Márai Sándor: Mint a hal vagy a néger

Egyszer decemberben megálltam Pesten
Az Emke előtt, és szédülve álltam
S gondoltam: ez is a hazám itt. –
(Ahogy forradást tapogat az ember
Homlokán s mondja: ez is én vagyok,
Vagy mint a néger Londont nézheti,
Ahol véletlenül megszületett.)
Villamosok mentek, és este volt,
Szemergő, vörhenyes eső esett
A Keleti fölött; egy nagyapám
Negyvennyolcban csakugyan elesett
A hazáért, és Viktor Gorlicénél
A fűbe harapott, s én kenyerek
S füves mezők és lányok illatára
Emlékeztem hazámból vissza német
Utcákon, és Luxorban elsápadtam
Egy sötét téren, mert magyar szavakkal
Szólított egy arab, s néha gorombán
Feleltem a franciáknak s kiabáltam,
Hogy én magyar vagyok, mifene más?…
Az Emke előtt álltam, és szemergett
A vörhenyes fényben a téli felhő,
Lovak mentek, újságot kiabáltak,
Egy plakát virított, valami szappan.
Egy nő azt mondta: jere, kicsikém,
Majd valami speciálist csinálunk,
És egy fény folyton ordította: Baksör!…
S valami egyre rángott és csilingelt,
Akkor mégis elszédültem s megálltam,
S néztem magam körül, akár a néger
Londonban, mint a hal a nápolyi
Halaskosárban, mint az ember nézhet
Itt a földön.