Gyóni (Áchim) Géza: A magyar ifjakhoz

Ne mondjátok ti a »Kossuth fiának«
Fennen kérkedve, büszke magatok!
Hálát is néki, jó »Kossuth apánknak«.
Méltatlan ajkkal, óh, ne adjatok.
Szellemidézni nagy koporsójához
Áhító szívvel jártunk el csupán -
Óh, sérti most, mit szívetek elé hoz;
Csinált virág a honfi könny után.

Ha annyi láng hevíti majd a lelket,
Amennyi láng az ő szívében élt,
Ha majd az árral nagy tusára keltek
Ez árva honnak szent szerelmeért,
Ha porrá égett kebletek tüzében
Mind, mind az ő, az Eszme ellene -
Szabad ajkakról szent imádságképpen
Akkor hangozzék a Kossuth neve!

Pósa Lajos: Kossuth Lajos emléke

Kossuth Lajos sírja:
Szabadság oltára,
Onnan száll föl a magyarnak
Legszebb imádsága.

Kossuth Lajos lelke:
Örök csillag fénye,
Bölcsőnek is ringatója,
Sírnak is reménye.

1896

Szabó Géza: Ezer éves…

Ezer éves a magyarnak a hazája,
Még sincs benne biztos helye s jó tanyája!
Még sincs benne nagy öröme, büszkesége;
Sírba szállott régi, híres dicsősége.

Igaz ugyan: művelődünk, okosodunk…
Volt Széchenyink, volt Deákunk, volt Kossuthunk.
Hej! csak, bár csak Kossuth Lajos apánk élne!
A magyar a fél világtól ma se félne!

Mik vagyunk most?...Átokverte szolga népek…
Akiket a „visszavonás” átka tépnek!
Akiket a „pártoskodás” bűne szaggat…
Óh, ez engem egyre búsít, nagyon aggaszt!

Csak cifraság s mulatság kell a magyarnak,
Oda se néz szenvedésnek, búnak s bajnak…
„Búzatermés”?... Már előre el van adva…
És az árát a korcsmáros zsebre rakta.

Garay János: Magyarország 1848-ban

Megint független és szabad vagy
Oh én imádott szép hazám!
Hol, hol van a szó, hol van a dal,
Hogy elzenghesse igazán,
Hogy független és szabad vagy, én hazám.

Hadd csókolom, hadd csókolom le
Szent kezedről a sebet,
Mit százados békók ütöttek,
Hadd csókolom meg a helyet,
Míg kezeden, míg lábadon nem heged.

Vérző szívednek nyílt sebébe
Engedd, tegyem be ujjamat,
Hogy feltámadásodban higyjem
Saját feltámadásomat.
Hogy a mit látok, nem álom, nem ámulat.

Kozma Andor: A szabadság napja

– Március 15. –

Vitéz leszen a gyáva: hős a bátor;
Nagy dolgok napja március idusa!
Ledől az első, büszke imperátor
S kel vére magván óriás tusa.
Philippinél megnyíl a harci sátor
S egy árny előtt a harcok Brutusa
Mint rémmesével altatott gyerek
Az álma láttán, – gyöngén megremeg.

És veszve van, aki reménye-törve
Csüggedt kebellel nagy merénybe kezd,
Az egykor Caesar vére mosta tőrre
Várt íme Brutus dúlt szíve ereszt.
S hogy lenne magy tanulság mindörökre,
Clió könyvébe följegyezte ezt:
A zsarnokvére, embervér csupán
S nem kelhet áldás – gyilkolás után.

Molter Károly: Emlékezés a szabadság vértanúira

Marosvásárhely népe, a református kollégium és az összes iskolák ifjúsága a megszállás huszonkét esztendős kényszerszünetével, évtizedek óta zarándokol a nagy napokon ide, a székely vértanúk sírjához. Ennek az oka az, hogy 1854. március tizedikén a nagyszebeni cs. kir. hadi törvényszék kötél általi halállal büntette Török János ref. főiskolai tanárt, Nagyváradi Horváth Károly földbirtokost és Gálfi Mihály volt szolgabírót az osztrák elnyomás és önkényuralom elleni, csírájában elfojtott összeesküvésükért. A sejtrendszerben felépített székelyföldi, nemzeti összeesküvést az akkor Észak-Amerikában időző nagy Kossuth Lajosnak egy nem egészen tisztázott szerepű forradalmi ügynöke, Makk ezredes és egy jóhiszemű, Ruzicska nevű emisszárius készítette elő; azonban egy-két aljas jellem, két áruló meghiúsította a függetlenség titkos mozgalmát, följelentette a vezetőket és hóhérkézre juttatta őket.

Pósa Lajos: Március tizenötödikén

Ne húzd a búsat, te fekete cigány!
Hegedűd ne sírjon!
Örömdal zengjen ma a hazán keresztül,
Hegyen, völgyön, síkon!
Úgy is olyan ritkán örülhet a magyar,
Mindig oly szomorú, gyászos a nótája:
Húzd a legvígabbat, áldjon meg az Isten,
Akitől kivirít kedvünk rózsafája!

Micsoda nóta ez, te fekete cigány!
Húrodat mi lelte?
Úgy szól a hegedűd, akár a sípláda:
Nincsen magyar lelke!
Húzd el a Rákóczi gyújtó muzsikáját,
Akitől szívünknek fellobog a lángja!
Húzd a Talpra magyart, áldjon meg az Isten,
Akitől lehullott a szabadság lánca!

1896

Reményik Sándor: Erdélyi március

Egy tizenötös szám. És március:
Az első tavasz-hónap közepe.
Kimondottam így egyszerűn,
Ne féljetek, ne féljen senkise.

Ne féljetek: nem tüzesednek át
Halk hangolás után a vers-sorok,
Nem temetni és nem lázítani,
Csupán figyelmeztetni akarok.

Oly csendben nő a versem, mint a fű,
Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
Nem szavalok, - szavaltunk eleget,
- Nagyon sokat - március idusán.

Volt egy tanítóm akkor, - igazi,
Nagy nevelő, - gyökérig leható.
Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
Ha munkát s imát összefoglaló.

Kruppai Kájus János áldozópap, honvédvadász

Született 1827-bcn Vácon, Pest megyében, jómódú iparos polgári szülőktől. Elemi és a gimnáziumi hat alsó osztályát Vácon végezte s 1844-ben a Szent Ferenc-rendbe lépett; a hittan tanfolyamot a gyöngyösi szerzetházban végezte 1848-ban; 1850-ben pappá szentelteti; meghalt Szegeden 1881-ben 54 éves korában.

Gyóni Géza: Dögmadarak

Dögmadarak, hova szálltok?
Korai még vijjogástok.
Nem hulla még, ami fekszik, -
Sok sebével bárhogy festik.
Megrázkódik s lecsap rátok -
Dögmadarak, hova szálltok?

Egész világ kit széttépne:
Övig vérben Árpád népe.
Tucatra jár már az ellen -
Eggyel többtől meg nem retten.
Nem kripta még a Kárpátok -
Dögmadarak, hova szálltok?

Magyar homlok verítéke
Jó volna már terítékre.
Hősök vérén ami érett,
A gyümölcsöt leszednétek.
Így csinált már az apátok -
Dögmadarak, hova szálltok?

Gyökössy Endre: VIII. zsoltár

Rab-magyar éneke a jövendőért.

Uram, ha már az én fohászom gyenge,
Mint a kicsorbult lomra vetett penge,
Magyar csecsszopók sírását Te halljad,
Az erősítse bosszuló hatalmad.

Ha Te formáltad a földet, eget,
Határt a holdnak Te kezed szegett,
Ha Te szavadra csillag gyúl az égen:
Parancsold vissza poklos ellenségem.

Ha nem magamért: bűnös magyarért,
A jövendőért: apró fiamért,
Ki ártatlan, mint ma született bárány.

Ripők rabtartóm kapujában állva
Ragyogjon föl – úgy rogyjak a halálba –
A szabadítást hirdető szivárvány!

1920

Havas István: A tarpataki völgyben

Zúg a viharok titkos orgonája?
Vagy tán a vizek hegyi dala ez,
Mit felidéz a milljó csepp halála,
Amint a sziklán porrá töredez?

Vagy óriások zúgnak a magasban,
Vasláncra verve, mint gályarabok,
S ők harsognak a völgybe szakadatlan
Örök szenvedést, vad kárhozatot?

…Te búcsúzol csak itten, Tarpatak,
Elhagyva bölcsőd’, apai földed”,
A fellegtartó vén kőszálakat.

Fájdalmad zengik részvevőn a völgyek,
Veled sikongva és visszhangot adva,
Mint a Szent István – dóm magyar harangja.

1920

Novák Kálmán: Harc után

A lelkem sír, a szívem vérzik
A gyász miatt, mely téged ért Hazám!
Száz sebből vérzik drága tested,
Csillagtalan, borús az ég feletted,
A hosszú, véres, vesztett harc után…
…Tested kívánják béres, szolga népek,
Temetni vágynak hosszú „Ezerévet”,
Gőggel hiszik, hogy itt az idő végre,
Hogy álarcot, leplet félretéve
Tort üljenek az olcsó konc felett…
- Szabadságért kiált a tébolyult tömeg,
S nem veszik észre, hogy kezükre most raknak,
Szabadságot ölő, fojtó bilincseket!
Ébredjetek és tisztán lássatok,
Ti szolgaságban szenvedő rabok!
Vagy tán vaksággal vert meg benneteket az Isten,
Hogy tovább is jármot hordatok…
Szemfényvesztők, kik a gyűlölséget
Kaján örömmel oltanák lelkünkbe,
Együtt kergessük, űzzük őket el,
Hogy béke térjen vissza szíveinkbe…

Gyökössy Endre: Elszakított folyók éneke

Zúg a Vág a hegyek alatt:
— Az én szívem magyar maradt,
Vágtatok a Dunai fele
S ujjongással omlok bele.
Prága engem sose látott,
Nem ismerek cseh-szlovákot;
Magyar és tót az én népem,
Ezer évig értük éltem.
Hűtlenséget tőlem mér várnak?
Igazságot Magyarországnak!

Az Al-Duna zúgva halad:
— Itt a Balkán lábam alatt
Most hiába kúszott fölém,
Meg nem él a Bánat ölén;
Boldog Bácska népét, földjét
A magyarok örökölték.
S a pogánytól Európát
Itt védték tíz századon át.
Hullt vérükért csak egyet várnak:
Igazságot Magyarországnak!

Csizmadia Sándor költő, újságíró

A régi rendi társadalmunknak volt egy nagy képessége: mindenkit befogadott, mihelyt kitűnt: karral, ésszel vagy ügyességgel. A szocialista agitátor Csizmadia Sándor, „a legrosszabb emlékű magyar költő”, újságírót és politikust ma már gyakorlatilag elfeledte az utókor, jobbára az     irodalomtörténészek is csak az Ady Endrével folytatott, Csizmadia részéről gyűlölettel teli és személyeskedő hangoktól sem mentes vitára emlékeznek, aki Ady líráját „burzsoá költészetnek, értelmetlen költészetnek, káros költészetnek bélyegzi”. Az Ady elleni általános irodalmi hajsza legrosszabb ízű szólamát is ő szólaltatta meg: a baloldalt akarta elidegeníteni az egyre radikálisabb Adytól. Ady és Csizmadia költészete körül 1909-ben folyt vita a Népszava hasábjain. Ebben Rákosi Jenő Ady és a Holnaposok elleni sajtóhadjáratával egyidőben balról támadja Adyt és a modern költők irányzatát; „nyafogó irányzatnak, tébolyda-költészetnek nevezi művészetüket, és a szociáldemokrata pártvezetőség szemére veti, hogy „kávéházi kapcsolatok” következtében mégis e költőket pártfogolja „saját táborunk” költőivel szemben. Maga Ady Endre csupán „Küldöm a frigyládát” című versével reagál a vitára.

Kiss Benedek: Sötétlik Világos

– Petőfi lázálma az eljövendőről –

Március tizenöt –
ezer a gumibot.
Ezer a gumibot –
március tizenöt.

Mit is akartam én,
Én: csenevész kölyök?
Ezer a gumibot –
március tizenöt.

Lehetne április –
gumibot akkor is.
Május vagy december –
mi ember az Ember?

S Október is jövend:
kettő is! Egyike
öli a másikat –
iga lett, nem Ige.

*
Március tizenöt –
ezer a gumibot.
Nyögnek a temetők –
mélyükben hánytorog
hány csenevész kölyök.

Március tizenöt –
Zászlódísz a város.
Világlik a sötét.
Sötétlik Világos.

1986.

A székely vértanúk emlékoszlopának felirata*

Bágyi Török János 47, Martonosi Gálffi Mihály 37,
Nagyváradi Horváth Károly 25 éves korukban magyar-
ország alkotmányos szabadságáért Marosvásárhelyt,
1854. március 10-én együtt kivégzett székely vérta-
núk emlékének szentelte a kegyeletes nemzedék.

Szent hely ez, oh vándor! egy nemzet tette e jelt itt
Leghűbb gyermekei végzetes sírja fölé.
Élni szabadságban, vagy azért meghalni merészen:
Ezt hitték, vallák s haltak érette híven.
Törvényes, szabad és független nemzeti állás
Intő szobra legyen, honfi, e drága jel itt!

/*/ Írta Koncz József ref. koll. tanár, Marosvásárhely.

Kún Ilona levele – vőlegényének, Bethlen Miklósnak

Doborka, 1667. november 10.

    Tekintetes, nemzetes Bethlen Miklós uramnak, nékem édes bátyám uramnak írtam.

    Mint szerelmes bátyám uramnak, ajánlom Kegyelmednek szolgálatomat; isten kegyelmedet lelki s testi jókkal s jó egészséggel áldja meg, szívből kívánom.

Elmulatni nem akarám, hogy Kegyelmednek ne írnék magam és asszonyom anyám ő kegyelme egészsége felől ; most istennek hála asszonyom anyám fenn vagyon; magam is istennek hála jó egészségben vagyok az Kegyelmed szolgáltjára, mely jó egészséget istentől Kegyelmednek is kévánok megadatni; az Kegyelmed parancsolatját értem mind az írás és olvasás felől, kit eddig is az idő és alkalmatosság szerént el nem mulattam, ennek utána is azont elkövetni el nem mulatok; mint ilyen istenes intését, és egyéb parancsolatait is Kegyelmednek engedelmességgel véghez vinni el nem mulatok. Kévánom istentől: ez levelem Kegyelmedet találja jó egészségben s jó szerencsés órában.

    Írtam Doborkán 1667. 10. napján Szent András havának.

    Kegyelmednek szeretettel szolgál míg él

                                                                  Kún Ilona  

Vásárhelyi András: Ének Szent László királyról

    Idvezlégy kegyelmes Szent lászló kerály!
Magyarországnak édes oltalma.
Szent kerályok közt drágalátus gyöngy,
Csillagok között fénességes csillag.

    Szentháromságnak vagy te szolgája,
Jézus Krisztusnak nyomdoka követi1
Te Szent Léleknek tiszta edénye,
Szíz Máriának választott vitéze.

    Magyarországnak vagy kerály magzattya,
Szent kerályoknak fénes tüköre:
Teneked atyád kegyes Béla kerály,
Hogy hozzá képest kegyes kerály lennél!

    Nekönk szileti Lengyelországban,
Menyből adatál nagy csudaképpen.
Másszor sziletíl szent keresztvíztől,
Ősödnek nevén László lőn neved.

    Mikoron méglen gyermekded volnál,
Kihoza Béla kerály jó Magyarországba.
Hogy dicskednél te két országban,
Magyarországban és menyországban.

    Letelepedél Bihar-Váradon,
Ah várusnak lől édes oltalma;
Templomot rakatál Szíz Máriának,
Kiben most nyúgoszol menden tisztességvel.

    Környől fekesznek téged császárok,
Püspökök, kerályok és jobbágy urak2;
Olaj származik szent koporsódból,
Tetemed foglalták az szép sáraranyból3.

Mikszáth Kálmán: Árva

Az árvai vár eredetéről nincsenek biztos adataink.
Különben is a várak eredete és vége nagyon egyhangú.
Mikor keletkezett?
Alkalmasint a lovag-korban! Mikor lett vége? Alkalmasint a kuruc-korban! Többnyire ez a magyarországi várak genealógiájának két határköve.
Árvát szóbeli hagyományok szerint a templarius lovagok építették. Az Anjouk alatt, mint királyi vár nagyon meg volt erősítve. Amint hogy igen helyesen, mert akkoriban Lengyelországgal volt tömérdek galiba s Árvának nagy «prestigeje» volt, mint véghelynek.
Az árvai vár egy kúp-alakú hegynek a csúcsát és oldalát foglalja el, mely hegy az Árva folyó egyik jobboldali mellékvölgyéből emelkedik ki egészen elszigetelten.
Erős és pompás sasfészek volt valamikor. Festések, faragványok, fényűzés nyomai láthatók több helyütt, amit különben is fel lehet tenni, hiszen Árva a hatalmas Thurzó-nemzetség lakhelye volt I. Ferdinándtól kezdve.
Mátyás e várba záratta 1484-ben Várdai Péter kalocsai érseket, ki mint szegény árva küzdte fel magát a díszes papi állásra.
Innen a mondás, melyet a krónikák Mátyás szájába adnak, hogy azt felelte volna az érsek kegyelemért esdő szavaira:
«Arva fuisti Petre, arva eris et in Arva morieris». (Árva voltál Péter, árva leszel és Árván halsz meg.)
A mi csak azért nem történt meg, mert a rab ott az árvai várban túlélte a királyt s akkor szabadon bocsáttatott, de rostélyos börtönét mai napig is mutogatják.

Németh László: Heltai prózája

    I.

    Nem fogyott ki a harcból s még sem harcos pap. Amikor barátjával Vízaknaival Wittenbergből visszatért s a kolozsvári szász templom katedrájára lépett, gondolta-e, hogy nem ez a katedra az igazibb hivatása? Keskeny utca vezet az Óvárba, annak a szegletén nyílik meg négy-öt év múlva a Heltai-Hofgref-nyomda. A szelíd Heltai, szét fog repülni, mint a darázs, döngeni fog a darazsas világban, de méh ő, aki élete mézét itten rakja le. A harc lesz a kényszerült élete s a könyv az elrendelt sorsa. Harminc éven át állja Erdély tüzes hitvitáit, de szépirodalmi művek címlapján hagyja ránk a nevét.
Pedig egy ideig maga is hihette, hogy vezér ő, mint Hontérus, az előtte járó fajtájabeli, aki a brassói templomból az oltárt s a Barcaságból a katolicizmust hányta ki. Amíg csak Gyulai István, a magyar pap áll mellette, nem bizonyul rá közember volta. De mihelyt kemény, halálmegvető meggyőződésbe ütközik, kiderül, hogy lágy anyagból készült. A Kolozsvárra csöppent fél-unitárius Stancaro megszorítja s Dávid Ferenc végleg magához rántja, mint csillag a meteort. Ő is megfutja Dávid útját. Kezdi, mint lutheránus, harcol az Erdélybe nyomult kálvinista kisebbség ellen, átállt hozzájuk s amikor János Zsigmond szabadjára ereszti az unitárizmust, unitárius lesz, mint vezér. Oda jut, ahova az, csak nem olyan sorsszerűen. Egyszerre érnek oda, mégis: Dávid repült, Heltai imbolygott, mert itt a sebesség nem az időben, hanem a lélek szárnyában van.

Szabó Kálmán: Csöngettyű és kolomp a kecskeméti pásztorság kezén (1. rész)

A jószág legeltetésénél a pásztoroknak botján, ostorán és kutyáján kívül a legnélkülönözhetetlenebb szerszáma a csöngetyű és kolomp.

    Már az ókorban egyiptomiaknál, görögöknél, rómaiaknál megtaláljuk a jószágcsöngettyűt, bár akkor inkább ékességül, díszként használták. (K. Hörmann: Hessische Blätter für Volkskunde, 1913.). Európában, Ázsiában, sőt afrikai népeknél is, ahol jószágtenyésztéssel foglalkoznak, mindenütt megvan ma is.

    Hogy mikor terjedt el a magyarságnál, erre nézve írott emlékeink, régi törvényeink között kellene kutatni. Nem lehetetlen, hogy a jószágtenyésztéssel, pásztorkodással foglalkozó magyarság már az őshazából hozta a csöngettyűt és kolompot. Bizonyos, hogy a magyarsággal rokonfajú népvándorláskori népek, hunok és avarok, e hazában való tartózkodásuk ideje alatt általában használták.

Szenczi Molnár Albert: 42. zsoltár

Mint a szép híves patakra
Az szarvas kívánkozik,
Lelkem úgy óhajt Uramra,
És hozzá fohászkodik.
Tehozzád én Istenem,
Szomjúhozik én lelkem;
Vajon színed eleiben
Mikor jutok, élő Isten?

Könnyhullatás ím énnékem
Kenyerem éjjel-nappal,
Midőn azt kérdik én tőlem:
Hol Istened, kit vártál?
Ezen lelkem kiontom
És házadat óhajtom,
Hol a hívek seregében
Örvendek szép éneklésben.

Kiss Jenő: Gyertyaszentelő előtt

A házakat még fegyveres
őrszemként őrzi az eresz,
jégcsap-szuronya villog,
a tél zord fogsága tart még,
ül az ember, néma rabként
s szívén ott ég a billog.

Ki szólt, hallgatni kénytelen,
a csend ott gubbaszt a hegyen
s lógatja le a lábát,
érzi: tenni kéne itt már, -
vár minden, s nem tudja mit vár,
a vért vágyak zilálják.

Ám híre sincs még semminek,
még szivárványban a színek,
s még boltban az ég selyme;
s nyugszik a nap elheverten:
barlangszerű fellegekben
arany bundájú medve.

Tarnóczy István: Dicseret gyertya szentelö Boldog Aszszonyrul

IRt törvénye Mojsesnek,
Elsö Fia szüléinek
Szenteltessék az Urnak.

Tudván e' törvény igáját
Bé-áldá MARIA Fiát
A' Templomban az Urnak.

Melly áldozat jövendöben
Eö magát adná bövebben
Váltságáért világnak.

Titkos ertelmü Rosa, Nagyszombat, 1676

Czigány György: Édes néném!

Édes néném gyönyörűség nékem –
Hogy megehetném a papirost is –
Elvárjon kéd, káposzta is legyen –
Az elménk koplal a vigasságtól –
Csakhogy a kis Zsuzsit megmarasszam –
Jó kedvünk van, majd meghalunk búnkban –
Az időhöz kell magunkat szabni –
Polatéti! – lám ez görögül van –
Kérjük az üdvösséges életet –

Hűség útja bujdosásod,
idegen föld falja szíved.
Szerelmed föld ölelése,
Zsuzsi földre hevert álom.
Édes nénéd Fejedelem,
Erdély a te édes nénéd,
Versailles, Párizs és Rodostó! –
egész világ a te nénéd,
egész világ te magad vagy.

Édes néném, jó éjszakát –

1980

Horváth Imre: Kuruc-kesergő

Míg Majtény felől síró felhő libben
S egy fehér madár verdesi a felhőt –
Tárogatómon hadd fújjak szelíden
Halk kuruc-kesergőt!

Csontos karabély, törött pisztoly, kard…
Tárogatóból épül már a máglya!
Majtényi síkról mondhatunk-e dalt –
Új tavaszra várva…?

Csontos karabély s kurucok szablyája
Majtényi síkon mind halomra hordva…
Írva tán sorsunk kripta bús falára, …
Vagy a csillagokba…?

Minket a Balsors ostorral mért kerget?
A gyeplőt jobbra-balra miért rántja?
Miért kell nékünk vonszolni a terhet –
Porig lealázva?

Meddig hordjuk még véres keresztünket?
Nem volt elég: Mohács, Majtény, Világos?
Óh, felváltja-e fagyos bús telünket:
Kikelet… virágos…?

Vagy nincs számunkra sehol irgalom?
S ráírhatjuk már ősök címerére:
(Négy fehér folyó, hármas zöld halom)
Volt… Nincs többé…vége…!?

„… Leszáll az alkony, síró szellő libben,
Homályba vesz már nagy hegyeknek orma…
Csak a csillagok néznek le szelíden
Szegény kurucokra…”

1920. február

Jókai Mór: A Rákóczy-szabadságharc

Maga egy egész korszak, tele tüneményes történetekkel, a magyar nemzet legfényesebb korának nevezhetnők azt el, ha borongást nem vonna fölé az a gondolat, hogy ezeket a küzdelmeket a magyar nemzet a saját koronás fejedelme ellen, és annak nem magyar tartományai ellen viselte, de később viselte azt saját országának más ajkú új polgárai ellen is; sőt elvégre saját honfitársai ellen: kuruc a labanc ellen.

    Míg másfelől valódi érczománcot kölcsönöz e harcok szabadsághőseinek az, hogy minden idegen segítség nélkül vívták végig hosszú küzdelmüket. Nem segítette őket, mint Bocskayt, Bethlent, Tökölit, az ozmán félhold, nem a svédek, nem a német és a cseh protestáns rendek: egyedül, magukban álltak a csatatéren, egyedül a magyar nemzettől kölcsönözték erejüket. Szövetségesük, a francia király adott ugyan nekik valami pénzsegélyt, keveset, rendesen elkésve, egypár száz gránátost meg egynéhány tisztet, nem valami kitűnőket.

Kossuth Pál: Borsiban

Leszállt a nap, alkonyodik; néma csend van szerteszét.
Kis csolnakom vígan szeli a Bodrognak hűs vizét;
Partra szállok. A vízparton, mint a fekete halál:
Bús-komoran hős Rákóczy régi szülőháza áll.

Megállok a vár aljában és szememből könny pereg,
„Hová lettél nagy Rákóczy! Hol vagy óh kuruc sereg!”
Oly időről regél e vár, mit feledni nem lehet,
Feldobog a magyar keble, s benne él a kegyelet!

Hangot hallok!... a távolból pásztor tilinkója szól,
Azt képzelem, tárogató szólal meg a vár alól…!
Munkájából hazatérve bús dalt énekel a nép,
Kuruc dal jut az eszembe: Óh mi bánatos, mi szép!

Tiszta az ég, fénylenek rajt’ a gyönyörű csillagok,
De kiválik egy közülök, mely a legszebben ragyog.
„Rákóczy! te vagy e csillag, … óh hanem mit látok én?!
Letűntél hazád egéről, lehullott a tünemény.

Sötét van már, felsóhajtok és a várat elhagyom;
Nemsokára gyorsan siklik hazafelé csolnakom.
Roskadozó vár tetején éji bagoly kiabál:
Mindent romba dönt az idő! Halál, halál, csúf halál!

1904

Mécs László: Nem megyek Rodostóba

Izenetet küldtek kézen-közön görbe
diplomata-úton a suttogó postán.
Prágából nagy utat tett meg, amíg körbe
eljött a hír hozzám, hogy csak tűrt vendége
vagyok én e földnek, költözzek ki Pestre,
vagy Rodostóba, csak menjek a fenébe.
Én menjek el innen? Én ide nem jöttem!
Én mindig itt voltam világ kezdetétől,
emberformán várva a sárosi rögben.
Tiportak felettem római légiók,
hun lovak, gót, tatár, osztrák paták. Jöttek
s eltűntek. Nem hoztak s nem hagytak semmi jót.

E föld része voltam. Egyszer intett Isten
s emberré virultam. Az anyám álmain
keresztül e földből így kaptam a testem:
sárosi dombokon piroslott a málna,
fényt evett a búza, krumpli kotlott fészkén
s ezekből lett testté bennem anyám álma.