Németh László: Tóth Árpád

Tóth ÁrpádI.

Gyógyíthatatlan elintézettség-érzés: ezzel hökkentenek meg már az első versei. A huszonkét éves Tóth Árpád nemcsak hogy kikapott az élettől, de összeszokott a vereségivel. A leégett élete romjai közt kezd berendezkedni: szétsétál a falak közt, itt is, ott is fölemel valamit: egy összeolvadt ékszert, egy füstös faragást, hozzátartozója csontjait, nézi az oszlopmaradványokat, rájuk épít és elvesz belőlük, persze csak képzeletben; ott egy csorba karimájú nyílás, a nyíláson túl fák, madár, kékség; föl-lecselleng, csüggedten és céltalanul; rosszul érzi magát, de nem tűrhetetlenül: hisz a rom is lakás, ha megszokod; emlékezni, tűnődni és ábrándozni mindenesetre fesztelenül lehet benne.

    Ez a félig figyelő, félig álmodozó lézengés a Hajnali szerenád című kötet. A vers itt nem cél felé kilőtt nyíl, az utolsó, elpattanó szóig feszített szappanbuborék, inkább alkonyi liget, amelyben fölfelé is lehet sétálni, visszafelé is, körbe rézsút, mindenhogyan, csak a lábunk legyen lankadt, a derekunk törött s az útnak nem szabad megoldódnia. „Sok fáradt, furcsa utam Iszonyú tömkeleggé, mint bogzódik rútan, S csüggedt csavarodással mily bús hurokba görbült, Hol édes ifjúságom ájuldoz szűnő szívvel S elhal…”

    Ennek az idestova-lézengésnek a verstani éreztetője az a két rövidebb jambus-sorból összerakott 13–14 szótagos sor, amelyben a németek Nibelung-éneket átújították. A sorközépen kihagyó ritmus, mint megcsuklott térd vonszolja tovább a bizonytalanul alakuló mondanivalót, amely olykor feltűnően sok jelzőn át bontakozik ki. „Mint túlédes, setét, unt kávéházi lőrét. Úgy szürcsölöm már sokszor a halkuló harangszós Fülledt, fáradt estéken lankadt illatú, langyos illatát bánatomnak.” Ez a jelzőhalmozás, ritmusbotlás nem a költő botlása: ez a korai Tóth Árpád-vers. A messzeségen át méla korgássá szűrt, vontatott égdörgés, egy tétova kéz lassan kifejlő, csüggedt mozdulata.

    Laza és kaotikus ez a vers, de éppen mert ilyen: utolérhetetlen természetességgel oldja magába a legtávolabbi dolgokat. Szimultán vers a szimultán jelszavak megszületése előtt. A valóság látomásai, képzelt dolgok, a múlt visszképei önkéntelen kavarognak benne. Nézi az ujjait: csúf, sötét erek. Nem bírja tovább, a lámpa kínozza. Milyen más az ablakon beáramló éji levegő, az anyja simogatta így valaha. Kimegy, remegő térdekkel járja a párás kertet, a roppant hold alatt minden torz óriássá puffad. Vajon kik azok a gyerekek, akik a fényes égikocsik váltóit egykedvűen igazítják? Hirtelen:

S e zajban tóduló emlékek mit akarnak?
Mért jár eszembe egyre a kenetes, vén kántor:
„Fiaim, gyáva volt még ő is, a másként bátor
Deák Brutus, mikor beléjedőlt a kardnak.”
S gyermekvágyak búsítnak, sok, régi drága estém:
„Anyus, ha nagy leszek, mint a nagy pap-diákok,
S egyszerre eltűnődöm: ha most holtan elesném?…

    S vers-zárásul: Egy asszony kellene, Asszony, akinek kecses mellére hajtaná fáradt homlokát, aki tettetőn figyelné panaszait…

    Mi volt ez? Valaki maga elé beszélt?… „Tűnődtem s fent az inga halkan suhant az árnyban, Sebten felém osont s tréfásan hőkölt hátra S a halálra gondoltam, s áldott, szelíd anyámra…” Inga, halál, anya? S még sem érzek semmiféle ugrást, így kellett következniök. Minden verse ilyen. Csak annyira különböznek egymástól, mint egy kavargó felhő perces változatai. A költő otthon ül és egyedül van; az utcán botorkál s egyedül van s még sincs egyedül, vágy, múlt és néma dolgok folyton szólongatják s ő egyszerre hall és egyszerre beszéltet mindent. Még sincs ebben semmi bántó, a lélek gomolyog, itt, még meg sem született figura s már elsimult s nem ütközünk meg, hogy elsimult. A vágy olyan, mint az emlék; s dolgok bánata, mint a költő bánata, az elem ugyanaz maradt s a gomolygás is ugyanaz:

Mint züllött küllők rívó tengelyen
Átfordulnak a régi és a sáros
Búbánatok szédülő lelkemen
Monoton körforgással, újra, újra…

 

II.

Ez az első benyomás. De e lélek szomorú gomolygásán nem csillan-e át valami, ami abból az első benyomásbók kimaradt? A költő sorsa nem az a nürnbergi szöges-szűz sors, amit az ember-szadizmus kontárkodik reá, hanem egy belső igény, amely észrevétlen munkál rajta, gondolatait, képeit, ritmusát egy szilárd sarkcsillag felé tolja el. Tóth Árpádnál ez a lassan működő vonzás, különösen hangzik: a pompa igénye.

    Az az élet, amit valóban élünk: lehasadt szilánkja az igazi életünknek, amely mindig látens marad. De a költészet épp ebből a lappangó életből táplálkozik, csak ennek lehet megváltó tett a szó s diadal a hangok méltó kicsendítése. Épp ezért az egyetlen teljes élet a művészet élete. Mint a székely balladában a kősír fölé a szerelmesek porából kinőtt virág, úgy hajt ki ő önmaga élete fölé. Ez a Kádár Kata-csoda a Tóth Árpád esete.

    Van valami ebben a költőben, ami Coreggio érzékiségire emlékeztet, csak súlyosabb, hogy az ő szavával éljek: lomhább. Lomha gályán: ez a második kötetnek a címe, a ez a cím tudat alatt megmondja, amit mondani akarok. Már a Hajnali szerenádban feltűnik, hogy elidőz egy képen, több gondossággal állapodik meg rajta, mint amennyit a kép megkíván. „Szürcsölte a teát s át gyermeteg szemén Tréfás árnyat vetett a fordult talpú csésze.” „Az ágya szélén ültem s mint e sötét kopott ágy, Oly gyűrött volt a szívem, amelyen forró testét Lustán és finoman vetette el az esték Mezítelen és bánatos úrasszonya: a csókvágy.” Különös, meleg zugai vannak a versinek: pamlagsarkok, amelyek meleg test elhányt takaróitól illatosak. Emlékiről írja: „Ha este véle búsan bíbelődöm, Már úgy csillantja lelkem, mint nagy antik Gyűrűjét agg kéz, reszketőn, tűnődőn.” Nos ez a hajlam: emlékezet, vágyat, bánatot nagy antik gyűrűként csillantani, ez a Tóth Árpád vers-alakító hajlam.

    Van ebben valami menekvés is. Ha az ember pompáztatni tudja azt, ami fáj, akkor a fájdalom anyagává vált valaminek, ami már nem fájdalom, hanem öröm. Egyre többször merevednek fényes faragásba a vonagló sorok, az embernek az a benyomása, hogy díszes szarkofág épül a tetem fölé. Íme a Csokonaihoz intézett záró sorai:

S most ének, röppenj, úszó halk monoplán!
Ívelj, ha tudsz, magasztos távolokba,
Bár szárnyaid közt búsan meghúzódva
Egy vérző szív a kormányzó pilóta.

    Vajon a szív vérzését a szív vérzését vagy a pompásan dobbanó képet érzem ki ebből a hasonlatból?

    S mégis: nem a virtuozitás nyárspolgár-igénye az, ami e szavak mögött (amelyek kékesszürkék voltak, mint a sötétben kóválygó cigarettafüst), fölbíborosodik. Egy elásott ember sírból kihajló életujjongása ez. Meggyilkolták benn a nagy örömöt, de a legyilkolt öröm láthatatlan vére szétjárt a testiben s különös fogékonyságra serkentette az érzékszerveket: a vizionáló szemet, az ellenőrző fület, még a hang-kigördítő szájpadlást is s lett érzékiség a neve. S a lassú, egyenletesen fölizzó érzékiségnek anyag kellett, amelyben ünnepeljen. Jó anyag lesz a Hajnali szerenád költőjének a rossz élete? Bizonyos, hogy a legszegényebb élet is fölösen sok anyag akár száz költő gazdagságának a fölragyogtatásához. Mégis? Tóth Árpád érzékisége nekibátorító, nagyszerű iskolába iratkozott s ez az iskola: a Világirodalom.      

III.

Paradoxon, de minden költő-megnyilatkozása közt a műfordítás az, amelyben az egyéniség legellenállhatatlanabbul gyónja ki magát. Az, hogy kitől s mit fordít, még inkább: kit hogyan hamisít meg: szinte grafikonon mutatja ösztöne irányát. Vérbeli műfordító, aki tudja, hogy a hű fordítás abszurdum, vagy legföljebb közrefogható határérték, alkatára visszhangzó darabok választásával fogja ezt az abszurdumot csökkenteni. Egyes dolgokat le mer fordítani, másokat nem s így a világirodalom térképén szinte bekeríti a maga kifejezés-birodalmát. Másrészt: amit lefordít, azt is el kell torzítania, minden sort csak apró hamisítások árán törhet a maga verseibe s a sok elképzelhető hamisítás közül csak azt fogja választani, amelyik az ő versigényinek legjobban megfelel. Állítsd a hamisítás mellé az eredetit s majdnem kvantitative lemérheted s két szöveg viszonyát: az egyéni együtthatót.

    Tóth Árpád Örök virágai nem modern költők antológiája, mint Kosztolányié. Ez a költő talán nem is ismeri el modern és nem modern különbségét, vagy ha elismeri, inkább a nem modernhez, az „örök”-höz vonzódik. Kötetének nagyobbik fele az európai líra legörökösebb hajtása: angol líra, s az egész mű kifejezetten világlírai gyűjtemény: Villonnal kezdődik s Rilkével végződik. Ha végigolvasod, az a benyomásod, hogy a világ-líra elsősorban tökéletes zengésű beszéd, minél konkrétabb kép, minden szótagot átitató ragyogás. Noha négy évszázad hordja össze az anyagot, e kötet súlypontja a barokká érő angol reneszánszra tehető, talán épp annak a fiatal Miltonnak a verseire, akit a Tóth Árpád lefordította versek annyira más oldalról mutatnak be, mint az Elveszett paradicsom. A L’allegro és az Il penseroso: szakadatlan tündöklés. Újra és újra vissza kell rántanom a hallásomat a hangzás fényes röptiről, hogy a jelentést figyeljem, bár e jelentés csak laza ürügy ékkő-mondatokra és sűrűn sorakozó konkrét jelentésekre. S ahogy Miltonból ezt a színtékozló ifjú Miltont, úgy emeli ki Ronsardból a Helénának szóló szonettet, a Pléiade-ból a Marc Antoine de Saint-Amand Tékozlóit és Pipázóit (mindenik ragyogó realizmusú s szinte holland lakkozású vers) s a modern francia irodalomból Albert Samaint, az Infánsnő és Bacchánsnő olykor színrothadást árasztó költőjét.

    Amit a fordítások úgynevezett hűségét illeti: skálát állíthatunk föl az intellektus éles és pontos költőitől a szép beszéd áradozói felé. Baudelaire konok szabatossága, szentenciává keményedő mondatai Tóth Árpádnál feloldódnak. Baudelaire aszkéta e fordítások mellett. „Et nous allons, suivant le rythme da la lame, Bercant notre infini sur le fini des mers.” Tóth Árpádná: Megyünk s a kósza kedv táncos habokra űz el, Ringatva végtelen lelkünk véges vízen.” Az első sor cifrázó trillát kapott, a második absztrakt szögletessége legömbölyödött. A Shelley-fordítások értelmileg bámulatosan pontosak. Elhűlök, hogy ennyire szóról szóra ment át magyarba az eredeti. De Shelley szárnyas költő. S Tóth Árpád monoplánnak is „úszó, halk monoplán”. Akármily tökéletes az Óda a nyugati szélhez, ahol Shelley fölcsap, ő megbillen. If I were… A wave to pant beneath thy power and share The impulse of thy strength, only less free Then thou, O uncontrolable. Tóth Árpádnál: Vagy hullám (t.i.: lehetnék), mely bár zúgasd és kavard, Szabad, majdnem miként te a adsz neki erőt, erős Úr! Viszont a nyugodtabb: The sensitive plant egy-egy strófája gazdagabb nála, mint Shelleynél, bár lehet, hogy e gazdagságra Shelley nem reflektált volna.

And the hyacinth purple, and white, and blue
Which flung its bells a sweet peal anew
Of music so delicate, soft, and intense,
It was felt like an odour within the sense.
    Tóth Árpád:
És kezdett apró sok jácintharang
Kék és fehér s bíbor zenét s e hang
Oly ájult halkan s lágyan szólt a szélbe,
Hogy aki hallgatta, illatnak vélte.

    Keats-fordításai talán pontatlanabbak: a lélek mozdulata mégis itt a legrokonabb. Apróbb értelmi eltolódások ellenére is, mennyire ugyanaz a vers a magyar, mint az angol, legföljebb Keats gazdagsága éteribb.

    Nem gáncsoskodás volt ez a néhány összevetés, csak diagnosztika! Hisz e műfordítás-gyűjtemény (nem hiszem, hogy jogos érzékenységet sértenék), mégis csak a legimponálóbb magyar líra-fordító teljesítmény. Legalább is ebben találhatók a leghibátlanabb magyar versek, amelyekkel a műfordítás ajándékozta meg irodalmunkat. Nincs is költőnk, aki ennyire fordítónak született volna. A Tóth Árpád-versekben is mindinkább a részletek tökéletességire esik a súly s a műfordítás: csupa részlet. A Tóth Árpád-féle költőnek szinte fölszabadulás lehet megszabadulni a vers-tovább-vivő asszociációs impulzusoktól s csak a nyelv és forma áhítatos szertartásának élni. Senki ezt a szertartást ekkora odaadással nem csinálta. Mások a maguk palettája számára harácsoltak, amikor fordítottak, Tóth Árpád idegen költők maszkja mögött titkos ösztönét nyújtóztatta ki.          

IV.

A világirodalom sugarai befejezték a szőlőszemek elcukrosítását. Áttüzesedtek, földerültek a Tóth Árpád-versek, ahogy az érett bogyóban bizakodó fényességgel csillan meg a szüretre kész zamat. Nincs költőnk, aki ennyire megmámorosodott volna az örök virágok illatától. Más költő többet fordított talán, de senkisem ért ennyit a fordításaiban. Újízű lett a Tóth-vers. A Hajnali szerenád s az Öröm illan közt akkora különbség van, hogy az már-már metamorfózisszerű, báblepke-átalakulást jelöl.

    A korai versek bizonytalan imbolygása fegyelmeződött. Mondat mondat fölött most sem ád pontosan kiegyensúlyozott mutatványt, mint cirkuszok akrobatái, de nem is egymásba omló szavak kavargása többé. Az asszociációs sorok kényelmesen, de már párhuzamosan követik egymást, mint partnak csapódó hullámok. Ellentéte ez a modern szabadvers terület-kihasználó pontosságának s valóban Tóth Árpád mind kevésbé modern verselő, épp a gondolatfűzésnek a módja hajlítja őt vissza a nagy klasszikusok kifejezésformákhoz, az ódához és elégiához.

    Ez a visszahajlás formaérdeklődésit is megmozdítja. A hosszú, bizonytalan sorok egyre ritkábbak, mély áhítattal csendít fel új formákat, köztük a kiveszett óklasszikaiakat is. Ki kezelte ennyire jelleg szerint az alcaiosit, mint ő a Szent nyomorék riadjban vagy az asclepiadesit az ifjú Cézárhoz intézett ódájában? Nem Berzsenyi, hanem Csokonai emlékeztet Horatiusra. Az egyik költő magához szabja a formát, a másik átáramolja, mint fát a nedv, Tóth Árpád ezek közé, a Csokonai-féle igazi forma-művészek közé tartozik.

    A szunnyadó pompaösztön, amelynek idegen művek tolmácsolása kellett, hogy nekibátorodjon, most már biztos egyenletességgel osztódik el a sorokon. Egy fényűző lélek üli itt ünnepét. Ez az ünnep sosem csap orgiává, frivol bakugrás nem tarkázza, komoly, mint a nyár ünnepségei. Minden szó ragyog, de ez a ragyogás nem válik nyugtalanná, a különböző színek mindenikében ott lappang egy telt aranybarna szín, amely a szavakat, képeket összerokonítja. Gyönyörűen használja ki a magánhangzók illeszkedési törvényét, az embernek az a benyomása, hogy állandóan mély magánhangzókra állított szájjal kell a sorait olvasnia. Ez illúzió is lehet, de ha az, annál jellemzőbb. A sorok ritmusában van valami gazdag, méltóságos, mint vonuló lovagok lábdobbantása. Egy láthatatlan udvarmester fegyelmez, ebben a fölvonulásban mindent. A legfőbb zászlósúr sem léphet ki a sorból: a legvakmerőbb kép, a leggondosabb rím se zengi túl helyét. Micsoda képek vesznek el ebben a menetben!

Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
A kínok vasszöge szorítja össze testté.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Bár fájó szögeit már a létentúli lét
Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza.

Mindenmás költőnél point lett volna ebből a képből, itt elolvad s ha a „verandán”-ra a „ver andán” kerül rímül, az nem élc-rím, a vontatott sorok természetesen ejtik oda. A leggondosabb tisztarímének is halvány asszonánc zengése van, a vers természete lágyítja azzá, viszont az asszonáncai is oly teltekké válnak, hogy a versvégről, letörve s összerakva, bámulsz: hát ez hangzott úgy azon a helyen?

    Mint formái, eszméi is az örök emberi felé tágultak ki. Megnyílt versei fölött az ég, az egyéni nyomorúság felhőzete fölött az örök problémák kékje. A háború iszonya kavarta ki tulajdon életéből, vagy az örök virágok illata fúrt tölcsért a nyomasztó párákon át? Az a benyomásom, hogy Tóth Árpádnak nem volt az az idegszaggató élmény a háború, mint Babitsnak. A költő magától nőtt ki az életéből. Elszemélytelenült a költészetben. Ő, aki az egyéniségtől legjobban megnyomorított költőként indult, lassan a legegyetemesebb emberi lett. Egyik legszebb versében: Az árnyból szőtt lélekben, meghatóan mondja el, hogy szépítette meg a világot s önnön sorsát is. Közösségbe került az emberekkel. A háborús világ csárdájából, ahol az Ész meleg sugarú mécsét a részegek leverték, békét, vagy annál is többet „ember-utáni csendet” követel. A vesztett háború után már-már a hivatalos költő hangján ébresztgeti hazáját, a szent nyomorultat, akinek zsibbadozó tagjai akkor váltak le, amikor végre egy vidámat nyújtózott volna. A vergődő költő a Magyar Költővé lényegült, a modern idők csodaszarvasává, akit oly csodálatos négy sorban énekelt meg:

Örök sors, fut a bús gím, fedve vérrel
S nyomán a nyilas Hunor és Magyar
Önkénytelen is szebb tájakra ér el.
Miket előle még vakság takar.

    Bizonyosan gazdagodás volt ez a fejlődés, de nem volt-e ugyanakkor szegényedés is? Örök kérdés: mi több, a líra vagy a műremek? A hibátlan alkotás vagy a füled alatt dobbanó szív? Forma, nyelv, kép, nem álmodottra pallérozódott, de a régi közvetlenség helyén ott libeg valami, ami dekoráció. A Hajnali szerenád, ha a szomorúság tavasza volt is, de tavasz volt: bizonytalanságé, imbolygó ízeké. Ez a nyár olykor már kínosan érett. Az ember várja az erjedést: a murcit a cukor helyén. Olvastunk ilyen erjedésre valló, kötetet nem látott Tóth Árpád verseket s az Öröm illanban is megcsillan egy-egy szeszesedő kép. „A villámló ablakokban Celsius létráját riadtan kússza Az izgatott, rab higany-szál: a vén hűlő világnak újra láza van.”     
 

V.

A véletlen úgy hozta, hogy egyidőben foglalkoztam Babits Mihály és Tóth Árpád lírájával. Ha napi robotom előtt Babits Sziget és Tengerét olvastam, este az Öröm illan szépségei peckelték fel feketekávét is lebíró szemhéjaimat. Ott feküdt a két líta ugyanabban az aktatáskában, ahogy a köztudatban is ott feküsznek egymás mellett a Nyugat lírikusai nagy gyűjtő-fogalmában. Pedig egyszerre nézve ez a két költő inkább ellentét, mint rokon, összeállítva nem mosódnak össze, inkább kiemelik egymást, mint a kiegészítő színek.

    Tóth Árpád szelleme hömpölyög, mint egy határozatlan célú folyam, Babits szilánkokra esik, mint a hirtelen lezuhant vízesés. Tóth Árpád verse egyenletes, mint a szívverés, vannak dobbanó képei, dobbanó rímei, de mint a szívdobbanások, nem szakadnak el egymástól, hanem egy mélyebb ritmusba folynak. Babits lírája művészin egyenetlen: csupa éles, külön folt, nyugtalan elemek egymásba villódása, ahol a dolgok folyton fölbillenő egyensúlya a rend. Tóth Árpád képzelete a meglepőt is beékeli, beépíti versei hullámzásába: a verscsoda úgy emelkedik ki a versből, mint hableány a habból, a félteste összefügg vele. Babits metaforái, hasonlatai beléd csípnek, váratlanul érnek. Az kifejlik, ez fölrobban. Tóth Árpád a szószerinti értelemben vett forma- és nyelvművész, a forma a maga voltában duzzad ki, teljesedik be nála, nyelve költőjétől függetlenül is pompás, zengő magyar nyelv. Babits Mihály formái a költő egyéniségének roppant relativitásába zuhannak, gyorsan szétszakadó álcái egy engesztelhetetlen nyugtalanságnak, nyelve szaggatott, színesen cikázó, mint napbújócskáztató felhőkkel játszó színes templomablak. Cseppben villantva fel a tengert: a Tóth Árpád rím telten kihangzó, a tiszta rímhez közelálló asszonánc, biztosan megjön, mint hullámverés, a Babits-rím az élc-rím és a rag-rím felé cikázik, tónust feszít és tónust lazít, kiszámíthatatlan.

    Tóth Árpád csendes áhítatú költő: várja az életébe áramló dolgokat s olyan arányban dolgozza föl őket, ahogy jönnek: a fához hasonlít ő, aki édes gyümölccsé asszimilálja vad és fanyar nedveit. Babits erőszakos költő, aki magához tépi a dolgokat, az akadály előtt felforr, mohó és nyugtalan: árvíz ő, aki eltépett fedeleket, letört lombokat s a szorongás csónakjait remegteti. Babits nagy költő. Tóth Árpád tiszta költő. Poète pur, ahogy egy Keatsért lelkesedő francia írta. Nem mintha a nagy költő nem volna tiszta költő is, vagy a tiszta költő nem volna nagy. De a kritikus nyelve bizonytalan hebegés a dolgok árnyéka körül s valahogy mégis csak meg kellene különböztetnie – legalább a végleteket!

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf