Molter Károly: Emlékezés a szabadság vértanúira

Marosvásárhely népe, a református kollégium és az összes iskolák ifjúsága a megszállás huszonkét esztendős kényszerszünetével, évtizedek óta zarándokol a nagy napokon ide, a székely vértanúk sírjához. Ennek az oka az, hogy 1854. március tizedikén a nagyszebeni cs. kir. hadi törvényszék kötél általi halállal büntette Török János ref. főiskolai tanárt, Nagyváradi Horváth Károly földbirtokost és Gálfi Mihály volt szolgabírót az osztrák elnyomás és önkényuralom elleni, csírájában elfojtott összeesküvésükért. A sejtrendszerben felépített székelyföldi, nemzeti összeesküvést az akkor Észak-Amerikában időző nagy Kossuth Lajosnak egy nem egészen tisztázott szerepű forradalmi ügynöke, Makk ezredes és egy jóhiszemű, Ruzicska nevű emisszárius készítette elő; azonban egy-két aljas jellem, két áruló meghiúsította a függetlenség titkos mozgalmát, följelentette a vezetőket és hóhérkézre juttatta őket. Később a kiegyezés után közadakozásból a székely főváros ezt az emlékművet állította föl a népjog hőseinek, három legnemesebb mártírjának, akik iránti kegyeletünk és tiszteletünk sohasem múlhat el, amíg ebben a városban magyarság és emberisesség mozdítja a szíveket.

    Kedves magyar testvéreim, jól tudjuk az ősi igét, hogy aki a hazáért hal meg, – eleget élt! Íme három vértanú, aki itt nyugszik alattunk, iszonyú testi halála után a 87-ik évben még mindig él, tán inkább, mint valaha. És minden tavaszon a természettel együtt csúfolja meg a feledés telét. Hát még ezen a tavaszon, amikor a föld, amelyből vétettek, és amely visszavette őket, az ő nagy magyar lelkük szerint született újjá! Ó, a lélek! Különös gyermeke e csillagnak: éltető levegője nem anyagból való és üdítőbb az erdő ózonjánál, mert a neve: szabadság! Hányan hajtották már akár a legbölcsebb fejet is halálra, lakolni az indulatos vágyért, hogy újra szabadok lehessenek! Mekkora kincs lehet a szabadság, hogy olyan rettentő halállal és meggyalázó szándékkal torolja meg a zsarnokság, ha valaki népének vissza akarja szerezni! S milyen ősi, egészséges ösztöne a népnek, hogy a szabadság ellen vétőket, az elnyomókat és pribékjeiket olyan mély megvetéssel sújtja, sokszor századokon keresztül! Hála a Gondviselésnek, nemcsak a szolga születik szolgaságra, a szabad lélek is szabadságra termett. Török János, Horváth Károly és Gálfi Mihály a maga életformájának lendületében; tehát nem véletlenül lett a szabadság vértanúja. A szabadságot ismerni, szeretni kell, ha elveszett, újra el kell képzelni és elképzeltetni: sugallani kell a népünknek, végső fokon testi pusztulásukkal is, hogy megtört homlokunkon az egyéni jegy a közösség jelképévé váljon, a fölismert legfőbb Jóé! A három vértanú volt ezen a városon s Erdélyországban a legmagyarabb jelképhordozó, torkukon a népszabadság fojtódott el hóhérkézen, mikor egyetlen szép életük hajlott e tavaszi sírba a legnagyobb szépségért, a magyar szabadságért!

    Kedves testvéreim, akik elé itten 22 sötét éven át meredt ez az emlékoszlop, valamennyien nagyon is megtanultuk e sírjel értelmét! Mély aléltságunkban, megalázottságunkban, a börtönökben, ahol merészebbjeink sínylődtek, a szegénység magányában, vagy a téboly és halál napi közelségében sokszor mondhattuk el: Török János, Horváth Károly és Gálfi Mihály egy lépéssel mindig előttünk jártak! Úgy áll itt az ínséges kisebbségi magyar előtt ez az emlékoszlop, mint a legnemesebb szemrehányás: lám, mi megpróbáltuk a honfiúság legigazabb, végső tartalmát és értelmét, amelynek Petőfi is megszállottja volt itt a közelben: a vértanúságot! Étünk búsul a hon s nem mi a honért! Nem alkudtunk sem a hatalommal, sem önmagunkkal és ha egyebet nem is értünk volna el, legalább félni tanítottuk a rabtartókat rabjaiktól!

    Pedig talán egyebet is elértek ők, e város és a Székelyföld legnemesebb szülöttei! Török János teológiát adott elő a református főiskolán, magas szinten az Isten igéjét magyarázta a székely ifjúságnak, még akkor is, amikor megtöretett a teste a szabadság istenéért. Végső fokon mi a teológia? Az eszmény élete, még a földi halál után is. Gálfi Mihály a jognak volt önfeláldozó példája, az igazságnak serény magyarja és fiatal társuk, Horváth Károly, aki ezt a mi drága földünket mívelte, báró Orbán Balázs szerint a három vártanú közül a legtöbbre hivatott elme. Csak a jellemük volt közös, kemény, mint húnlátta szikláink. Három szellem, aki a lehetetlent is megpróbálta: kiépíteni a magyar szabadság csíratelepét, hogy fölhozhassák egy elszánt mélységből a gyönyörű, örökúj, magyar napvilágra! A természet és a naptár neveit választották tetteik ismertető igéinek, s íme, jutalmuk lett, hogy a természet visszafogadta és besorozta őket halhatatlan gyermekei közé! A három magyar férfi büszkén jött ide meghalni, egyikük egyenesen a tudomány csarnokából, melyet zörgő fegyverekkel vett körül a szoldateszka. Árulók és vad poroszlók óhajtották fejükért a vérdíjat, – de az akkor néma nemzet ma haláluk áhítatában fejezi ki hangosan önmagát: nem lehet nagy nép, amelynek nincsenek vértanúi! A vértanú népének jövendő napjait sokasítja és a bitó rózsafája lesz a meggyötört hősök nemzetének.

    Kedves testvéreim, a változó idő megfakít rengeteg jelszót és számos nevelőelvet. Akinek finom volt a hallása az utolsó negyven évben, hányszor vehette észre, hogy nem egy magyarnak volt meg a sokszor jóhiszemű szándéka, hogy megfakítsa 1848. ideáljait, hogy ne fájjon már a vigasztaló „Ne sírj, ne sírj, Kossuth Lajos!” és ne várjuk már, míg „Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát!” Politikai és társadalmi fejlődés címén kerül bírálat alá minden egyes sorsdöntő nemzeti lépés, és akik meglépték, örökké viselik a jövendő előtt a felelősséget, még akkor is, ha vértanúi lettek bátorságuknak. De kérdezzenek meg bennünket, Marosvásárhely magyarjait, polgárokat és munkásokat, ifjakat és véneket, hogy tudunk-e motorizált határkövek idején megtartóbb, történelmibb, egyetemesebb és parancsolóbb nemzeti jelt, mint ezt az oszlopot itt, a három vértanúét? Van-e gyermekibb, égibb, önzetlenebb mondat egy nép lelkiismerete előtt, mint a Török, Gálfi és Horváth halála, van-e csengőbb vezényszó a megmaradásunkra, mint az, amely koporsótlan földpárnájukat ékesíti: „Életét adta a hazáért!” – Ez a legrövidebb kifejezése a hazaszeretetnek és a bölcselet legmélyebb igazolása emberméltóságunk történelmében. Nincs más, csak egyetlen testem és ezt odaadom a szárnyaló magyar lélek oltárára áldozatnak!

    Kedves testvéreim, mi látjuk talán a legjobban a magyarok közt, hogy a Maros felsőfolyásánál, itt Marosvásárhelyt és a Maros alsófolyásánál, Aradon ölszámra termett a bitófa a magyar szabadság vértanúi számára. E népdalba foglalt, jelképes folyónk a közepén most is idegen hidak alatt, idegen béklyókat nyög. S ha mint magyarok és székelyek nem is volnánk ezeréves, kényes fiai a szabadságnak, akkor is Török, Gálfi és Horváth vértanúságát itt a Marosmentén intő jelnek éreznők arra, hogy ez a mi szent folyónk nem szabadult még föl egészen! Emlékezzünk Eötvösre és alkalmazzuk örök szavait Erdélyre: hazánk könnye e folyó! S fiainak véráldozatától függ, hogy öröm, vagy bánat könnye lesz-e? Ezért föl a szívekkel és fejekkel, úgy menjünk haza a mieinkhez, mint akik a legsűrűbb magyarságot tapasztaltuk itt a szabadság oszlopánál, azt a magyarságot, melynek e kőoroszlán az őrzője s amelyről Ady azt énekelte, hogy „elvérzik egy gondolaton!”

    Mert atyámfiai, megmondották nekünk a szabadság e hitvallói, hogy a magyarban is erősebb a gondolat a vérnél, mivel a vér kiontható, de a gondolat elpusztíthatatlan! Itt vagyunk az el nem múló magyar gondolat nevében és megköszönjük nektek, drága időnapelőtt halálrament véreink e megszentelt földben, hogy egyszerű, de örök példái v oltatok a magyar halhatatlanságnak!

     

    In: A marosvásárhelyi református kollégium évkönyve az 1939–1940-es és 1940–1941-es iskolai évról. Marosvásárhely, 1941., 33–36. oldal.

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf