Komáromi János: Két ágyúszó

Mi piroslik ott a síkon távolba?
Csonka honvéd piros vére a hóba…

Csak nem akart virradni erre a lucskos februárvégi éjszakára.
Mert több nap óta lucsok volt minden. Napközben még kibújt a nap a ködből, de estefelé újból földig ereszkedett a köd s hullt-hullt virradatontúlig. S eltakart barátot, ellenséget egyaránt.
Nem lehetett tudni, ki merre tanyázik s támadni készül-e megint avagy menekülni akar-e tovább is?
Alig néhány napja ágyúk dörgésében hömpölyögtek a tarcali és keresztúri dombok. Klapka-honvédek verekedtek ottan Schlick katonáival a Tiszától a Bodrogig. Talán tizenhétszer mentek szuronyra a dombok ellen, mint a felhők rohanó árnyékai. Aztán jött a köd: a német visszahúzódott, a honvédek is visszahúzódtak.
Több napja múlt már ennek.
Azóta német is, magyar is eltűnt a ködben. Olyan hírek voltak, hogy Schlick a tornai hegyek közé szállt, Klapka pedig a kassa–miskolci országúton strázsál. Bizonyosat senki sem tudott, Görgeyről még kevesebbet, aki öt héttel előbb Vácnál nekivágott a hófúvásban zengő felső-magyarországi utaknak s azóta farkasok ették meg talán valamennyi emberét…
Bizonytalan volt akkor a világ.
E februáreleji hajnal előtt emberek hajbókoltak a keresztúri dombon. Egyszer föl-föltűnt hajlongó alakjuk, máskor ismét belevesztek a derengésbe és a ködbe. Kísértetien és bánatosan. Kassai országútról visszatért katonák kutattak elesett bajtársaik után, hogy eltemessék őket. De senkit, senkit nem találtak többé a völgyhajlatokban. Jóságos lelkek takarítottak el talán minden halott szabadságharcost, miután szívük megesett oszladozó holttesteik felett… Egészen közel a tarcali országúthoz néhány tiszt bukdácsolt a sűrűségben. Felméri hadnagyot keresték, aki napok óta elmaradt a soraikból. Minden föltevés amellett vallott, hogy ott kellett arcraborulnia a Kossuth-zászlók alatt, amikor imbolyogva repkedtek a kartácstűzben.
Kerestek-hajlongtak szótlanul a tisztek. Csönd volt a világ, csönd. Csak a keresztúri kertek felől kiáltottak hajnalt a kakasok.
S egyszerre úgy rémlett föl, hogy kezd előtörni a virradat.
Csalódás volt. Mert messze-messze járhatott még a nap. Ahelyett a levélnyúlt hold dugta ki csonka arcélét a felhők és ködök egy hasadékán s szomorú fényt árasztott a tájon. Összecsukódtak aztán a felhők s ismét nem látszott semmi.
Az egyik tiszt megállt, lihegve a kimerültségben s mialatt hátratolta magas csákóját, rekedten szólt:
- Mi újság, Debrecenből?
- Semmi, – felelt vissza valamelyik társa. – Kapkodás és reménytelenség mindenütt.
Hosszú hallgatás következett, mialatt pillanatra mind az öten megálltak a lejtő oldalán. Később egy másik tiszt kezdte közömbösen, mint akinek minden mindegy már:
- Azt mondják, Görgey a némethez ment át. Hatodik hete, hogy elveszett a hegyek között.
- Lehet, – sóhajtott fel valamelyikük. – De akkor elveszett a haza.
Továbbhajlongtak aztán, keresvén Felméri hadnagy halott testét.
Távolabbról, talán a Szerencs felé futó országútról, nyikorgás jött errefelé egy idő óta. Az öt tiszt megállt s felfülelt. Valami szekér haladhatott a virradatraváró éjszakában. Aközben másodszor is mintha derengeni próbált volna. De nem a hajnal jött még, csupán a csonkahold fénylett föl fémszínben egy villanásra s el is veszett ismét. Nem bírt áttörni a ködön.
A tisztek lefelé tartottak a domboldalon s egyszerre megálltak. Mert a hajlat alján egy ágyú nézett velük szembe. Torka ásított még, némán és kihűlve, faránál ott vártak még a golyók, érintetlen kupacban. Itt felejtett ágyú volt.
Az egyik tüzértiszt megvizsgálta. Majd a társaira nézett:
- Ha könyörületes lelkek el nem hantolták még Felméri hadnagyot, ezzel az ágyúval búcsúzunk el tőle.
Ottmaradt az ágyú mellett, a többiek továbbhaladtak lefelé. Maguk el bocsátott fejjel, a táj fölött hallgatózó riadt csöndben.
Már elérték a völgy alját, néhány lépésnyire bukdácsolva egymástól. Akkor felkiáltott valamelyikük:
- Halott fekszik a bokrok között!
Ott, hol a bokrok kezdődtek, valóban hevert valaki. Elnyúlva hanyatt, szétvágva a két karját, ahogy éppen eldűlt az utolsó pillanatban, mialatt Klapka zászlóaljai Kossuth nevét kiáltozva zúgtak le a dombokról. Mint az árvíz!
A tüzértiszt valamivel odébb állt, az elfelejtett ágyúnál, a többi négy pedig körülvette a halott vitézt. A hold kibújt megint a kísérteti fénye mellet ahogy lehajoltak négyen, egy dohányszín-attilás tisztet láttak maguk előtt. Több nap óta hevert már így, elhagyatva és temetetlenül, mert hó lepte be itt-ott. Hócsomó volt fölragasztva a jobb szemöldökére, balarcáról pedig csordogált-csordogált a hólé. Kis bajuszának konya vége a duzzadt szájába fordult.
Lesimították róla a havat, kézzel s a bánkódó holdvilágnál egyszerre összeremegtek négyen. Felméri hadnagy feküdt a lábuk előtt széttárt karral, mintha egyszer még magához akart volna ölelni valakit.
Ott álltak négyen. Összekulcsolták a kezüket, lehorgasztott fejjel s imádkozni kezdtek magukban.
Aztán szólt valamelyikük:
- El fogjuk temetni szegényt…
Először a zsebeit forgatták ki s magukhoz vettek egy apró jegyzőkönyvet meg valami hajadon-kisleány arcképét. Aztán anélkül, hogy egy szót váltottak volna, ásni kezdtek a reszketeg holdfénynél, amely rövid időre megint áttörte a februári ködöt.
Ástak-ástak. Szó nélkül, szomorúan.
Azalatt úgy tetszett többször is, hogy a Bodrogköz széle felől föl-fölfehérül valami. De nem a virradat volt még az. Mert váratlanul elsötétült a szemhatár, csak a fogyó hold derengett fönt-fönt, de alig érezhetőn. Egyszer a szerencsi országút felől hallatszott valami szekércsikorgás, máskor a keresztúri országút felől hallatszott olyan cuppogás, mint amikor súlyos csizmában evickél valaki a hideg sárban. Aztán még riasztóbb csönd állt be.
Furcsa éjszaka volt az akkor, virradat előtt!
Ők pedig ástak-ástak négyen, alig két lépést a halott lábától. Ötödik társuk, a t üzértiszt, valamivel odébb hajlongott a gazdátlan ágyú megett. Golyót cipelt az ágyú farába.
Aztán, de nagyon sokára, zengés húzott át az éjszakában, de alig-alig vonszolva magát. Talán csak képzelték négyen. Mintha egy üteg dörrent volna meg. De messze-messze. Talán a kassai hegyeken is túl.
Pillanatra megálltak a sírásásban, fölemelkedtek mind a négyen s szorongó szívvel kezdtek figyelni északnyugati irányba. Onnan, északnyugat felől, mintha megdobbant volna a föld. Többször egymás után.
Az egyik tiszt maga elé beszélt:
- Csata kezdődik valahol. Talán Klapka rohanja meg Schlicket…
- Nem hinném, – sóhajtott rá valamelyik társa. – Klapka nyugatra áll innét, ez az ágyúzás pedig felülről érkezik.
Megállt, mintha az ujjongástól megbénult volna a nyelve. Alig tudta kimondani.
- Talán Görgey tör ki a helyekből…
Figyeltek-figyeltek a különösfényű éjszakában, de most már nem hallottak semmit. Lehajoltak s ásták tovább a sírt… Egyszer még annyit mondott valamelyikük:
- Lehetetlen az… Görgey embereit vagy farkas vagy német ette meg a hegyekbe szorítva…
- Vagy elárult bennünket s megadta magát, – szólt rá valaki. De óvatosan, alig merve kockáztatni a szót.
A kakasok sűrűn kiabáltak Keresztúrból, a nyikorgás pedig szüntelenül tartott a szerencsi országút irányából. Mintha valami megbabonázott furmányos-szekér próbált volna előrehatolni ottan, de a kerekei mintha egyhelyt nyiszorogtak volna a hideg lucsokban.
Ők négyen kihányták a sírt, a tüzértiszt vigyázva állt az ágyú mögött. Álltak ott a télvégi didergésben s akaratlanul felfigyeltek. És akkor összeremegtek mind az öten.
Mert ismét hallatszott az ágyúdongás. Úgy rémlett pedig, hogy nem a kassai országút irányából, hanem messzebbről, messzebbről. A szepesi hegyek szorulataiban ágyúzhattak valahol.
Égnek emelték arcaikat s hallották a szíveik zakatolását. Mert sejtették már, hogy az észak-magyarországi hótól belepve honvédek haldokoltak tömegesen.
Aztán mintha gyengülni kezdett volna az ágyúszó.
A tüzértiszt fojtott hangon szólt oda négy társának:
- Készen vagytok?
- Készen, – mondták egyszerre.
És sátorlapba csavarván Felméri hadnagy testét, lebocsátották óvatosan a sírba. És akkor kaparni kezdték rá a rögöt.
Abban a pillanatban éles villanás lobbant s ugyanakkor dörgés rázta meg a hajlatot. A dörgés belehömpölygött a körbe a többszörös visszhangban csattant vissza a tarcali dombról meg a szemközti hegyvonulatról, amely odaveszett a ködön túl.
Odanéztek négyen s látták, hogy lassú ingással bólogat az ágyú.
Abbahagyták a földelést, megálltak a sír szélén s lecsüggesztve fejüket, imát mondtak Felméri hadnagy túlvilági nyugalmáért.
Abban a pillanatban másodszor is felvágta fejét az ágyú, tűz lobbant a torkából s völgyek és dombok megrázkódtak a dörgésben. Percek múlva széles visszhang jött, valahonnét a tokaji hegykúp ormáról.
Ők négyen eltemették ezalatt elesett bajtársukat.
Riadt csöndbe süllyedt a táj, a kakasok is elhallgattak Keresztúron. Mind-mind. A csikorgás is elhalt abból az irányból, merre a szerencsi országútnak kellett lennie.
Aztán készen lettek az elhantolással is.
Aközben pedig mintha virradatra állt volna a februári hajnal.
Itt is, ott is, mintha derengeni kezdtek volna a bokrok s a falu szélén észrevétlenül mintha ütközni kezdtek volna az akácfák. A hold elbújt és nem látszott többet.
A tüzértiszt odament négy társághoz s leemelvén csákóját, összekulcsolta kezét a sír lábánál. Így álltak öten, a télutót virradatban. Szótlanul, bánatosan.
Egyszer megindultak egymás oldalán, a keresztúri tetőnek. És ahogy felértek volna, megálltak öten egymás mellett. Az égnek emelték arcaikat, mintha onnan várták volna szabadulást.
Nehéz napok voltak azok akkor.
Most már virradt. És ahogy lépésről-lépésre tágulni kezdett a köd, egyszerre rémülten látták, hogy a szomszédos domb tetővonalán valami rém kezd kibontakozni a ködből. S ahogy menekült a köd, úgy tetszett másodszor is, mintha az az alaktalan rém közeledett volna feléjük. Némán és ijesztőn.
Ők álltak megdermedve öten. De váratlanul föllégzettek.
Mert ágyú hevert a szomszéd tetőn, elhagyottan, amint ellenséges golyó verte szét az utolsó pillanatban. Derékban tört el a csonka törzsével fölfelé ágaskodott. Mintha szörnyű erőfeszítéssel rá akart volna ugrani valakire.
Ott tátongott az ágyú, ülve a farán, elhagyottan.
Ők öten álltak a másik tetőn s másodszor is megborzongtak.
Mert messziről-messziről, valahonnét a Szepesség irányából, ismét ágyúdobogás jött. Most már zavaros összevisszaságban, mintha ezer vérbeborult-szemű honvédtüzér lihegett volna ottan. Egymást verte az ágyúszó és a zengés mintha közeledett volna a magyar síkság felé…
Az egyik tisztnek mozogni kezdett a szája. Alig tudta kinyögni:
- Talán a Branyiszkót rohanják meg…
Csönd lett utána. Az ágyúdobogás erősödött.
Aztán, sokára, egy másik tiszt mozdult meg összekulcsolt kézzel:
- Most tör ki a hegyekből Görgey…
És akkor sóhajtottak mind az öten. Olyan egyet, hogy majd a szívük szakadt meg. Mert tudták, hogy – halálos messzeségben – s fővezér veri át magát a hóban s az ellenséges ágyúkon…

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf