Juhász Géza: A fekete bojtár

Veres Péter mondja a parasztírókról: „nem szervesen a népből fejlődtünk, hanem az irodalmon keresztül jutottunk vissza hozzá”. Ne felejtsük ezt, különösen mikor Sinka István jelentőségéről van szó. Szabó Pált, sértő Kálmánt a katonaság tereli végképp a betű felé, Veres Pétert a szakszervezet neveli íróvá. Sinkának nincs semmi ilyen külső kerete, csak a könyvek. Segítségükkel verekszi át magát az ellenálló világon. Olyan méretű ez a harc, hogy egész költészetének egyik főmondanivalója marad. Újra meg újra ezt dolgozza föl: pályájának, kibontakozásának a történetét. Ma már nemcsak lírai vallomásokban, elbeszélésekben áll előttünk a sorsa, hanem önéletrajzában is.
Ez az önéletrajz, a Fekete bojtár vallomásai, merőben más világ, mint a Veres Péter Számadása. Az pontos évszámokkal tagolódik, világos, áttekinthető, mint egy tudományos mű. Sinka vallomásainak már a címe is mágikus, lírai; maga a könyv pedig szeszélyesen árad szét, akár a Tisza, előre-sejtet, vissza-utal, pörbe száll, ki-kifakad. Nem csak arról van itt szó, hogy Sinka más vérmérséklet. Más a világa is. Rögtön beköszöntőül azt beszéli el, mennyi megfoghatatlan dolog történt, mikor egy szalontai éjszakán megszületett. Két rongyos síró gyerek kéredzett be az anyjához. Enni kaptak, lefeküdtek. Éjjel újra megeredt a sírásuk, hol innen, hol onnan, de őket magukat nem lehetett megtalálni többé. Ez a névtelen, titokzatos sírás, amely kísértetiesen árad a sötétből, mindenünnen, ez a Sinka öröksége.
Veres Péter alkotása vakító nyári fény, Sinka költészetében mindig ott lappang az éjszaka: körülöleli a sugárzó eget, bele-belefuvall a kánikulai tikkadásba.

Sinka István: Halált küldött az éji rét, Időtlenség, Ilondi kaszások, Magyar vendégek

Sinka István:

Halált küldött az éji rét

Ebből a nagy magyar csendből
hova indulsz Szabó János?
Látom köszönget a szemed,
a szemed, a szép nagy álmos.

Két kezedet ide hajtod,
küzdő arcodat amoda
– Ugye te szép dongószájú
nem bántottak még így soha?

Ennyi bántás sohase ért,
ennyi bántás még az se volt,
amikor korgó hasaddal
csúfolódott a teli bolt.

Amikor a könnycseppedet
esti szél csókolta szét,
s amikor a hátad alá
halált küldött az éji rét.

Pedig ugye, hogy ringatott,
ágyad volt, ha fájt a semmi
– Szabó János, a te hazádban
Szabó Jánosnak nem jó lenni!

Ki kérdi: honnan eredtél?…
S még mondani is úgy fáj a szó,
hogy eltűnsz csak, mint pici forrás,
mint táj nélküli magyar folyó.

Házadat hű, nehéz kezek
építik már… nő a tető:
gyertya fénylik a lábodnál
ott szúnnyókál a temető.

1937

Zrínyi Kata levele férjének, Forgách Imrének

A levél írója, a dicsőséges nevű család női leszármazottja, a szigetvári hős, gróf Zrínyi Miklós leánya Kata leveléből csupa melegség, gyengédség és szerelem sugárzik, amely szép példája a nemes, tiszta és mélységes hitvesi szerelemnek… amely egy gyermekekkel áldott férjes asszonyszívből áradt.

*

    Az én holtomig való szolgálatomat ajánlom kegyelmednek, mint szerelmes szűvem én édes urának. Kívánok az Atya Úr Istentől az Christus által kegyelmednek kimondhatatlan sok jókat testünk és lelkünk szerént, kiben hogy velem egyetemben, én édes szerelmes uram, ő szent felsége kegyelmednek sok jó ideig megtartson, szent nevének tisztességére és nekünk idvességünkre, imádjuk ő szent felségét. Továbbá szerelmes én édes szívem uram, kegyelmednek azt írhatom, hogy az mi szerelmes gyermekeink, Istennek hála, mind békével vannak. Én édes szerelmes szívem uram, az szánat (a szánt) ím elküldöttem kegyelmednek, kérem szívem én édes szerelmes uram, hogy kegyelmed siessen haza. Én holnap várom kegyelmedet haza, ha kegyelmed nem jöhet holnap, bizon elég bánatban leszek. Ezvel ajánlom kegyelmednek az én holtomig való szolgálatomat és az én kegyelmedhez való tiszta szívből való szerelmedhez való tiszta szívből való szerelmemet, mint szerelmes szívem én édes lelkem uramnak.

    Az Úr Isten hozza kegyelmedet, szerelmes én édes uram, jó egészségben haza hamar és adja az Úr Isten, hogy láthassam kegyelmedet szerelmes én édes lelkem uram ugyan jó egészségben és boldog életben, kiben nagy sok jó ideig egyetemben a mennynek, földnek ura minket megtartson az ő áldott szerelmes szent fiának érdeméért – amen.

    Ez levél kelt Bychen (Bittsén) cseterteken estve felé öt órán 1572.

    A kegyelmed szolgáló leány és társa

                                                                          Zryny Kata

A májusfa

A májusfa vagy májfa a természet újjászületésének szimbóluma, az ifjúság tavaszi szokásainak Európa-szerte ismert szimbolikus kelléke, akárcsak a zöldágjárás [http://www.szozat.org/index.php/emlekezet/tartalommutato/11344-volly-istvan-cigandi-majusjaras vagy
http://gepujsag.hu/arhext/szozatarh/showpage.php?pid=348]. Volt vidék, ahol egyszerűen csak felállította a legény szerelmese kapujában a fát, amit a leány boldogan vett tudomásul s ott hagyta a hónap végéig. A palóc vidéken a legények csak lerakták a fát a ház elejibe, a többi a leány
dolga volt. Ha szépen felékíti, az azt jelenti, tetszett neki a legény aki hozta, míg a magára hagyott vagy csak éppen feldíszített fa nem volt öröm a szerelmes ifjú számára. Itt-ott a májusfát nemcsak szépen felpántlikázták, hanem borosüvegeket is kötöttek rá. Szokásban volt a májusfa,
illetőleg az arra kötött kendők ellopása. Annak szégyen volt arra, aki nem őrizte meg, míg dicsőség azoknak, akik el tudták lopni. Bácskában egy hét múlva a legények leszedték a májusfáról a kendőket, szalagokat. Muzsikaszóval jelentek meg, aminek mulatság lett a vége. Az Alföldön a
legények versenymászást, vagy versenyfutást rendeztek a közös májusfa díszeiért s ezeket a nyertes szétosztotta a leányok között. Hont megyében a kendőket s a szalagokat puskával lövöldözték le úgy, hogy a legények kikiáltották annak a leánynak a nevét, akinek az ajándéktárgyát
lelőtték.

Cságoly Péterfia Béla: Huszárversek, katonanóták, verbunkok [III. rész]

Hogy a magyar népdaloknak mily rengeteg része vonatkozik a katonára s a katonaéletre, azt mindenki tudja, a ki legalább tíz-húsz népdalt ismer. Azt ellenben, hogy melyik népdal, mely időből való, általánosságban nehéz volna meghatározni. Némely örök emberi érzéseket kifejez népdal, azt hiszem, századokig is elél, sőt bizonyos változásokkal még tovább, szinte örökké. Hanem épen a katonadalok kora valamelyest mégis ellenőrizhet a katonai szervezetben időként beálló lényeges változások révén. Így például mindazok a katonadalok, melyekben keserű antimilitarisztikus
íz van, csak olyan időkben keletkezhettek, mikor a katonák túlnyomó részben idegenek voltak. Azok pedig, melyekben a besorozástól való félelem nyilatkozik meg, vagy a katonafogdosás régibb idejében vagy az általános hadkötelezettség behozatala óta keletkezhettek.

Megálljatok fiúk, fáradt vitézek…

Megálljatok fiú, fáradt vitézek,
Hazám felé csak még egyszer hadd nézzek.
Pihenjünk meg még egyszer a hantjain,
Ha vérrel nem segíthettünk bajain.

Kós Károly: Márton és György

A vallás megalapítása és az egyház szervezetének első nehány századbeli megalapozása és kiformálása óta a nyugati keresztény világ első, igazán mélyreható, lelkeket átformáló, új világot, új szellemet vajúdó reneszánszának termékenyülő, fogamzó időszaka a XIV. század. Európai földi világunk munkálását is akkor érlelte oda az Idő, hogy ebbe a megmunkált és megtrágyázott földbe bevethette immár a magot, melyből a XV. században kisarjadt az új, alapjában más világ, a maga új, a régitől merőben különböző emberével: mai Európánk, sőt mai világunk és mai emberünk egyenes őse.

    A keresztény Európának és emberének ezt az első, igazi forradalmát nem jelezte előre semmiféle szembetűnő, külsőségesen észrevehető esemény, emberi cselekedet, vagy éppen isteni csoda. Sőt. Mindenütt, minden téren a megnyugvás, a megállapodás kétségtelen jelei. A kora középkor európai népmozgalmai régen nyugvópontra jutottak; a népvándorlást Európa elfelejtette.

Mikszáth Kálmán: Kőhalom

A Homoród völgyéből emelkedik ki az a bazalthegy, melyen Kőhalom vára áll, nem messze Brassótól.

    Nem volt sohasem amolyan parádés vár, hol kevély várurak székeltek volna. Nagy ősök arcképei soha sem függtek a falakon, büszke címereknek, száz csatatérről összehordott kopjáknak, pajzsoknak semmi nyoma sincs itt.

    Ez a vár nem épült dölyfös vakmerő olygarcha számára, hanem egy szegény ügyefogyott emberke építette a maga részére.

    S ennek a neve Ijedelem.

    (Látszik ebből is, hogy már közel járunk Brassóhoz!)

    Kőhalom helységének német lakói emelték Kőhalom várt közköltségen, hogy veszedelmek idején legyen hova menekülniök, hogy odaküldhessék asszonyaikat, gyermekeiket, ha baj van. S baj ugyan elég volt mindig a kies Erdélyországban.

Bán Aladár: A Szeplőtelenhez

Évezredek komor felhőin által
Mi fény áradt szét pirkadat gyanánt?
Az égbenjárók boldog ámulással
Köszönték a magasztos látományt.
Kétségb’esés termett a hosszú éjben,
Csak a jók csüggtek egy édes reményen
Várván az órát amely jönni fog,
Midőn a hajnal fénye fölragyog.

És jött a hajnal: hűvös, mint az álom,
Szép, mint a feslő rózsa bíbora,
Harmat pihent a szomjazó virágon,
Megzendült a madarak tábora.
Derű, melegség szállt a földre ismét,
Elűzve a fagyasztó éj sötétjét,
Beváltva már a százados remény:
Mindenfelé virulás, égi fény…

Te voltál a Hajnal, mely tündökölve
Kikeltél a sötét ég boltira
S lehoztad a Napot a puszta földre,
Üdvösségünknek anyja: Mária!
Jöttödre mély, zsibbasztó dermedésből
Fölébredt halálos szenderéből
Az édent vesztett ember s újra él:
Te általad munkál, hisz és remél!

Szenczi Molnár Albert: 90 zsoltár

Te benned bíztunk eleitől fogva,
Utam téged tartottunk hajlékunknak,
Mikor még semmi hegyek nem voltanak,
Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva:
Te voltál és te vagy erős Isten,
És te megmaradsz miden időben.

Az embereket te meghagyod halni,
És ezt mondod az emberi nemzetnek:
Legyetek porrá, kik porból lettetek!
Mert ezer esztendő előtted annyi,
Mint a tegnapnak ő elmúlása,
És egy éjnek rövid vigyázása.

Kimúlni hagyod őket oly hirtelen,
Mint az álom, mely elmúlik azonnal,
Mihelyt az ember felserken álmából,
Á mint a zöld füvecske a mezőben,
A mely nagy hamarsággal elhervad,
Reggel virágzik s estve megszárad.

Nagy László: Májusfák

Hajnalban állnak már vitézül,
szökik az égről a felhő,
haragos fejükön vigyázva
szallagot ingat a szellő.

Ünnepi ruhádat vedd elő,
danolhatsz, fütyülhetsz békén,
rögökön kapavas ne csengjen,
gyáron se füstöl a kémény.

Mióta a mezők nyugodtak,
s nem ragyog fű között töltény,
azóta viruló ünnep ez,
minekünk eleven törvény.

Pernyévé égett a papiros,
amire tilalmat írtak,
májusfát magasat állítunk,
szegfűink szabadon nyílnak.

Májusfák suhogják magasan
az ember szabadult kedvét,
tövükben a táncot ne járják
sarkantyús csizmájú medvék.

Iváni Rella: Madonnák

Járnak-kelnek. Utca, villamos,
köznapiság szép fenségeként,
szemük ezer fénytől aranyos,
s ölükben a felség:
a Gyermek.

Járnak-kelnek. Dolci képein
élnek örökké ezek az arcok,
merengnek a menny szépségein
s ölükben a felség:
a Gyermek.

1940

Petrovics Pál: Ki a nő?

Leány? – Még nem nő! Azzá fejledez,
Lehet belőle nő, szép, jó, helyes.

Asszony? – Még ez se nő! Azzá lehet,
Ha mi hiányzik, annak ad helyet.

Anya? – Igazi nő! Tökéletes.
Nővé avatja, - ki?
Az a kis valaki,
Aki szíve alatt nő, nő, repes!...

1940

Pósa Lajos: Kis kunyhóba vágyom...

Kis kunyhóba vágyom
A Balog partjára,
Öreg édes anyám
Reszkető karjába.

Nem tudok én sehol,
Csak ott megpihenni,
Fájó szívem’ oda
Jól esik temetni.

Az a gyönge két kar
Az én menedékem,
Üldöző világtól
Megvédelmez engem.

Pedig egy gallyat is
Alig bír letörni -
Egyebet se tud: csak
Ölelni, ölelni!

1888

Temesváry Kriszta: Anyám!

Hetek óta sikoltok így, szörnyű fekete veremben,
Anyám mi van veled, bajod van édes, érzem,
nem jönnek gömbölyűfejű hírhozó galambocskáid,
betűid s én bánatban, jajban élek.
Szeretnélek szívemhez szorítani s megvédeni téged,
mint kisgyermeket a nagy s szólni: szép vagy s ifjú édes
Anyám, Asszonyom, nékem most is az vagy, te örökké elnyomott, drága,
és nem felejthetem tizennyolc éved,
őzszerű édes lányságod, mert én vagyok elsőd,
én még álmaidból hajtottam s bimbós szíveden fakadtam,
óh, nyugtasd meg szívem s küldd el jóhírrel galambocskáid.

1937

Zilahy Lajos: Levél édesanyámhoz

– Ó mondd, anyám,
Az őszi esték hosszú bús magányán
Fonod-e még a gond sötét rokkáján
Az éjfekete fonalat?

Fiad, ki messze
Nyirkos, sötétlő várfalakba zárva
Egy boldog óra szent ütését várja,
Tehozzád írja verseit.
Őrizd meg őket.
Sorsunk sötéten int a messzeségből,
Most annyi csillag hullong le az égről…
Vajon az enyém merre száll?

– Nézd, alkonyat van,
Az udvaron már takarodót fújtak
És apró sárga gyertyalángok gyúltak
A sok katonaládán.

Mindenki ír.
– Mennyi levél a láda fedelen!
Előveszem hát én is levelem
És elborongva ítom:
– Ma szerda van,
Holnap csütörtök, – aztán indulunk,
Még nem tudni, hogy merre visz utunk,
– Lehet, hogy Napkeletre.

– Ma szerda van,
Holnap csütörtök, – péntek… szombat…
Az őszi szélben trombiták dalolnak…
– Gondolsz-e rám anyám?

Bán Aladár: Dóm és madár

Az égbelátó büszke dómok
Állnak mogorván, szótlanul,
Míg lábaikhoz elhagyottak,
Szorongatottak könnye hull.

Egy kis madár, mely énekével
Megenyhít egy-egy szenvedőt,
Értékesebb száz drága dómnál,
És kedvesebb az Úr előtt.

1895

Berda József: Sóhajtozó fák

A fák, a fák, elátkozott testvéreink, égnek
nyújtóznak teli vággyal, mint a némák
beszédes szeme, vagy türelmetlenül hadonászó
karja, s míg levelüket halk sóhajra csókolja
a szél, vagy sírásra nyőgeti a közel zivatar;
- tán arra gondolnak, hallja-e leláncolt
lelkük titokzatos énekét a vándor, ki fáradt
tagjaival kinyújtózván, a hűs árnyékba heveredik
édes elszenderülésre...

Gyulai Pál: A vén almafa

A szőllőhegy oldalában
Vén almafa áll magában;
Azt beszélik, régen áll ott,
Hetven nyarat, telet látott.

Látszik is, hogy már elfáradt,
Némely ága el is száradt,
Sokat vívott az idővel,
Itt is ott is egy-egy sebhely.

De hogy ím a fecske megjött,
És Szent György is beköszöntött,
Meg-megéled régi kedve,
Száraz ág, seb elfeledve.

Kivirít még sok ép ága,
Lombjánál több a virága,
Szellő lengi, méhe járja,
S dalos madár meg-megszállja.

Vén fa, élted alkonyában,
Az ifjúság virágjában
Mondd, mi tart fönn, éleszt téged'
Reményed-e vagy emléked?

Bármi legyen, mit én bánom,
Csak nyíljék egy-két virágom,
Remény-e vagy emlékezet...
Csak élessze a szívemet.

1882

József Attila: Sas

Micsoda óriás sas
száll le a zengő mennybolt
szikláira. E szárnyas
a semmiből jött, nem volt.

A mindenséget falja
csilló azúri csőre.
Vaskarma tépi, marja
a meleg húst belőle.

S a fogoly világ hullat
könnyes üvegszemekkel
vércseppes pihetollat.
Ez a pirosló reggel.

E madár könnyű röpte
a létet elragadta.
Nincs magasság fölötte
és nincs mélység alatta.

Az egyik szárnya lelkem,
a másik szárnya Flóra.
Én őt váltom és engem
ő vált így új valóra.

1937. június.

Tamás Lajos: Hat jegenye

Hat jegenye a végtelen soron, - az egyik
kidőlt s a csonkjából két ágacska nőtt, -
a barna alkony kapujában egyenesen,
lombfegyverrel tisztelgünk az apánk előtt.

Itt verték le a gyökerünk, könnyes felhő
a viharral az út mentén erre szántott.
Kemény hűséggel – ahogy ránk hagyták, - védtük
alattunk a pázsitot és a futó árkot.

Most megindulunk szépen sorba, hátul
a legkisebbik bénán, csorbán, csonka ággal,
hogy közelebb juthassunk hozzá néha
emlékezéssel és néha imádsággal.

Kövér dombok maradnak el mögöttünk,
- a puha rét tücsökdallal fogad, muzsikál, -
azután ballagunk sziklás hegygerincen,
már árnyékunk sincsen, csak a csillagfény szitál.

Szitál langyos, édes permetezéssel
s tőle csillogó az égi űr sötét szeme.
Tüzes üstökös csattog. Némán, kezet fogva
vándorol fölfelé a hat, hős jegenye.

1937

Sík Sándor: Gyerekek

Békafürdős faluszéle,
Legel rajta mindenféle
Hájra-hízó ifjúság:
Kismalacok, kislibák.

Jószág után vígan járdos
Bottal egy-egy mezitlábos
Kicsi fiú, kicsi lány:
Gyerek a gyerek után.

Bokor alá telepednek,
Fütyörésznek, verekednek,
Hemperegnek, játszanak,
Gyorsan telik így a nap.

Kismalacok vígan élnek,
Míg a késre meg nem érnek,
Totyoghat a libanyáj,
Amíg nő a háj, a máj.

Ami aztán várna rájuk?
Megsirassuk, vagy ne bánjuk?
Amiért a földre lett,
Hivatása bétellett.

De szegény kis pásztoroknak
A csillagok mit forognak?
Csillagok, jó csillagok,
Sok-sok szépet mondjatok!

1957

vitéz Rózsás József: Elesett hősök ébredjetek…

Ébredjetek, kik százezer csatában
Hiába haltatok meg e szent honért.
- Testvérek, hősök, katonák –
Tinéktek adjuk a babért!

Ébredjetek, ha majd az új csatákra
Szólít bennünket a rézkürtök szava.
- Testvérek, hősök, katonák –
Majd akkor jöjjetek haza!

Segítsetek a végső győzelemre,
Mert vagy ismét naggyá s boldog lesz honunk,
- Testvérek, hősök, katonák –
Vagy érte mi is – meghalunk!

Ásguthy Erzsébet: Jöjj el Szentlélek!...

Jöjj el Szentlélek!... Szállj közénk le!
Mert nem okultunk mégse – mégse.

Tanítványok hiába voltunk,
Fényes orcádtól elhajoltunk.

Hiába jöttél lángnak, hídnak,
Korbács kell romló nyájaidnak.

Hogy hulljon szörnyű bűnök vére,
Hogy lássák, sorsuk rőffel mér-e?

Ma pirosabb a Pünkösd napja:
Pirosan fut a vér patakja.

Piros gyászt fogtunk sors-ekénkbe
Fehér Galamb te! Szállj közénk le!

Berda József: Pünkösd elé

Üdvözlégy fönséges panoráma; te
hajszálnyi kis láng, ki immár elinduló
indulata vagy a mindmagasabbra törő
lobogásnak, mely örök szerelemmel az
ismeretlen erdő felé repül most, hogy
végre ünnepi tűzvészre gyújtsa kedvét
s aztán úgy borítsa el félelmes fényével
az elalélt tájat, mintha Isten maga szállna le
diadalmas mennydörgések közt végítéletet tartani
elevenek és holtak rettegő serege fölött...

R. Berde Mária: Első pünkösd

„A pünkösdi rózsa
Kihajlott az útra,”
Gyere fiam le a kertbe,
Csokrot szedünk róla.

Templomba visszük,
Itt van már a pünkösd,
Rád adom a fehérruhád,
Hajad szépen megkösd.

Illik már eljönni
Az édesanyáddal,
Testvérekkel, rokonokkal,
Az egész családdal.

Ősi ülőhelyünk
Megtanulhasd, hol van,
Ott ült minden nemzetséged
A második sorban.

Viseld magad szépen,
Jól figyelj a papra,
Szégyent ne hozz a fejemre
Pünkösd vasárnapra.

Tanuld a templomot
Korán megszeretni,
Itt van egy szép aranykrajcár
A perselybe vetni.

- „A pünkösdi rózsa
Kihajlott az útra,”
Így vitt engem édesanyám
Az élővíz-kútra.

Rózsa a kezemben,
Rózsa az orcámon,
Imádság és zsoltár fogant
Csacska gyermek-számon.

S úgy, mint a pünkösd
Templomba vitt csokra:
Lelkemben is kibimbózott
Hitem rózsabokra.

1939

Endrődi Sándor: Gyönge violának…

Gyönge violának
Letörött az ága -
Az én bánatomnak
Nincs vigasztalása!
Suhog a szél Ungvár felett,
Édes rózsám, Isten veled!

Nagy Bercsényi Miklós
Búskodik magába:
Elfogyott szegénynek
Minden katonája...
Suhog a szél Ungvár felett,
Édes hazám, Isten veled!

Lenkei Henrik: Kuruc átok

– 1703 –

Aki mostan gyáva, gyenge,
Nem áll velünk egy seregbe,
Asszonyszoknya mögé búvik,
Otthon guggol, mint a kuvik –
Verje meg a kuruc isten,
Örömöt ne leljen itt lenn,
Csalja meg a felesége,
Üröm legyen elesége,
Sose nőjön nagyra fia,
Köpje le az atyafia!

Ki nem küzd pro libertate,
Hitvány labanc-sorba állt be,
A németnek talpát nyalja,
Hogy legyen jó hivatalja –
Verje meg a kuruc isten,
Örömöt ne leljen itt lenn,
Tűzzé váljon martaléka,
Borán üljön tort a béka,
Emelkedjen szép zöld ágra:
Szellős, magas bitófára!

De legnagyobb átok verje,
Aki hajlik, mint a cserje,
Sandít jobbra, sandít balra,
Mindkettőhöz álnok, csalfa –
Büntesd meg azt kuruc isten!
Kínszenvedést leljen itt lenn,
Föld kidobja, ég kilökje,
Kutyának se kelljen dögje,
Úgy szóródjék szét az úton –
Még feltámadni se tudjon!

1903

Jókai Mór: Esze Tamás

A bécsi kormány sűrű vétségeit betetőzte azzal a rendeletével, hogy Magyarországról tizenkétezer újonc szedessék, akiket a kitört francia háborúba fognak vinni a Rajna-vidékre. Minden súlyos adó közül a véradó volt a legterhesebb. Harcolni kész volt a magyar; de mit érdekelte őt a spanyol trónus?
Egy börtönéből kimenekült kuruc hadnagy, Kiss Albert és egy tarpai sóáruló, Esze Tamás kezdé meg a legelső mozgalmat az ellenállásra.
A nép, aki melléjük állt, maga is csak olyan rendetlen gyülevész volt, többnyire parasztok, akik kaszát tudtak forgatni, nem kardot.
Ezek kiüzentek Rákóczyhoz Lengyelországba, hogy küldjön nekik zászlókat; azok alatt ők majd vitézül fognak harcolni.
Rákóczy küldött nekik „pro libertate” feliratú lobogókat, amennyit kértek. – Hanem az atyafiak úgy értelmezték a „szabadságot”, hogy már most szabad legelőbb is az urakat kirabolni, aztán meg a papokat meg a templomokat; bár ettől Rákóczy a hozzájuk írt levelében erősen eltiltotta őket: inkább azt tanácsolá, hogy valamennyi várat vegyenek el a németektől.
Károlyi Sándor Szatmár megyei főispán azonban hirtelen felülteté a megyéje nemességét, s rajtuk ütve az erdőben tanyázó kurucokra, azokból sokat levágott, a többit szétkergette, öt Rákóczy-zászlójukat elvette.

Sík Sándor: Kurucok tánca

Véreim, vígan! Koszorúba álljunk!
Lejtsük a lassút, ropjuk a frisset!
Három a tánc.
Véreim, vígan! Szól a zene nálunk!

Vígan, vitézek! Mi vagyunk a várba!
Frissen a sáncra, katona-táncra!
Kézben a kard!
Ragyog a jó vas, szikrát vet a dárda!

A kucsmánk rázzuk, úgy szaporázzuk.
Szóljon a nóta, dobogjon a bástya!
Lomha labanc
Lesi ám odale, hogy kifigurázzuk.

Ejhaj, vitézek! Senkitől se félünk!
Mi volnánk tán-tán idehaza itten!
Mienk a vár,
Minekünk hullott érte piros vérünk.

Ne búsulj, kenyeres! Uccu neki, frissen!
Mi volnánk tán a fejedelem népe!
Magyarok mink!
Kire néz, ha nem ránk, az a nagy Úristen?

Mienk ez az ország eleitül óta!
Mienk ez a föld! A tüze! A vére!
Uccu vitéz!
Pördüljön a tánc! Hagy szóljon a nóta!

1910

Zsadányi Nagy Árpád: Thököly levele Zrínyi Ilonához

Szép Zrínyi Ilona, nem hívlak én nászra,
Legénybúcsúztató, mámoros vígságra.
Nem hívlak örömre, földi üdvösségre,
Magányos gyertyának magányos a fénye.

Nem kínálok Néked selymes puha álmot,
Velencei tálba harmatos virágot.
Ver engem az Isten, ítél bujdosónak.
Senyvedő társadhoz jössz-e ápolónak?

Vagy megvárod szépen, hogy a sas megtépjen,
Sárguló tarlóra csorogjon a vérem.
Magányos utamon levágjon a holnap,
S akkor jössz csak hozzám – halottsiratónak!

1942