nos: Justh a cáfolat, mert népszemlélete a legbensőségesebb: a magyar életérzés és világszemlélet egyensúlyának elemeit kutatta és találta meg az Alföld népében. Mindaz, amit a „Fuimus”-ban „ellenpólusként” s programként hirdet, életté, eseménnyé, költői s emberi kinyilatkoztatássá válik novellás-könyveiben. Justh népiségét mai szemmel sokan talán halványnak bélyegzik, holott a kor legmegrázóbb szellemi eseményei közé tartozik: egyik legeurópaibb és legműveltebb elménk, az előkelő nagyvilág és Magyarország kedvence föladott érette mindent, lemondott a népszerűségről, „szektáriánus” lett, akár a paraszti nazarénusok. A néptől megmentő egyéni élményt is kapott. Halásos beteg volt, rengeteget viaskodott a korai halál árnyával, de férfias és magarán szemérmes természete nem engedte, hogy egyéni fájdalmáról és kétségeiről beszéljen. A néptől megtanulta: nyugodtan és természetesen fogadni a halált. Finom tekintete észrevette, hogy az egyszerű, ősi ember életérzésében az élet és a halál összefolyik s egyesül a lét mélyebb, szintetikusabb átérzésében. A „Fuimus”-ban és egyik novellájában. – „Az anyaföldben” – Justh nagyszerű emléket állított ennek az élménynek, mely elkísérte őt egész életében s komoly, nyugtató arcával őrizte haláltusáját.

    Justhot nem valami újféle „vissza a természethez” divat vezérelte a néphez, hanem a népléleknek, a nép lelki egyensúlyának olyasféle művészi jelentőséget tulajdonított, mint később Bartókék a népdalnak és a népzenének. Justh tulajdonképpen élesen szembenállott azzal az irodalommal, mely elmulasztotta a néphez való visszatérésnek ezt az útját, de nem volt parancsoló, vagy forradalmi természetű író, nem alapított „irányt”, nem kavart irodalmi s irodalompolitikai harcot, hanem művekben állított emléket hitének. Meggyőződött a népnek kultúrát viselő képességéről, midőn békési birtokán parasztszínházat alapított s parasztjaival klasszikus darabokat játszatott. A néphez való közeledés eleinte kísérlet volt nála, később a kísérlet hitté nőtt s egészen a parasztszektákig vezette. A nazarénusokról különben regényt írt, a „Gányó Julcsát”, melynek első kiadása halálának évében jelent meg. Mint előszavában írja, teljesebb képet próbál rajzolni benne a magyar „népvilágról”: „Gányó Julcsában a magyar népnek két véghatárát: a könnyűvérű dohánykertészt és a csupa eszmévé tisztult nazarénust akarom bemutatni. Ezek között pedig a paraszt racionalistát, a gazdát. Gányó Julcsát egészséges szenvedélye, ősereje keresztülkergeti jón, rosszon, majd kiválasztja lelkének jobb anyagát s egy új vallás karjaiba hajtja… A magyar nép haladó, bár még kötött filozófiáját akarom megvilágítani, amely azért életképes, mert fajunk józan idealizmusa szülte… Julcsa kiállja a tűzpróbát, mert fajának ez életerős, bár életnagyságúnál nem nagyobb s így tipikus alakra szüksége van. Julcsa emelkedik, mert „erős”. E sorokból megtudjuk, hogy mi lett volna a „Kiválás genezisének”, tervezett nagy regényciklusának szellemi eredménye: „felül” a rothadás, a szükségszerű pusztulás, a „társadalmi trágya’ elemei válnak ki, „lent” pedig a fejlődő és folytatódó életé. Justhban megvalósult az a társadalmi ítélet, mely körül majd a következő évtizedek legnagyobb szellemi és politikai küzdelmei zajlanak le. Ám Justh ezt az ítéletet páratlan higgadtsággal, matematikai szabatossággal és pontossággal tudta kifejezni, művének hitele és hatása tehát beláthatatlan lett volna.

    Gányó Julcsa „szabad” társadalomban születik, dohánykertésznek a lánya. A dohányosok pedig nem kuporgatnak, hanem vidáman és könnyelműen élnek, a nők páváskodnak, minden kincsüket magukra aggatják, hadat üzennek a paraszti puritánságnak. Julcsa szépsége s életereje természetesen emelkedni akar, a gazdalegény az ő nagy álma. Keserűen csalódik s könnyelműen zülleni kezd, midőn megállítja s új ösvényre csalogatja egy szelíd láng, a népi mélységből kivált erkölcsi erő: a nazarénizmus. Justh ennyit akart kifejezni, ám a nagy író megnyilatkozásai természeténél fogva mindig teljesebbek, mint szándékai. Justh a nazarénusságban csupán a magyar temperamentum lengésének egyik határesetét kívánta szemléltetni, de sokkal mélyebb folyamatot szemléltetett: a kereszténység keleties „elfajzását”, ámde az „elfajzás” nagyon közel jár a krisztusi tanítás eredeti értelméhez. A nazarénusság bölcsője a népi magány volt, megdöbbentő s egyben fölemelő élmény, hogy egyedül vannak és senkire sem támaszkodhatnak ebben az életben, csak saját lelkükre. Kiderült, hogy a népi lélek is magában viseli Krisztust, de kereszténysége merőben más, mint a felette álló társadalomé. Az európai fejlődés a maga életformájához alkalmazta a kereszténységet, – dogmáit érintetlenül hagyta, de annál inkább eltávolodott lényegétől, eredeti életformájától. A népi kereszténység, – így egyik legérdekesebb hajtása, a nazarénusság is, – az eredeti életformához tért vissza, nem az európai fejlődés, az uralkodó társadalmi-gazdasági nézetek s érdekek szerint magyarázta Krisztus tanítását, hanem szűzi eredetiségében szívta magába. A nazarénus nem a korszerű vallásos kultúra vizéből ivott, hanem Krisztus „tüzét” fogta bé, – az egyszerűségre, nyíltságra, igazságosságra, a feltételen bűnbánatra, az életforma törhetetlenségére nevelő lángot, – az önmagába vonuló néma hitet, mely azonban, ha kell, utánozhatatlanul szép és nemes nyugalommal hősi martiriummá magasodik. E vallásosságnak formája sokkal közelebb áll a békés, elmélkedő hajlamú, a világgal szemben közömbös, befelé forduló és mélységbe merülő ázsiai népek vallásos kultúrájához, mint például a nyugati népek kereszténységéhez. Justh Zsigmond, hol tudatos elszántsággal, hol pedig önkénytelen rátalálással elérkezett a magyar népegyéniség vidékére. Hátat fordított az európaiságnak? Dehogy, legfennebb a sznoboknak fordított hátat, hiszen ez a sajátságos népegyéniség jelenti a magyarság európai létjogosultságát. Justh is így gondolkodott, mint egyik barátjához írt levele tanúsítja: „E világnézetet, amelyet a puszta könyvében meg akartam állapítani, te felismerted, csak úgy, mint néhány francia és angol kritikusom, kiknek a magyar nép világnézete a göröghöz hasonlónak tűnt fel”. Justh vállalta volna a hivatást: Nyugaton eredeti lelkünk és kultúránk elismertetésért harcolni.

    Műveinek jelentősebbjeit közvetlenül halála előtt írta. Az epikusnak meg kell előbb telnie, azután bontakozhat csak ki. Justh Móricz Zsigmondhoz hasonló tudatos „gyűjtő” volt, de elment harmincegy évvel, alkotó „dagályának kibontakozása” elején.

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 04 18 örmgenoc 2019. 04. 27. V. GRÁL NAP plakát 03 drvargatibor Mátyás király szine 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 versmaraton jankocsm Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf