Indali Gyula: A vén fa panasza, B. Eötvös József emlékezete, Levél Rózához , Oh be sivár élet!…, Utoljára

Indali Gyula:

A vén fa panasza,

Száraz fa áll a rét közepen,
Pusztán mered föl minden ága.
Nincs rajta semmi zöld, oly régen
Lehulla már lombja, virága,

Vén törzsökén mély forradása
Be van borítva lágy mohával;
Mint szív, melynek sebét befödte
A sors feledség fátyolával.

És panaszol a fa: »Óh, hol van
Az élet bája, ékessége?
Egy percig tartott a virulás
S ím: mindörökre vége, vége!

Jön a tavasz bő mosolyával,
De rajtam ez semmit sem enyhít.
Hiába hull a harmat én rám,
S a nap csak éget, lombot nem nyit.

Óh sors, ha már így megaláztál,
Tombolva rajtam vad szeszéllyel,
Végezd be munkád, vedd villámod,
Hogy törzsöm is repessze széjjel!«

Míg így beszél a vén fa, íme
Egy kis madár száll gyorsan arra,
S a száraz ágon víg, csicsergő,
Édes dalokra nyílik ajka.

És szól a vén fa: »Balga voltam!
Óh, meg ne hallgass, isten, engem!
Hisz rám is száll még kis madárka:
S zeng egy-egy vidám dalt felettem!«


Indali Gyula:

B. Eötvös József emlékezete

Nagy, szent a cél, mely összegyűjte minket;
Mely egyesít: nagy, szent a pillanat!
Egy fényt sugárzik mindenik tekintet,
Minden szíven egy érzés-villanat.
E kis terem magasztos templom itt ma:
Az árny, mely utat lelkeinkbe vesz,
Emelve, sújtva, feddve, bátorítva,
E titkos árny: Eötvös emléke ez!

E nap, amelynek egykor fölvirradtán
Nagy szellemének naptüze kihűlt;
Nagy szellemének, aminőt nem ad tán
Az ég, csak századoknak díszeül.
A büszkeség, alázat mintaképe
– Mely akkor hullt reá – a szemfödel:
Hogy mennyi fény felfér egy szív ürébe,
S hogy ennyi fényt egy sír miként föd el!

Szerettek téged, óh hazám, szerettek!
Voltak barátid mindig, elegen.
Elhantolád már annyi hű szeretted’,
Sok névre ver föl szíved melegen.
De hidd: mióta szív nevedre dobban,
Mióta érted édes a halál:
Tisztább kebeltől szánva, féltve jobban,
– Mint általa – s szeretve nem valál!

Képed pihent az ifjú képzetében,
Neved zengett koboza húrjain.
Terólad eszmélt a magány ölében,
Mi volt: szívében érted volt a kín.
Hogy megcsatázva híven annyi harcot,
Küszködve ármány gyűlölet között:
Reménytelenség fátyla fedte arcod,
»Nehéz keserved melybe öltözött«;

Szólt… Ámde hangja nem volt harci ének.
A szeretetnek hű apostola.
Fájt neki sebet bárkin is ütének,
Borzadt a vértől, bárhol is folya.
Mégis, midőn az eszme szózatára,
Miként egy óriás, talpra állt a nép:
– Börtön legyen, avagy bakó az ára –
Küzdők között, küzdő-terére lép.

De hasztalan! – Megtört a kard hatalma,
Hadúr e hontól elfordult vala.
Bitók alatt jajdult föl völgye-halma,
Fölkelt a romlás, átok angyala.
Nem lelte honját honfi e hazában,
Futóktól népes dél, nyugat, kelet…
S a megtörő szív kínzó bánatába
Zendült a lant: »Hazám, isten veled!«

S míg nagy Magyarhon gyászos temetőin
Boldog csak az áruló és halott:
Ő »Helvétia hótakart tetőin«,
»Provance daltelt mezőin« andalog.
Keresve ah, de enyhet nem találva,
Távol hontól »bérc, virág mit ér?«
»Hazát kíván« csak fájó lelke álma,
Hogy lássa ismét, ez, mit vágya kér!

S hogy elvonult a harcok végmoraja,
A bujdosó honába visszatér.
A jajt, lánccsörgést szívszakadva hallja.
Lépten-nyomon kísérti honfi-vér.
A szó, a szellem rabbilincsbe verve!
Az isten hallgat, ordít a pokol!
A nép szunnyad. – Meghalt-e? – Nem! Keserve
Mutatja: hogy még él – és haldokol.

Ő látta ezt, mint látták annyi mások
És szenvedett, miként tán senki más.
Hisz a csapongó költő-áldomások,
Meleg szívében minden dobbanás,
És minden eszme, mely agyában égett,
Egy célra törtek, híven, igazán:
Bukás porából felkarolni téged,
Lesújtott eszményt, nemzetem, hazám!

És mondta: fegyver kell e hon kezébe,
Mely győz, ha támad; visszaver: ha véd!
Föl, napkelet’ észak-legyőzte népe,
Emeld a fény, a szellem fegyverét!
Tábortüzek határidon nem égnek,
Kard nem cseng, az ágyú nem riad!
Föl, lánginál titok-őrzötte mécsnek,
Eszmélni gyűljön minden hű fiad!

Jövel, te toll, amelynek nyomdokidban
Setét betűkbe’ fényes eszme kél.
Mondd a világnak: »Vedd kezedbe, itt van.
Olvasd: E nép, bár fogyva, mégis él!«
S repült a könyv, idézve lelki lázat,
Hordván a nemzet-ébredés neszét.
Repült a könyv völgy, bérc fölött: »A század
Uralkodó eszméit «víve szét.

S nem is lőn többet éjjel. – Büszke pálya
Nyílt a dicsőnek trónunk zsámolyán.
Egy nép dörögte éljenét reája,
De reszketett – ármánykodó, kaján,
Mert szebb időnek látta kelni napját,
Mely bűnt, vakságot mély pokolba hány;
Átszűrve múlt idők bűnét, iszapját
Ifjú míveltség, ifjú tudomány.

Te hölgy, kinek szíved részvétre lobban,
Ha »Karthausi« bánatán keseregsz,
Költő, ki a szelíd varázs-dalokban
Érző szíved rokonhangjára lelsz,
Bölcs, ki hajóján magas értelemnek
Mély »gondolat«-nak örvényére szállsz,
Hívő, kiben ha kételyek teremnek,
Szaván az éghez új utat találsz:

Borulj el és tekints az ercsi sírra,
Hol annyi láng örök hamvába szállt!
De lelke s hona ébredési pírja,
Emléke nemzet-büszkeésre vált.
Porladni hagyd a testet föld porában,
Hisz’ szelleméhez porladás nem ér.
Távol jövő új nemzedék sorában
Szellem- s hatásban mindörökre él!

S te, nagy halott, dicsőült fényegedben
Nézd: hány tekintet van emelve rád!
Kincsünk valál te. Ím, emlékzetben
»A nemzet híven őrzi birtokát«.
Óh, hisz’ e nép, bár könnyben, vérben ázott,
Bár ősi fényét rejti sír moha:
Lehet nyomott, rab, koldus, megalázott:
De háladatlan, szívtelen soha!

Segítsd hazád’ dicsőült szellemeddel,
Méltó honát mely föltalálta már,
Magas lakodban, ne, óh, ne feledd el,
Lebegj fölöttünk, – mint velünk valál!
Lehelj minden magyarba hő szívedből,
Szóban és tettben hogy legyen magyar,
Küzdelmi hangját szárnyaidra vedd föl
S vidd istenedhez, mint zsolozsmadalt.

S te, nemzetem, föl, félre gyáva búval!
Büszkén emeld tövis-fedezte főd’!
Sírok közül szebb kor szellője fuvall:
Tanulj meg élni ily halál előtt!
Költőd dalolta ihlett, lángajakkal:
»Egy nemezt gyásza nemcsak leverő,
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van abban élni hit, jog és erő!«


Indali Gyula:

Levél Rózához

Rózám, tehozzád írok, aki nékem
Az életet édessé tetted ismét.
Ki egy szavaddal, – mint a végtelen
Világ-szellem, mely egy »Legyen«-szavával
Éltet lehelt a forrongó chaoszba –
Eszem- s szívemnek megváltója lettél!
– Ha a borús nap kába zűr-zajával
Lezúg fölöttem s jő az édes alkony,
S leszáll az éj s minden hang elpihen,
Csupán a tűz lobog lágy zummogással,
Van olykor egy-egy szélroham süvöltve
Megrázza szárnyát ablakom alatt
S ismét tovább rohan, s a néma csend
Trónjára ül megint, – a csöndes éjben
Lelkem mélyébe szállok föltalálni
Ez édes, szent titoknak zárait,
E rejtélynek, mely szép szemed tüzében
Nyert életet, s onnan csodás varázzsal
Szívembe szállt – s ott is rejtély maradt,
Mit meg nem fejtheték. Sőt e titok
Fejtett meg önmagamnak engem is.
– Igen Rózám, szerelmem, angyalom,
Titok valék én eddig, mely setéten,
Mint sírok, árnya, bolygta e világot,
Megfejthetetlen – s ismeretlenül
Szóltam, és meg nem érték hangomat,
– Nem, az sem, akiről hívém, hogy érti! –
Daloltam, és a légben elveszett
Az összhang, mit lelkem belé lehelt.
Borongtam: s arcom árnya is hiában
Olvadt könnyekre; eltűnt, elveszett!
Lényem’ kitártam; mind, mi lelkemen
Át-átviharzott, bánat és öröm,
Vágy és remény, nagy eszme, fényes eszmény
Nyíltan kitárva volt: s bámulva álltak,
Ismét szívem zárát fölnyithaták.
– Kétségbe estem! Már-már elhívém,
Hogy életem céltalan bujdosás lesz,
Hogy nem zendül felém a szó soha:
»Felfogtalak, ismerlek és megértlek!«
Megtört kedélyem, megrendült hitem,
Elszáll a fény szememből – s arcomon
Már ott borongott a sír éjjele,
Rám szállt a bús enyészet, átölelt
Hideg karával és szürke dér
Korán nyomá fürtömre bélyegét!…
–  – Ekkor jövél Te, Rózám, és felém
A légen át rezdült e szó: »Ez az!«
Nem tudtam még, ki vagy s már ismerélek,
És tudtam, érzém, hogy szeretni foglak.
S érzém egyszerre azt is (óh, bocsáss meg,
Hisz jól tudom, setét, kicsiny vagyok
Tehozzád, édes, fényes angyalom!)
Éreztem azt is, hogy szeretni fogsz!
Mert jós erőt ad titkos szenvedés!
Ha a világot észleted szívedben,
Ha zárt magányod’ eszme népesíti,
Mellyel beszélsz nap-éjjel szüntelen:
A néma természet beszédre kel,
Felfejti az élet titokzatát,
A csillagok rejtelmét elregéli,
Elmondja, mit zsong-bong a játszi szellő,
Mi száll feléd virágok illatában;
A partnak játszi hab, miket susog.
És megtanít a legsúlyosb titokra,
Mi elválasztja embertől az embert,
Megmondja ő, kinek tárd szívedet föl;
Kinek hirdess, kinek ne higyj soha.
Ennek szemében a sugár csaló,
Amannak ajkán csalfán zeng a szó,
Ezt gyötri az irigység, azt kevélység,
Nincs ebbe’ szellem, nincs amabba’ mélység,
Amaz silány, bár fénye elvakít,
Ez gyémánt, rejtse bár sugárait.
Erről beszél a természet Neked,
Csak értsd e szóló, szent rejtelmeket!
Ő súgta meg nekem szent titkodat,
Bár nem nyitád még szóra ajkidat.
A szó való volt, melyet lelkem érte,
Rózám, ezerszer légy megáldva érte!
Azóta másként forg a föld velem,
Csupán a fény, mit rajta lát szemem,
Lelkembe, mint az elzüllött madár,
Hit, vágy, remény beröppen, visszaszáll.
Erő megedz, elringat enyhe álom,
S egy kép ragyog fel az ábránd-sugáron,
Egy kép, a csöndes hajlék drága képe:
Tél van, az esthomály hamar belépe,
Künn úgy süvölt, sikolt a szélvihar,
Járó-kelőkre hó-köpenyt takar.
De oly meleg, hívó a kis szoba,
Fölgyúlt a láng, s arcodra fény lopa.
Merengsz, lelket, szívet örömre társz,
Mosolygva, hisz’, kié vagy, arra vársz.
Lépés közelg, kilincs csörög, zörög,
Egy pillanat csak az én megjövök.
Arcom borús, lényem fagytól remeg,
– Hisz a világ, ha nincs itt tél – hideg! –
Megsebze künn közöny, vagy félreértés,
Az elvcsatának lett a díja sértés;
Ahol áldottam én, lőn bérem átok,
Rám tört az ellen, álnok »jó barátok«.
Vakság, botorság ellen síkra szálltam:
S csak gyűlöltem, irigység, mit találtam.
Te rám tekintesz, arcod mit se kérd,
De szemedből látom, hogy lelked megért.
Mert könyv előtted lelkem, melyben olvassz…
Keblemre dőlsz – és bánatom fölolvad…
Szív szívre ég, baj, bánat haldokol,
Kezet szorít kéz, ajk ajakra forr,
Csupán a tűz pattog, az óra ketyeg.
Az éj, a tél, világ – feledve lettek…
– Lásd angyalom, szerelmem, ilyen álom,
A melyre lelkem rásimul sóváron.
Oh, úgy-e, látod Te is ezt a képet?
S álmodsz jövőnkről édest, tünde-szépet?!
Oh álmodozz, s álmod nem lesz csaló,
Ha szíved és szerelmed mély, való!
Álmodj, merengj és percre se feledd el,
Csupán Teérted él, küzd és lehel!
S nap, éj ha jő, csak rád gondol, reád
S tisztel, szeret, imád, míg él – Gyulád.    


Indali Gyula:

Oh be sivár élet!…

Oh be sivár élet, örök egyhangúság!
Nappala: borongás; éje: nyomorúság.
Lomha ködök szárnya bús-komoran lebben,
Lomha ködön által hideg eső cseppen.

Hallgatom az eső csöndes kopogását;
Hallgatom a tűznek lassú lobogását,
Nézek ki a ködbe és szomorún kérdem:
Mért is olyan hosszú még ez az én éltem?

Mért annak az élet, a kinek fáj minden?
A ki eget, földet lát fekete színben?
A kit nyom a lég is, nyom a puha ágy is,
S hidegülő szívén hamvadoz a vágy is?

Kárhozat a sorsuk, kik oda jutának,
Hogy túl élje Istent ösztöne imának;
Még a fohász rezdül a szívben, a szájon:
Oh, de miért esdjen? oh, de kihez szálljon?

Ah, ez az én sorsom, végzetem örökje:
Miben hittem, bíztam, veszve az örökre.
Könyörögnék olykor – de nincs hitem abba:
Sem, a ki tán adná, sem, a mit tán adna.

Tünde reményekkel ékes vala éltem,
Ezt, ha be nem értem: bírni amazt véltem.
S most azon aggódom, életem aléltán:
Lesz-e időm: őket – kikacagnom méltán?

Tudom én, jó volna önmegadó lenni,
Jót, s vegyesen rosszat türelemmel venni;
Küzdeni csak nappal, éjszaka pihenni…
Hisz’ tudom én jól, hogy így kellene tenni.

Akarok is néha szállni alá porba,
Vonni magam jármát nap-nap után sorba;
Köznapi kicsiny célt kötni silány röghöz,
Lelkem’ idomítni olcsó örömökhöz.

Hej, de kinek tündér csókdosta az ajkát,
Ha az eltűnt, lelkén csak örök kín sajg át.
Hasztalan int annak hit, szeretet, hűség;
Nem kell neki többet földi gyönyörűség.

Meg vala az írva: járjak ezenképpen.
Törpe leve s unott, a mi szép volt régen;
A mi gyönyör másnak, siralom az nékem;
Tagadjam akárhogy: nekem immár végem!

Érezem, e világon maradásom nincsen;
Semmi, sehol semmi, vissza a mi intsen.
Ég tele felhővel, föld tele haraszttal,
Útra sóvár szívet egyik se marasztal.

Szállj is el, én lelkem, szállj nagy örök útra,
Úgy se találsz enyhet a te örök búdra!
A lehulló csillag, főn lebegő pára
Mutat neked is még utat utoljára.

Hagyd el e világnak minden java-rosszát,
Te se találsz hozzá, ő sem igen hozzád.
Szív, te, ki reméltél, szív, te, ki szerettél,
Eredj oda vissza, a honnan eredtél!…  


Indali Gyula:

Utoljára

Hallod: a szél hogy’ zúg, sikongat?
Látod a mély borút az égen?
Ah, sejted-é, hogy most utolszor
Bolygunk mi együtt e vidéken?

Lásd, lásd, alig zsendült a pázsit:
S aszu avart tipor ma lábunk!
Színpompa, fény, mind eltünének,
Köd nyelte be szép délibábunk’.

Lásd, lásd: alig bolygtunk be vígan,
Szerelmi üdvvel e vidéket:
S járunk-kelünk ma, vigaszatlan,
Mint két borongó, bús kísértet!

– Hallod: a szél hogy’ búg, sikongat?
Látod a mély borút az égen?
Ah, érzed-e, hogy most utolszor
Bolygunk mi együtt e vidéken?…

Igen, valljuk be, szíveinket
Idő, sors rútul megrabolta.
Mindent ígért, mi szép, mosolygó,
S egy-egy sugárt elvitt naponta.

Ne mond, egünk hogy földerül még,
Sötétebb lesz csak egyre, meglásd!
Együtt mi még hogy is reméljünk?
Vigasztalni sem bírjuk egymást!

Buzgón hívők, hogy szenvedélyünk
Örök tavaszt nyer majd ki részül,
S szívünk, mint hervadt lomb az ágtól,
Egymástól, íme, válni készül.

Hallod: a szél hogy’ zúg, sikongat?
Látod a mély borút az égen?
Ah, tudod-é, hogy most utolszor
Bolygunk mi együtt e vidéken?

Elválni, el! … mást mit tehetnénk?
Gyötrődni még tovább, mi végre?
Szerelmünket, e nyári fecskét
Bocsássuk immár hőbb vidékre.

Elválni, el! … De búcsúzásunk,
Miként az őszé, enyhe légyen.
Harag ne halványítsa arcunk’,
Ne is pirítsa el a szégyen!

Egy halk sóhaj s a szép időknek
Emléke is örökre födve.
Behullva múltunk dús füzére
Ez általános gyászba, ködbe.

Hallod: a szél hogy’ zúg, sikongat?
Látod a mély borút az égen?
Hitted-é azt, hogy most utolszor
Bolygunk e tarlott, bús vidéken?!

Oh, a vidék díszét, virágát
Tavasz-napok majd visszahozzák,
De mi, de mi… óh, mindörökre
Suttogjuk el most: »Isten hozzád!«

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 04 18 örmgenoc 2019. 04. 27. V. GRÁL NAP plakát 03 drvargatibor Mátyás király szine 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 versmaraton jankocsm Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf