Indali Gyula jogász, költő

indaliA Borsod megyei Felsőábrányban 1851. február 23-án született [Erdélyi] Indali Gyula jogászdoktor, akinek költő énjét tán legjobban Krúdy Gyula jellemezte Álmoskönyvében. „…ebben az időben az egyik vacsorától a másik vacsoráig terjedt a Magyar Költők időszámítása. Az ebédelést az uraknak találták ki, napközben denevérré dermedt a költő. Mint Beöthy Laci, Lauka Guszti, Balázs Sándor vagy Indali Gyula szelleme; – a kontók még álltak a »Vérynél«, ahol a Nagyok hitelbe megittak »sok drága bort«, a Kecskeméti utcában a boltok megrongált cégtáblái mutatták az útirányt, amelyben a nyolcvanas években hazafelé vonult a költők társasága, miután jól kibúsulták magukat a Szőlővesszőnél. A modernebb költő sem akart hátrább maradni őseinél, élte azok boldogtalan, gyötrelmes életét, mert mást nem tehetett.” Indali Gyula a Petőfit követő korszak különösen csapongó lírájának egyik lobbanékony és tehetséges képviselője volt. Jó barátja volt Reviczky Gyula, miközben Tompa, Eötvös, Madách Imre mellet elsősorban Petőfiért rajongott s nem egy költeményében emlékezik meg róla. A „szent ügy” elveszetését, az 1848-49. szabadságharc bukásának szomorú, sivár idejére visszagondolva fájdalmasan idézi fel a forradalmárköltő alakját „Kard és lant” című versében.


Kard és lant

Egy nemzet élt bús szolgaságban,
Önnönmagának szégyenül.
Sóhajtott, könnyezett magában
S titokban tettekért hevült.
Mert keblében két szellem éle,
Kik el nem csüggedtek soha,
És bennük élt a nép reménye:
– Hisz’ élt még hőse s dalnoka!

S a nemzet öntudatra ébredt,
Érezni kezdé önmagát.
Az éj, a vakság semmivé lett
A lelkeket fény járta át.
Nehézzé lőn az önkény járma,
A szív oly szép jövőt ígért!…
A kard kimondta: »Fel csatára!«
S a lant elmondá: hogy miért!

S fölkelt, ki élt, hívó szavára,
Jogot találni itt alant.
Buzdítva, lelkesítve jára
Mindig elől, a kard, a lant.
S magasra nőtt a holtak halma
A vér-borított harcmezőn…
De ah, a kard, a lant hatalma
Áruláson megtörve lőn.

Eltört a kard, elesve véle
A szent ügy, melynek véde volt.
Rabszolgaság, lánc lett a bére
A hősi vérnek, mely omolt.
Eltört a kard… és véle annyi
Bajnok pihen sír mélyiben!…
S ki méltán tudná megsiratni:
A lant is rég hallgat, pihen!…

–  – Él még a nép! De szolgaságban!
Önnön magának szégyenül.
Csak könnyez, csak sóhajt hiában,
De tettre többé nem hevül.
Kik a nagy eszmét lángra szítnák,
Melyért egykor kardot foga,
Kik lelkesítnék, bátorítnák,
Nincs többé hőse, dalnoka!   

 Rövid életében leginkább újságokban méltatták ennek az Arany János költői nyomvonalát járó, romantikus és örök ábrándozó,csapongó és gyakran búskomor ifjú ember líráját, aki úgy került a pesti, Krúdy által emlegetett költői társaságba, hogy szerelmes volt és épp verseket írt egy Duna-parti kocsmáros leányához. Véletlenül annak a Komócsy József költőnek a törzsasztalánál, akit még Indalinál is kevesebben ismernek manapság, bár akiről lett anno elnevezve frissen készített vesepecsenye a Szerviták terén a korcsmában, de később egy ligeti sétány is, ahol a nagybányai iskola festőnői, mint Ferenczy Noémi vagy Krizsánné Csíkos Antónia lesték a holdvilágot. Érdekesség, hogy Indali Gyula korai verseiben nem annyira az érzelem, mint inkább a gondolat költője volt, majd szerelmi fellobbanásainak is élénken színező nyelven, erős formaérzékkel, fordulatosan adott kifejezést.


Óh, ne mondd…

Óh, ne mondd, hogy már tavasz van,
Jó leány, ne mondd nekem.
Kinek lelke fázik, annak
Mindegy: tél, tavasz legyen!

Óh, ne mondd, mi kéj merengni
Kertecskéd virágain.
Kit az illat el nem bájol,
Mit érdekli azt a szín?

Óh, ne szólj a napsugárról,
Mint ragyog, minkét remeg.
Ki áldó hevét nem érzi:
Fénye azt nem hatja meg.

 Édesapja Erdélyi Indali Péter tanárember, az „Abéczés könyv” szerzője. Gyula középiskoláit a kolozsvári református kollégiumban végezte, majd utána ugyanitt jogot kezdet tanulni. Diákéveit Kassán folytatta, már itt is érdeklődött az irodalom és az újságírás iránt, vélhetőleg apai inspiráció okán. Kitűnő emlékező tehetsége volt, róla szóló adoma; egyszer fogadott, hogy Madách „Ember Tragédiáját” szóról-szóra betanulja; és rövid idő alatt betanulta s elmondta hiba nélkül. A korán megkedvelt a tudományok, a felhalmozódott ismeretek folyamatos gondolkozásra ingerelték. Kifejlett s mindinkább izmosodott bölcselő ereje.

Gyermek valék…

Gyermek valék… sejtés ködébe bolygván
Vezéremül csak két fény lángola:
Csupán a hajnal, az égnek szerelme,
S a szerelem, keblemnek hajnala.

Ifjú vagyok – tudásom pusztaságán
Keresztül csak két sugár fénye hat:
Csupán a villám, az ég indulatja,
S lelkem villáma, a vad indulat.


    Ezért boncolgató esze mind jobban látja a távolságot az ideál és valóság közt, lelkének sugallatára szíve megsiratja e keserű tudást. Éles esze kutatja az igazságot, ugyanakkor álmatag szíve tündérvilágba ring át, verseit nagy formaérzék, mély gondolatvilág jellemzi.
Indali Gyulának költeményeit értékessé teszi a külső formának mesteri kezelése is; szinte játszik a rímekkel, könnyen, természetesen, minden erőszakolás nélkül.

Az éj hangjai

Éjjel, ha minden síri, néma,
S az álom mégis elkerül:
Csodás hangok hatnak be néha
S zsibonganak agyam körül.

Hangok, mik az űrben lebegnek
Tördelve átkot és imát,
S míg oszlanak jöttén a reggnek
A titkos éjfélt rezgik át.

Dal, mely szerelmi vággyal esde,
Könyörgvén szívet a szivért
A gőgös lánytól holdas este,
— S ma már csak a sírból kisért.

                                        /részlet/

 Brassóba került és 1874. első hónapjaitól ez év szeptember végéig szerkesztette a hetente háromszor megjelenő „Nemere Határszéli Közlöny” hetilapot. A kolozsvári egyetemen jogtudományi doktorrá avatták 1878-ban. Bár erdélyi költőnek tartották és ő is annak tartotta magát – a Kemény Zsigmond irodalmi társaság rendes tagja –, versei ezt nem támasztják alá. Nem követte a nagy elődök példáit, akik szeretettel emlékeztek meg „Tündérországról”, erről a csodálatos világról, mint Jósika, Jókai, Petőfi, Gyulai vagy éppen Orbán Balázs. Részben ezekből is szít zamatot az erdélyi költészet, ugyanekkor ennek Indali verseiben alig van nyoma, még apró külsőségekben sem. Költészetében ugyanekkor viszont felfedezhető a korszak romantikus műfordításainak hatása. A Házsongárdi temetőben nyugvó Versényi György költő, Indali jó barátja így emlékezett vissza: „Költeményeinek legnagyobb része szerelmi dal. Egyik versének az a címe: »Szeretni csak egy nőt lehet«. Ezt vallja az egészen végig. De nem tartja. Szerelmi dalainak tárgya egyre változik, néha bámulatos gyorsasággal. Amikor 1874 nyarán, újdonsült doktorságom dicsőségében sütkéreztem, Pestre jött. Az én kisdiáklakásom vendége volt. Ekkor hozott fel egy csomó gondosan leírt költeményt. Elvitte [id.]Szász Károlyhoz. Szász Károly mindig, akkor is, nagyon elfoglalt ember volt. De azért lelkiismeretesen elolvasta, s jegyzetekkel, megjegyzésekkel kísérte eleitől végig, a miket Gyula megszívlelt, hálával fogadott. Egyszer ebéd után a kávéházban beszélgettünk s gyönyörűséggel magyarázta, hogy ezt a verset, azt a verset, hogy írta egy szép színésznő mellett, annak szíve dobogásán számlálva az ütemeket. Este már, az én titkaimat csalogatva ki, idillikus hangulatban ringott lelke, ujjongva beszélt Rózáról, boldog jövőjükről, enyhe fészkükről.”

Levél Rózához

Rózám, tehozzád írok, aki nékem
Az életet édessé tetted ismét.
Ki egy szavaddal, – mint a végtelen
Világ-szellem, mely egy »Legyen«-szavával
Éltet lehelt a forrongó chaoszba –
Eszem- s szívemnek megváltója lettél!

                                                           /részlet/

Látjuk a költő belső harcát, vívódását verseiben, szenvedésének igazságában nem kételkedhetünk, de mégis úgy érezzük, hogy a lelke betege. Talán ezért van, hogy bár lírikus, az ember úgy érzi, nem tárja fel belső énjét egészen. Látjuk, hogy szenved, látjuk vergődését, látjuk gyakori kétségbeesését, de magyarázatát nem találjuk. Miközben a szerelem nagy helyet foglal el lelki életében, sok változatban, de mégis leggyakoribb eset, hogy szívében csalódással, önváddal, keserűséggel, tisztább, nemesebb szerelem légkörébe vágyik s a remény és reménytelenség váltakozó rezgése hangzik ki szavából. Előszeretettel foglalkozik az élet sötét oldalával; a vidám hang nem az ő sajátja. S már azért sóvárog: „Csak életkedvet adjatok nekem”!  Versei közt lapozgatva szinte sokkoló, hogy ahogy idősödik, úgy a múlandóság bús érzelme egyre gyakrabban kicsap költeményeiből:

Felirat egy öngyilkos sírkövére

Volt nekem is, mint volt másnak e világon:
Sok kis erény mellett - sok nagy gyarlóságom.
Azokért: jutalmat önszívembe' leltem,
Ezekért: önmagát bünteté meg lelkem.

Sok törődés, bú-gond hozzá kora vesztem;
Nem vádolok senkit: mind magam szereztem.
Élvezem most nyugtom hűs rögnek alatta,
Kit sem áldok érte: azt is kezem adta!

Mindig is Budapest vonzotta, az ottani szellemi közeg. Ekkor már költeményei jelentek meg a Vasárnapi Újságban és különféle antológia kötetekben, pályája felívelőben volt.  Kolozsvártól is reménységgel búcsúzik, hogy aztán korán sírba szálljon.


Búcsú Kolozsvártól

Néhány rövidke óra még: s talán,
Kolozsvár, végképp hagylak téged el,
Megnyílt a várt rés börtönöm falán,
Távolba visz, ragad a hő kebel.

Oh, régen vártam ezt a percet én,
Midőn tenéked búcsút zenghetek,
Most itt van és a válás érzetén
Keblem szorul, pillámon könny remeg.

Fájhatna tán az elválás nekem?
Hisz benned annyi bánatom vala!
Keservben hányszor zenge énekem,
Kedvem, reményem, hányszor elhala!

Egész világ, mikor nyugodni tért:
Hányszor virraszték csöndes éjjelen!?
S a szép jövőt, mit képzetem ígért:
Hányszor veré el a sötét jelen!

S most úgy vagyok, mint a szegény fogoly
Kinek kezéről lánca már lehullt
S bánatja, kéje mintegy összefoly,
Int a jövő, s marasztja még a múlt.

Hisz álmit oly sokáig itt szövé,
Itt várt, remélt, ha nap tűnt, s jött ha más
S ha börtön volt is az – de az övé,
Mit kedvessé tőn már a megszokás.

Igaz: volt benned búm – és nem kevés,
De volt örömöm is talán elég.
S míg egyik érzet így szól: »menj, ne késs!«
A másik így esd! »oh ne még, ne még!«

De int a perc, fut már az éji köd,
Az égen rózsás hajnal szárnyal át,
Indul hajóm és árbocom fölött
Remény-madárka zengi víg dalát.


Hivatalt vállal a fővárosban, mint törvényszéki jegyző, és itt 1880. június 29-én látják utoljára, eltűnt. Július 4-én fogták ki holttestét egy hajó lapátkerekeitől felkavart Dunából, 8-án temették el. Huszonkilenc éves korában rejtélyesen halt meg, vélhetőleg öngyilkos lett. Sírjánál Reviczky Gyula mondott búcsúztató beszédet. Halála után a Hon újság /1880., 173. száma/ közölte „Az új kor költője” című versét, amely búját és meleg hazafias érzését jellemzi.
 Az 1880. július 8.-án eltemetett, nagy reményekre jogosító költő hamvait, temetői rendezési munkák miatt másik sírba helyezték át a Kerepesi Temetőben. Indali Gyulát, 42 év után, 1922-ben újra búcsúztatták még élő testvérei és rokonai, beszédet mondott Gáspár Jenő, a Petőfi Társaság titkára. Varga Oszkár szobrászt kérték fel a síremlék megalkotására. A síremlék valószínűleg ugyanekkor 1922-ben készült el. A síremlék kő alapzaton elhelyezett, azzal együtt két méter körül magasságú. Az alapzaton a sírfelirat már nehezen olvasható, de Erdélyi Indali Gyula neve alatt egy sírvers olvasható ki nehezen: „Összetört a lelke, de lantja ép volt /A halála gyászos, de az élte szép volt.” A sírfeliraton két családtag neve is szerepel. A síremlék egy dombormű, rajta a költő Budapestre vándorlása ihlette, botjára támaszkodó, siető vándorlegény alakja. A vándorlegény arcvonásaiban, tekintetében, sok hasonlóság fedezhető fel Indali Gyula arcképével, mely egyetlen megjelent verseskötetében szerepel. A jobb alsó sarokban nehezen, de még kivehetően megtaláljuk Varga Oszkár szignóját.
  Hírlapokban és folyóiratokban szétszórt verseit Both István gyűjtötte össze egyetlen kötetbe. Még egy nagyobb mű foglalkozott vele, Légrády Mária 1937-ben könyvet írt róla, kiadatlan versekkel és prózai munkákkal. Indali Gyula költészete méltó rá, hogy ne merüljön el a feledésbe. Minden munkája egy szépen induló, lázasan ívelő költői karriernek egy-egy nemes terméke: csupa sokatmondó Ígéret, ami nem váltódott be ugyan utolsó szóig, de így, ígéret voltában is érték. Kiváló tehetségű, ifjan is nagy látókörű és művelt ember volt Indali Gyula s örök kár, hogy tehetsége, zsenialítása sírba szállt, mielőtt teljes mértékben kibontakozhatott volna. Mindig is poétának érezte magát, hivatalkeresés nem sokat nyugtalanította, gondtalanul dalolt, álmodozott, búsult és rajongott, szeretkezett… Emlékét csak akkor őrizzük meg és adjuk tovább majd az irodalomkedvelő, múltat tisztelő következő nemzedéknek, ha dalait többen olvasnák s megszeretnék. Életírója, Both István mondja: „Egy halmaza a kéziratban maradt kisebb költeményeknek, egy félben maradt verses vígjáték, s Heine-fordítások sorozata kérnének még helyet”. Ha valakinek kezébe jut manapság még antikváriumokban is ritkán fellelhető, halála után kiadott verseinek gyűjteménye, az remélhetőleg megőrzi és továbbadja ennek a gyászos véget ért, lelkében sérült, romantikus költő nevét az elfeledtetéstől.

Barnult avar . . .

Barnult avar búsan susogja :
«Nézd, én valék a zsenge pást!»
Haraszt csörög: «En voltam egykor
«Árnyas berek friss lombja, lásd !»
Szálló pehely mond : «Fészek enyhe,
Gyönyör párnája voltam ám !»
Száraz virág szól: «Rózsa voltam
Május mosolygó hajnalán!»
A szél süvölt: «Ifjú tavasznak
Meleg fuvalma voltam én !»

indalikönyv


Munkái:
Indali Gyula költeményei, Zilah, 1902, Seres Samu kiadása, szerkesztette Both István

Források: A Hon 1880, július 7;  Arcanum Digitális Tudománytár, Indali Gyula költeményei, Zilah; Magyarság 1933./11; Magyarország és a Nagyvilág 1880./2; Magyar Életrajzi Lexikon; Pásztortűz 1921/1; Ország- Világ 1880./16; Versényi György: Indali Gyula emlékezete, Erdélyi Múzeum 1903. 10. kötet, Vasárnapi Újság, 1902./4

Összeállította – cspb –

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf