Márai Sándor: Hamu és lélek, Jubileumra

Márai Sándor:

Hamu és lélek

Az érkezést követő órákban városokat nemcsak földrajzi helyzetük, és építészeti vagy gazdasági jellegük szerint értékel az utas. Minden városnak van valamilyen csalhatatlan ismertető jele és sajátsága, amiről nem ad hírt az útikönyv. Egyik arról híres, hogy jókedvű, másiknak levegőjén érzik, hogy itt szeretnek politizálni, harmadiknak a könyvtáránál és templománál híresebb jellegzetessége, hogy kitűnő füstöltoldalast lehet kapni. Marosvásárhelyen az utast más érdekli. Főtere után alföldies, környéke szerint felvidékies. De ami jellemzi, hogy

Marosvásárhelynek lelke van

    s ez a lélek sugárzik. Egyszer meg kellene már írni azt a másik várostörténetet, mely nem flekkenekben, kultúrpalotákban, csatornázásban és török hódoltságkori emlékekben gondolkozik, hanem egyszerűen elmondja, mi az, ami végzetesen és jellemzően meghatároz egy városfalak között tömörült emberi közösséget a világban? Mert a város kezdetben mindig lelki szükségesség volt: a nomádok összegyűltek egy téren, az agorán, vagy fórumon, hogy megbeszéljék az emberi közösség időszerű ügyeit, s a tér körül felépült az időben a város. Városok mindig valamilyen emberi vitaanyag körül épülnek fel, itt is, mint mindenhol és mindenben, aminek köze van az emberhez: kezdetben volt az Ige.

    Ez a színmagyar város közel félszázezer lakosával, szenvedélyesen szeret olvasni és gondolkozni. Nem véletlen, hogy a megszállás évtizedeiben ez a város volt a magyar irodalom fellegvára. Nem véletlen az sem, hogy a Bernády polgármester által nagy lelkesedéssel, vitatható szépségű és helyességű, de nemes szándékú magyar stílussal épült városházában van a legnagyobb magyar vidéki könyvtárak egyike. Nem véletlen, hogy ennek a városnak legfőbb nevezetessége nem más, mint egy könyvtárépület, a Teleki-téka. Nem véletlen, hogy a városnak voltak kitűnő festői, van két Paál László-képe, voltak és vannak országos értékű írói, nem véletlen, hogy Bolyai Farkas itt élt, tanított. S természetesen nem véletlen az sem, hogy az első ismerős, akit ismeretlenül is megismerünk reggeli közben Marosvásárhelyen, az író: Molter Károly. Ebben a pillanatban természetesen már el is vesztette az utas szabad akaratát: Molter karonfog, s könyörtelenül terel könyvtárak, múzeumok és más szellemi látnivalók felé.

    A város, minden időszerű gondja közepette, eleven, jókedvű. Szászrégen ide harminc kilométer, arrafelé kezdődik a szeretfalvi autóbusz-kálvária, s ez most már tart is mindaddig, míg a dédai vonal elkészül, s ezt a nagy magyar szellemi és gazdasági központot közvetlen vasúti kocsik vissza nem kapcsolják Magyarország szellemi és gazdasági vérkeringésébe. Addig segítenek magukon, ahogy tudnak: körvasúttal, autóbuszokkal, sok üggyel-bajjal, s rengeteg leleményességgel. A Maros-völgye termő és gazdag: a város piaca reggel keletiesen színes és dúsan megrakott. A vendéglőben kitűnő flekkent sütnek ma is, hozzá tűrhető környékbeli bort mérnek. Teke körül láttam az ideúton nagyon bíztató külsejű szőlőskerteket. A város egyfajta autarkiában él, s ennek – mint a konfliskocsis bizalmasan mondotta – megvan a jó oldala is: nem hoznak sokat ide, de nem is vihetnek el sokat innen. Az idegenjárás e nyáron rendkívüli volt. Az embereket nem riasztotta a szászrégeni közelharc az autóbuszok körül, a szállodák a nyári hetekben mindig foglaltak, a Teleki-tékát ezrek és ezrek látogatták. A városkép széles, nyugalmas. A román időt csak Bodor Péter ezermester híres kútjának épített székesegyház hirdeti. Molter természetesen nem kegyelmez, meg kell nézni Kőrösfői Kriesch Aladár festményeit, a városi kultúrház előcsarnokában, az üvegképeket és az orgonát is. A csizmadia-székházat kegyesen elengedi. Úgy mozog itt, sokszázéves városi emlékek között, mint a számtartó a birtokon. A dombos utcán át, ahol lakik, felvisz a Gecse Dániel utcába, ahol minden együtt van, ami ennek a városnak lelkét jelenti: a téka, a Bolyai-múzeum, a kollégiumban, a közelben a ház, ahol II. Rákóczi Ferencet beiktatták a fejedelmi székbe. Most már szigorú és rendelkezik: először a Teleki-tékába megyünk. Egy hölgy fogad, a könyvtáros katona, az épületet már kezdik tatarozni, nem olyan hulladozó és düledező, mint híre után, riadt utazók elbeszélései nyomán vártam. Magyarország

legszebb empire terme

    szunnyad ebben az épületben. Szekrénytől szekrényig járunk, a rácsok mögött az európai műveltség egyik leggazdagabb hagyatékát őrzik. Ez a különc nagyúr, aki Bécsből küldözte kincseit a könyvtárnak, nyolcszázezer forintot költött el tudományos célokra életében, a francia forradalom közepette ritka tartalmú és becses kötésű enciklopédiákra vadászott a gyűjtő szenvedélyével Párizsban és Franciaországban, gondos és részletes levelezéssel építette, vezette ezt a szívéhez nőtt tékát – melyet, úgy hallom, személyesen soha nem tekintett meg – s épített itt a magyar végeken valamit, ami megáll az időben, mint egy végvár. Egy város, melynek legfőbb jellegzetessége és zarándokhelye ez a könyvekkel és ritkaságokkal tömött empire-terem: itt kezdi érteni az ember, hogy Marosvásárhely nem „ipari gócpont”, hanem különös, elsőrendűen szellemi város. A hölgy egyébként, aki az autodidakta lelkes szakértelmével magyarázta a könyvtár kincseit, vigyáz ez értékekre, mikor a kijáratnál előre tessékelem, nógat, hogy menjek csak én előre, noha – mondotta megnyugtatóan – most már nem eshet meg tolvajlás, mert a könyvtár rácsos szekrényeit kulcsra csukják.

    Bolyai Farkas. Molter kulcsot húz elő nadrágzsebéből és felnyitja a református kollégium kapuját. Itthon van, otthonosan megy előre a hosszú folyosón, ahol a Tentamen szerzője élt, viaskodott, háborgott, kíváncsiskodott egy életen át. Kovács professzor megmutatja mindazt, ami e különös életből és emberből megmaradt, s ami felgyűlt körülötte, kegytárgyban és legendában. Emlékezetből mondja fel Bolyai tréfás-komoly tanító rigmusait, mutogatja tanulmányainak kéziratát, a páncélszekrényből, könyvritkaságok közül kiemeli e meghasonlott, nyugtalan zseni egyik csodálatos politikai távlatokat, történelmi összefüggéseket feltáró emlékiratát, melynek minden szava ma is lebeg e termekben. A kollégium tanítványai, mint valamilyen titkos szekta felesküdöttjei, összetartanak és életükhosszat idehúznak; Gagyi Samu bácsi a minap döcögött be ide háromnapi járás messzeségből, rázós szekerén, s elhozta – kilencven éves korában – a kollégiumnak könyvtárát és kéziratait. Ezt a sok hálás és lelkes embert Bolyai szelleme tartja együtt. Megtudom, hogy nemcsak lángeszme volt, hanem kitűnő fogai is voltak, melyeket tudatosan kora higiéniáját meghaladó szándékossággal ápolt. Ezen felül verseket is írt, ezt nem tudtam. De versei rosszak lehettek, s ő tudta ezt. S ez a szellemi ezermester, a lángész önkritikájával, idejében elégette verseit, s egy magafaragta fa-pohárban gyűjtötte össze az elhamvadt szellemi zsöngék porait. A kehelyre latinul ezt írta:

„Ha valami nem éri el a tökéletest: hamuvá esik”

    s ezt szívleljük meg, költők és matematikusok.

    Molter lakásában,mint mindenütt Marosvásárhelyen, földgázzal fűtenek, ezt csak úgy mondom, hadd irigyeljük őket. Este egy székely kocsis visz a vártemplomhoz, ahol új freskót fedeztek fel a napokban, s a környező dombok villanegyede felé, ahol féligkész, sebtiben félbehagyott román hivatalnok-villák hosszú sora állong. Egyik a sziguranca főnökéé, a kocsis székely nyugalommal mutat az ostorvéggel az épület felé, s megjegyzi, hogy ő is adott hozzá ezer leut. A másik villa kétemeletes, félbemaradt, a szemközti gyermekmenhely gondnoka építette, alig néhányesztendős gondnoki működés után, nyilván úgy, hogy minden hónapban félretett valamit a fizetéséből, s aztán gyorsan kétemeletes villát épített, ilyen takarékos ember volt… A villák most üresek. De üres, ami szomorúbb, a völgyben elterülő gyártelep nagyrésze is. A románok által sebtiben leszerelt gyárak munkássága még mindig kenyértelen, most kezdik nagy nehézséggel megindítani az elakadt gépezetet. A városi ócskapiacon apró tárgyakat kínálnak eladásra a munkátlanok. Uram, adj békét, hogy végre építeni kezdjünk!

    Alkonyodik, mikor a kocsis a sovány gebével visszaindul a város felé. Bolyai Farkas szava jár az eszemben. Igen, ami nem tökéletes, hamu lesz… Aki itt jár, tanulja meg és vésse szívébe ezt.

Pesti Hírlap /Budapest/1942. szeptember 13., 5. oldal     

Márai Sándor:

Jubileumra

Néhányan lesznek talán a földön, akik a kánikulával közeledő napon fekete szobáikba zárkóznak, és böjtölnek és bocsánatért esdekelnek – bizonyosan lesznek, és bizonyosan nem azok, akik az átsült és pörkölt csillagon fekete kabátjaikban izzadnak majd emlékszobrok előtt és lelkesednek és fogadkoznak – mert hallani már recsegő hangjukat, mintha a világ egyetlen nagy kaszárnya lenne, – hallani rezes zenekaraik ünnepi erőlködését – a természet nem fog jelt adni, és a csorda körbeáll majd publikumnak, és a rotációs gépek pörgetik majd a vizenyős mementókat, és suttyomban lehazudják a csillagot az égről.

   Mit csinál Gabrinovics, él még a börtönében? Visznek-e tyúkot és ünnepi kalácsot neki e decenniumon kliensei – szegény, tüdőbajos fiú –, szegényke, nem unja-e magát?

Úgy képzelem, külön fognak gyűlésezni mind – mert bajos lesz a lábatlanoknak mondani „jertek mind hozzám, akik” – és a kezetleneknek „nyújtsuk egymásnak a feledés jobbját” – és a világtalanoknak „felvirrad a szebb nap, szebb nap hajnala”.

És a némák irtózatos hangtalan szónoklatait nem értik majd meg a vakok – és a fiatalok nem értik meg az öregeket – és a tébolyodottak nem a józanokat.

Ezért talán külön fognak ünnepelni mind. Mert a gonoszak nem értik majd meg az igazakat, és az igazakat összeszámolhatja ki-ki a lábujjain, amennyiben van ilyesmije, és akkor is csak csöndesen, mert az egész dolog, ha úgy vesszük, elmúlt már, barátom.

És akik meghaltak, azok, hajaj, bizony meghaltak.

És azon a napon én is ünnepelni fogok – és mind, akiket velem egyidőben engedélyezett közönyös levében megfoganni a föld – és fogunk ülni valahol egy széken a világon, és ütemes szabad ritmusokban fogjuk ugatni a jubileum alkalmából: tehát, hogy itt ülünk shimmy-cipőkben, és néger
muzsikákkal a szívünkben, ami még a kisebbik baj.

és hazátlanok vagyunk, mert magyarán megmondva, nincs egy talpalatnyi hazánk,

és hajléktalanok vagyunk, mert nagy a lakásínség és a hotelből könnyen kirúgnak mindenkit, aki kortárs,

és a pénzünket valaki megette, prosit,

és a művészethez nagyon jó gyomor kell manapság, ha valakinek még őszi erdői és néhány mázsa végtelenje van raktáron, mikor határozottan fontosabb dolog, hogy mi lesz holnapután, illetve, hogy a jövőben bajonettel-e vagy pedig egyszerűen csak gázzal?

és éljen Forel Ágoston és Kneip páter, mégiscsak ott tartunk, hogy nő, pénz: élet, amiben semmi vonzó nincsen,sőt.

   És a fejem elhomályosul, mert a tengerekből felszáll a Szörny, és a cédaság jegyét hordja a homlokán és orrlikából pozitív bűnöket permetez a földre – és mind közelebb jön, mint egy óriási Este, aminek árnyéka elhajol a világrészek fölött, s a nagy kertekből és a tavak mellől és a fehér és
sárga és vörös gettókból s a hegyek csúcsairól egy sóhajtás nem lebben alatta, és Este lesz, mert gyávák, gyöngék, romlottak és langyosak vagyunk, s a fiatalságom íze olyan, mint az ecet és az epe egy lázas órán.