Arany László: Hunok harca

Sietős munkája lehet a világnak,
Mindenki farag-fúr, kalapál, fut-fárad;
Sürg-forog az ember az egész föld színén,
Éhes tömegekben ide-oda árad;
Csak te, jó magyarom, te maradsz a régi,
Bomolhat a világ, oda sem nézsz néki,
Ha veszély nincs rajtad, ha tatár nem kerget,
Bizony a gyors tettvágy most sem igen sürget,
Verseny heve nem bánt, szorgalom nem sarkal,
Mit bánod, akárki akárhova nyargal;
Sőt nyugalmadban azt sem veszed észre,
Mily fenevad tör rád s tép szétezer ízre,
Hogy rohan ellened félelmes erővel
Hős Eduard Kattner, vitéz Franz von Lőher:
Hogy feni rád körmét, mily gonoszat forral,
Hogy ijesztget szörnyen berzengetett tollal
S hirdeti, fölszállván a kakasülőre:
«Haldoklik a magyar, mienk lesz a bőre.»

De nem úgy, hős urak, még nem olyan fönnyen!
Az ily irtó harc nem megy olyan könnyen.
Bár ontana tintát Lech-etek és Pree-tek,
Százszor keserűbbé sűrűlne epétek,
Bár mint stymphalidák tollainak szála,
Valahány tollatok, csupa nyíllá válna,
S vaskos csata-ménné vessző-paripátok:
Ti ugyan nyugtunkból föl se zavarnátok.

Fogarasi Sámuel: Marosvásárhelyi professzor az emlékezés tükrében

– Kovásznai Sándor –

Ez a Kovásznai volt a kakasdi, azután fintaházi papnak fia. Deákkorában a csak előbb említett nagy Lázár János Imre nevű fiának volt tanítója, mely úrfi nagy reménységű ifjú korában meghalt. Ezen gróf patriciuma által tétetett Kovásznai marosvásárhelyi professzornak, mely statiót kívánta volna elérni Medicinae Doctor Mátyus István, de el nem érhetvén, nem is voltak egymásnak soha jó emberei.

    Kovásznai nőtelen életet élt, durva, darabos ember volt, és szatirikus, de nagy orator, nagy poéta, kivált deákul. Az asszonyokat sokat bosszantotta. Azt az anekdotát beszélik róla, hogy udvari tanító korában a grófné vastag vászonból csináltatván neki lábravalót, azt az ingen kívül kötötte, melyért midőn megkérdeztetett volt, azt felelete: Hadd lássék az őnagysága gráciája.

Szentgáli János 48-as honvédfőhadnagy, piarista tanár

A díszes katonai rangot a ráczok elleni hadjáratban nyerte vitézségéért. 1849-ben, mint honvédgyalogos főhadnagy, agg édes anyját és testvérbátyját volt látogatni Kékkőn. — A víg kedélyű szellemes fiatal tanár és honvéd főhadnagy oly szívre hatóan beszélte el a társaságnak katonai élményeit, hogy többen fölcsaptak neki kísérőül a haza védelmére. Theőke Vilmos fiatal Zemplén megyei birtokos huszár lett; Fekete Jenő, a férfiszépség mintája, pedig baka a javából. Pár hét múlva mind a kettőt jobb láb nélkül vitték haza.

Bárd Miklós: Vajúdsz sötétség…

Vajúdsz sötétség! … Mindhiába,
A vemhed nem a nap leánya,
Nem így közelg, kit várva várnak,
Nem így szülik az új világot,
Bősz víziók közt vérbe fúlván…
Fekszel, - feletted hulla hullán,
S a hullahegynek tetejében
Nagy lángvarangyként hízva véren
Ül a lidérc… Vajúdsz sötétség,
Méhed nem érte nap közelség,
Bé nem telék olvadt arannyal,
Világra nem így jő a hajnal,
Bűnök születnek így, meg átkok,
Nem új világok.

1920. január

Lampérth Géza: Hazám képe

Szegény hazám, nézve képed,
Mint gyehennák tüze éget
S vijjogó keselyűképp
Szívem tépi ez a kép
(Nem ez, jaj nem, amit vártunk):
- Bár nincs másunk, van sok pártunk
Minden pártnak jobb s bal szárnya
Minden pártnak jobb s bal szárnya.
Ennyi szárnyon
- Aggva látom –
Ha még most sem térünk észre:
Szent egycélú repülésre –
Egyszer majd csak oda szállunk,
Honnan vissza nem találunk,
A „nemismert tartomány”-ba…
Hol megtörik mindőnk szárnya.
Honnan – még szent csodaképp –
Nem tért vissza soha nép…

1920

Szalay Mihály: Elvégeztetett

Felhajtanak tehát a Golgotára;
Dacoltunk, buktunk, nincsen irgalom.
Megyünk; nem állunk sírva, tétovázva,
Bár fáj a lelkünk s lázadoz nagyon.

Júdások adtak ellenség kezére,
Pilátusok szabtak törvényt reánk.
Vádlottnak így mi volna más a bére,
Mint ami sorsra, íme, mink jutánk?!

Jól van… megyünk – fejünk némán lehajtva,
Végig kínlódjuk hát a Golgotát…
Felváltja még, hitünk csak ezt sugallja,
Húsvéti fény Nagypéntek alkonyát!

1920. február

Kosztolányi Dezső: A magyar romokon

Jaj, merre menjek?
Jaj, merre nézzek?
Jaj, mit rebegjek?
Jaj, mit hazudjak?

Jaj, tán loholjak?
Jaj, tán feküdjek?
Jaj, mért akarjak?
Jaj, mért pihenjek?

Jaj, régi kertünk?
Jaj, versek álma?
Jaj, drága fajtám?
Jaj, bús vidékem?

Jaj, hogy sziszegjek?
Jaj, hogy üvöltsek?
Jaj, hogy kígyózzak?
Jaj, hogy harapjak?

Jaj, hol az arcom?
Jaj, hol a múltam?
Jaj, hol az ágyam?
Jaj, hol a sírom?

1919. szeptember

Palotta /Emhecht/ Miklós: Nem, nem, soha!...

– Trianon 40 éves fordulójára –

Egy dús évezrednek szent, tiszta egysége
törött széjjel sikoltva torz darabokra,
amikor – ezelőtt negyven éve –
Trianonnak zord „ítélőszéke”
az éhes és irigy szomszédoknak dobta
bús magyar lelkek millióit…

Azóta, túl-túl a csonka határokon
testvéreinknek sorsa kétszer-mostoha.
Kétszeres tort ül rajtuk a Rémuralom,
amely könyörtelen, s véresen ostoba…
- De a bilincsbevert Otthon – Rátok gondol.
Felétek zúg ki nem mondható sóhaja
a titokban megkondított harangokból:
- Nem, nem mondunk le Rólatok! Nem, nem, soha!

Forrong a világ, s tán erők alkudoznak
- a Történelemnek elnyűtt, rossz színpadán –
sorsáról reménykedő raboknak,
akik szabadságról álmodoztak
a zsenge remények legyilkolt hajnalán;
- egyedül, szörnyen elhagyatva…

- Egyszer csak biztosan eljön majd az óra
és mi, szétszórt magyarok keserű népe,
elindulhatunk a Nagy Találkozóra,
haza…! a Kárpátok fájdalmas ölébe;
és addig harcolunk, amíg visszatérnek
hozzánk hegyek, folyók és városok sora…
- De a világ tág lelkiismeretének
kiáltjuk addig szüntelen: Nem, nem, soha…!

1960

Berda József: Rémuralom: 1944

Borzalmas idők tanúi vagyunk, barátom:
szemeink előtt üli orgiáját az aljasság,
ugyannyira, hogy már-már azt kell hinnünk,
nem az Isten, bolondok kezében van a sorsunk csupán!
S mit tehetsz mindez ellen? Átkozhatsz-káromkodhatsz csak,
hogy úgy verje az ég minden fergetege ezt a fertelmes
világot: fagyjon meg minden gabonája, minden szál
gyümölcsfa s pusztítson el a dögvész valamennyi
állati lényt, melynek ehető húsa van még!
Mert nem étel-ital, csak korbács kell e kerge népességnek,
mely annyira megfeledkezett magáról, hogy nem is
tudja már; mi az emberség, holott ezért jött volna
a világra, mint Isten képmására alkotott felsőbb
teremtmény s nem azért, amint a példa mutatja:
enmagának is gonosztevője legyen, megbélyegezvén
ezzel a születés kegyelmét s a kort, melyről
csak szégyenkezve beszélhet majd
a kései utód!

Takáts Gyula: Magyarok

Vidám hegedű szól a fák alatt,
    és hallgatja a sok legény.
Arcukat jóságosra keni át
    a csendes vasárnapi fény.

Tanyák, lovak és apró gyermekek
    forognak bús szemük előtt,
s a gépek oldalán ragyogni látják
    a messzi, csordás legelőt.

Bent bőg a rádió, s a bamba drót
    parancsra vár, míg idekint
édes, dohányos álmokat pödörnek,
    feledve minden földi kínt.

Így füstölögnek, ekképpen mulatnak
    a feszes szolgálat alatt,
Idézgetvén a lányok derekát
    s a trágyagőzös falvakat.

Az erdők, fák s a vakoló-homok
    siratja jó, dolgos kezük,
amint a szántón hajrázva rohan
    szép barnaképű ezredük.

T u r c h a n y i István: Magyar katonák

Kiknek mely álma meg a jeltelen
Sir melyen is a drága hont vigyázza:
Holt hőseink ti, magyar katonák,
Most ünnepel egy nemzet büszke gyásza.
Feletek hódol zászlók erdeje,
Nektek tiszteleg az elő nemzedék,
Tinektek nyílik mindenik virág,
Tirátok szórja fényét most az ég.
Nektek szent ősök hagytak örökül
A büszke kardot s a zöldező babért
S hogy szent juss, édes áldozat legyen
Vérrel áldozni es halni a honért.
Ti a halálnak jégszemébe is
Kevély ősdaccal, dalolva néztetek
S oly könnyen, mintha virág volna csak,
Áldoztatok fel szép ifjú éltetek.
Holt hőseink ti, magyar katonák,
Tinektek hódol most zászló es a kard,
O, fogadjatok el e hódolást
S a sir melyen is védjétek a magyart...

Bárd Oszkár: Schubert

A dalok „szelíd” s „kedves” fejedelme
– a hatszáz dalban nem nyert soha írt:
a dalok „szelíd” s „kedves” fejedelme
– szegény, H-moll szimfóniát is írt!

Ki ennyit ad és oly örök lázzal,
nem mennyországot hordoz bent: pokolt;
Schubert utolszor nem a cimborákhoz:
a halott Haydnhoz zarándokolt.

A gyámoltalan segédtanítócska
csak halk dalos, nem rettentő vezér,
de csöndben, lágyan, íme, mégis, mégis,
a legnagyobbhoz: Beethovenhez ér.

A dalok „szelíd” s „kedves” fejedelme
mögött a poklot érzem és lesem,
azét, aki a végtelenbe árván
hanyatlott le harmincegy évesen.

Berzsenyi Dániel: Ajánlás

Mint a világnak hajdani díszei,
Csendes meződben rejtsd el éltedet,
Hogy ott magadnak s nemzetednek
Élj Eratód arany édenében.

Kazinczy! S merész aetheri szárnyakon
Felleng elméd Hella dicső egén,
A dithyrambok lángkörében
S a Kegyek életadó virányin.

Plátói nyelved s lelked idézte is
Hozzánk az ép íz szebb geniussait;
Nyleved mosolygó Gráciája
Önti belénk Helikon malasztját,

Pólyádba’ paeán rengete tégedet!
Már ott tapodtál sok buta undokot,
Melyek zavarták Pindusunknak
Szent ereit s ege tiszta fényét.

Jánosi Gusztáv: Zrínyi Ilona búcsúja

Szabad vagyok hát, szabad igazán?
Öledre szállok újra szép hazám.
Látom immár lobogni fátyolod…
Oh jaj! Te nagy halottad gyászolod!
El, el… Ne lássam halvány képedet…
Hazám, Isten veled!

Búsan köszönt a büszke várorom,
Mely v íni látta karom egykoron
És a mező, hol vívták a csatát…
Vér és mező most némán is kiált:
El, el, e föld nincs többe helyed,
Hazám, Isten veled!

Fülembe zeng az ágyúk hangja még;
Miként ha újra harczajt hallanék:
A harci mén békétlenül nyerít,
Már hallom a csatázók fegyverit…
Oh jaj! Ne ámíts, csalfa képzelet.
Hazám, Isten veled!

Élhetnék még itt talán boldogon,
Fény, dicssugár övezné homlokom,
A múlt emléke fényt vetne reám…
Mit ér? A sugár, melyről álmodám,
Borult egedről, ha rám nem nevet. –
Hazám, Isten veled!

Kisfaludy Károly: Harcok után

Kétes harcok után az az ember fő nyeresége,
Hogy szűk léte körén tűrni s felejtni tanul.

Márai Sándor: Napló

Ismerősök, újságok és falragaszok figyelmeztetik a berlini embert minden nappal, hogy jó lesz ablakkal-ajtóval vigyázni, mert a betörők behozták az éji nyolcórás munkaidőt. Berlinben ez utóbbi időben úgy lopnak, mint sehol a világon, valóságos iparág lett már ez az erőszakos tevékenység, német alapossággal fúrják meg éjről éjre a hotelek szobaajtóit, magánlakások kapuit, bankok trezorjait. Itt lopnak, mert itt valószínűleg még érdemes és van mit; s gondos előrelátással az utóbbi hetekben kezdtek ilyen szertelen kedvvel lopni, mert közeleg a tél, és hideg szél jár a fák közt. Tudja az ég, miért lopnak most egyszerre olyan sokat Berlinben? Talán újságban olvasták a betörők a nagy valuta-hausse-t s eltanulták a Bleichröderektől.
Egészen mulatságos dolgokat mívelnek. A minap éjjel a Potsdamen Platzon, Berlin legforgalmasabb terén, hol éjjel-nappal emberek és járművek tolonganak, az ottani Fürstenhof Hotel első emeletére kúszott föl a házfalon egy szorgalmas ember, belépett egy nyitott ablakon, nagy iramot vett, és végiglopott egy markolással négy szobát. Ezt már mégsem hinné az ember. De hogy itt az utcámban is akad érdeklődő, aki a szomszédos ház magasföldszintjének egyik nyitott ablakán beérdeklődött!

Petőfi Sándor: Jókai Mórhoz

Miért szeretsz te engemet,
Kit annyian gyűlölnek?
S én, aki annyit gyűlölök,
Téged miért szeretlek?
Szeretlek téged, oh barátom…
Nem, nem barátom… Megbocsáss,
Hogy e gúnynévvel illetélek;
Mert a jelenkor gyermekének
E szó „barát” csak gúnyolás.

Percenként jobban-jobban el-
Sötétül láthatárom;
De én éltemnek éjjelét
Nem rettegem, sőt várom.
Hisz annál fényesebb a csillag,
Minél sötétb az éjszaka.
Tudom, mert a szív mondja nékem:
Te léssz sötét, kietlen éjem
Hamvadhatatlan csillaga.

Nem hiszek én már senkinek,
Nincs senkiben bizalmam,
Mert éltemben sokszor, ah,
Oly sokszor megcsalattam.
Bizalmam várát fölgyújtották,
Ledöntötték ez emberek;
Romjai között egy ép oszlop van:
Te állsz ott… csak te… magadban…
Téged le nem dönthettenek.

Reményik Sándor: A fordító

– Károli Gáspár emlékezetének –

Alkotni könnyebb: a szellem szabad,
A képzelet csaponghat szerteszét,
Belekaphat a felhők üstökébe,
Felszánthatja a tenger fenekét,
Virágmaggal eget-földet bevethet,
Törvénnyé teheti a játszi kedvet,
Zászlóvá a szeszélyt, mely lengve lázad,
S vakmerőn méri Istenhez magát…
Az alkotás, jaj, kísértetbe is visz.
A fordítás, a fordítás – alázat.
Fordítani annyit tesz, mint meghajolni,
Fordítani annyit tesz, mint kötve lenni,
Valaki mást, nagyobbat átkarolva,
Félig őt vinni, félig vele menni.

Az, kinek szellemét ma körülálljuk,
A Legnagyobbnak fordítója volt,
A Kijelentés ős-betűire
Alázatos nagy gonddal ráhajolt. –
Látom: előtte türelem-szövétnek,
Körül a munka nehéz árnyai:
Az Igének keres magyar igéket.

Sajó Sándor: Ragyog a csillag fönt az égen…

Füvellő róna közepében
Hever a pásztor s andalog;
Halk nyári éjben csodaszépen
Ragyognak fönt a csillagok.

Hever a pásztor s nézi, nézi
A fényességes nagy eget,
Lelkét egy nagy kérdés igézi:
Az a sok csillag mi lehet…

Hevert itt sok más pásztor is már,
Sok ezredévvel ezelőtt,
És kérdezték ezt máskor is már
Együgyű lelkek s bölcselők.

- Ragyog a csillag fönt az égen
S az ember nézi itt alant;
Így nézte, nem is oly régen,
Világ nagy bölcs, ama Kant; -

Megittasult a ragyogástól,
Mit Isten keze égre szőtt, -
S nem tudott többet, mint a pásztor
Sok ezredévvel ezelőtt…

1930

Sajó Sándor: Bessenyei szeretője

Bécsi burgban, fényes padlón
Gyönyörűség körbe járni,
Fényes körben, árnyas szögben
Édes szóra legényt várni;
Jön a legény, szép fenyőszál,
Száz pillantás lesi, várja,
Égszínű szem szelíd kékje,
Fekete szem éjszakája.

Szép levente, szeme mély tűz,
Maga mintha acél volna;
Hajlik erre, hajlik arra,
Rózsaszálra, liliomra;
Szeme mély tűz – olykor-olykor
Felhő lebben homlokáról,
Ide szálló halk borongás
Messze-messze Tiszatájról.

Bessenyei szép gárdista,
Erre térül, arra fordul,
El is tűnik, búcsút sem vesz
Rózsaszáltul, liliomtul,
Haragszik a legszebb asszony,
Búskodik is eltűnődve;
Meg kell tudnom ki lehet a
Bessenyei szeretője!

vitéz Somogyvári Gyula: Egyszer majd eljön

Tudom, hogy eljön Napkeletről
valami bátyánk vagy öcsénk,
ki ott maradt el réges régen
egy víz partján, vagy hegy tövén.

Tudom: nem sejtjük, mikor indul,
viharként jön vagy lépeget,
orkán lesz-é vagy nyári szellő,
port kerget csak, vagy népeke?

De eljön messze Napkeletről
s egyszer csak ott áll a hegyen,
Uzsok fölött vagy vén Vereckén
s egy pillanatra megpihen.

Végiglát majd a Tisza-tájon
s megnézi: hogy él a magyar?
S felgerjed benne mind a vércsepp,
ha eljut hozzá csak egy jaj.

Haraggá válik szent nyugalma
s ezer babona szabadu
és jaj lesz akkor! – Az Óceánig
minden kacaj hörgésbe fúl.

Igen: eljön majd Napkeletről
– s ítélet lesz mindegyik lépte –
valami bátyánk vagy öcsénk.
…S új világ nő a vén helyébe…

Paxy Anna levele – férjének Révay Ferencnek

    Révay Ferenc korának ismert törekvő hőse, nádori helytartó, nádorhelyettes, majd a király és a rendek megbízottja.

    1549. november 30.

    Szolgálatomnak utána szerelmes uramnak kívánnám tekegyelmednek minden jó egészégét hallanom. Ím a tekegyelmed akarata elküldöttem a társzekereket, ím három szalonnát küldöttem rajta, s egylukna1 borsót, árpakását, pohánkakását, negyven túrót, két fazék vajat, ha szerével költi, többet ér Kegyelmed vele félesztendőnél. A halért mindenfelé érte voltak, mind Povosára, Árva vármegyébe mind elküldöttem, de nem lelének, hanem Beniczky vett volt egy galócát magának, s míg én érte küldék, addig füstre tette volt. Azért ím odaküldtem Kendnek száz pisztrángot, nyolc lepényhalat, öt galócát, osztán Kendnek valami faolajt kellene hozni, mert nincsen faolajunk.
    Tekegyelmed írta vala, hogy én Kegyelmedet Blatnyicán várnám. Inkább Kegyelmed ugyan ide haza jöjjen, osztán ha Isten Kegyelmedet meghozza, megmondom Kegyelmednek az okát. Az Putnoki adta borokért Liskát küldém s elhozatom. Ím Szakách Mártonnét kiküldöttem, de bizony nem örömest küldöm vala ki, mert ha menyegzőnk leszen, vagy vendégünk, a Márton igen szűkös szolga vala. Más az, hogy immár sokkal több tékozlás leszen, mert az asszonynak sok felestekemet, uzsonnát kell adni a sok jámbornak. Osztán Kegyelmed hozna Pankónak valami subicának2 való posztót, stannétot3 vagy mit.
    Erek Isten tartsa minden jóval Kegyelmedet, és hozza jó egészségben haza.
    Datum Sklabinya szombaton, szent András napján, anno domini 1549.

Paxy Anna nagyságos
Révay Ferencné

/1/ véka
/2/ subácska, kis mente
/3/ kelme

Féja Géza: Az erdélyi emlékirat

A XVII. század második felében s a XVIII. század elején az emlékirat éppenolyan összefoglaló műfaj, mint a XVI. században a protestáns prédikáció: mindkettőbe a legtöbb fért bele az életből, s amint Bornemissza Péter prédikációinak burkából a novella feslett ki, az erdélyi emlékiratokban ott csírázik a magyar regény, de jó ideig, Kemény Zsigmondig, nem akadt merész író, aki az emlékiratok belső alkatából s anyagából megteremtette volna természetes, eredeti regényünket.

    Az emlékirat egyéni állásfoglalás az élettel szemben, tehát széppróza; az emlékíró nem tudományos történelmi módszerrel írja könyvét, hanem közvetlen, személyes élményeiből igyekszik művet teremteni. Némelyik emlékíró alkotóegyéniségét csak stílusának jóízén érezzük (Kemény János), de Apor Pétert, Bethlen Miklóst, Bethlen Katát és Cserei Mihályt eredeti szépprózaírónak tekinthetjük.

    Az erdélyi emlékiratok közül Apor Péteré, a „Metamorphosis Transylvaniae” 1736-ban jelent meg, de a XVII. század Erdélyének életéről szól, s mélyebbre is megy, ő tárja fel a legősibb életréteget. Apor a patriarkális rendi társadalom süllyedését, s a régi magyar életforma vesztét siratja. Nem a természetes fejlődés feszítette szét a régi életformát, hanem Erdély önállóságának pusztulása után a „közel-nyugatról” (Bécsből) érkező idegen hatás, mely korszerű újítás helyett inkább pusztított és torzított.

Lükő Gábor: Székely házak

I. Kisbacon, Benedek Bálint Róza háza. 1. konyha, benne: 7. pestalja (lásd a 6. tűzhelyrajzot). 2. nagy ház. A ház fából épült, tapasztott, meszelt. Előtte tornác. A ház mögött kert. Benne 6. kemence kémény nélkül, szín alatt (5. tűzhelytípus); 8. tyúkpajta; 9. törökbúzakas; 10. szalma; 12. istálló (tapasztott, meszelt falú); 13. a csűr csűrnek maradt oldala.

II. Sepsiszentkirály. 1. konyha; 2. nagy ház (benne volt a pest.). Ez az épület pincézett kőház, cserepes, laposabb tetejű, mint a zsindelyes faházak. Szemben vele a sütő 3., benne 6. kemence (lásd a 2. tűzhelyképet). Vele egy tető alatt a konyha 4., melyben ma nincs tűzhely s kamra 5–5. Az istálló itt nem a csűrben, hanem külön 12. van és mellette a nyílt színalja gazdasági szerszámoknak. (14. kutya).

III. Kisbacon, özv. Benedek Józsefné háza. Faépület. I. típusú telken. A konyhán pest (1), melyet a nagy házból (3) hurcoltak ki a kemence nyílása régi helyére. A kemence (2) szín alatt, a ház mögött (5. típusú). Régen a pincében (5) volt a 4. helyen. (Ma „kőpincének” mondják, t. i. a pince nevet). A pince földje a szobáéval irányos. Répát, pityókát s tb. tartanak benne. (6) kamra. Ebben csak szalonnát s disznólábat tartanak.

IV. Szárazajta, Ince Julianna házában. Kemence a nagy házban, szádja a konyhában, kémény alatt melynek jobb sarkában üsthorog, baloldalán katlan. A ház fából épült csak a tűzhely kő benne.

Mikszáth Kálmán: Csicsóvár

Negyedik Béla király megbetegedett. Doktorok, javasasszonyok, kuruzslók jártak messze földről az udvarába, hogy meggyógyítsák. De nem találkozott senki.

    Midőn aggódó arccal tanakodának a beteg király ágya előtt, egyszerre belép egy idegen ősz ember, s így szól, könyökével lökve szét a kuruzslókat.

    - Ejh, mit beszélnek itt össze-vissza! Egy király nem közönséges ember. Egy király mástól gyógyul meg és mástól rabszolga.

    - Talán tudod öreg, mitől gyógyul meg a király? kérdé a nádorispán tőle.

    - Tudom bizony. Azért jöttem ide, hogy megmondjam. Nem kell a királynak semmi, csak az, hogy hét napig viselje annak az embernek az ingét aki a birodalmában a legboldogabb.

    Megörültek ennek a tanácsnak a körülállók, mert legalább reményt nyújtott. Nosza, elő kell hát keresni az ország legboldogabb emberét.

    Csakhogy hol találják azt meg? Puhatolóztak nagy uradalmak, várak tulajdonosainál, fényes méltóságok viselőinél, de mindeniknek volt még valami olyan el nem ért kívánsága, hogy nem nevezhette magát a legboldogabb embernek.

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [XVI. befejező rész]

Isten hozott e szent helyre

1. Isten hozott e szent helyre, ájtatos buzgó hívek,
Hol az édes jó Szűzanya örömmel vár titeket.
Szűz Mária, egek gyöngye, add áldásod híveidre,
Drágalátos kezeiddel ölelj minket szívedre.

2. Itt a pócsi szép templomban osztja dúsan áldását,
Kinek szíve igaz, s tiszta, meghallgatja fohászát.

3. Vedd kedvesen égi anyánk ezen búcsújárásunk,
Melyet most e szent helyeden néked itt felajánlunk.

Minden vers végén: Szűz Mária, egek gyöngye, add áldásod híveidre, / Drágalátos kezeiddel ölelj minket szívedre.

Volly István gyűjtése

Kemenes Ferenc: A magyarok Nagyasszonyához

Tied, Tied e hon, óh Isten anyja,
Tied e hon nyolcszázad óta:
Békében és a harcok viharában
Kezed árnyéka védte, óvta:
Ez az árnyék van életébe szőve,
Miképp a szívbe az örök remény…
Áldd meg hazánkat, áldd meg óh Nagyasszony!
Midőn vigad a béke ünnepén.

Tied, Tied e nemzet szívverése,
Nemed imádság itt e honban;
Ah! mert tied az érdem, hogy magyar van
S hogy a magyar e földön honn van:
Neked köszönjük, hogy el nem temették
A vérözönbe roskadó romok…
Védd meg hazánkat, védd meg áldott szent Szűz!
Ha lángszekéren a vész felrobog.

Te vagy, Te vagy e nemzet édes anyja,
Te hintesz fényt bús homlokára:
A szeretettől reszket, ég fölötte
Anya-szemed arany sugára;
S majd szent örömmel, majd rettegve nézed,
Midőn kezében egy-egy munka ég…
Áldd meg hazánkat, áldd meg Boldogasszony!
Hogy kedvét lelje benn’ a föld s az ég.

Te vagy az ének e hős nemezt ajkán,
Te vagy, Te, égi védő őre:
A szellem, eszme harciban magasztos
Nevedet zengve mén előre;
A tettekre gyúlva, sürgő nemzetekkel
A koszorúért szent versenyre kel…
Áldd meg hazánkat felséges Királynénk!
Hogy a dicső bért néped nyerje el.

Óh, annyit küzde e nép a jövőért!
Vérfergeteg volt ifjú élete:
A harcmezőkön és a párttusákban
Minden nyomán új gyász, baj érte;
Miért a múltban annyi szív szakadt meg,
És e hon annyit vérzett, szenvedett…
Áldd meg szerelmünk, szűz Anyánk! virágzó,
Boldog jövővel e hű nemzetet.

Mindenható kéz jegyzi utainkat…
Minden népnek van küldetése;
Történetébe a magyar egyet már
Hős fegyverével rég bevése;
De ím, e kéz most újra int s a nemzet
Új küldetésben jár és küzd, halad…
Áldd meg hazánkat, áldd meg óh reményünk!
Hogy légyen e nép nagy, dicső, szabad.

Szász Gerő: Az ó és új testamentum

Rég forgatlak drága könyvem.
Nézlek, látlak, sejtlek, értlek;
S véges elmém úgy megdöbben:
Ah, mert Istent lát a lélek! –
Törekszem az igazságra;
Szemem áttört már a borun:
Im, előttem fel van tárva
Az ó és új testamentum.

Egy világ ez, bűvös, nagy, szent:
Midőn Isten járt e földön;
Az igazság előtte ment
S csipkebokor mondta, hogy jön. –
Manna szállott le a völgybe,
Hogy egy nagy nép el ne vesszen;
És hogy a szomj meg ne ölje,
Forrás támadt sziklán, hegyen.

Majd galamb szállt le a földre:
Jelentvén az Isten-embert;
S mikint meg volt jövendölve,
A rút halál porban hevert; –
Föltámadtak a halottak;
Balzsamot nyert a ki beteg;
És kik addig árvák voltak,
Az Istenben atyát nyertek.

…Megállj, megállj! Ők nem tudták…
A nép kicsiny volt és törpe:
Gyűlölte az Istent, urát,
S oltárait összetörte. –
Jeremiás siralmai,
S Jób keserve, bús panasza
Nem volt elég kiáltani:
Júda, Júda szállj magadba!

Ott próféták jövendöltek,
Apostolok szólottak itt:
S martyrságra adta őket
A nép, a mely vakságban hitt; –
Bölcsek voltak, költők éltek,
Kiknek szava méz és harmat;
Adtak minden jót a népnek:
De lánc kellett és nem a kard.

Szerémi Illyés: Cantio pulchra

Emléközzél meg te gyarló ember az te Istenedről,
Hálaadatlan te soha ne légy az ő jóvoltáról.

Lám az madarak mely igen reggel énekölni kezdnek,
Az mire őket Isten teremté, el ne mfeledköznek.

Te penig ember így teremtettél s ő szent képére,
Te benned vagyon az ő szájából kiengesztött lélek.

Megékesített téged az Isten nyelved szólásával,
És fölépített téged az Isten lelki bölcsességgel.

Ne tedd tunyává az te elmédet, dicsérd Istenedet,
Az imádsággal meg ne kéméljed soha te elmédet.

Az filemile lám meg nem fárad soha szólásában,
Mint Isten hatta, igazán eljár mindenkor dolgában.

Még éjfélkorban hozzája serken az szép énekléshöz,
Keresztyén ember! tennen magadat te is szabjad ehhöz.

Ady Endre: Vízkereszt

Feltűnő vendég a fényes csillag a pusztában, szokatlanul fényesebb a többinél. S menének utána a három királyok, és eljutának Názáretbe, holott imádták a kisdedet, aki megszületett, hogy megváltsa az emberiséget. A napkeleti bölcsek igazán bölcsek valának, mert nem nézték azt, hogy ők istállóban vannak, hanem térdre borultak a szalmára; mert megérték, hogy az istállóban is születhetik nagy ember, olyan, hogy nagyobb lett mindnyájuknál. S nem átallották tisztes koruk dacára leborulni a gyermek előtt, mert tudták, hogy a gyermekkor nemcsak szeretetre, de tiszteletre is méltó, mivel nem lehetett tudni, hogy hát mi lakozik a gyermekben… A napkeleti három bölcs fejedelem emlékét nagy fénnyel üli meg ma a katolikus egyház.

Szabadság 1900. január 6.