Féja Géza: Juhász Gyula

juhaszA nagyváradi Holnappal indult Ady Endre mellett. A holnaposok aztán Kirepültek a fészekből, Budapest felé vették útjukat. Juhász is velük tartott, de el kellett kanyarodnia, a végzet másfelé sodorta, Budapest helyett kisvárosok lettek az állomásai: Léva, Máramarossziget, Szakolca, Makó, végül már Budapestre nem is gondolt, csupán szülőföldjére, Szegedre vágyott, de szerény vágya csak jósokára teljesült. A félszeg, félénk, bájosan csúnya költő, az „Életet” szomjúhozta, melynek teljes végigélvezéséről annyit énekeltek a kor magyar s európai költői. De csak álmos vidéki kisvárosok száműzetése jutott neki: rideg hónapos szobák, néptelen utcák, füstös-homályos kocsmák, magány és meditáció. Juhász Gyula eleinte parnasszistának indult, finom esztétikai világot teremtett a sivárságban, a parnasszista világ azonban nemsokára gyenge vigasznak bizonyult, mélyebb és átfogóbb mámor kellett, csakhamar meg is találta: az álmodásba. A kisvárosi reménytelenség kergette az áloméletbe, mely buján s szabadon, megtisztulva és fényekbe öltözve nő a valóság unt elemeiből. Az álom különb mámor a bornál és minden kívülről érkező mákonynál, tiszta és sokat átélt fajták előjoga. Juhász verseiben hiába keressük az élet friss, nyers ízét, a szőlőfürtök hamvas, édes zamatát, a lét aszúvá nemesedve, álommá szépülve jelentkezik bennük.

    Juhász Gyula a legváltozatlanabb magyar költő, nincsenek fejlődési korszakai, az álom nem ismer gyermekkort s férfikort, fiatalságot és öregséget. A valóság, az ébredés csupa fájdalom ennek a költőnek, telített keserűség, mert az álomban tud csak felszabadulni. A fiatal Juhász Gyula tája már a keleti őstáj, az álmodás és az elmélkedés humusza:

„Már jártam e rút avaron,
Oly ismerős e buja vadon,
Álmosan, szabadon.

És rokonom e barna csapat,
Mely álmatagon tovahalad
A lesült fák alatt.

És testvérem e nagy feledés
Elpihenés, elheverés,
Elcsöndesedés.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Szent televény velem rokon,
Be jó volna, túl gondokon,
Heverni e homokon!”

    Ez a táj tisztult, szépült folyton emberfelettibbé benne, végső fokon: édes semmivé, ahol nem fáj az agy már, örökké ünnepel a naptár és „veszteg alszanak a homokórák”. Egyetlen igazi szerelme, Anna is kozmikus arányú álommá nőtt:

„Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt”.

    A tájban az életlázat csitító, elringató békét, a földben pedig az álom megbékélt folytatását látta, Juhásznál azt a szerepet tölti be az álom, amit Adynál a lázadás: az elviselhetetlennek tetsző sors, a kínzó magyar valóság, a megrekedt ország, a tévútra siklott társadalom fölé emeli. Ady a föld mámorát érezte, Juhász felsóhajtó álmait. Mindkettőben átlényegült a magyar élet, de Adyban a lázadó s néphez húzó köznemes követelő, perlő, izgató hangján, Juhászban pedig a „megnőtt” jobbágy, a magányosan kóborló diák, az elcsapott igric alázatával, megtört szelídségével. Ady földrengető indulatokkal visszateremtette elsüllyedt életünket, Juhász Gyula szelíden visszaálmodta; a két merőben különböző költő lírája tehát mégis egy tőről indul útnak és párhuzamosan fut. Juhász álma akkor bontakozott ki igazán, midőn Ady lehunyta szemét. Most következett az ő ideje: betölteni az űrt, a fagyos és néma magyar hiányt s Juhász teljesítette a hivatást: „újjáálmodta” az ázsiai álmot, Emese álmát, Kőrösi Csoma Sándor csillapíthatatlan nosztalgiáját, Buddha megfejthetetlen, csak megérezhető mosolyát. Szervesen épülő szellemi folyamat lett Juhász Gyula álmából: terek, idők, hősök, élmények és sejtések kerültek egymás mellé, időtlen köntösbe öltöztek, magyar világgá egyesültek, úgy, mint a valóságban sohasem. Tündöklő ősök és gyászmagyarkák, történelmi csillagok és tragikus magányosok jelennek meg Juhász verseiben s valamennyien a kinyilatkoztatás jegyeit viselik. Megmozdul Az élve eltemetett Thonuzóba a Tisza mélységében, Dózsa feje a szegedi temetőben, Tar Zerind fia, Kupa vezér emeli fel arcát, újra halljuk a pogány Igét:

„Megyek meghalni, párom, jer velem,
A német Isten nem lesz Istenem.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

A német Isten szőke, idegen,
Az öreg Isten jó uram nekem.
Ha magyar földön híve nem marad,
Megyek pihenni magyar föld alatt”.

    Feltűnik utoljára a „szent szarvas”, gótikus pompával, „arany gyertya sebzett szarván”, felbúg Lehel kürtje:

„És szól a kürt és úgy fáj szólnia,
Fölsír szavában messze Ázsia”.

    A magyar költő eleget viaskodott kísértetekkel s démonokkal, perelt a sírok megnyílt szájával, birkózott az éjszakával, Juhász Gyulában más történik: álommá tisztult sorsunk és látomássá nemesedett Nemtőink suhannak. Vigasztaló ez a költészet, bánatos és tiszta, mint az őszi ragyogás, nem az anyag forró ereje él benne, hanem a „jelenés” magasbrendű hatalma, vonzása.

    Megszületett a magyar misztérium is („Magyar tél”), Juhász életérzésének legkülönb összefoglalása. A misztérium színhelye, „temploma” a kicsi kocsma a temető partján:

A kicsi kocsma ablaka világos,
Fehérvirágos, mint a temető,
Hol a nap éppen vérködösen áldoz,
S a hold sápadt tarlója egyre nő”.

    A mi misztériumunk életünk szerves része, természetes eleme, jó szentély tehát neki a kocsma a temető mellett, a fülledt borpocsolya, a zaj s pohárcsengés, a mindenkinek kitárt menedékhely, mely jogot ád, hogy a borral együtt kiloccsantsuk mindazt, ami fáj s rág, – de arra is jó, hogy bűvös kört vonjunk magunk köré és megteremtsük a tökéletes belső csendet, az ihlet remegő figyelését, mely az élet unt zaján túl meghallja a Jelenés suhanását:

„A tünde ég pásztortüzei lassan
Kigyúlnak rendre és az ég alatt,
A temetőben és a kocsmazajban,
Egy néma angyal halkan áthalad”.

    Ez a „néma angyal”: a magyar Jelenés, a szótlanul és láthatatlanul jelenlevő, a megérezhető:

„A szárnyakat hallják egy pillanatra
A vén ivók s bús holtak, csöndbe lenn,
A Bodri szűköl, a havat kaparja,
S a kakukkóra megáll hirtelen.

Babona, bánat, borok és botorság,
Mind összekapnak és a kocsma zúg.
Fölzengenek az átkok és a nóták
És döngetik a temetőkaput!”

    A nagy magyar „megindulás” verse ez, midőn élők és holtak egymás felé mennek, – a mámor balladája, melyben fölrémlik: élők s holtak egymásnak-rendeltsége. Juhász Gyula nem rekedt meg ennél a gyönyörű mámoros élménynél, hanem versek sorában írta meg a „másik világ” misztériumát, a temetők „földrajzát”, az „egyetlen bölcső” honát, ahol:

„Örök nyugodtan és örök fehéren
Pihen a pandúr és a lesipuskás.”

    A „keleti vallás” szállotta meg Juhász Gyulát is, mint Adyt, s a fiatal Aranyt, aki még Isten malmáról írt és Buddha mosolyát látta az Öregnek, az Ősnek arcán. Juhász is őt látta, az élet mérhetetlen változatosságának, megfoghatatlanul dús drámáinak szenvtelen szerzőjét, aki végülis mindent „egy malomba őröl össze”:

„Az Isten malmai
Őrölnek csendesen.
Zeng, zúg a végtelenség,
Halál és Szerelem,
Földön hadak robognak,
Kométák az egen.
A plánták egyre nőnek
S hervadnak rendesen,
A néma temetőkben
Ragyogva s jeltelen
A sírok sokasodnak,
Tavasz lesz egyre fenn.
Gyümölcsei az ősznek,
Rothadnak redvesen,
Annát tegnap szerettem
S felejtem szüntelen,
Nem vérzik már piroslón,
Fehér bimbó sebem,
Magam is rögbe térek,
Belőlem fű terem,
Felőlem soha többé
Nem fogtok hallani,
Őrölnek csöndesen tovább
Az Isten malmai”.

    Ebben a versben páratlan mértékkel, teljességgel és egyensúllyal benne van a „magyar vallás”, a belső élmények kiforrott tiszta itala, az őshazától Krisztusig bebarangolt út: a keresztény alázat, Buddha félelmetes nyugalma; a nagy puszta ritka s nemes virága: a határtalanság mindent kiegyenlítő élménye; a létezés vidám változatossága és Isten malmainak pihentető, monoton, „mindent egy lisztté őrölő” búgása. Az örök élet képei váltakoznak ebben a költeményben olyan tiszta egyszerűséggel és érzéki tűnődéssel, akár a régi magyar versben. Oda érkezik a maga módján, a maga ütemére Juhász Gyula, ahová Ady „Új s új lovai” c. versében: a kinyilatkoztatás mítosz csúcsára, melyről belátni a létezés határtalan egymásmellettiségét, ahonnét nyugodt hömpölygésű hullámzásnak tetszik mindaz, ami közelről nézve: végzetes ellentét, megmagyarázhatatlan torlódás, halálig tartó harc. Ez a magasrendű, az egész létet végső egyensúlyba békítő szemléletmód, a fausti embernek és a fausti szemléletnek vidám, fölényes tagadása: egyedül a magyarság sajátja Európában. Ázsia elégszer kifejezte őt, európai hangon mi tudjuk kifejezni s mi tudjuk megőrizni az európai kultúra buja mérgeinek ingerei közepette.

    Az Ady-nemzedék lírikusai közül Ady mellett csupán Tóth Árpád és Juhász Gyula ért fel erre a csúcsra, egyedül ők mérhetők a legmagasabb mértékkel, a legkülönb igénnyel. De míg Ady ünnepelt költő volt, Juhász Gyulát észre sem vették. Többízben követett el öngyilkosságot, a végső kísérlet végzett vele. Utolsó éveit búskomorságban töltötte, nem mozdult ki lakásából, végképpen elfordult a világtól, önkéntes száműzetésben élt, s midőn nem bírta már az önkéntes számkivetést, merészen átvágott a túlsó partra. Életének ezt a végső korszakát sokféleképpen magyarázzák. Ebben az időben szemfüles riporter leselkedett háza körül s kitartó lappangásának meg is lett a gyümölcse: máris olyan vélekedéseket közöl Juhászról, hogy irigy s féltékeny volt, nem bírta az öregedést, a fiatalok előretörését, ezért szimulálta a legkülönbözőbb betegségeket s ítélte halálig tartó szobafogságra magát. Felszínes és hamis ez a vélemény, de jó védőirat a kapitalizmus zsoldján élő irodalmi élt mellett. Mintha Juhász összeomlására nem voltak volna súlyosabb okok: hiába kapaszkodott fel a végső csúcsra, hiába teljesített páratlant, mégis „vidéki költő” maradt s az irodalmi élet úgy is kezelte. Hiába várta igazolását, „együgyű” költészete határtalan méreteinek fölfedezését, az irodalmi élet és a kritika többnyire észre sem vette teljesítményeit, vagy pedig, ha észrevette, költői egyéniségét és értékét megalázóan szűk fogalmi körbe internálta. Mielőtt száműzte volna önmagát, már száműzték őt. Még költői jubileumán is megalázó vállveregetésben részesítették a mélyen alatta álló kortársak. Nem ölték meg, de elébe tették a halálos ítéletet, keleti módra s a módszer hatott: Kelet fia végrehajtotta.

    Juhász különben csakugyan vidéki költő volt a szó legmagasabb értelmében. Nagy nyugati műveltsége, műgondja s választékossága olyanfokú egyszerűséggel, ösztönösséggel, dacos eredetiséggel, a mindennapi életnek akkora áhítatával egyesült benne, amilyenre valóban csakis az irodalom divathóbortjaitól és urbánus szenvelgésétől elszakadt „vidéki költő” volt képes. De éppen ez a „vidékiesség” teszi költészetét érdemessé és eredetivé. Éppen ebben a vidéki hűségben mutatkozott nagynak. Csöndes és szelíd életformájának elviseléséhez és betöltéséhez éppen akkora bátorság és költői tisztaság kellett, mint Ady Endre életművének teljesítéséhez.

    Juhász Szakolcáról a máramarosi vízimalmáról, Lévéról, az újvidéki parkról, a nyári tűzben lustálkodó Félegyházáról merészelt verseket írni, midőn a fővárosi élet megrekedt költészete festett világ díszleteiről áradozott és gondosan felfogott nyugati rezdülések tovább-rezdülésére fordította minden gondját. Életének alkonyán pedig a „szigetlakókhoz” csatlakozott Juhász Gyula. Tömörkényhez és Mórához, a szegedi tájba s népbe menekülőkhöz. Juhász 1918 után valóban megtért szülőföldjéhez s ugyanazt igazolta a líra vonalán, mint Tömörkény a szépprózában: bizonyságot tett, hogy a legszelídebb, legcsöndesebb magyar tájból, a szegedi tanyák világából s Tápéból, az ősiségbe rekedt „utolsó faluból” nagy lírát teremthetünk. A „Tápai Krisztus”, a „Falusi lakodalom”, a „Tápai lakzi”, a „Szakállszárító” és társaik: a magyar nép és táj esztétikáját alakítják zenévé. Új népi líránknak minden bizonnyal Juhász Gyula az őse.

    A kor egyik legnagyobb magyar lírai érzékenysége a századforduló magyar vidékének magányát, szomorúságát és elesettségét szőtte nemes, tiszta versekké. Egyszer indult neki a nagyvilágnak, de csak Bécsig jutott el, megrekedt s vissza kellett vonulnia. Valóban életével, mártír-sorssal, végső magánnyal pecsételte meg költészetét. Az ő nagy álmában ott lüktet a valóság is, a századforduló vidéki életének betelt s meghasonlott reszketése, torz vonaglása, de jelenéssé szépülve. Nem elvont költészet az övé, hanem az életből, a létezés kínjából szűrt álom, – a kor irodalmi élete és kritikája azonban nem érezte ennek a költészetnek páratlan ízét, hanem felületes ítélettel fakónak, tompának, elmaradottnak bélyegezte.

    Ez a „fakó, tompa és elmaradott” költő még a forma terén is meglepőeredményeket hagyott reánk. Érdemes végigkísérni költészetét, hogy mivé fejlesztette a jellegzetes parnasszista formát, a szonettet, mely finom érzelmek s csiszolt szépségek tokja volt. Juhász Gyula azonban olykor teljes világképet sűrít belé. Nem adott annyit a külső csengésre, a külső forma tanárosan kínos tökéletességre, mint Babits Mihály, de belső zenéje annál tökéletesebb, makulátlanabb. A jellegzetes magyar szemérem hatványozottan élt benne, legkülönb szépségeit, leggazdagabb élményeit a legegyszerűbb ruhába öltöztette, mint a népmese Hamupipőkét s várta, hogy reá ismerjen a „királyfi”. Az igazság napját leste, hogy fajtájára, népére s önmagára derüljön. Életérzése tragikus volt, de csak morzsányi igazság és csipetnyi öröm kellett és azonnal átcsapott a hívőség zsoltárába. Ám Ady s Móricz is túlsokat hoztak a magyarságból, semhogy irodalmi életünk elbírta volna, Szabó Dezső vérmes és nyílt agitációja pedig még gyanúsabbá tette a magyar szellemi portékát. Az öregedő Juhász Gyula minek is tarthatta volna magát, mint hajótöröttnek:                

„Mint a hajótörött palackját.                                        
Úgy dobom el e verset én,
Fölírva életem kudarcát
Reménytelenség szigetén.
Vándor, ha eljut a kezedbe
E pár sor, gondolj szánva rám,
Kit elhagyott a jószerencse
És nem lelt fényt az éjszakán.
Csak lengek, lengek, mint a kóró,
Magánosan és hasztalan,
Vak és siket nekem a sorsom,
Minden poggyászom odavan.
Kitárom a világviharnak
Vacogó, tépett lelkemet
És várom az örök hatalmat,
Amely kegyképpen eltemet”.

    A késő Vörösmarty tragikus hangjára, még inkább: utolsó versének mérhetetlen leegyszerűsödése emlékeztet ez a költemény. A halálosan megsértett, a szellem sokat hangoztatott igazságszolgáltatásában, az irodalmi élet becsületében, az idő jóságában csalódott költő nyugodt fölénnyel önmagát viszi áldozati oltárra. Igen jellemző, hogy öngyilkos lett tanítványa, barátja, pártfogója és nagy reménysége, József Attila is. Az is idetartozik, hogy az irodalmi élet Juhász Gyulát ugyanúgy elfedte, mint a másik „szigetlakót”, Tömörkény Istvánt. Juhász Gyulának és sorstársainak igazolása most már kultúránk és tudatunk egyensúlyának a kérdése.

szozattv


szozat a tiszta hang attila LSApokabacsi attilaprokopp Mátyás király szine 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf