Csizmadia Sándor költő, újságíró

Csizmadia secretario estado agricultura hungría outlawsdiary02tormuoftA régi rendi társadalmunknak volt egy nagy képessége: mindenkit befogadott, mihelyt kitűnt: karral, ésszel vagy ügyességgel. A szocialista agitátor Csizmadia Sándor, „a legrosszabb emlékű magyar költő”, újságírót és politikust ma már gyakorlatilag elfeledte az utókor, jobbára az irodalomtörténészek is csak az Ady Endrével folytatott, Csizmadia részéről gyűlölettel teli és személyeskedő hangoktól sem mentes vitára emlékeznek, aki Ady líráját „burzsoá költészetnek, értelmetlen költészetnek, káros költészetnek bélyegzi”. Az Ady elleni általános irodalmi hajsza legrosszabb ízű szólamát is ő szólaltatta meg: a baloldalt akarta elidegeníteni az egyre radikálisabb Adytól. Ady és Csizmadia költészete körül 1909-ben folyt vita a Népszava hasábjain. Ebben Rákosi Jenő Ady és a Holnaposok elleni sajtóhadjáratával egyidőben balról támadja Adyt és a modern költők irányzatát; „nyafogó irányzatnak, tébolyda-költészetnek nevezi művészetüket, és a szociáldemokrata pártvezetőség szemére veti, hogy „kávéházi kapcsolatok” következtében mégis e költőket pártfogolja „saját táborunk” költőivel szemben. Maga Ady Endre csupán „Küldöm a frigyládát” című versével reagál a vitára. Csizmadia sorsát így azért mutatjuk be, hogy lássuk, hova vezethetnek a tisztes szegénységből, súlyos nélkülözésben élők tehetségek sorsa felemelkedésük után a keresztény hit elhagyásával, az alkoholizmus és az örökös kisebbrendűségi érzések foglyaként.

      A XIX. század második felében a magyar kapitalizmus hajnalán, új, lázító tartalmú hangok jelentek meg az irodalom és líra területén, a szociális empátia és a szegény, kiszolgáltatott munkavállalókkal közös sorsot érzők szolidáriás hangjai mellett. Magyarország sohasem szűkölködött a tehetséges vidéki, költői talentumú gyermekekben.  Az analfabéta parasztlegény a tanyasi elemiben megismerkedett az írás és olvasás tudományával – de ilyen vagy olyan okok miatt már nem tanulhatott tovább – így nem az iskolázott intelligencia eredményeképpen – ennek összes hátrányával együtt – az ősi lírai érzéseiből kifakadtak az első versek, mint ahogyan a nyers, feketeföldből fölütik fejüket a színes és illatos virágok. Belső kényszerűség szülte ezeket a dalokat s az ősi emóciók: a dac és a szeretet, a hódító és egyre inkább a vélt vagy valós igazságért küzdő erők reprezentálódtak bennük. Az elégedetlenséget az a felfogás is egyre növelte, hogy a polgári jólét az újsütetű hazai polgárság számára napról napra jobb reményeket ébresztett, Budapest szinte szemmel láthatóan növekedett világvárossá, és a városok színházba járó lakói úgy képzelték, hogy a falvak népe úgy él, mint a népszínművek énekkel és szerelemmel foglalkozó hősei a színpadon. A már a XX. században feltűnő Sértő Kálmán, Sinka István, Erdélyi József egyik ilyen elődje volt ez a huszonöt éves gatyás, kötényes, csizmás parasztember – de eltérő életúttal – aki ekkor érkezett az Alföldnek abból a távoli sarkából, amelyet nemsokára már Viharsaroknak neveztek. Budapestre érkezve elment egyenest a Népszava szerkesztőségébe, és aki egy köteg verset tett le 1894-ben a szerkesztő asztalára. Csizmadia Sándornak hívták, és a nyomorúság legmélyéről érkezett. Apja vasúti bakter volt, anyja mosónő, ő maga a négy elemit is alig tudta kijárni, mivel a betevő falatot már a gyerekeknek is meg kellett keresniük. Volt már nyári cseléd, béreslegény, részes arató. De nemcsak a gyomra volt örökké éhes, hanem a lelke is. Az ő sorsát követve értjük meg, hogy miért tudta a külföldről beszivárgott zavaros nézetű kommunista métely megfertőzni előbb a nagyvárosok gyári munkásait, majd a vidéki zselléreket, kubikusokat és kisparasztokat is. Ebben kétségtelenül szerepe volt a harácsoló tulajdonosi rétegen felül a főleg főnemesekből álló katolikus klérusnak, amely – hatalmas földterületek felett rendelkezőként – későn vagy egyáltalán nem reagált a munkások, a zsellérek szociális helyzetére. A magyarországi szocialista színezetű munkásságnak Csizmadia Sándor volt az első, paraszti vérből sarjadt költője.

    A hivatalos irodalom nem igen volt hajlandó tudomást venni Csizmadia Sándor lázadó és formailag is kissé faragatlan verseiről, azt ajánlotta neki, hogy tanuljon helyesírást és stilisztikát és sajátítsa el az irodalomnak mesterségi technikáját, mielőtt a Parnasszusra iparkodnék. Politikai irányzat, világnézet és poézis teljesen azonosul ebben a primitívlelkű, őszinte verselőben és agitátorban. Származása s az akkor zsenge korát élő földosztó szocializmus arra késztette, hogy megszervezze a Földmunkások Szövetségét, és olyan szervezetbe tömörítse, amely a budapesti szocialista központtól kapja irányítását. Mint a legtöbb autodidakta, ő is kiegyensúlyozatlan szellem volt, megfelelő kritikai érzék nélkül, akinek lelkében a véreinek nyomorúságát érző szociális igazságérzet szinte állandó konfliktusba keveredett azzal a nemzetközi és nemzetellenes judeoszocialista irányzattal, amely a század-fordulói szociáldemokrácia szervezeteit teljességgel átitatta.

A gyár előtt

Alig virrad, a szürke rongyos tábor,
Ott áll már a megszokott helyén,
És meg nem válik a gyár kapujától,
Míg veszve nincs minden remény.
Hideg a tél, hótól fehér —
És nincs kenyér. .

A szennyes gyárfalak rájuk merednek,
Büszkén, komoran, hidegen;
És mintha mondanák az embereknek,
Haraggal, busán, ridegen:
„Gyávák vagytok, íme a bér —
Nincsen kenyér. . !

„Mit ér az erő izmos karotokban,
Ha nincs bennetek akarat ? !
Ha gyáva szívvel, bambán elhagyottan,
Viselitek a lánczokat ? !
Ha nem mozdul, pezsdül a vér —
Nincsen kenyér . .

„Szeretnétek bejönni, az igába
Hajtani újra nyakatok;
Pénzt gyűjteni, mint egykor, garmadába,
Mikor szántottak rajtatok
S mit kaptatok a kincsekér'?
Nincsen kenyér ..

„Maradjatok csak künn és ha az észnek
Szavára nem hallgattatok,
Majd megtanít az inség, hogy a létnek
Alapja nem csak a dolog:
Az összetartás többet ér —
És lesz kenyér ..

Az éhes had a fal szavát nem érti,
Tompult agygyal csudákra vár ;
Az ész tanácsa elől félve tér ki,
Koldusként házról-házra jár.
Rimánkodik és esdve kér —
Mert nincs kenyér..

    A polgári költők között ekkor már voltak olyanok mint a már bemutatott Farkas Antal is[http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/19138-farkas-antal-ujsagiro-kolto-novellista], vagy későbbi ellenfele Ady Endre [„A rangokkal, kiváltságokkal, … arisztokráciával és klérussal s a kiszipolyozó tőkével egyszerre kell végezni”;]akik nem néztek el közömbösen az alakuló szocialista-mozgalom frontja fölött, de az ő hangjukból csak a humanitás, az elnyomottak iránti szimpátia, együttérzés csendültek ki. Csizmadia társuk volt ezeknek a munkásharcosoknak, élte az életüket, részese volt harcaiknak s a művészete is harcot jelentett ezért az osztályért a másik osztállyal szemben.

       Csizmadia Sándor 1871. március 10-én este 10 órakor született a sámsoni, [Most Hódmezővásárhely-Kutas] állomáson, ahol apja István vasúti őr, édesanyja Takács Zsófia volt.  Négy elemit Orosházán járta ki, és elmondása szerint kitűnő tanuló volt. Az apja iparos tanulónak szánta, de ő napszámosnak állt, mások közmunkáját szolgálta le fiatalon krajcárokért. Tizenöt esztendősen béresnek állt a hódmezővásárhelyi pusztán, ahol leginkább, mint hírhedt verekedő tűnt ki legénytársai közül. Tizennyolc évesen katonának állt Békéscsabán, ahol káplár lett. Munkásokkal akkor találkozott először [1891, amikor a tüntető békéscsabai munkások ellen kivezényelték az oszlatáshoz, a zavargások idején. Ahol könyvre lelt, olvasott: klasszikust és ponyvát, verset és agitációs füzeteket, majd rátalált Marxra és Engelsre. Három év katonáskodást követően visszatért szülőföldjére, s megházasodott. Mint házas ember uradalmi csősznek állt, amelyet már csak akkor hagyott ott, amikor írásaival tudta a megélhetését biztosítani. Először csak be-bejár Orosházára, ahol megismerkedett az akkor még titkos földalatti mozgalomként működő szocialistákkal, amelyeknek hamarosan a vezéralakjává lett. Megállapíthatjuk, hogy Csizmadia jelentősége egyedül verseinek tendenciájában lehetne értékelni, lírájának eszmei és érzéstartalma összeesik a vörös- lázító mozgalom politikai tendenciájával, de ezek a versek, mint művészi alkotások, egyáltalán nem jelentősek. Az ő költészete részben jogos emberi érzésvilágából sarjadt ki, de ez az ember hirtelen kanyarodóval lefelé kezdett csúszni, az amúgy is kétséges pályán. Az alkohol, ami már olyan sokat ártott az alföldi földmívelő fajtájának, benne is pusztítani kezdett.

A rőt füve tikkad, kiszárad,
A föld a kőnél is kopárabb.
Selymes virág ott már nem nyílhat,
Mind elszökik az édes illat. . .
A korom száll csak szerteszét,
Ha csattog, bömböl, zug a gép.

Ki marad ott? A gyáva emberi
Szomorúan, de türelemmel
Szerszámot vesz kérges kezébe,
Izzad, liheg és hull a kéve.
Nem bánja, ha pusztul, ha ép:
S éhezne tombol, zúg a gép.

    /A föld rabja, részlet/

    Költészete – 1897-ben megjelent kezdetleges első kötetétől, melyben még útszéli agitációs szólamokban és döcögő ritmusokban agitál a szocializmus mellett – bámulatosan gyors ütemben fejlődik. Nem csoda, hogy a Népszava örömmel fogadta, előbb dédelgetett kedvence, majd irodalmi diktátora lett a szocialista sajtónak, hiszen nemcsak a Népszavának lett állandó költője és költői mércéje, hanem emellett hamarosan saját munkásmozgalmi lapjaiban – előbb a Földművelőben, majd a Világszabadságban – érvényesíthette a maga költői ízlését. A Szociáldemokrata Pártban is hamarosan a szellemi vezetők közé került, ő maga jelentette egy ideig Magyarországon a „szocialista” költészetet. Ehhez pedig nem volt kellő tehetsége s még kevésbé ízlése s legkevésbé önkritikája, s nem is szívós kitartásával volt baj, hanem az alapok hiányával. Sajtó útján elkövetett lázítás címén összesen két és fél évet töltött államfogházban is, ahol jól használta fel idejét az önművelésre. Hamarosan jól megtanult németül, olaszul és franciául. Engelst fordított németből, regényeket franciából, verseket olaszból. Ő írta a magyar Munkás-Marseillaise szövegét De a témák mégis újak voltak mifelénk: a nép nyomora, a sztrájkok, a munkásélet gondjai, a „proletárremények”. De úgyszólván mindig és mindenütt általánosítás, agitációs szólam. Személyes élmény csak ott csillan fel, ahol a falusi szegénységről szól.  Versei közül általában azok nyerték meg a nagyobb olvasóközönség –főleg az egyszerű szegény emberek – figyelmét, amelyek bizonyos nyomorszentimentalizmussal és paraszti filozofálgatásokkal voltak telítve. A «Sztrájk», a «Forradalom», a «Gyár előtt» s még vagy egy tucat hasonló költeménye egy új világot, új, ugyanakkor gyakran erőszakra buzdító hangot hozott bele a polgári, kapitalista magyar költészetbe. Mégis, azokban a verseiben van, melyekben a munkásélet új nagy témáit szólaltatja meg. Egyaránt foglalkozik bennük a nagyipari munkás életével és a szegényparasztokéval. Nem véletlen persze, hogy amarról elvont eszmei költeményeket ír, míg ezekben (főképp A föld rabjai című ciklusában) egyéni alakokat és sorsokat mutat be. Egyik legjobb ugyanakkor legprovokatívabb költeménye A munkás; ebben a „proletár” öntudat szinte olyan fenyegető hangon szólal meg. A nagyipari munkásság életét bemutató jelentős versei még: A lokomotív, Sztrájk, A tőke, A gyár előtt. A burzsoá és a proletárasszony életteljes rajza: Az asszonyok, Anyám mosni jár. A parasztságról realisztikus életképeket fest: így a kallódó paraszt-tehetségről (Kis vézna pásztor), a robotban megrokkant öregről (Hajnalban), az emberfaló cséplőgépről (Kora reggel). Ha tehát differenciálatlan volt is az érzésvilága, túlfűtött és agresszív a képzelete, egyénisége új volt és erős, s egy ismeretlen lázító világ vonult be vele továbbadott költészetével.

A munkás

Most senki…
Gyűjtőkamrája egy tömeg izomnak,
Melyet nehéz, kínos igára fognak.
Némán mozgó, hideg, holt gépezet,
Mit más keze irányít és vezet –
Hogy ember is, csak sóhaja
Jelenti.

A gyárban,
Vagy pinceműhely szennyes éjjelében,
Haldoklik vízen és száraz kenyéren;
A két kezéből kincsek omlanak
S maga értéktelen lim-lom, anyag –
Részére szánva rothadás,
Halál van.

A réten
Fényes sugárban megcsillan kaszája,
Tömött fejű kalász bukik le rája;
S mindenkinek terem bőven kenyér,
Belőle csak maga hiába kér –
A jóllakásról – álmodik
A télen.

A bánya…!
Élő hősök közös temetkezése,
S önként szállnak le bűs, sötét ölébe.
Nincs ott tavasz, hímes virágú nyár.
A füstölgő mécs ott a napsugár –
A börtön az, a szolgaság
Tanyája.

Az élet
Benne fogamzik meg, belőle árad,
A gyönyörnek forrása, nála támad;
Boldogságát, javát mindenkinek:
Szorgalmával lám ő teremti meg,
S neki a nyomor esküszik
Hűséget.

De majd ha,
Ki tudja honnan, egy-egy szikra pattan,
S felgyúl a rét, a gyár, a bányakatlan…
A földtekét bevilágítva ég,
Leolvad a bilincs, lehull a fék,
S a fénytől elszökik az éj
Hatalma…

    A parasztmozgalom azonban 1906-tól visszaesett, s ettől kezdve Csizmadia pályája hanyatlásnak indult. Annál inkább, mert ugyanebben az évben jelent meg Ady Új Versek-je, s ekkor kitűnt Csizmadia művészetének súlyos fogyatékosságai. Mint az előszóban említettük, az első törés pályáján 1908-ban következett be, mikor részben értetlenségből, részben féltékenységből fel akarta tartóztatni Ady diadalszekerét. A költészetben már senki se veszi komolyan. Ady és a Nyugat számára dilettáns, a hivatalos akadémizmus számára szocialista, a szocialisták szemében napról napra jobboldalibb. De 1918-ban még van annyi politikai tekintélye, hogy Károlyi kormányában államtitkár lesz. A Kommün diktatúrája pillanatában azt hiszi, itt az új lehetőség a vezérségre, és egy történelmi másodpercre, de most már nagyon is felismerhető tudatos karrierizmusból újra a forradalmár hangján szólal meg – és népbiztos lesz. A kommunista terror alatt furcsa dolog történik vele. A Milotay István és Pethő Sándor alapította Magyarság újság, – a magyar keresztény értelmiség vezető orgánuma – 1929. március 12. száma így ír Csizmadia Sándorról megjelent nekrológjában:

    „A szegény magyar Tiborc azonban nem tudott konkurálni azokkal a zsidó kollektivista néptribunokkal, akik akkor megszállották a földművelésügyi minisztériumot s mondhatni, tartózkodó és konzervatív álláspontot foglalt el azokkal a szerencsétlen földbirtokszövetkezeti kommunizálásokkal szemben, amelyeket Hamburger elvtársék derűre-borúra rögtönöztek a régi történelmi latifundiumokon. Saját vallomása szerint a Népszava hasábjairól tudta meg, hogy népbiztos lett a proletárdiktatúra kikiáltása után Kun Béláék uralma azonban még inkább öntudatosította benne régi antiszemita velleitásait, minek következtében kegyvesztett lett, sőt kispesti otthonában politikai megfigyelés alatt állott. A keresztény ellenforradalom után Csizmadia Sándor helyet foglalt az első nemzetgyűlésben, mint az orosházai kerület képviselője s egyik harcosa annak a törekvésnek, amely összeegyeztetni iparkodott a szociális mozgalmat a nemzeti gondolattal. Pályájának ez a része azonban már hanyatló korszakában érte Csizmadia Sándort: volt elvtársai azzal gyanúsították, hogy a kormány zsoldjába szegődött, s teljesen kimarták a szakszervezetekből. Az utolsó három évben két ízben érte szélütés, amihez gyógyíthatatlan nyelvrákja járult. Csizmadia Sándor inkább kitűzött céljai, semmint elért eredményei alapján méltánylást érdemlő figurája a magyarországi szocialista mozgalomnak. Mély és jó ösztöneit, tiszta paraszti eszét gyakran elhomályosították az idegen szuggesztiók, de azután különböző tévelygései mindig vissza vitték annak a nagy igazságnak a megérzéséhez, hogy a szocialista fejlődés nem állhat ellentétben a nemzeti gondolattal”. Pár évvel előtte előtte így vall önmagáról: „Egy körutazást csináltam. Nem voltam író, mikor elindultam, s újra nem vagyok író most sem ...; Most arra vagyok kíváncsi, hol leszek, majd megint csősz! A régi gazdám már meghalt.” 1929. március 3-án hunyt el, öngyilkos lett. Az „Ujság” című liberális orgánum nekrológjában, 1929. március 13-án így irt: „Népszerűségének volt még egy titka: a származása. Amit a tizenhat éves suhanc bajnak, talán szerencsétlenségnek érzett, az hozza meg később a szerencséjét. A parasztra, a dohánycsőszre úgy néztek az emberek, mint valami rendkívüli jelenségre. Egy paraszt, aki verseket ír! Egy paraszt, akinek Írásait kinyomatják és könyvesboltokban árusítják! Előkelő polgári szalonokba invitálták őt teára, vacsorára és a nyers szag, amely a költő durva vászoningéből kiáradt, kellemesebb és keresettebb volt a legfinomabb parfümök illatánál. Divatba jött és egészséges ösztöne megérezte, hogy ez az ő ideje, amelyet nem szabad kiaknázatlanul elszalasztani.” Halálhírére a baloldali médiumok, mint az Ellenőr, Korunk, Népszava, Szocializmus, hol lesajnáló, hol gúnyolódó sorokban emlékezik meg „dezertőr” fiáról.

     

    Források:
Arcanum, A Magyar Irodalom Története,Ellenőr, Huszadik Század, Korunk, Magyarság, MEK, Népszava, Szocializmus, Ujság, Vasárnapi Ujság

összeállította – cspb –

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf