Németh László: Heltai prózája

    I.

    Nem fogyott ki a harcból s még sem harcos pap. Amikor barátjával Vízaknaival Wittenbergből visszatért s a kolozsvári szász templom katedrájára lépett, gondolta-e, hogy nem ez a katedra az igazibb hivatása? Keskeny utca vezet az Óvárba, annak a szegletén nyílik meg négy-öt év múlva a Heltai-Hofgref-nyomda. A szelíd Heltai, szét fog repülni, mint a darázs, döngeni fog a darazsas világban, de méh ő, aki élete mézét itten rakja le. A harc lesz a kényszerült élete s a könyv az elrendelt sorsa. Harminc éven át állja Erdély tüzes hitvitáit, de szépirodalmi művek címlapján hagyja ránk a nevét.
Pedig egy ideig maga is hihette, hogy vezér ő, mint Hontérus, az előtte járó fajtájabeli, aki a brassói templomból az oltárt s a Barcaságból a katolicizmust hányta ki. Amíg csak Gyulai István, a magyar pap áll mellette, nem bizonyul rá közember volta. De mihelyt kemény, halálmegvető meggyőződésbe ütközik, kiderül, hogy lágy anyagból készült. A Kolozsvárra csöppent fél-unitárius Stancaro megszorítja s Dávid Ferenc végleg magához rántja, mint csillag a meteort. Ő is megfutja Dávid útját. Kezdi, mint lutheránus, harcol az Erdélybe nyomult kálvinista kisebbség ellen, átállt hozzájuk s amikor János Zsigmond szabadjára ereszti az unitárizmust, unitárius lesz, mint vezér. Oda jut, ahova az, csak nem olyan sorsszerűen. Egyszerre érnek oda, mégis: Dávid repült, Heltai imbolygott, mert itt a sebesség nem az időben, hanem a lélek szárnyában van.
Békés ember volt ő, aki illemtudásból hadakozott, lévén a harc az idő szelleme. Nem tartozott a kor dacos „vagy-vagy” vérmésékei közé, akik nem látnak túl az igazságukon. Jó fogalmazó volt s a jó fogalmazók tudják, hogy az igazságnak sokféle az arca. Egyik ember azért hagyja el hiteit, mert az igazságot üldözi, a másik, mert minden hitben megtalálja az igazságot. Heltai nem tartozott a fanatikusok közé. Megírja a fehérvári hitvita történetét, mint kálvinista, fordul vele a világ s megírja mint unitárius. Nem a köpönyegfordítók álnoksága ez, inkább s stiliszták „nemes léhasága”. Ember ő, aki a „mit”-re néz, de a „hogyan”-ra vigyáz.

    II.

    S bizonyos, hogy ez a „hogyan” a Heltai Gáspár irodalomtörténeti jelentősége.
Írásait a körülötte csapzó élet váltotta ki, s azok a kor pillanatnyi vagy állandóbb szükségletét elégítették ki. Cathechismust írt, hogy az áttért kolozsváriak lássák végre, miféle keresztyénséget fogadtak el. Céhet alakít a Biblia lefordítására s egy-két könyv híjján meg is jelenteti, mert a Biblia az új vallás sürgős fegyvere. A közerkölcsök nyomása alatt Dialógust szerez a Részegségnek veszedelmes voltáról, s lefordítja az inkvizíciót pellengérező Hálót, mert János Zsigmond úgy kívánja. Legfeljebb öregkori két műve a Mesék s a Krónika lehetett külön szívügye. Meglepő ez a sokirányú termékenység. Ő a Zsoltárok első teljes fordítója, kiad egy Cancionale című históriás ének-antológiát, megpróbálkozik a klasszikus verseléssel, haláltánc-verset ír, vitairatokat szerkeszt: kell-e többet mondanunk? Ennyiből is kitűnik, mi mindenre használt föl ez a mohó század egy eleventollú nyomdatulajdonost.
Művei java fordítás. Krónikája, az első magyar történelem, Bonfinius-átdolgozás; Aesopus-meséit német gyűjteményből válogatta össze, s a Háló egy Heidelbergben megjelent latin könyv adataival táplálja pápa-ellenes magyar kanyarításait. A fordítás azonban ebben a korban nem az a kötött műfaj, ami ma. Nemcsak megengedik, de meg is kívánják az írótól, hogy az olvasó körülményeihez cibálja az idegen művet. Úgy kivonatol, ahogy jól esik. Helyi vonatkozású anekdotákkal tűzdeli meg az eredetit s nem keresi, minő hatást tennének az ő vaskos magyar szólásai, ha valakinek kedve kerekedne őket visszafordítani. Hálónak nevezte el az Inkvizíciót, mert nézete szerint alattomos hálót sző a jámbor lelkek köré. Ilyesformán hívebb és hűtlenebb a szószerintinél Heltai minden fordítása.
De épp ez a szabadosság az, ami a fordításban kibontakozni engedi tehetségét. Szereti a kerek történetet. Ahol megtoldja az Aesopus-mesét, ott az csattanóbb lesz. Bonfiniusban nyilvánvalóan a ragyogó novellista fogta meg, érdemes megoldani az azóta irodalmilag feldolgozott részleteket, mondjuk Bánk bán történetét, mennyire önként ömlő s újnak ható. s ha a Hálóba ő maga iktat be egy-egy magyar anekdotát, (mondjuk szegény Szántai mester segesvári hitvallását Martinuzzi „máglyára” kiáltása s János király türelmessége közt, ott részletes, de nem hosszadalmaskodó, úgy faragja le a mondanivalóját, hogy akár a paraszt is megérthette, de közel négyszáz év távolából is szórakoztató.
A tizenhatodik század vérbeli prózaírója ő. S ezzel nem mondtunk keveset. A tizenhatodik század prózája annyira eredeti s érdekes magyar képződmény, hogy megérdemli a boncolgatást.

    III.

    Nem kell hordószám inni, néhány pohárka is elég, hogy e próza zamatára rájöjj. Olvasd el Heltai Hálójának egy-két fejezetét, vagy amit Magyari írt az Ország romlásának az okairól, s ott marad az íze a szádban, nem téveszted el évek múlva sem. Erős, jellegzetes íz ez, épp olyan jellegzetes, mint amily nehezen elemezhető.
Néhány hónap óta mindennapos olvasmányaim ezek a korai magyar prózaírók. Beléjük ízleltem s most elfelejtem a műveiket. Itt maradok az utóízükkel. Mi az idegen bennük? Idegen az, amit a felületes archaizálók is észrevesznek s utánozni szoktak: a bumfordi, azonközben, ennekokáért-féle kötőszavak s a bumfordi kötőszavaknak megfelelő vontatott mondatszerkezet. A kötőszó a mondat ruganyossága. A paraszt kevés kötőszót használ, nincs szüksége rá. A pallérozott irodalmi nyelv viszont elkoptatja. E korai próza ötszótagú és kettős kötőszavai arra vallanak, hogy a bonyolult építményű mondat e nyelvnek új igénye. Ez a nyelv csak húsz-harminc éve emelgeti a hajdani latin körmondatok terhét s még nagyon nehézkesen gombolja egymásba a mellékmondatait. Az „irodalmi2 mondat most születik s ezért nehézkes. Az is a bumfordiságához tartozik, amit első szemügyre gazdagságra magyarázhatsz. Az alak- és mondattan latinos kibővülésire gondolok. Nem tudom, hogy erőltetettnek érezték-e a kortársak a latinmintára fabrikált összetett múlt időket, s a feltételes mód conjuncivus-utánzó használatát. Valószínű, hogy az ő szemükben épp ez jelentette a nyelv emelkedettségét. Ebben különbözött a köznép nyelvitől, ebben volt „irodalmi”. A tizenhatodik századbeli paraszt beszéde közelebb állna hozzánk, mint korai szépprózánk. De akkor ez volt az újság. Amikor a gondolkozás új fordulatai a nyelv formáiban érvényesülni kezdenek: ez az érvényesülés mindig túlzott. A stílus tovább lódul, mint szükséges volna s az emberek épp az újságnak ezt a túlzását érzik eredetiségnek. Persze, épp ez az újdonság a nyelv legmulandóbb része. Ettől őrizkedik az igazán jó nyelvérzékű író, ezt tördeli le az ízlés, ez lesz egy későbbi kor szemében a kor nyelvének az idegensége. Bizonyos, hogy a mi modern nyelvünkben is az vénhedik meg a leghamarább, amit a legújabbnak tartunk. Vannak íróink, akik máris túlélték stílusukat. A tizenhatodik század prózájának a többszörösen összetett, „irodalmi” mondat születését kísérő esetlenség s túlhajtás a mulandósága s különössége.
Minden kor nyelvének van egy pendülésnyi hamis csengése: a tizenhatodik századé a botorkáló latinosság. Ugyanakkor azonban ez a nyelv bámulatosan eleven is. Láva-stádiumban mutatja, azt, ami ma kő; hasonlat-korában a szólamot. Új értelmét villantja fel a mai nyelvnek. Ha azt olvasom, hogy László király eleit vevé a kunoknak, akkor az elejit venni (bajnak, betegségnek) szólam az én számomra nem lesz többé a mondat színtelen toldása: a hajdani színes értelmet érzem a mostani elszűkültben. Hány szó vesztette el régi terjedelmét, megyét kapván a régi tartományból! A mulatni azt jelentette: időt tölteni, a megutálni: megvetni vagy csak megunni. Más szavak váratlan széthasadnak. Az elhinni nemcsak elhinni, de elbízni is. Olvasom Heltait s ez a szó az én számomra kétértelmű szó lett, amint az is, csak egyik értelme eltakarja a másikat. Merész ez a nyelv s példát ad a mainak, hogy milyen irányban lehet merész. A király felhirdeti a népet, a magyarok oda ölik az ellenséget. Folytonos meglepetés ez a régi s mégis új magyar beszéd. Nem mondhatom, hogy a rég ismert Aesopus-mesék s az Inkvizíció „pilises hóhérai” módfelett érdekelnek. Mégsem tudom letenni Heltait, mert fegyverem, a szó, olvad meg és kovácsolódik itt újjá. Eresztékeiben látom, amit elébb összeróttan láttam, a nyelv géniuszát idéztem fel a holt igék mögül. Nemcsak botorkálón latinos, de szellemidézőn magyar is ez a nyelv.
Amit azonban író-irigységgel irigylek tőle, az akaratlan népisége. Mi, mai írók lehetünk népiesek, csakhogy ez akarat dolga s a legjobbaknál is modor. Másképp vált az eszünk, mint a nép esze s ha népieskedünk a soha-nem-volt romlatlanságunkat hívogatjuk, mint a rokokó-dáma, ha pásztornak öltözik. Ebben a korban azonban nép és tudós közé még nem szakadt olyan mély árok, mint ma. Nehéz ezt megérteni! A műveltség nemzetközibb, paraszt és úr közt szélesebb a szociális örvény, mint ma, s mégis ezek a hajdani tudósok, akik pedig tudósok voltak a javából, vaskos paraszt ésszel állnak a tudomány elé s eligazodnak benne, a kor magasabb igényeihez mérten is. Ez nem az író kitervelt, hejédesanyámos, csárdáskiskalapomos népiessége, nem népi átszerelése a gondolkozásnak: ez maga a népi gondokozás. „Ha Mátyás király viaszfazékban és somfánál főzött volna, mint a mostani fejedelmek és urak” írja Heltai s így folyik ez minden műviben, akár a Szentháromságról szóló fejtegetésben is. Pironkodom, amikor ebben a nyelvben a lelkemet megöblítem. Azt üzeni ez a nyelv: Sose tekerd és sose facsard, öcsém. Nincs ezen a világon olyan dolog, amit jó paraszt ésszel, nevén nem nevezhetnél. Sehol egy szál a mi irodalom-ízű, művirághasonlatainkból. Ritka itt a kép, de ha jön, olyan mint a népdal képe: elkerülhetetlen. Nyelvújítás előtti szegénységet emlegettek! Hol van az a fogalom, amit ennek a bátor nyelvnek a betyárpányvái el nem hurkolnak. Jó érzésem marad utána. A szellem dolgai nem is olyan soklikun agyafúrtak, mint a mi modern „csámcsogás”-unk alapján hinni lehet. Ehun-e; így is megközelíthetők.

    IV.

    Heterogén az ötvény? Elemei közt sok az ellentmondó? Mondattanában bumfordin nagyképű, szellemében akaratlanul népies. Allűrjei latinosak, íze mélységesen magyar. Megijedünk ezektől az ellenmondásoktól? Ellenmondásokból összenőtt az egyén, ellenmondásokból összenőttek a korok, mért ne lehetne ellenmondó a nyelv? A lélektani valószínűség nem szűnik meg az ellenmondásnál. Ott kezdődik.
Heltaitól búcsúztunkban azonban ismerjük el, hogy ha heterogén ötvény is a tizenhatodik század prózája, Heltai ötvénye a legszerencsésebb. Rákenik, hogy nem tudott magyarul, s már a Krónika második kiadója is szemére lobbantja, hogy összekeverte az alanyi ragozást a tárgyival. Bizony más a szeplőtelenség s más a szépség. Heltai prózája szebb, mint amilyen szeplőtelen. De az, ami e század prózájának a mulandó hívsága volt, nála s legkevésbé bántó s ami erénye: nála a legcsillogóbb s – merjük-e mondani – a legtudatosabb.
Ez a derék szász, aki előbb nőtt fel s csak aztán tanult meg magyarul, egy kicsit kívül maradt a magyar nyelven. Nem messze tőle, csak annyira, mint a szobrász a márványtól. Amíg megtanulta, föl is fedezte. Rájött az ízére, a szólásai fűszerére. Úgy forgatta a szájában, mint borkóstoló az idegen hegy borát. Ő az első magyar stiliszta. Öncél neki a nyelv. A többiek éltek vele, ő érte élt. El-elkapta őt a teológia, de ő maga az irodalomé.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf