Féja Géza: Reviczky Gyula

Reviczky Gyula 1855 1889Talán egyetlen magyar íróban sem jelentkeztek olyan tökéletesen társadalmi szervezetünk belső ellentétei és ellentmondásai, mint Reviczky Gyulában. Könnyelmű dzsentri és szlovák cselédleány fia volt, édesapja már „boldog házaséletet” élt, midőn a fiú született. Atyjának első felesége azonban úgy szerette, mintha saját fia lett volna és örökösévé tette. Reviczky Gyulára igen szép birtok maradt, de könnyelmű édesapja csakhamar elherdálta, tehát a mostohaanya halálával valóban árván maradt a kis Gyula s rokonok kegyére szorult; előbb Alsó-Kubinban majd Léván nevelkedett. Atyja esztendőkön keresztül meg sem látogatta, csak tízéves korában vette magához, midőn másodszor megnősült. A fiú azonban ismét „útban volt” s nemsokára újra rokonokhoz került, Pozsonyba. Atyja halála után a rokoni támogatások is megszűntek, s Reviczky nevelőséget vállalt vidéken. A sors később sem simogatta: Pesten nyomorgott, majd vidékre ment újságírónak, azután újra Pesten találjuk, de csak közvetlenül halála előtt élvezett viszonylagos anyagi nyugalmat.

    Édesanyját csak egyszer látta életében, egészen kisfiú volt még és alsó-kubini rokonainál éldegélt: „Egy reggel éppen a kertben futkároztam… egyszerre egy szőke tót parasztlány futott hozzám, hevesen magához szorított, csókolgatott s egy pár krajcárt csúsztatott apró kezembe, egyre csak azt hajtotta: „Én vagyok a maga anyja!” Tagadólag ráztam a fejemet s a fényes krajcárokat egymásután a zsebembe csúsztatva azt mondtam, hogy az én mamám selyemruhás halovány dáma, aki mindig alszik, s nem akar velem jönni a mezőre virágot szedni. Erre a parasztleány szedett nekem virágokat, azután bármiképp szabadkoztam, újra magához ölelt, újra össze-vissza csókolt; az orrát is kifújta, vagy már nem is tudom mit csinált a zsebkendőjével. Azután fogta a batyuját és ment; csak még egypárszor visszanézett”. Ez volt Reviczky Gyula „anyai öröksége”, melyet többnyire szégyellett s takargatott, verseiben is az „örökké alvó” halavány, szép úri dámát vallotta anyjának. Sokkal lazább és puhább anyagból szőtték, semhogy elegendő bátorsága lett volna az „anyai örökséget” vállalni, mely emberibb és életrevalóbb volt az „apai örökségnél”. Az apai ö9rökség azonban csalogató fantom volt: „fényes” név, ábrándos életforma, tündöklő rang s halálos végzet.

    Reviczky az „apai örökségről” kis regényt írt, önéletrajzszerű vallomást, mely így végződik: „Pedig apjáról szállt rá minden nyomora. Ez az apai öröksége. Apjáért szenved. Apjáért, aki vagyonát eltékozolta, apjáért, akinek hajlamait, véralkatát örökölte; apjáért, aki semmittevést, az élvezetekben való elmerülést bizonyos emberek kiváltságának tekintette”. Az apai hagyaték azonban megnemesedve jelentkezett a költőben: tiszta függetlenségi vágy, szellemi szabadság, gyakorlati életen felülemelkedő elmélkedő hajlam, odaadó érzelmi viharzás és mélázó magánybavonulás formájában. Az „élhetetlenség” és a „könnyelműség” művészi erővé s erénnyé forrott benne, de nem tudott harcolni, nem tudott sérelmeiért és sebeiért elégtételt venni és az elégtétel jóleső melegében meggyógyulni, inkább hagyta, hogy a sebek elborítsák és halálra ítéljék. A magyar nemesség halál-élménye őt is megszállotta; Reviczky is bizonyos csöndes gyönyörűséget érzett és élvezett önpusztításban, a „szép halálban”.

    Ha édesapja nem tékozolja el bűnösen a fiára hagyott vagyont s a költő vidéki földesúrként léphet az életbe, minden bizonnyal Turgenyevhez hasonló íróvá válik: a költői realizmus legnagyobb magyar megtestesítőjévé. Nevelő-korában beleszeretett egy vidéki lányba, ez volt az ő legnagyobb szerelme, legtovább kísérte és hiába igyekezett napirendre térni fölötte, folytonosan föltámadt. E szerelem mélyén a vidéki életforma szerelme lappang: a csöndes tájaké, a háborítatlan meditációé, a lassú költői érlelésé. De nagyon korán tudomásul kellett vennie, hogy ez az életforma csak ábránd s kapui örökre becsukódtak előtte. Pedig a rendetlen életű, bohémkodásba sodródott Reviczky a rendet, a nyugalmat s a tiszta életet imádta. De a vidéki úri életforma fantomjával, a turgenyevi ábránddal szemben meg kellett ismernie az úri romlottság valóságát, mégpedig apja személyében és életében. Apja a züllött úr egyre közönségesebb példájává rothadt, kiábrándító figura lett, akit egyedül a magyar társadalmi szerkezet csökevényei, elintézetlenségei és ellentmondásai óvtak meg a korai pusztulástól. A fiú e fojtogató példa láttára önkénytelenül is mentődeszka után kapkodott és egyetlen menekvést látott: a polgári rendet, józanságot és egyensúlyt. A jó-polgári légkörrel Pozsonyban közelebbről is megismerkedett s hiába hordozta magában a dzsentri-romlás baktériumait, hiába utánozta apjának életét, fiatal szervezete ösztönösen menekvés után is kutatott, ellenpólus felé törekedett s az ellenpólus: a Biedermeier volt. Míg iskolába nem járt, csak tótul és németül beszélt, Pozsonyban félig-meddig ismét német környezetbe került. Tökéletesen beszélt és írt németül, egyidőben német versek írásával is megpróbálkozott, a német polgári Biedermeier felszívásának tehát megvoltak az útjai és lehetőségei. Az „apai örökség” mérgei azonban nem engedték, hogy megtámadott szervezete polgárrá nyugodjék. A Biedermeier világa is fantom lett Reviczkynek, de legalább életelvvé, etikai választóvonallá mélyült benne.

    Bohémségbe kényszerült úri ízlésű és nemesen szemérmes polgár volt Reviczky. Megrázó példája annak, hogy a mesterségesen „lefojtott” társadalomban milyen végzetesen túlméretezett szerep jut a társadalmi „örökségeknek”, mert hiányzik a fejlődés „láza”, mely a korhadt hagyományt hőségével elpusztítja. A korhadt örökségek a fiatal életek vállára nehezednek, idő előtt kimerítik, korán megfertőzik, életképtelenné gyengítik. A Justh Zsigmond által annyiszor megírt akarat-hiánynak, „akarat-betegségnek” élő példája volt Reviczky Gyula. A föld, a vidéki úrilak, az életre való „haladék” elmúlott tőle s képtelen volt új életformát teremteni a helyébe, a menekvés útja csak vágyaiban élt. Hiába volt természetes-anyja paraszti származék, az úri vér sűrű romlottsága és megejtő búgása hatalmába kerítette.

    Az irodalomtörténet lírikusként könyveli el, holott különb prózaíró volt. Versei nem adnak nagy költőt, de nagy író lehetősége kísérletezik bennük. Ha a vidéki úri életforma jut néki osztályrészül, akkor bizonyára finom prózát és verses regényeket írt volna, az ember lírai történelmét. Puskin és Turgenyev útja folyt volna össze költészetében. Verseinek legnagyobb értéke ugyanis páratlan stílus-fegyelme, ritka adomány ez: lírai tárgyilagosság, mely egyúttal a verses regény előfeltétele; Reviczky időszerűvé tudta volna ezt a formát teremteni. Már fiatal versei is éreztetik, hogy költőjükben esztétikai kristályrendszer él; stílusának fegyelme, lírai tárgyilagossága és esztétikai kristályrendszere különben olykor Tóth Árpádra emlékeztetnek.

    Határtalan jóság és eredendő ártatlanság élt Reviczkyben, nem tudott a romlásban és a romlottságban a kor rokonává silányodni, inkább a pusztulást választotta, a múlás halk s tiszta megdicsőülését. Finom esztétikai lényében hallatlan tiltakozás feszült a kor alacsonyrendűsége ellen. Semmiképpen sem volt a „romlás” költője, mint ellenfelei egyidőben vádolták. „Perdita” c. versciklusát is a „merész” cím ellenére, szigorú polgári felfogás és ízlés járja át. Valami magasrendű polgári józanság önti el költészetét: a rend, a fegyelem, a tántoríthatatlan tárgyilagosság költője akar lenni: igazi Biedermeier-hős. A polgári mértéktartás útját választotta: a nyugodt szenvedést, az egyéniség beletörődését a szigorú formákba, a sugárzó értelmet. Költői világa: az emberi „zavar” gondosan átszűrt tartalma; Reviczky égett és forrott, ám verseibe csak forró és forrongó életének párája, tiszta lecsapódása jutott.

    A Biedermeier-ábrándot azonban csak betűkkel tudta megvalósítani. A kor nem tűrt esztétikai fényűzést, az eddig „érintetlen” magyar szervezetben akkor jutottak túlsúlyra a kapitalizmus mérgei s a „verseny” kíméletlen vásári iramát diktálták. A finom Biedermeier-költőben egyre jobban elmérgesedett a vád e tülekedő kor ellen s lázongó hangok gyülekeztek. A honi sorsban fölismerte az európai végzetet, mely hajdani „buja” Európát egyre inkább „polgárivá” töpöríti. A magyar kiegyezés korának megalkuvása és történelemhamisítása pedig csaknem Ady lázongó hangjait kényszeríti ki belőle:

„Nem, ez nem az a márciusi szellő!
Nem a szabadság éltető lehe,
Egy alvó népet új életre keltő,
Hogy a százados rabláncát tépje le
A nagy, a negyvennyolcas márciusnak
Nincs más emléke: néhány kar,
S távol, hol citrom és narancs virulnak,
Honán kívül a legnagyobb magyar”

    Csaknem megfogantak Reviczkyben Ady vádjai, majdnem „eldördült” a politikus Ady hangja, Ady híres versének „A Hortobágy poétájának” őse Reviczky verse: „Pálma a Hortobágyon”. Ennek a versnek még a ritmusa is Adyra emlékeztet. Reviczkyben a Biedermeier mögött harci szándékok, forradalmi hangok lappanganak, de csak lávadarabkák törtek föl. Lávája nemes és nagyszerű anyag, de nem volt elegendő akarat, indulat és „megszállottság” a költőben, hogy a lávát forradalmi ömléssel kivetítse.

    Prózája és lírája között olykor alig van különbség: általában a csevegő elmélkedést, a lírai merengést öntötte versbe s a vers szigorú törvényeivel oltotta be prózáját. Némelyik versének édestestvérét is megírta, ha a prózát és a verset egymás mellé tesszük, nem tudjuk, hogy melyiket tekintsük „változatnak”. Mikszáth Kálmánig Reviczky a legközvetlenebb hangú magyar prózaíró s Kosztolányi Dezsőig ő egyik legfegyelmezettebb, ami annál hősibb teljesítmény, mert legtöbb írása lírai gyökerű: az édesanyjával való egyetlen találkozásról írott sorok örök példát mutatnak, hogy miként kell az érzelmes jelenetet ellensúlyozni, mértékkel és szeméremmel időtlenné nemesíteni. Ő írt először a magyar irodalomban esztétikai méretű esszét és „cikket”. A száraz tanulmánynak és a könnyed apróságnak ő adott esztétikai veretet.

    Írói s emberi tisztaságára és etikai súlyú tárgyilagosságára jellemző, hogy mesterének és a legnagyobb magyar költőnek Arany Jánost tartotta, aki a „Kozmopolita költészetben” kíméletlenül és igazságtalanul megtámadta. Reviczky azonban a támadás után is a tanítvány alázatával és a fiú hűségével írt Arany Jánosról; remek tanulmányt hagyott Arany humoráról és életérzéséről. A Biedermeierbe szorult költő irodalomszemlélete tanulmányaiban fölszabadult saját lírájának korlátai alól s térdet hajtott a nagyobb és tökéletesebb előtt. Arany tanulmánya, ha egyoldalú is, mérhetetlenül mélyebbre tekintő kísérlet Gyulai Pálnak Arany Jánosról szóló írásainál. Elsőrangú esszéíró veszett el Reviczkyben, elsietett és töredékes tanulmányai csaknem mindig a helyes nyomokra találnak. Még Katona Józsefről írott alkalmi versében is felcsillan az esszéíró átható látása: a „Bánk bánban”: „a magyar ember őstermészetének” drámáját ízleli.

    Reviczky igazi költői próbája a próza volt. Nem volt nagy költő, de költői ereje a magyar prózát újjáteremtette: sikerült lehántania érdességét, friss ütemekbe apróznia terjengős nehézkességét. Prózánk szögletes szavait esztergályozta, mondatait fésülte, a költői lüktetést vérébe oltotta, a finom esztétikai meglepetést természetébe iktatta. Prózájában eltűnik verseinek olykor émelyítő édeskéssége, de annál tisztábban érezhető a valóság zamata. Ő fűszerezi először a magyar prózát, de csak finom választékos fűszerszámokkal; a mindennapi életíz fűszereinek meghonosítása Mikszáth Kálmánra várt.

    Ama kevesek közé tartozott, akik fölemelték hangjukat a „nagy nemzedék” epigonjainak elszaporodása és irodalmi garázdálkodása ellen. A „népies” epigonok ellen kíméletlenül harcolt anélkül, hogy, mint Gyulai, egy suba alatt Petőfi Sándort is felelősségre vonja. Hasonlómodorban emelt szót az Arany-balladák nyomában terjengő „ballada-járvány” ellen. midőn Kiss József mellé már politikai és faji-társadalmi érdekszövetség, tehát párt állott, eléggé bátor volt Kiss József mesterkélt balladáival szemben Tolnai Lajos, az üldözött irodalmi „vad” balladái mellett törni pálcát.

    A XIX. század vége nem szűkölködik érdemes irodalmi alakokban. Akadnak, akiknek érdemei szélesebb hatásúak és döntőbb súlyúak. Reviczky nemcsak halálra ítélt volt, hanem halódó anyagbók szőtte a sors. Költői világa s hitvallása nem ömlött, mint szerencsésebb alkatú költőké, hanem darabokban, olykor darabkákban szakadt föl. De éppen ezért rendkívüli adománnyal is rendelkezett: a korán halók tisztaságával. E hajdani magányos, mindenesetre a századvég legrokonszenvesebb költője.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf