Kisbán Miklós: A koronás-tízes

               /Szarvas-regény/

A meredek vágás legfelső szélén, ott, ahol ifjú fenyőfák, sűrűn, mint a kender, körülszegték a szálerdőt, nagy csapat fővad állt. – Lehettek vagy húszan. Gímek, az idei borjaikkal, üszők és üszőcskék nehányan és egy fiatal szarvasbika. Kissé tovább, – mert az ilyen kamasz-szarvasok mindig külön tartanak – két nyársas is várakozott.

    Azt várták mind, hogy a vezérgím kilépjen a nyílt vágásba. Mert ilyen az erdő törvénye: egyedül a vezető szarvastehén irányítja a csapatot. Ő felelős a csapat életéért, biztonságáért. A többi gím is persze nagyon figyel, szimatot vizsgál és gyanús szagról, veszélyről, miről jelt ád, (nekik is kötelességük ez!) – de csak a vezérgím indít, vezet, állít meg; ő választja ezt vagy azt az irányt, ő viszi ide vagy oda a maga népét, ő mondja meg: „most már kiléphetünk a rétre”, vagy „most vissza kell térni a jó, biztonságos sűrűségbe”.

    Nagy felelősség, de igen előkelő rang vezértehénnek lenni. Annál inkább az, mert csupán a legszebb, élete virágjában levő gímnek jár ez a tisztesség, testi és szellemi képességeinek teljes birtokába lépett gyönyörűséges erőnek; ki fiatal még, de már tapasztalt; olyannak, ki már két-három borjút fölnevelt épségben, mert az állatok világában nincs böcsülete a terméketlen nősténynek.

    A nap már eltűnt a Magura mögött. Az erdő mélyén már jó sötét volt, de künn a vágás még túlontúl világos. Tisztán látszott még minden. A fiatal fenyőcsemetékkel, mogyoró-, bodza- és rekettyebokrokkal megtűzdelt hegyoldalon a ledöntött fák csonka törzsei halvány merevségben fénylettek. És messze lehetett még látni, a széles uvar lankáján végig, mely úgy hajlik meg, mint a félig nyitott tenyér; le a hajtás közepén is, melynek legalján, ott, ahol a bükkös kezdődik, keskeny sziklagerinc vonul a kettévált vízmosásban. Olyan éles-keskeny sziklaél ez, mintha valami óriás sárkány aludna a magos fűben és annak a háta-páncélja meredezne ki a bozótból. – És a szarvasok jól látták, hogy ott ül egy ember.

    Jól ösmerték. Igen gyakran járt ki ide. Mindig ide jött. Mindig ide ült.

    Kis, kövét emberke volt, pápaszemes, tokás. Nagyon szenvedélyes vadász volt, de nagyon ügyefogyott. Járni nem szeretett, tán nem is nagyon tudott. Hát ide jött ki erre a sziklára, bízva abban, hogy ezen a nagy vágaton, hol jobbról-balról messze elláthatni, hol valóban sok vadcsapás vezet keresztül-kasul, majd csak lő valamit. Itt ült tavasszal fajdot, később őzbakot lesve, itt sípolt nyáron őznek, császármadárnak, itt várt szarvasra, medvére ősszel. Nem lőtt eddig csak egyszer egy havasi mátyást. Ez volt minden.

    Az erdő népe jól mulatott rajta. Elkeresztelték a maguk nyelvén Pepikének. Azt a kis sziklagerincet pedig Pepikekövének.

    Most is a fenyőágak közt kikukucskálva ez a szarvascsapat őtet figyelte. Mozdulatlanul ült, mint mindig. Azt képzelte: jól el van bújva egy kiálló kőszikla és egy fehércsapos fenyőrönk között, – pedig fölülről, a meredek ormáról, a lábas erdő széléről, onnan mindenünnen mindenki láthatta.

    Lassan, fokról-fokra sötétedett, mintha finom leheletkönnyű fátyolok hullanának percenként egymás elé. – Odalenn a Sebesér vizei fölött a mohazöld bükkfaóriások gömbölyű lombsisakjai köré a párafoszlányok kékszürke turbánokat vontak. Odatúl a napnyugtának halványodó aranysávja elé mind feketébb csipkézésben íródott a dombhajlások éle. – Nagyon messziről valami juhnyájnak a kolompja szólt halkan. – Az erdei rigók is lassanként elbúcsúztak egymástól egy-két esti füttyel.

    Végtelen csönd lett mindenfelé és szürke, minden színt eltörlő, egyforma alkonyodás.

    Most már nem kellett törődni többé Pepikével.

    A vezérgím magosra emelte a fejét. Egy-kétszer meglóbálta még a füleit, fölszippantotta a szellőt és azután lassan, hangtalanul előre lépett a fenyőcsemeték között. Ott ismét megállt egy pillanatra. Ismét figyelt; aztán már bátrabban előre ment vagy három kinyúlt lépést és legelni kezdett. – A társai tudták, hogy most szabad a vásár, nincs semmi veszély, láthatatlanok immár, tehát nyugodtan lehet a vacsorához fogni. Szétbarangoltak hát a dús fűben, a felső erdőszélen.

    Az ifjú bika a vezérgím mellé csatlakozott.

    - Mit szól Nagysád az idei agancsomhoz? – kérdezte, bókot váró hangon.

    - Nagyon sikerült! – felelte a gím és hogy örömet okozzon, hozzátette: – Látom, koronát rakott föl a bal rúdra.

    - Igen, – mondta a bika kissé önhitten. – Így komolyabb; bár még tízes vagyok, mégis már megengedhetem magamnak ezt a luxust. Én olyan nagyon erős vagyok!

    És hogy még jobban kellesse magát, odalépett egy ifjú juharfához és nagy rugaszkodással, csapkodással dörzsölgette rajta az agancsát.

    Hát biz’ az szirimán agancs volt még. Nem volt vastagabb, mint az őzgida sípcsontja. Jobbról a szemág, jégág és középág fölött villás csúcs, ahogy tízesszarvasnál rendesen. De a balon, legfölül: három kis nyúlványocska, nem nagyobb, mint három gyermekujj. Erre volt olyan büszke az ifjú szarvas. Igaz, hogy emiatt a középágról ezen az oldalon le kellett mondani, de hát koronát viselni ilyen fiatalon! Ez mégis szebb dolog, gondolta.

    A sűrűből mögöttük, de nem ott, ahol ezek kijöttek, hanem más csapáson, egy gím lépett ki most. Egyedül volt. Borjú sem volt vele, más vad sem. Szép erős szarvastehén volt, mégis lehorgasztott fejjel járt, mintha valami bánat nyomná. Nem jött közelebb a többihez, hanem szerényen csak magában legelt vagy százlépésnyire a csapattól. – A vezértehén fia, „Kiskormos” igen önálló kölyök! – odaugrálgatott feléje nagy kíváncsian. Az anyja rögtön visszafütyülte.

    - Ne állj szóba azzal a nővel! – szólt szigorúan hozzá.

    - De hát miért nem? – kérdezte a kis fekete bikabornyú.

    - A kiközösített özvegy az! – Nem mondtam már gyakran, hogy azzal nem szabad érintkezni!?

    - Oh, csak éppen hogy szemügyre vettem! – mentegette magát „Kiskormos” és az anyjához simult bocsánatkérően, mert a szarvascsaládban a gyermekek nagyon engedelmesek.

    Az „özvegy” lassan, szomorúan elment a közelükből.

    - Tulajdonképpen sajnálom szegényt, – mondta a vezértehén a tízesnek, miközben szemével követte a távozót, – milyen rettentő sors!

    - Ó! – felelt a tízes kegyetlen hangon. – Úgy kell neki! Hová lennénk mi bikák, ha bőgéskor, midőn minden figyelmünk, minden buzgalmunk, minden érzékünk és porcikánk csak a szerelemé, a gímek nem vigyáznának helyettünk a mi testi épségünkre. Vége volna az egész szarvasságnak! Igazságos tehát, hogy az erdő törvénye szerint: az a vezérgím, aki mellől ellövik az uralkodó bikát, szörnyen lakoljon! Ki legyen közösítve a vadak társaságából és örök özvegységre kárhoztatva. Mert, kérem, hogy bőgjünk mi hatalmas torokkal, hogy vívjunk egymással halálos tusákat az angyali nőstényekért, ha nem bízhatnánk ilyenkor legalább is a vezértehén fokozott figyelmében?! Mind, mind halálfia volnánk! Merem mondani: igenis! a halál fiai!

    - Ez igaz és én nem is vonom kétségbe a törvény bölcsességét és tudatában vagyok a felelősségemnek. De mondja? – folytatta kacéran a gím, miközben leszakított egy fürtöcske érett szedret és azt a szája sarkában a tízes felé lóbálgatta, – mondja, ha már erről beszélünk, fog maga bőgni az ősszel?

    - Ó, nagysád! Hogy is kérdezhet ilyet! Hogy is kérdezhet ilyet, mikor tudja…! Mikor tudja, hogy én…!

    - Mit tudok? – kérdezte a gím kissé gúnyosan és nyugodtan lenyelte a szederfürtöt.

    A flirtbeszédet nem folytathatták most, mert az uvar aljában fölgyúlt egy gyufa lángja. Pepike gyújtotta meg a kézilámpáját, mellyel haza szokott bandukolni a sötét erdőösvényen.

    Mint rendszerint ilyenkor, újra megtréfálták őt az erdő vadjai. Az őzbak, ez a szemtelen fráter, odalopózott csülökhegyen, egészen közel hozzá a legsűrűbb bükkvágásban és amikor már szegény Pepike összeszedte minden cókmókját: a tarisznyát, széket, – a puska már töltetlenül a vállán, – hát csaj elugrik mellőle nagy vakkantással a bak és telekiabálja az erdőt. A róka, az is megcsúfolja; éppen ott surran el a lába előtt a lámpa fényében. A fülesbagoly meg csattogat a fáról, pont a feje felett. Fönt az erdő szélén a vad jól mulat ezen. – Hej! hiszen olyan ritkán lehet nevetni a leggonoszabb lényen, az emberen…

    Aztán újra csönd borult a vadonra.

    Most már lejjebb indulnak mind a széltörésen át a vadlóherés rétecske felé.

    Kiskormos az anyja előtt nagyügyes szökéssel ugrott át egy hatalmas dültfán.

    - Látja, milyen ügyes az én fiacskám? – szólt anyai büszkeségében a vezérgím, – a legerősebb bornyú az egész csapatban!

    A koronás tízes hízelgéssel válaszolt:

    - A kegyed fia, hogyne lenne a legkülönb!

    - Ó! Nem énreám ütött, hanem az apjára, „Nagykormos”-ra, a tizennyolcasra. Egészen olyan, mint ő. Már három gyermekem van tőle, de ez hasonlít hozzá legjobban. Kiskormos is biztosan olyan hatalmas feketeruhás deli agancsár lesz, mint az apja !

    A koronás tízes elhalványodott a pofaszőre alatt.

    - Hát még mindig szereti!? Még mindig…?

    - Ó, dehogy! Sőt utálom!

    - Igazán?

    - Igen. Megutáltam. Maguk fiatalok nem! – szörnyülködött az ifjú.

    - Ó, ilyenek mind ezek a híres Nagybikák! Nagyon csalódtam bennök! És leginkább Nagykormos. Nem, soha többé! Soha!

    Már a rét szélénél volt a fővad-csapat, előre örülve az ízletes fehérherének, midőn egyszerre megtorpantak mind. A rétecskén vaddisznófalka nyüzsgött.

    A fővad gyűlöli a vaddisznót. Undok népségnek tartja. Mindig izeg-mozog, oknélkül röfög, csúnyán csámcsogva eszik, mindent összetúr, összeront, lám ezt a jó kléhet is fölszaggatták, elpusztították; és borzasztó büdös, majdnem olyan büdös, mint az ember! Nem, ezzel a csürhével nem lehet egy rétből enni.

    A vezérgím nagyon bosszankodott.

    A koronás tízes felhasználta az alkalmat, hogy érdemet szerezzen:

    - A Villámütött kő mögötti lázán a csicsókás kert egyik rúdja le van véve. Ha nagysád jónak látná, hogy oda kalauzoljam, ahol kinyitották…?

    - A csicsókás kert nyitva?! Nagyszerű lenne! De bizonyos maga ebben? – kérdezte a gím örömben megvillanó szemmel.

    - Bizonyos. Megfigyeltem az erdészbojtárt, mikor odament ma délben és megbontotta a kerítést.

    - Ma délben? Hát maga nem aludt? Ilyenkor aludni szokás! – Tettetett szigorúsággal mondotta ezt a szarvashölgy, jól tudva, hogy az ifjú mit fog mondani. Tényleg azt is felelte, forró hanglejtéssel:

    - Nem tudok aludni sem éjjel, sem nappal! Nem tudok, mert mindig kegyedre gondolok! Mindig! Mindig!

    - Igazán annyira szeret? Engem? Igazán? – és a gím hunyorgatva mérte végig az udvarlóját, mintha ezt eddig nem is sejtette volna! Egy pillanatig nézte így szótlan, majd a fejét magasra emelve, megindult föl a Villámütött kő felé. De aztán váratlanul megállt.

    Ott fönn a szálas fenyőerdő legszélén óriás szarvasbika haladt feketén, hosszú, egyforma lépéssel. Mintha dültfa, fenyőcsap, szederindák kötélhálója nem is lenne a lába alatt.

    „Nagykormos” volt maga!

    A homloka fölött két karvastagságú agancs, annyi ággal-csúccsal, a koronában tenyérszerű lapátosodással, akárha valami vaskos tölgyfa nőne ki a fejéből. Nagy, súlyos állat. A száraz gallyak, kéregroncsok megroppantak a lépte nyomán. De ő csak törtetett előre. Nem nézett se jobbra, se balra. A szép, kecses üszők felé sem. A vezérgím felé sem. Ment maga elé dölyfös fölfuvalkodásban, megvető pofával, fölemelt királyi fejjel, mintha az a súlyos agancs pehelykönnyű volna neki.

    És eltűnt előlük egy pillanat alatt.

    A vezértehén haragosan dobbantott a csülkével, megrázta a füleit és mérgesen prüszkölt vagy kettőt. Aztán odafordult a tízeshez. Végigmustrálta és reámosolygott:

    - Én nem vagyok érzéketlen, asszony vagyok én is és meg is hatott, hogy annyira figyelmes és hogy annyira szeretni látszik. Hát… tudja… akkor, ha igazán akarná… akkor…

    - Akkor!? – kiáltott fel szívdobogva a koronástízes, – óh, miért hallgatott el! – mondja! könyörgök! – Egy szót! Csak egy biztató szót!

    - Ha igazán olyan nagyon vágyik reám… ha már igazán olyan nagyon szeret… akkor… szeptemberben… ha annak ideje lesz… én elmegyek magával… egyedül magával… és tegyen velem, amit akar! – Ígérem!

    És mintha elpirult volna! És mintha minden további szót el akarna vágni, minden hálálkodást! – a gyönyörű szarvashölgy megiramodott. Száguldva vágtatott az áfonyás, páfrányos hegyoldalon föl, rézsút a vágotton, eszeveszett iramban, mintha menekülne, szemérmesen szaladna el a vallomása miatt…

    A fővadcsapat követte.

    A koronás-tízes is.

    Boldogságában akkorákat szökött futtában, mintha mindjárt bele ugrana a fényes mennyország kellős közepébe!

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _  

    Megjött az ősz.

    Meghűvösödtek a reggelek.

    Valami nyugtalanság támadt az erdőben. Többet járt-kelt a vad. Az üszők fénylő szemekkel, mintha valamit kutatnának, mintha várnának valami ismeretlent. A gímek is mintha kevesebb gonddal vennék körül a borjacskáikat és bár gyakrabban kapták föl a fejeiket és idegesebben is szimatoltak a légben, mintha nem a veszedelem várása ösztökélné őket erre, nem, – valami mást kutattak, valami másra vártak…

    És két hosszú napon és éjszakán ár sűrű eső zuhogott csöndesen. Hajnalban megállt. A felleg kissé fölemelkedett. A völgyekből gomolygó ködnyoszolyák úsztak lassan ki a helyek háta iránt és párafoszlányaik beleakadoztak a fenyőfák ormába, ahogy a kendercafatok a gereben szögeibe.

    És a legfelsőbb éleken orgonamélységű hang szólalt meg. Hatalmas zengésű, öblös sötét hang, melyhez hasonló nincs más a világon. Hang, mely mindent kifejez, vágyat, fenyegetést, parancsot és végzetet.

    A nagy királyi bikák szólaltak meg.

    Csak egy-egy szólt. Minden pagonyban, minden hegytetőn csak egy. Kevésszer. És ezek a hangok mentek, végighaladva a tetőkön, leszállva a völgyoldalakba, mentek, mindenfelé, összekürtölték az erdőség minden vadjait.

    Megkezdődött a szarvasnép lakodalmas ideje.

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

    Néhány hajnallal később a Pepike-sziklája körötti vágotton ott állt a mogyoróbokor mögött a koronás-tízes. Egyedül állt szegény.

    A fonnyadó lomb között a vezérgímet leste, az ő szerelmét, ki a többi szarvastehénnel vagy ötven lépésnyire lehetett tőle.

    Az ifjú bika mozdulatlanul állt, nehogy „Nagykormos”, a hatalmas tizennyolcas észrevegye őt. Jaj lenne neki akkor! Meg is ölé talán. – Ilyen közel is csak úgy merészkedhetett, mert a mai reggelen nagyon sűrű köd van, sűrű fekete köd, melyben meg nem láthatja egykönnyen.

    Óh, milyen fájdalom szaggatta szívét a szegény ifjúnak.

    Annyi, annyi udvarlás, annyi reménység, annyi bíztató szó és annyi ígéret urán idejutott hát! – Mindent elfelejtett az a csalfa vezérgím.

    Az első hatalmas bőgéssel azonnal otthagyta őt, szónélkül, minden mentség nélkül és el! el a „Nagykormos”-hoz, ahhoz a komisz, goromba, dölyfös nagybikához, ahogy ő mondta volt. – Ilyen álnokul megcsalta őt az az angyali nő! – És most ott van, ott lesi az akaratát annak a nagytorkú gonosznak, arra emeli föl szerelemtől és bámulattól nedves tekintetét, azokat a gyönyörű szemeket, melyek alig egy hónapja még őreá mosolyogtak, neki ígérgettek mindent! És abba a szenvedésbe, melyet ez a látomás okozott, még megalázásának a fájdalma is vegyült. Mert rettentő megalázás tudni, hogy az a csinos koronás agancs, melyet annyi gonddal és középág föláldozásával rakott föl az idén, annyit sem ér, mint a szárazkóró „Nagykormos”-sal szemben. És nemhogy bőgni merne, de csak úgy lopózkodik bokortól-bokorhoz, mint a legnyomorultabb hatos vagy akár egy nyársas szarvas-kamasz. Ide jutott ő, a koronás-tízes!

    Minden lelki gyötrelem dacára ottmaradt a mogyorófa mellett. Azt gondolta szegény, hogy ha a vezérgím meglátja az ő nyomorúságát, érezzen legalább lelkifurdalást miatta.

    Hát ebben bizony csalódott az ifjú. A vezérgím ugyanis már réges-régen meglátta a tízest, az ő nyári flintjét, de semmi szánakozás nem ébredt föl benne. Dehogy sajnáltam meg! Azt lehetne hinni, hogy még le is mosolyogta! Ilyen kegyetlen szíve volt a gyönyörű gímnek.

    Itt lett volna ennek a históriának a vége, ha valami váratlan nem történik.

    Ez a váratlan nyugati szellő volt.

    Egészen hirtelen kerekedett. Belefútt a ködbe. Hát egyszerre csak az a sűrű fekete köd bomlik-bomlik, szakadozik, elindul és – hát itt vagyunk! – teljes napvilág van!

    A vezérgím ereiben megfagy a vér. Alig vannak kőhajtásnyira a Pepike sziklájától. Itt állnak, szabadon, teljes világosságban a nyílt vágotton! – A királyi tizennyolcas, Nagykormos, ki csélcsap természetét követve, egy üszőt hajszolt az árokban, még sokkal közelebb a kőgerinchez és távol tőle, a vezérgímtől! Nem ugorhat melléje, nem fedheti a testével! – és az a hülye Pepike, vár még nem látta meg a főbikát, de már keresgél, mát emelgeti a puskáját…!

    Egyetlen szempillantás alatt a szörnyű helyzet minden következése végigszáguldott a szarvastehén elméjén. „Nagykormos” halva, ő pedig örök özvegységre ítélve, megbélyegezve örökre és az a szégyen ráadásul, hogy éppen ez a kocavadász ölné meg az ő hatalmas hímjét! – Nem, soha! Mit tegyen!? Mivel vonja el Pepike figyelmét? – Egyetlen menekvés van!!

    Két szökelléssel a koronás-tízes mellett termett, hozzádőlt, hozzásimult az egész meleg testével és a szenvedély hangján a fülébe súgta az ifjúnak:

    - Bőgj, mert szeretlek!

    - Eűöe–eűöeöe–eűűűeee! – így énekelt hosszan a szegény tízes.

    Alighogy elénekelte ezt, már csattant is a Pepike puskája és a koronás-tízes hevederen találva, előbb fölugrott helyben, aztán nagyot botlott előre. De ekkor a vezérgím már rég nem volt mellette, már rég Nagykormos mellett volt és már száguldva rohant el a csapatjával a fenyőcsemeték sűrűségébe, a nagy erdőbe és át-át a hegyfokon el… el…

    És hátra sem nézett oda, ahol a koronás-tízes hörögve, véresen összerogyott a kőomlásos árokban.

szozattv


szozat a tiszta hang attila LSApokabacsi attilaprokopp Mátyás király szine 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf