Jékely Zoltán: Csillagtoronyban

Istennevű Főcsillag, Jupiter,
több holdvilág nagytörvényes ura,
s ti többi mind, kiket nevezni mer
az ember: Kassiopeia, Kutya
Neptunus, Vénus, Arcturus, Iker,

Mezartym, Líra és Aldebaran –
a roppant névtelenségből, hideg
fenségetekből nézzetek le rám:
az éjszakában álmodó csövek
előtt remeg törékeny koponyám.

Jól nézzetek meg: nagy hatalmatok
még senkit így meg nem félemlített;
jaj, milyen egysejtű parány vagyok,
rejtegetnek a poshadó vizek,
lárva vagyok, hal vagyok – hol vagyok?

Forog, gördül a nagy Rotáció,
bezárulnak s megnyílnak csillagévek;
a Hadak-útja fénylik, mint a hó,
porában jó vitézek mendegélnek,
gurul a Hold, roppant aranygolyó.

A gazdag égi ábrák fénylenek
– lehetnek-é ők embersorsot osztók,
az égi rombuszok, a sokszegek,
s van-é számunkra valami horoszkóp?
vagy csak ragyognak, mint szép ékszerek,

s lógnak lazán félelmes ég ölén,
mely éjjelente ezreket leejt,
s kit egy képletben láttat itt a fény,
csillagtáráról még annyit se sejt,
amennyit a Vénusról sejtek én?

S róván megunhatatlanul a kört,
szinte érzem, hogy hömpölyög, szuszog
s döcög sómalmi-ló útján a föld,
körötte úsznak árjától gyötört,
zilált felhő-archipelaguszok.

Hogy szabaduljunk innét, hol a szem,
mely ezt a hármas szörnyű kárpitot
átszúrja s hol, hol van azt értelem,
amely előtt szétfoszlik a titok,
s kit nem borzaszt a tinta végtelen?

Éjszaka van, háromszoros sötét:
első az emberé, nehéz, örök,
a másik az éjszaki féltekét
homályosítja s mindezek fölött:
mely a csillagokon túl hömpölyög.

Minél nagyobb magasba ér a gép,
s minél többet látnak lentről a lencsék,
feltartóztathatatlanul akép
gyarapszik bennem a reménytelenség
s idézem régi bölcsek szellemét;

Hogy álltak ők a csillagok alatt,
kezükben hitvány műszerek remegtek,
de annál messzebb szállt a gondolat
végtelenén az agybeli tereknek,
hol nincsenek ködfoltok és falak.

Hová repült megfejtő-lángú percek
diadala, a nagy Delírium!
az agyvelők, melyek végigsepertek
az ég taván, mint égő nátrium,
a nagy velők vajon most hol hevernek?

Elfelejtett cintermek szörnyű mélye
emészti őket, vagy már könnyű por
vált ott belőlük, mely ismét az égre
kívánkozik, úgy mint valamikor,
mikor még a tudásszomj ösztökélte –?

Vagy tán megnyílt előttük a magasság
s fényittasan csillagtól csillagig
cikáznak, mint izgága bogaracskák,
amíg lelkük ott fent jól nem lakik,
s a fény cukrát aztán a földre hozzák?

Mindegy. Itt vannak súlyos csontjaik még
– tőlük forog olyan lassan a föld –
s ide lesznek bedögönyözve mindég,
róják velünk tovább a régi kört,
hová őket a kortársak temették.

Forog, gördül a nagy Rotáció,
megnyílnak és bezárnak csillagévek;
a Hadak-útja fénylik, mint a hó,
porában jó vitézek mendegélnek,
gurul a hold, a nagy aranygolyó.

Micsoda vad mindenség-felelemmel
telítnek az éjféli csillagok
ebben a nagy-nagy kék-sötét teremben!
egy-vér szívünk most egymásért dobog;
add ismerős kezed, szomorú ember.

Vajon meddig vonul velünk az éjben
rozzant, túlterhelt bárkánk, a világ,
hol életed leélted és leéltem,
anélkül, hogy jelenne szikra láng,
szikra remény ebben az örök éjben.

Szívünk felé még égi kéz sem intett,
pedig maholnap leskedő, falánk
felhőbálnák falják fel lelkeinket,
ha a halál sunyin a mélybe ránt
– vagy a magasba, már kit ahogy illet. –

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf