Féja Géza: Papp Dániel író

Papp Dániel Ómoravicán született, Zomborban nőtt fel, döntő élményeit Dél-Magyarországon szerezte, onnét érkezett, ahonnét Herczeg Ferenc. Papp Dániel azonban éppen olyan fiatalon pusztult el, mint Justh Zsigmond, a magyar írók betegségében, tüdővészben, s annyira sem vitte, hogy a „mindenre kiterjedő irodalomtörténetek a nevét följegyezték. Herczeg Ferenc Dél-Magyarországból Gyurkovicsékat hozta s egyik legfőbb táplálója lett a dzsentri-délibábnak. Papp Dániel mélyebbről merített, természetesen Budapest immár „vegyes” szellem nem is fogadta olyan hevesen kegyeibe, mint Herczeget, akinek minden sora rikoltó hűségeskü volt a korszellem mellett. Papp Dániel ama kevesek közé tartozott, akik vajmi keveset törődtek a korszellemmel és az irodalmi élet zavaros hullámaival s meg is bűnhődtek érte. Az „asszimilánsok”, a félig-meddig beolvadók farsangja következett; csoda-e, hogy ez a réteg csak külsőséges magyarságot tákolt, türelmetlen és szószátyár, tehát nékünk mindenképpen idegen sovinizmus alakjában? Rákosi Jenő szavalt a harminc millió magyarról, miközben a valódi magyarok tömegesen kivándoroltak s Herczeg Ferenc talpalt Jókai és Mikszáth örökébe. A magyarokban pedig konok dac gyülekezett, mely néha iránytalanul és „csakazértis” dörgött, szikrázott. Papp Dánielben a dac teremtő erővé nemesedett.

    Egyik legérdekesebb novelláskönyvében („Tündérlak Magyarhonban”) rendkívül figyelemreméltó vallomást találunk. Előszavában hitet tesz a kelet-európai táj mellett, majd „ázsiainak”, tatárivadéknak vallja magát. A keleti-magyar élmény s tudat jelentkezett benne éppen úgy, mint Gozsduban, ám érdemes ezt a „keleti magyarságot” megvizsgálnunk, mert például Papp Dániel elsősorban a dél-magyarországi szláv nemzetiséghez hajolt le akkor, midőn az asszimiláns soviniszták az elvadult szellemű nemzetiségi türelmetlenséget gerjesztették. Papp az ellentétes utat választotta, mert valóban keleti magyar volt, ősi föderatív szellemünk művészi látóhatárra nőtt műveiben. A magyar életérzés ebben a korszakban is megmutatta, hogy mennyi mindent megbír – szintetikus és föderatív hajlama a szellem síkjára tolult. Az asszimilánsok ugyanakkor mindent fel akartak szívni egy soviniszta ábrándba, melyből éppen csak a valódi magyar szellem hiányzott volna. A tiszta emberies eszményeket, így a türelmet és a széles emberi megértést az „ázsiai öntudatú” magyarok képviselték.

    Papp Dániel említett könyvének előszava írói hivatásáról is vall: rendeltetését a magyar mélység föltárásában kereste s mint jellegzetesen elbeszélő lélek, egy kedves mondával példázta: Zivataros éjszakán a portyázó komiszáros eltévedt legényével a duboki pusztán, úgy bolyongtak a kukoricásban, mint az őserdőben. Egyszer csak pazar földalatti kastélyra akadtak – talán Rózsa Sándoré lehetett – ott éjszakáztak s reggelre betérve a városba, elmesélték élményüket a svalizsérok ezredesének, aki azonban hiába kereste a „Tündérlakot”, mely a mélységben rejtezik, de sohasem nyílik meg a svalizsérok előtt. Papp Dániel konokul lándzsát tört a magyar mélység, tájunk, népünk és népeink(!) eredeti mélysége mellett, ellentétben földijével, Herczeg Ferenccel, a felszín nem is mindig káprázatos bűvészével.

    Papp Dániel novellái főként honi szerbekről szólnak. Papp a tanúság, hogy ők is nagyon jól elfértek mélységünkben: a zsakováci kurtanemesek, közelebbről Patarics Vince, aki nagyon emlékeztet Gogol aranyos vidéki földesuraira. Nikátor diakónus, a csúnya Euthym s a többiek. Papp hozzátartozóinkat, életérzésünk már szervessé vált elemeit látta bennük, anélkül, hogy tiszta emberi valójukon erőszakot ejtett volna. Papp a magyar mélységet olyan tágas, szabad méretekre szabta, mint az Alkotó a magasságot.

    Novellái kitűnő műalkotások, de Papp feltűnően otthonosan mozgott a regény területén is, bár csak egyetlen regényt hagyott reánk, „A rátótiakat”. „A rátótiak” Zombor regényes s mint novelláinak jórésze is elárulja, íróját mélyebb rokonság fűzi Mikszáthhoz. Mindketten felszabadultak a századforduló jobbjainak tragikus alaphangulata alól, de Mikszáth el is szabadult, életérzése és humora vidáman csatangolt, Papp Dánielt jobban kötelezte és kötötte a realizmus. Mikszáth is realista volt többek között, a realizmus egyik uralkodó szín volt gazdag palóc szőttesében – Papp realizmusa azonban életkedv, hivatás, vívódás. Mindkettőnek fejlett volt a humora, ám Mikszáthnak a humor úgy kellett, mint a vízi szárnyasoknak a víz, életeleme volt, Papp humora inkább csak mélybe vágó szatíráját ellensúlyozta, enyhítette. Hiányzott belőle a mosoly önmagával bételt gyönyörűsége, ösztönös gonddal s a kémikus biztonságával vigyázott, hogy a humor eleme el ne nyomja a szatíra erőteljesebb ízét. Novellái ugyan gyakran Mikszáthra emlékeztetnek, éppen olyan szívesen merült a dél-szláv szent egyszerűség és együgyűség ábrázolásába, mint Mikszáth a szlovák naivságba, regényében azonban már a Nagy Szatíra konok szárnycsapásait érezzük, egy eredeti tehetség szívós nekigyürkőzését, hogy megmutassa: mi is lappang a nagy garral hirdetett „Új Magyarország” méhében, a vidéken.

    Papp realizmusa hitelesebb, mint a fiatal Mikszáthé, nincs ugyan benne annyi költői erő, mint a nagy palóc világában, ahol lépten-nyomon bugyborékolnak az üdítő források, de súlya van a dolognak és a figuráknak. Papp nem festett ugyan „sötét világot”, de nem is vajákolta bűbájossá, inkább azt éreztette, hogy az élet egyensúlya is mennyire tragikus. A nagy író erényei eltakarják gyengeségeit, így Mikszáth elbeszélőerejének bűbájossága feledteti regényeinek lazaságát, „happy endjeinek” olykor bántón kezdetleges gépiességét. „A rátótiak” szerkezetet izmosabb a Mikszáth-regények szerkezeténél, nincs annyi kitérő és humoros elágazás benne, nem tűzdeli tele vigasztaló idillel, határozottabban és erélyesebben bontakozik ki a társadalom képe; realizmusa sem olyan szétfolyó, mint Mikszáthé, sűrűbb, töményebb. Mikszáth pátriarkális szellemét is hiába keressük „A rátótiakban”, – Mikszáth volt utolsó mesélő pátriárkánk, lényegében jól érezte magát abban az életben, melynek annyi s annyi hullafoltját észrevette, de mégis az ő szellemi domíniuma volt, a kor elvetélt típusai és figurái pedig rokonai, „családtagjai” voltak. Mikszáthnak az élettel szemben való állásfoglalása, utolsó nagy regényeit leszámítva, nem lépte túl az atyai feddés és a rokoni évődés határmezsgyéit. – Papp Dániel már bizonyos távlatból szemlélte életünket, hűvösebb és tárgyilagosabb volt, nem csiklandozták szlávos ellágyulások, mint Mikszáthot. Mikszáth nem egyszer a karikatúra felé siklott, máskor naivan romantikus figurákat rántott be regényeibe. Pappnál semmiféle hajlam sem mossa el a valóság konok körvonalait. Megbízható társadalomrajzot, derűs, de szigorú kritikát kapunk Papp Dánieltől, s emellett: fukarul bánt a szavakkal, még furakabbul a mondatokkal, az izmos szikárságot képviselte lelki és szellemi elhájasodásunk esztendeiben.

    Kelet fiában, a „tatárban”, a magyar mélység hitvallójában volt valami latinos szigor és tiszta egyensúly. „A rátótiak” első regényének feltűnően tökéletes, a benne jelentkező író nagy regények reményére jogosít. Szerencsés rokonával, Mikszáth Kálmánnal szemben is megállja a próbát, ha pedig földijével, Herczeg Ferenccel hasonlítjuk össze, különösen szembetűnik Papp gyökeresebb tehetsége, magasabbrendű ízlése és különb művészi igénye. Hiába ontotta Herczeg a művek sorozatát. Papp Dánielnek egyetlen regénye elégséges arra, hogy kétségek sora támadjon bennünk Herczeg elhivatottságával szemben.

    Délvidéki emlékeinek tárháza „Marcellus” c. novelláskönyve, a honi szerbség életének páratlan novellafüzére. A „Tündérlak Magyarhonban”, a „Marcellus” és „A rátótiak” a századvég legkülönb prózai teljesítményei közé tartoznak, ott a helyük Tolnai, Justh és Gozsdu ugyancsak feltámadásra váró művei mellett.