Várregék és mesés várromok XIII. Gács

A Losonctól néhány kilométerre emelkedő Gács vára – melynek helyén ma egy művészien kiképzett barokk kastély látható – feltehetőleg az 1300-as évek végén épült. Kis erődítmény volt, a fülek – zólyomi utat védte a Losonci medence peremén. Fontosabb szerephez a XV. század közepén jutott: az 1440-es években a Losonczy családé volt, majd a husziták foglalták el, s ők meg is erősítették Gács várát. A huszitákat Hunyadi János ostromolta ki, a vár romba dőlt. A Losonczy család újra felépítette, de mivel ez királyi engedély nélkül történt, a magyar országgyűlés rendei megint szétromboltatták. Gács várát írásos okmányok először 145-ben említik. A többször elpusztított vár alapjain 1612-ben gróf Forgách Zsigmond kastélyszerű erődítményt építtetett, amely a török ellen is jól védett. Ez azonban a későbbi kuruc harcok során, a XVII. század végén újra kiégett. Megint felépítették, s II. Rákóczi Ferenc hadjáratai idején a környékbeli nemesek Gács várában kerestek menedéket. Rákóczi egy francia kapitányra bízta Gács várát, de ő 1709-ben ágyúlövés nélkül átadta a várat a császáriaknak. A vár alapjaira 1762-ben építtetett barokk kastélyt az akkori tulajdonos, gróf Forgách János. A kastélyt 1896-ban alakították a ma is látható formájára. Az egykori Gács várának az alapjai is eltűntek. Ma gyógypedagógiai intézet van a kastélyban. A múlt században s századunk elején országos hírű volt a gácsi posztó és cserépedény.

Nagy tudományú boszorkánymester hírében állott széles Nógrádban Gács várának ura, Gácsi Demeter. Ismerte a füvek, fák virágok, sűrű erdők, napsütötte rétek, sziklák és barlangok, kígyók és baglyok minden titkát; a füvekből gyógyitalokat főzött, szárított kígyószív tört porából jósolni tudott, varázsolt alkonyatkor, bűbájoskodott éjfelente. Nagy tudományú, titokzatos ember volt tehát. Jó Kálmán király háromszor is üzent érte, jönne el Fehérvárra, mutatná be tudományát, szeretne végre elevenül látni boszorkányt – éppen azért, mert törvénybe akarta adni, hogy boszorkányok, bűbájosok nincsenek –, de Gácsi Demeter mind a háromszor nemet mondott; a világ semmi kincséért sem hagyta volna ott a várát.
Kincs nem is kellett neki, tudott ő főzni, kotyvasztani, olvasztani kincset, aranyat, drágaságot magától. Testét mindig fekete palást borította, a palástra különféle, csupa titok, csupa rejtély jelek, ábrák, ákombákomok voltak varrva, szőve, ezeknek értelmét csak ő maga tudta, a varázslatokat ezekből ki csak ő maga olvashatta.
A várkastély egyik felét örökké zárva tartotta, senki előtt nem nyitotta ki. Ha pedig ő maga akart oda belépni, ajtót sem kellett nyitnia, kulcsot sem kellett megforgatnia, csak intett a varázspálcájával, elmormogta a titkos szót, s az ajtó kinyílt magától.
Ősz szakállú, öreg ember volt. Mert csak egyetlen dolgot nem tudott varázsolni magának: fiatalságot. A titkos jelek azt mondták neki, hogy az örök fiatalságot csak egy másik fiataltól kaphatja kincseiért cserébe, egy fiatal leánytól.
Nősülni akart hát.
Nem akadt azonban egyetlen nemeskisasszony sem, még csak özvegy várúrnő sem – öreg vagy fiatal, szegény vagy gazdag –, aki vállalkozott volna vele oltár elé állni. Azt hitték, hogy pap helyett az ördög fogja őket összeadni, hogy a tömjénfüst helyett kénkő füstje lebeg majd az oltári áldás fölött. Hiába küldött követeket Gácsi Demeter szerte Nógrádban, Zólyomban, Gömörben, Hevesben, minden háznak bezárultak az ajtajai a gácsi boszorkánymester leánykérői előtt. Ha pedig ő maga indult háztűznézőbe, akkor meg a fészerbe, istállóba, hátsó pincébe dugták előle az eladó lányokat.
Megmérgedett a mérgek tudója, Gácsi Demeter, s így szólott:
- Ha nemeskisasszonyt, szép özvegyet nem kapok, feleségül veszem a falu legszebb jobbágyleányát!
Fekete köpeny helyett sötétvörös köpenyt öltött, süvege mellé bagolytollat tűzött, hogy illően megadja a módját a leánykérésnek. Két szolgáját küldte maga előtt, úgy nyittatta meg a legszebb jobbágyleány vályogházának ajtaját.
- A lányod kezét kérem! – szólott a lány anyjához Gácsi Demeter –, viszem a váramba, úrnő lesz belőle.
- Van már az én lányomnak jövendőbelije – felelte az anyja –, nem eladó a lányom.
- Nagyon szépen kérem.
- Akármilyen szépen kéred is, uram, nem valók vagytok egymáshoz.
- És te, szép leányzó, mit felelsz? – fordult a leányhoz Gácsi Demeter.
- Nem kívánkozom hozzád, uram!
- No, ha nem jössz szépszerével, viszlek erővel! Vigyétek!
Anyját, lányát megragadták a szolgák, s erőszakkal cipelték föl a várba. Az anyát a legkisebb szobába záratta Gácsi Demeter, a leányt a legnagyobbikban tartotta fogságban. Három napon át minden reggel eléje járult, szólott hozzá délben, kérte estenden is.
- Légy a feleségem, szép Susánna!
- Kínozhatsz, kérhetsz, könyöröghetsz, gyötörhetsz, nem leszek! – felelte Susánna, és szeméből könnyek csordultak ki.
- Akkor pedig szobor leszel! – kiáltotta Gácsi Demeter, s legfeketébb köpenyét öltve magára, varázspálcájával megérintette a leány vállát, lábát, homlokát, s íme, abban a szempillantásban fehér márványszoborrá vált a szép Susánna. Moccanatlan kővé meredt. Szempillája sem rebbent.
- Az anyját pedig seprűzzétek ki! – parancsolta Gácsi Demeter –, ő az oka mindennek.
Sírt, rítt a szép Susánna ráncos édesanyja; két karját ragadták meg, seprővel illették, ősz haját megtépték, úgy kergették ki a várból.
Sírt az egész falu, de Gácsi Demeter ellen mit sem lehetett tenni. Éjjelente keserű, fekete füstfellegek bodorodtak elő a magas vártorony kormos kéményéből. Mindenféle varázsszert főzött, kotyvasztott titkos konyháján Gácsi Demeter.
Susánna anyja bicegni is alig tudott, de első útja a szép Susánna jegybéli mátkájához vezetett, akit Petőnek hívtak:
- Pető fiam, segíts menyasszonyodon, varázslat tartja fogva a várban.
De Pető a maga erejéből nem tudott segíteni, a varázslón bosszút egyedül nem állhatott. Sokkal hatalmasabb volt az minden jobbágyánál! Konyhája kéményéből már kékeszöld füstök gomolyogtak az ég felé. Tudták a faluban: halál fia az, aki a várkapun egy tapodtat is beljebb merészkedik.
Felballagott hát Pető bölcs Kálmán királyhoz, ő segítene.
Elcsodálkozott bölcs Kálmán király, felette megbosszankodék, hogy még most is akadnak boszorkányemberek, holott a törvényében éppen eltörölni készül valamennyit. Sereget küldött hát Gács vára alá, Gácsi Demeter ellen, hogy kiszabadíttassa a nehéz fogságból a márványszoborrá varázsolt szép Susánna leányt.
Ámde mi történt!
Derült nyári napon érkezett a sereg Nógrád vármegyébe, de alig érték el még csak Losoncot, ködbe borult a táj, a fellegek lecsúsztak a Tugár-patak partjáig, fényes délben éjjeli sötétség lepte a tájat. A sereg eltévedt, majd földre hanyatlott, s mély álomba merült.
Három napig étlen-szomjan szunnyadt a király serege a gácsi vár alatt, s mikor magához tért, még sűrűbbé gomolyodott a köd, villám cikázott, záporeső hullt, a katonák a sarat dagasztották. Egyszer csak azon vették észre magukat, hogy Buda alatt bolyonganak már. Bácsi Demeter műve volt mindez.
Elszörnyülködött a király, s már-már új sereget küldött volna a gácsi vár ellen, ha ezenközben a szép Susánna jegyese, az ifjú Pető nyugodtan maradt volna. De nem nyugodott. Éjnek évadján titokban átmászott a várfalon, fel a kiálló köveken, míglen benn nem találta magát a vár legszebb termében. A hold egyenesen rásütött a fehér márványszoborra.
Földbe gyökerezett a lába az ifjú Petőnek, döbbenten meredt meg. Szépséges arája, a gyönyörű Susánna néma márványszoborként ragyogott a kékes holdfényben. Rohant hozzá az ifjú Pető, borult le eléje, csókolta kezét, csókolta hideg száját, könyörgött hozzá, szólaljon meg végre, de a leány mozdulatlan marat, ajka nem nyílt szóra.
Léptek hallatszottak. Pető gyorsan elbújt egy kiszögellés mögé, onnan lesett ki. Gácsi Demeter érkezett fekete köpenyben, fekete pálcával, a pálcának hegye kékesen világított. A pálcára egy tüzes szemű s egy zöldes szemű kígyó tekeredett. Gácsi Demeter a zöld szemű kígyóval érintette meg a márványszobrot, s íme a szobor megelevenedett, Susánna megmozdult. Leborult a varázsló elé, könyörögve kért szabadságot, elven életét, rimánkodta jegyesének, Petőnek láthatását.
A várúr azonban nem engedett. Zordul válaszolta:
- Vagy még ma éjjel feleségem léssz, vagy ismét márványkővé változtatlak! Gondolkozz! Mire a kakas elsőt kukorékol, visszatérek a válaszért!
Távozott a várúr, zokogva maradt benn a teremben a lány.
Pető moccanatlanul állt, nem árulta el magát, várta a varázsló visszatérté.
Alighogy a kakas elkukotította az elsőt, belépett ismét az ajtón Gácsi Demeter. Sötétvörös palástja volt rajta, magasra emelte varázsbotját. Erre a pillanatra várt az ifjú Pető; a varázsló mellé ugrott, s mire Gácsi Demeter észrevehette volna, kikapta a kezéből a kígyós pálcát, tüzes végével sújtott reá. Lárma, dobogás hallatszott, mintha az éjjeli szellemek a várúr segítségére akartak volna jönni, de Pető továbbra is fennen tartotta a tüzes szikrázó pálcát, óriás köröket írt le vele a levegőben. A szellemek visongva menekültek, Gácsi Demeter pedig szoborrá merevedett. Nem fehér márványszoborrá azonban, hanem fekete kőszoborrá. Meg sem mozdult többé. Tagjai hideggé váltak, a kígyók szemének tüze kihunyt.
Átölelte nagy hirtelen az ifjú Pető az ő szépséges kedvesét, és rohant ki vele a várból. Tüzes lángnyelvek lobogtak mögötte, megnyílt a padló, a falak megrepedeztek.
Menekült a várnép riadtan, csupán a fekete kőszobor maradt állva, mozdulatlan a vár közepén. Szél le nem dönthette, vihar ki nem forgathatta. Sokáig állt úgy, évek hosszú során állta egyedül a vártát. Egyszer aztán vakító égiháború kerekedett, három napig zuhogott az eső, megnyílt a szobor alatt a föld, Gácsi Demeter örökre elsüllyedt. Vissza sem jön többé.
A szerelmespár pedig futott, rohant le a faluba, a paphoz egyenesen, aki aztán mindjárt össze is adta őket.
Megtudta ezt Könyves Kálmán király, magához rendelte Petőt és Susánnát, elmeséltette magának a márványszobor történetét. Dúsan megajándékozta az ifjú párt, Petőt nemes lovaggá ütötte.
- Hazamenvén Gácsra – parancsolta a király –, ami ezüst-, aranyforgácsot találtok a rommá dőlt várban, szedjétek össze, s új várat építsetek az árán.
Így lettek Pető és Susánnak utódaiból a Forgáchok.
Övék is maradt a vár hétszáz esztendeig.

Hol romba dőlt a vár, hol újfent felépült. A huszitákkal Mátyás király küzdött meg Gácsért; vívtak alatta kegyetlen harcokat törökök, magyarok, kurucok, labancok; alig múlt évtized, melynek során csendben virult volna a vár alatti mező. De ezek a békességes évek aztán annál kedvesebbek voltak! Varázskezű hímzőasszonyok a legnagyobb várbéli terem negyvenkét karosszékére negyvenkét vármegye címerét hímezték; ékeskedtek is ezek varázslatosan, mint megannyi tarka virág!
Egy ilyen békességes esztendőben vetett szemet a várra Thököly Imre, akit hívei azonban azon időben kedveskedve kuruckirálynak hívtak.
Forgách Ádám volt ekkor a vár ura. Maga a várúr éppen Pozsonyban forgolódott a magyar király udvaránál. Oda izent neki a kuruckirály:
- Add át békességben a gácsi váradat, Forgách Ádám!
- Törökök barátjának nem adom, a vár a magyar királyé! – izente vissza Forgách Ádám nem kis haraggal.
Azért üzente ezt, mert Thököly Imre az idő tájt a török szultán kegyét kereste odalenn Erdélyben, azt remélvén, hogy így szerzi meg magának az egész országot, vele együtt a nép szabadságát.
- Ha nem adod, viszem! – mondta Thököly Imre, s azonmód ostrom alá fogatta Gács várát.
Gyalognépével körülvétette, lovas hajdúival rohamoztatta, csak ágyúja nem volt Thököly Imrének a falak töréséhez. Kőbombákkal, gerendákkal romboltatta hát a falakat. A várkapitány, Makkfalvi János, titkon lovas futárt juttatott Forgách Ádámhoz:
- Thököly megadásra szólít, töreti a falat, döngeti a kaput, égő rőzsével gyullasztja a zsindelyt! Zsákmányra, sarcra éhes!
Forgách Ádám kitalálta, mi a teendő:
- Adj ki Thökölyéknek elvonulásuk fejében három vastag ágyút! Jószántodból tedd, de nekem levélben úgy írd, hogy erőszaknak engedtél, sarcoltak, követelték. Semmi bajod nem leszen emiatt, kimentelek Bécsben a királynál.
Így is történt aztán. Makkfalvi János leüzent az ostromlókank:
- Ha kaptok három öreg ágyút, száz font golyóbissal, jó zsák puskaporral, elvonultok-é Gács vára alól?
Hamar visszaüzentek a kurucok, mert unták az ostromot. Három ágyút véráldozat nélkül ingyen megszerezni szerencsésebb hadi végezés, mintsem hiábavaló ostrommal pocsékolni az időt.
Visszalódították hát a várbeli küldöncöt:
- Eltávozunk békén, ha az ágyúcsőbe erős fojtásnak kenderkócot is adsz!
Gördültek le az öreg ágyúk nehéz kerekeken, rakták a tiszolci vasgolyóbisokat az ágyúk mellé a várbeliek ügyes gúlákba, puskaport egy zsákkal.
Csak a rengeteg jó kenderkócot siratták az asszonyok, lányok odafönn a várban, mert azon a télen nem maradt miből szőniök sem pendelyt, sem gatyát.
Így menekült meg azonban Gács vára Thököly kezéből.
Ám húsz esztendő múlva a nagyságos fejedelem, Rákóczi Ferenc mégis bevette. Rommá lett.
És ismét újjáépült.

Forrás: Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra