Kosztolányi Dezső: Még büszkén vallom…

Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok,
És nagyapám, a égi katona
hallgatja mosolyogva, boldogan,
sebforradástól lángol homloka
s én térde közt, hadarva szavalok,
hogy győznek mindenütt a magyarok.
Csak a szeme borul el néha kissé:
Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,
hogy vannak messze, különös világok,
s aranyba nyílnak a versailles-i kertek,
jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,
ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,
a magyar szó a hét szilvafa alján
körötte most még mint tengermoraj zúg.
Óvjátok édesen az édes álmát,
mint álmát a szegény beteg gyereknek,
hogy meg ne tudja, élete nem élet,
és meghalt már, bár alig született meg.
Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,
ha dalol és ha a távolba lát,
mert néma gyermek minden kismagyar,
s a Nagyvilág nem érti a szavát.

Horváth Ödön: Eltiportak és unokáik

Mint férget tiportak el. Soha többé
nem sikerült feltápászkodnunk; egyre
mélyebbre süllyedtünk bele a szennybe,
és sár lettünk, híg sár, az anyaföldé.

Szelek jöttek; vadul felszárítottak.
Porrá váltuk, felszöktünk a magasba;
ott keringtünk, de az esők lehoztak,
belemosódtunk a szürke salakba.

Úgy lett végül is szétmállott húsunkból
termő humusz: füvek, fák elesége.
Konok helytállásunk hősiessége

ugyan hiába volt, de vérünk újból
forr, éled késői utódainkban;
mindent érő, nyugtalan szemük villan.

Harsányi Lajos: Az égő katedrális

Mint alvó szép menyasszonyt
Szűz csókkal kelt arája,
Úgy hull a nagytemplomra
A kelő nap sugára.
És mint a csóktól pírban
Felébred a menyasszony:
Kigyúl a katedrális,
Kereszt, kőcsipke, balkon.
A tornyok égő lángok.
Tüzes az ablakrózsa.
A sokszáz színes ablak
Színét szikrázva szórja.
A fénykévék zuhognak
És minden oszlop lángol.
Az orgona eldördül
S himnusz csap ki a lángból.

A meghalt éj dermedve néz és ámul a halál is.
Az emberek ijedve mondják: ég a katedrális.

Csokonai Vitéz Mihály: A Dugonics oszlopa

Istenem! Igazán láttam-e szememmel,
Vagy csak álom játszott képzelődésemmel?
De hát álmodhat-e oly tisztán valaki,
Hogy a való képét ily nyilván lássa ki?
Nem, nem; mert álmunkkal oda van mindenünk,
Eltűnik árnyéka, mihelyt felserkenünk:
De én amit láttam, arra úgy eszmélek,
Mintha kíséri volna egy mennyei lélek.

A magyar Helikon virágos tüvében,
A szelíd mulatság híves mezejében
Apró violákat e nefelejcset szedtem,
Egy kis bokrétába tarkán egyengettem;
Víg énekecskéket, amint van szokásom,
Danoltatom vélem csendes andalgásom,
Melyet egy kis zefír, kerengvén lejtősön,
A bokroktól vissza-süvölte kettősön.
A hegynek tetején, hová a szerelem,
S az édes vágyódás nézetett fel velem,
Láttam, magam láttam… De mivelhogy nagyok
A látósak, és én kis éneklő vagyok:
Te beszéld el Clió! hogy raktak a kopott
Kőmaradványokból egy dicső oszlopot?
Kik rakták a hegynek tetején, és kinek?
Hol már egy nagy oszlop állott Gyöngyösinek.

Egy nagy setét barlang egyedül magában
Mély torkolattal áll a hegy oldalában.
Porlott kövét lepte a régiség moha,
Mintha még kéz sem lett rajta volna soha.

Szombati-Szabó István: Lóth

Én visszanézek.
Még egyszer életemben visszanézek
S tán indulok, ha ez reám a végzés,
DE életem már mindig-visszanézés.

Sodoma – (tudom) –
Önös volt, fösvény, kevély és konok,
Pártos, hitetlen, véreit-gyalázó,
Mindent másokért hívő s magyarázó,

Rest, tétovázó,
Istentelen, vagy Isten-gyűlölő tán,
(Sok bűne égett: rontó tűznek üszke)
Garázda, dibdáb, sírja-ásó, büszke,

Próféta-gyilkos,
Ál-isteneknek vígan áldozó,
Magát-sorvasztó epével, miriggyel,
Ki önmagától minden jót irigyel,

Halált-kihívó,
Ám bűneiben szent-magát pazarló!…
Ha vétkes is, de népem, vélem-egy.
az én napom száll, ha napja lemegy.

Csak Sodomával
Tudok meghalni, hogyha rá halál vár.
S bár megtorolja büntető igézet,
Bár ég a földre hull is: visszanézek

S kővé meredten
Megállok itt, örök Lóth, mozdulatlan:
Múlást-nem-élő fájdalomnak szobra,
Nézvén az üszkös, százszor-szent romokra.

Vachott Sándor: Fáy András emlékkönyvébe

Pest a hazának szíve? Benne úgy
Méltán te vagy legszentebb érzemény,
Mely jóra lángol, küzd és boldogít.

Zas Lóránt: A Haza

(Romhányi Lászlónak)

A Haza csak földközelben lesz
üstökös, és hogy ölre menjen
érte fa, virág, az ember
gyémánt világol minden szem-
üregben, jégcsap csilingel,
csók csattan a szívekben. A
Haza csak megmérve árad
szavakban és Te nem lehetsz
fáradt kimondani, hogy mi kell
és mi nem kell, aki az úton
jár tereljen nyájat, imát,
tavaszt, a homlokán a reggel:
megmérkőzik a szelekkel.

– Los Angeles –

Szendrey Júlia levele – Petőfi Sándornak

1.

Nagykároly, 1846. október 21.

Én megvallom, hogy szeretem önt, jobban, mint bárkit; de én nem merek bízni magamba, hogy azt érezni fogom később is, midőn többszöri összejövetelünk és kölcsönös megismerkedésünk tán oly színben fog egymásnak mutatni, mely nem lesz arra való, hogy szerelmünket megerősítse. És, ha éppen való az, amit egy író mond, hogy: nincs a szerelemnek hatalmasabb gyilkosa, mint a megszokás. Ez engem elrémít, mert inkább távol egymástól egy vágyteljes életet, mint közömbösséget egymás mellett! Azért nem kötöm még most le magam, nem ígérek semmit, csak azt mondom, hogyha eljő ön tavasszal s mindketten úgy érezzük, magunk iránti kötelességnek tartom egymásban keresni fel jövendőnk boldogságának alapját, de nemcsak azon boldogságét, mely tán addig, míg a szerelem első mámora tart, hanem egy egész élet boldogságát.

Cságoly Péterfia Béla: Huszárversek, katonanóták, verbunkok [IV. befejező rész]

A katonai táborokban jobbára olyan népdal, inkább fél-népdal termett, melynek mindig van ugyan egy bizonyos első szerzője is, de aztán, ha szóban vagy írásban ettől tovaszáll, annyi alakítást, változtatást, színezést, rövidítést, toldást, javítást és rontást kap másoktól, sokaktól, hogy végleg úgy jár, mint a kitett csecsemő, aki mire másoktól fölnevelve szép gyerekké serdül, a maga apja-anyja nem ismeri meg. Magukban a szövegekben is így értelemszerűen sok volt a torzítás, rosszul hallott majd átadott szó, mint a „Gácsország” [Galícia] stb.
A hosszú és fárasztó őrségekben amellett, hogy „hazagondoltak” a költő talentumú legények, sokszor és sok új szerzeményt – katonanótát, tréfás, részben megtörtént históriát, népdalt – alkottak. Kérdés, hogy ezeket mikor írták le, ha egyáltalán papírra vetették…

Kerényi Frigyes:

Őrlegény

Csípős az éj és a huszár
Búsan lép fel s alá:
Ő az, ki a gyöngyéletet
Fennen magasztalá.

Nyomán ropog, sivít a hó
És a legény sóhajt,
Gondolkodik, tíz éve hogy
Mikor telik be majd.

Erdősi Sylvester János: Az magyar népnek, ki ezt olvassa

Próféták által szól rígen az isten,
    Az kit igírt, ímé vígre megadta fiát,
Buzgó lílekvel szól most es éked az által,
    Kit hagya hogy hallgass, kit hagya hogy te kövess.
Néked azírt ez lűn prófátád, doktorod, ez lűn
    Mestered, ez most es, melyet az isten ada.
Ez próféta szavát hallgasd, mert tíged az isten
    Elveszt, és nyomos itt nem lehet a te neved.
Itt ez írásban szól mostann es néked ez által,
    Hütre hiu mind, hogy senki se mentes magát.
A ki zsidóul, és görögül, és végre diákul:
    Szól vala rígen, szól néked az itt magyarul:
Minden nípnek az ű nyelvén hogy minden isten
    Törvínyinn íljen, minden imádja nevit.
Itt vagyon az rejtek-kincs, itt vagyon az kifolyó víz,
    Itt vagyon az tudomány, mely örök íletet ad.
Lelki kenyír vagyon itt, melyben mikor íszel, örökké
    Ilsz, mely az mennybűl szálla, halálra mene.
Az ki teremt, tíged megvált örök íletet és ád
    Ez szent által: nincs több bizodalmad azért.
Ennek azért szolgálj mindenkor tiszta szűedvel,
    Ennek mindenkor tígy igaz áldozatot.
Tigedet ez hozzá viszen s nem hágy mikor így mond:
    Bódogok, eljövetek; vesszetek el, gonosztok!

XVI. század

Jankovics Marcell: Séta a régi Pozsonyban

Ich schreite mit dem Geist der Mitternacht
Die weiten stillen Strassen auf und nieder…
Wie hastig ward geweint hier und gelacht
Vor einer Stunde noch! – Nun träumt man wieder.

Wie all’ mein Hass und Groll in Scherben bricht,
Wenn ausgerungen eines Tages Wetter,
Der Mond ergiesset sein versöhnend Licht,
Und wär’s auch über welke Rosenblätter…

 [Herwegh György: Der Gang um Mitternacht.]

    Így kezdődik Herwegh György egyik remeke: „Der Gang um Mitternacht.”

    A költő éjjel járja be a helyeket, melyek szívében visszhangot keltenek.

    Megértem a költő.

    A nappal fukar: munkát és verejtéket osztogat csupán. Az éjszaka bőkezű: megadja az aranyszálakkal átszőtt képzeletet és a lélek szilaj szabadságát, vagy ád legalább szürke vagy kincses álmokat.

    Miként Herwegh az ő széles, csöndes utcáit, úgy járom végig az én kedves régi Pozsonyom elnémult zugait.

Gosztonyi Nándor: A magyar népdal lelke

A művészetek összes ágai között a költészet az, amelyik mind forma, mind tartalom tekintetében kiválik gazdagságával. Ez a művészet hat a legegyetemesebben az élvezni kívánó emberi lélekre azért, mert belőle a legnagyobb részt tárja fel. Mivel pedig a lélek mélységeit jeleníti meg, kell, hogy közvetlenül szólaljon meg és szívünk húrjaival játszani tudjon. Közvetlenség nélkül bármelyik költői alkotás is távol áll attól, hogy bennünk esztétikai élvezetet tudjon kelteni.

    Ami a közvetlenséget illeti, éppen a népköltészet, szorosabban véve annak egyik ága, a népdal az, amelyik a legüdébb, legfrissebb benyomásokból fakad és ugyanilyen hatást is ér el még a legkifinomultabb lelkekben is. Ennek bizonyítására egy egyszerű kis esetet mondok el, amelyet az elmúlt nyáron tapasztaltam.

    A nyár elején pár napra egyik felvidéki fürdőhelyre vetődtem. Itt a sétatéren esténkint két zenekar hangversenyezett. Az egyik egy katonazenekar volt, amely operaáriákkal, indulókkal és más műköltési termékekkel szórakoztatta a közönséget. A másik, egy cigánybanda, szintén adott elő szalondarabokat is, de nagyrészben mégis csak magyar dalokat, nevezetesen régi szép népdalokat játszott.

    Amikor a katonák játszottak, a fülem szívesen hallgatta a pontosan megtanult és ugyanolyan lelkiismeretességgel előadott darabokat. De csak a fülem élvezte, a szívem hideg, mozdulatlanul maradt, mert idegen volt neki ez a zene.

Mikszáth Kálmán: A keresdi vár

Azért mondták rák, hogy «keresd», mert nem lehetett megtalálni.
Távol esett mindennemű hadi utaktól, városoktól, egy erdők közé bezárt völgyben, úgy hogy legfeljebb az eltévedt utazó bukkant rá s akkor aztán azt is hihette meglepetésében, hogy valami mesebeli tündérvárra akadt, ahol egy teríték várja az asztalon a láthatatlan szellemek abrakoltatják meg fáradt lovát.
Nemcsak a szép Küküllő megyének egyik nevezetessége a festői lovagvár, de egész Erdélyországnak.
Még most is teljesen ép és lakható.
Annyi érdekes alakzat, oly meglepően szép ajtók, parányok, szögletek és oszlopok ékesítik a fenségesen komoly épületet, hogy mint egyik tudósunk mondja: «érdemes volna csupán a keresdi várról egy régészeti albumot készíteni».
A vár az Árpádok idejében épült, még pedig minden jel arra mutat, hogy a II. Endre alatt Erdélyben időző német hercegek építették, mert túlnyomó a góth styl benne s mert az ekkortájt épült német váraknak hű mintája.
Később aztán a Bethlen család birtokába került s azok a saját ízlésük szerint folyton hozzáépítgettek egyet-mást.
Meglátszik biz ott nemcsak a román és a renaissance építési modor, de még a legközelebb lakó segesvári kőművesek gusztusa is.
Ostromokkal úgy látszik soha se volt valami nagy dolga Keresdnek. Tört kardpengéket nem találnak alatta, sem golyóbisok nem hullnak ki a falaiból.
A béke hajléka volt.

Dr. Pesthy Pál: A magyar tánc

Kevés olyan jókedélyű, eleven vérmérsékletű népe van a világnak, mint a magyar. Innen ered a találó mondás, hogy az Isten a magyart jókedvében teremtette. A kedves szent-Gellért legendában olvassuk, hogy mikor a szentéletű püspök útjában egy magyar szálláson éji nyugalomra tért és hallotta a kézimalmot hajtó szolgáló dalát, ezt a megjegyzést tette: „Boldog az a nép, amely ilyen jókedvűen, zúgolódás nélkül viseli nehéz sorsát.” A szent püspöknek ez a nyilatkozata fényes beigazolódást nyert a magyar nép történeti élete folyamán. A magyar sors telve van szenvedésekkel, de azt, ki e szenvedéseket hordozta, nem tudta a kemény sors leverni lábáról soha, az aranyos kedély isteni adománya távolűzte tőle a kétségbeesést, a világfájdalmat, s a legsötétebb napokban is leverhetetlen optimizmussal hitte a jobb napok elkövetkezését. A derült léleknek ez a folytonos bizalomfakasztó munkája jelentős tényező a nemzeti életenergia megőrzésében.

    A dal, zene és tánc szeretete a magyar kedélynek legjellemzőbb vonása. A magyar dal is, a magyar zene is és a magyar tánc is a magyar érzés kifejezésmódja, előbbi kettő a hanganyag, utóbbi a testmozgás segítségével. Ámde sem a dal [nóta], sem pedig a zene nem fejezi ki olyan hatalmas, általános és elemi módon faji sajátságainkat, mint a tánc, mely nemzeti ritmikánknak legősibb nyilvánulása. Táncritmikából fejlődött ki a zene- és a dalköltészet, s a tánc népszerűsítette ezeket.

    A magyar embernek tánckedve abban a bámulatos ritmusérzékben keresendő, amely talán csak a régi görögökéhez hasonlítható. Magyar embernek született tehetsége van a táncra.

Juhász Gyula: Hungária

Hungária, te bús, te szent anya,
Dicsőséges fájdalmak asszonya,
Ki talpig gyászban állsz magányosan,
Van-e, kinek sötétebb gyásza van?

Te láttad őket, bokrétás vonat
Mint vitte halni hű fiaidat,
Dalolva mentek száz halálba mind,
És másokért pusztultak fiaid!

Minden nyomorból rész jutott neked,
S a diadal mind másnak integet,
S ma ezeréves gyászpalástodat
Vígan tiporja száz rabszolgahad.

Kikötnek, ütnek egy világ előtt,
Könnyes szemedre varrnak szemfedőt,
Házadba tör ma mind a martalóc,
És köntösödre kockát vet a móc!

Művészeted oltárán oltogat
Örök időkre fénylő lángokat,
Hungáriánk, s te fönséges, nyugodt
Gyásszal egekbe tartod homlokod!

A csillagokba emeled fejed,
Hol Isten trónol villámok felett,
Hol az igazság palotája van,
S a vértanúk várnak rád boldogan!

Hungária, te bús, te szent anyánk,
Csillagszemeddel nézz azért le ránk,
Feldúlt tanyánkra, tört szívünkre nézz,
Könny a borunk, kenyerünk szenvedés!

A köntösünk nyomor, párnánk a gond,
De mégis, mégis, árva magyarok
Állunk e vak viharban, jegenyék,
S jöhet pokol minden verése még.

Ármány ölelhet, önkény ölhet itt,
Egek kárpitja repedezhetik,
Míg a szívünk ver, és míg ép a kar,
Magyar marad itt mégis a magyar!

1919

Radványi Kálmán: Magyar halottak

Mennyi, mennyi bús halottunk,
Mennyi árvánk, özvegyünk!
Sír a tépett föld alattunk.

Sziklakeblű vad Doberdón,
Keselyűk rideg tanyáján,
A Liave mocsarában,
Lagúnák nemes lapályán
Mennyi, mennyi bús halottunk!

Adriának kék vizében,
Az ardenni holt erdőben,
Összeomlott tornyok, bástyák,
Rombamállott házak alján,
Belgiumban, Szerbiában,
Lent a citrom víg honában,
Fönt a borzalmak mezőin,
Hol jeges szél szánt a hóban:
Mennyi, mennyi bús halottunk!

Káma partján jégbefagyva,
Ural-hegység katlanában,
Kirgiz puszta szikes keblén,
Hol virág se nő a síron,
Szibéria jégpoklában
Mennyi, mennyi bús halottunk!

Siratatlan, félrelökve,
Összefagyva, elhagyottan,
Dögkeselyűk marcangolják,
Farkas tépi, holló vájja:
Csontok erre, csontok arra.

Mennyi, mennyi bús halottunk
Idehaza rabhazában,
Rabhazában rab-halottak:
Kárpátőrző büszke honvéd,
Bánátőrző nyalka honvéd,
Erdélyőrző makacs székely,
Mennyi, mennyi bús halottunk:
Pozsony, Kassa és Nagyvárad,
Székelyország, mind halott most,
Halott erdők, halott ormok,
Holt folyók a holt mezőkön.

Rosty Kálmán: „Virágos kert vala!”

Mint új Jerémiás, ülök Sion kövén,
Mely porba dőlt oltárirúl…
Hol sok Makábeus vérén a harc-fövény
Szent rózsakert gyanánt virul…
Ráhull könnyem, melyet a gyász kicsalt,
S zokogva zengem el e régi dalt:

„Virágos kert vala híres Pannónia!”
Most? tüsketermő zord avar…
Anyjára szór tövist káromkodó fia,
A háladatlan, korcs magyar:
A puszta kerten dúl száz szörnyeteg:
Hazánk virágit bűnnel ölte meg!

„Mely kertet öntöző a szép Szűz Mária!”
Ah most könyűket öntene…
Jobb volna szép szemét álomra zárnia:
Mint látni, hogy vész édene?
Csak sírj az ősi dísz ravatalán,
E könyesőtől felvirul talán?!

„Katholika hitnek bő volt szép virágja!”
Most? zúg a hitgunyok szele…
Rút, kapzsi féreg kereszt-tövünk kirágja,
Mely üdv-gyümölccsel volt tele;
Hát szűz! e fát hiába ápolád?
Enyészet öltse rá gyászfátyolát?!

„Béhomályosodott örvendetes napja!”
E népre tévely száll a homály…
Ah a magyar most botor, vak elme rabja:
Kacag, ha szentélyén rom áll!
Legyőzve nyög a jog, honüdv s erény
Hitetlen önkény bérenc fegyverén.

„Reménységünk vagyon benned s Máriában!”
Benned, dicső István király!
Nagyasszonyunknál nem esdekelsz hiában:
A hitcsatán értünk kiszáll!
Ki ezredéven hűn oltalmazád:
Szűz! most se hagyd ez árva bős hazát!!

Szenczi Molnár Albert: Jeremiás prófétának siralmas éneke

/Szerzője ismeretlen/

Keserves szívvel Magyarországról mondhatjuk magunkról
Az nagy siralmat, kit Jeremiás régen írt zsidókról:

Emlékezzél meg, hatalmas Isten, nyomorúságinkról,
Tekénts mireánk, állj bosszút immár mi nagy romlásinkról.

Mert örökségünk tűlünk fordula pogán nemzetségre,
Mi lakóhelyünk szálla mirólunk idegen népekre.

Édes atyánktól immár megváltunk, árvaságra juttunk,
Édes anyánkval mind egyembe özveggyé maradtunk.

Megszomjúhozván minnen vizünket drága pénzen isszuk,
Nagy fáradsággal bégyűjtött fánkat immár áron vesszük.

Vörösmarty Mihály: Szent László

Béla fiát, Lászlót a váradi sírterem őrzi,
Lelke magas mennynek fénypalotáiban él.
Sok harcolt hajdan vad erőben bátorodott hős:
A legerősebb ő s a haza szente vala.

1833

Weöres Sándor: Szent Iván hava

Lassú tűzzel guruló Nap,
gabonával vemhes hónap
templomában áldozópap!

Mit tudsz a tűnő örömről,
ami a rügyön dörömböl,
hőt-hűst váltó légbe bömböl?

Vasárnap van: ládd, a réten
lányok kergülnek középen,
mint a hattyúk, habfehéren.

Melleikben lángok laknak.
Hogy mit kapnak, hogy mit adnak,
meg se kérdik. Így mulatnak.

Áldd meg őket, bizsergető
arany-korbács, nedv-kergető
legmagasabb égi tető!

Csókold hajról-hajra őket
s a lócán a vén ülőket
és a tarka temetőket.

Pondró ébred zöld ereken,
görnyedt ember bottal megyen,
csontváz kattog fönn a hegyen.

Lompos farkú szél csatangol,
por-gubát varr, ágat hangol.
Tej csordul a nagyharangból.

Örök éjű forró csónak,
élettelen! maradj jónak,
kötözőnek, oldozónak.

1935

Dalmady Győző: Krisztus a búzakalászok közt

Búzavetés végében
Áll a Krisztus képe;
Eget, földet megindít
Néma szenvedése.

Nagy úr robog el arra,
Könnyelműen néz szét;
A látomány meghatja,
Szánja-bánja vétkét.

Szántóvető közeleg,
Istenére gondol,
Megemeli kalapját,
Egy imát is mormol.

Vándor megáll egy percre,
Ajkán ily szók kelnek:
«Istenem, mit szenvedt ő!
Több panaszt nem ejtek.»

József Attila: Aratásban

A búzát vágja sok szilaj legény
- Marokszedő leány halad nyomukba -
A sima réz-orcájok kipirulva.
És villog a nap kaszájok hegyén.

A rengő búza hódoló remény.
Tikkadtan fekszik lábaikhoz hullva;
Mint fáradt gyermek, anyjára borulva.
És ihatnék a kutya is, szegény.

Egy szomjazó legény hűs fához lábol,
Jó hosszút kortyant öblös kulacsából
És visszaindul, várja a dolog.

A nap forró haragja újraéled,
A homlokokról izzadság csorog,
De gyűl a keresztekbe-rakott élet.

1922. jún. 18. körül

Vályi Nagy Géza: Magyar ember ilyenkor…

Magyar ember ilyenkor kint jár a határba’,
Verejtéke, könnye hull… suhint a kaszája…
Elnézi a dús kalászt késő napnyugtáig,
Az arcáról boldogság, szent öröm sugárzik.

Magyar ember ilyenkor fohászt küld az Égbe,
Megfürdeti lelkét a nyári verőfénybe…
Elszenderül s a szívét halk zene himbálja:
Kalász-zsongás a világ legszebb muzsikája!

1936

Ady Endre: Érettségi

Ismét erőket nyer az élet,
Mind-mind merész, viharzó, érett,
Mind-mind merész, mind tettre vágyik
S harcolni kész egész halálig.
És mégis-mégis fázva, szánva
Nézek ez ifjú daliákra:
Mind-mind merész, viharzó, érett
S elkoptatja majd mind az élet
És jön helyükbe újabb gárda,
Diadalra és tettre vágyva.
És így kopnak el hosszú sorba'...
A nagy vágyaknak ez a sorsa...

1900

Bertalan Sándor: Gondolatok

Olaj a tanító! Míg ég a lángja
Világító lánggal a lelket járja!
Mutatja az utat; nevel és oktat,
Szeretet szavával szívet dobogtat!
S ha elhamvad a láng, s a szív megszakad,
- Mennyországban az Úr örök üdvöt ad!

1938

Gárdonyi Géza: Kezdő tanítónak

Mikor először lépsz az iskolába,
legyen arcodon Jézus nyájassága:
szólítsd köréd a kisgyermekeket,
és simogasd meg kezecskéjüket.

S ha látsz közöttük rútat, rongyosat,
gyermeki arccal búbánatosat,
ismerd meg benn a korán-szenvedőt, -
s öleld magadhoz, és csókold meg őt.

Szakály Dezső: Tanító vagyok

Tanító vagyok. Magyar tanító.
Másnak nem sokat mond ez a két szó,
de nekem mindent. Maga az élet.
Múlt, jelen, jövő. Biztos ígéret
arra, hogy népem mellett állhatok,
dolgozó Embert, azt formálhatok.

Embert, dolgozót, aki víg s szabad,
szenet fejt, tervez, szánt, vet és arat.
Országot épít, gyógyít, muzsikál,
mint sas madár fönn az égben száll.
Embert, ki Úr lett a Világ fölött
s Ember maradt az emberek között.

Tervem csak egy van, állandó s örök:
ha a nap süt rám, ha a menny dörög -
Vetni a magot, a gazt irtani,
az ifjú embert úgy tanítani
ege ha borul, vagy ha kiderül:
szeresse honát „rendületlenül”!

Ez az én tervem, vágyam, álmom is.
Esküt tettem rá, és azt tartom is.
Egy nemzedéknek fogom kezét,
figyelem féltően az ütőerét.
Egy nemzedéknek, mely mint szökő ár
magasba tör, s emberségre vár.

Ha szíve dobban, azt is érzem én.
Ha könnye perdül, az is az enyém.
Örömét, búját osztva viselem…
Így, csak így teljes az én életem.
Érettük élek, érettük halok,
mert magyar vagyok, tanító vagyok.

Sík Sándor: Vakáció

Otthonomtól messze járok,
Mint a madár, szabadon.
Hegyek vállán napot várok,
Erdők csendjét hallgatom.
Újságlapot fel se bontok,
Nem olvasok levelet:
Kimondom a kontrabontot
Évköznapom, ellened.
Minden gondom elátkozom,
Mókusokkal barátkozom.
Nem parancsol a bíró!
Éljen a vakáció!

Három hétig fittyed hányom,
Bölcsesség és tudomány.
Eprészés a tudományom,
Bölcselőm a csalogány.
Ha a tóra kievezek
Csillaghűvös estelen,
Bizony minden úgynevezett
Okosságom restelem.
Berzenkedő tekintélyem
Rövid úton elintézem:
Ki vet nálam, gyerekek,
Különb cigánykereket?

Emőd Tamás: Kuruc takarodó

Jődögél, nődögél nagy idegen felleg,
Átvedlek labanccá, ha sehun se kellek,
Letépem vállamról a Rákóczi rojtját,
Nékem mán a rajtát német szón rikoltják, -
Se ingem, se kapcám ez a rongyos fajta,
Eb a lelke rajta.

Párducbőr a plundrám, Isten tuggya hányszor
Aszalta nagy hévség, vasalta vad zápor,
Együtt kószáltam a kőszáli sasokkal,
Egy szállásom volt az ordas farkasokkal,
Lánynak sose küldtem galambszárnyon póstát, -
Vasat hordtam, ócskát.

Dúskálhatnék én is grófok asztalánál,
Nékem is nyitódnék ezer szép virágszál,
Nyusztprémmel szeghetném én is a mentémet,
Tehetném a lánynak illendőn a szépet, -
De nem volt rá soha móddal érkezésem:
Vasér voltam, Bécsben.

Testálom magamat már most a pokolnak,
Kiben az pápista papok rostokolnak,
Takarodót fúttak, veres az ég alja,
Én leszek a császár legbuzgóbb vazallja, -
Aki tehet róla, régen rothad az mán,
Ebek harmincadján.

1918

Gárdonyi Géza: A lengyel határon

- Kik vagytok, ti halvány, rongyos emberek?
- Magyarok vagyunk.
- Édes vérim honnan, merről jöttetek?
- Hazánkból futunk.
- Hazátokból? Ki üldöz el belőle?
- Az átkozott német.
- Lipót király? az ország megmentője?
- Rablója a népnek.
- Rabol? Tán tinektek nincsen kardotok?
- Zászlónk nincs hozzája.
- Hová mentek hát, ti szegény magyarok?
- Bujdosunk világba.
- Vissza! Vissza! Én is megyek honomba!
Pusztuljon onnan a német a pokolba!
Dobjátok a koldusbotot szemétre!
Kard való a magyar ember kezébe!
Vissza! Velem! Fegyvert fogjunk magyarok!
- Ki vagy mondd, te Isten legszebb vitéze?
- Én Rákóczi vagyok!

1903