Csordás Nagy Dezső: Néni

Egyszerre csak előmbe lépett.
(Valahol kint él egy tanyán
s olyan volt éppen, mint anyám.)

Ismerem jól én ezt az arcot!
(Körül városi úri nép
s ő csendesen szívembe lép.)

Ismerem jól én ezt a fajtát!
(S a századok letűnt ölén
az ősök arca tűnt elém.)

Ezekért mindent latba vetni!
Mindent!... és lehajtom fejem:
úgy segíts engem, Istenem!

1944

Gyökössy Endre: Imádkozom

Szeretlek!… Jobban, mint az Istent,
Pedig hitem tisztán lobog!
S azt is tudom, hogy mindhiába –
Télen nem nyithat nyár virága,
S mi sem lehetünk boldogok!

Szebb vagy a legszebb angyalnál is,
S hogy én így megszerettelek,
Üdvöm romján megtörten érzem,
Bűnös vagyok s a bűnhődésem,
Hogy nem szakíthatok veled!

Szemem hazug, mert könnye nincsen,
Szívem meg majdhogy szétszakad.
Lemondás él egy percre bennem.
– De nem! kivívlak Isten ellen!
Azt zúgja rá az indulat.

Imádkozom, hogy hívj magadhoz!
Imádkozom, hogy rám se nézz!
Imádkozom, hogy Isten áldjon!
Imádkozom, hogy boldogságom
Legyen a rád mért szenvedés!

Mi lesz velem? Mit bánom én most!
Mi lesz veled? Mit kérdeném!
Csak azt tudom, hogy úgy szeretlek,
Amint a férfi lányt szerethet,
S te nem lehetsz, nem, az enyém!

Harsányi Lajos: A hűség dicsérete

Ha fölmegyek a mennybe,
Hol minden röpke, könnyed,
Kezembe ád az Isten
Egy roppant képeskönyvet.

Mohón forgatni kezdem,
Szemem köve kigyullad,
Képekben látom benn a
Jelent, jövőt s a múltat.

Legtündöklőbben áll benn
A szent apostol: János,
Bíborban és aranyban,
Keretje is virágos.

– Mért ő a legszebb? – kérdem.
S az Úr – simítva orcám –
Azt mondja: – Mivel ő volt
Halálomig hű hozzám.

Nagy Méda: Himnusz a nyárban

A falu porosan ásít messze mögöttünk,
itt már a mező kacag és hajlik a fű,
a szöcskék raja ijedten dobja magát a levegőbe,
amint sietve tova megyünk, s felénk kínálja magát
és illatát a menta és vad rezeda.
Rugalmas tenyeremben kicsi kéz simul bizakodva,
oly félelmes, nagy erre kint a láthatár!
és mennyi csoda: lepke, bogár, sás és virág
és mennyi csiga!... ugye szedhetek, anyám?
Már messziről hangzik nevetése,
… mintha peregnének apró gyöngyszemek…
és vele nevet a nap, az ég, a rét,
s édes nyári örömmel vele nevetek én.
Szín, hang, illat szeretnék lenni most, lobogó fény az égen,
ezer alakban élni! ó, hogy oszthatnám szét magam?
Madár ha lehetnék, apró énekes, hogy dallá érne
minden szavam, mely az ajkamról leszakad.
Jó volna lombos fává nőni, hogy árnyékos testem
hűs menedéket adna, s gyümölcsöt annak, aki szomjas.
A földbe énem belelüktetni szeretném,
nem arannyá, érccé, drágakővé válva,
lennék csak só, egyszerű, fehér, de ízes,
mely jobbá tenné az emberek falatját, ha megfárad a testük.
Tűz, víz szeretnék lenni, enyhe szellő, tiszta levegő,
de legjobban mégis eggyé válni veled, felhő,
hogy közelebb kerülhetnék hozzád: Istenem!

1933

Czipott György: Magyar…

emlékezz 2006-ra

lefojthatlanul
rádbugyog pöce.
napok része már,
látod. és érted
e vészt, pusztulást –
vajh fölismered
vagy csak tördeled
jól mosott kezed?

nincsen mód várni
s nincs halasztani,
élet most tiéd
s mind hatalmai,
ma kell józanság,
ma kell cselekvés.
kenyérszegéstől
csorbul konyhakés –

megsokasulnak
jósjelek köréd.
mert félrenézel.
bárha értenéd,
ha semmit teszel,
az lesz eljövő.
minden szakad és
romlik kőre kő.

szozattovabbacikkhez

Erdélyi József: Keresztút

A falu végétől az út,
öreg cseresznyefák között,
folyik tovább, egyenesen,
mint aki elment, megszökött,
kimenekült a faluból,
s megy, megy, faluról-falura,
városról-városra, tovább,
mindegy meddig s honnan-hova…
Az árok füves tetején,
egy vén cseresznyefa alatt,
álldogált egy nagyocskalány;
mert melegen sütött a Nap, –
a virágzó cseresznyefa
ráhajló ágai alatt,
ott állt némán a keresztútnál,
rajta égszínkék új ruha…
Készült talán, vagy csak úgy vágyott,
valahová a faluba;
vagy várt valakit, valamit tán,
nem tudva kit-mit az a lány,
mint valami találós kérdés,
megfejtőre váró talány,
keresztrejtvény a keresztútnál…

szozattovabbacikkhez

Lendvai István: Székely kapu

A tetőm: koporsó háta.
Ilyen a Hargita s ilyen az intelmes élet.
Halálernyőzte boldog, ítélet.

A jelem: Nap kerekje,
kire süppedt sírkövek, hamvad orcák néznek,
elomlott gyermeki az aranyvitéznek.

A cifrám: veres virágok
és szittya betűk. Szépszerelem s titok betűi.
Már őket e világ nem betűzi.

A vigyázóm: búsult bálvány,
ki merevül fénynek, viharnak áll
s a hegyberogyott temetőre felszalutál.

Simonyi Imre: Történelmi lecke

Mohi. Mohács. Majtény. Világos.
S ami közte. Előtte. Utána.
Török áfium. Német maszlag.
    (Ilyen áfium. Olyan maszlag.)
    Hazai kereszt
    idegen fából –
    idegen rénfa
hazai ácstól.
Ez mind volt! Így! S még mennyi!
Iszonyatos mind számbavenni!
Orcát pirító önleköpést!
Hisz bűnösök lehettünk
akár a többi nép.
De el nem követett bűnöket:
kéjjel vállalt önkéntesek!?
EZ Mohi! EZ Mohács! EZ Majtény! EZ Világos!
Mert a történelem
    a veszejtő
de az önfeljelentő köpedelem:
EZ a valóban vesztett történelem
s ez vezetett vesztett csatákon
                                       túli gyászhoz
    Vezeklő
    s illő alázat
    a vétkekért!
De nem illegő-riszáló alázatosság
    s dőre
áron alul végkiárusítás
    jelez irányt
szakadékból az emelkedőre.
Mohi? Mohács? Majtény? Világos?
És Zrínyi?! És Ady?! És Bartók?! És Zsilinszky?!
Csak illő flórt a méltóságos gyászhoz!
De hogy bármelyik Majténynál
végleg letörött volna a zászló?
    Hát József Attila!? Hát Kodály!?
    Hát Krúdy!? Hát Németh László!?

Vajda János: Július 22-én

/Nemzetülés után/

Csak oly nagyon ne szeretném hazámat!...
...Ne kérdjetek, ne bántsatok,
Távozzatok, pusztuljatok...
Nincs már szavam, nincs énekem,
Lelkemben kő az érzelem
S nem csalogány az akarat,
Mely lágy dalok szárnyán repül,
Vihar, mely szór villámokat,
Átkot, melytől a vér kihül...
Ne bántsatok, ne kérdjetek;
Olyan vagyok, mint az idő,
Mely a vihart előzi meg:
Csendes, sötét, kétségbeejtő.
Tüzet hányandó bérc vagyok,
Még ajakam csöndes, de rajt
Mindent megégető harag
Dühös tajtéka sustorog.
Mért szeretlek, népem, hazám?...
Hogy a harag és gyűlölet,
Mely most irántad bennem él,
Úgy vesse széjjel keblemet,
Hogy meg ne átkozhassalak...
Amily igaz, hogy tán ha egykor
Megátkoználak tégedet:
E magzatod,
Aki megátkozott,
Legszeretőbb, leghűbb fiad volt...

Őrizzen ettől istened!
Mert a gyűlölet átka nem fog,
De egy igaz nemes kebelnek
Megtört szerelméből fakadt
Öngyilkos átokhangjait
Meghallgatják az istenek!...

1848

Vályi Nagy Géza: Özvegy Koromné

Özvegy Koromné egyetlen fia
A Dnyeszter partján hagyta életét…
Még csoda, hogy a gyászhírt elviselni
Szegény öregnek könnye volt elég!
Csak sírt és sírt… éjjéből, nappalából
Könnyezetlenül perc alig maradt,
Olyan lett néki gyászruha, könny, bánat,
Mint a megszokott, betevő falat.

De anyaszív főképp az gyötörte.
Érezte, a kín azért égeti,
Hogy vérén nevelt fia sírhalmára
Nem omolhatnak forró könnyei.
Hányszor gondolta: édes jó fiam,
Nyílik-e vajon sírodon virág?
Nyesik-e olykor hantodról a füvet
És Mindenszentkor van-e rajt’ gyertyaláng?

E gondolat furdalta lelkét váltig…
S addig kilincselt, könyörgött, szaladt,
Míg spórolt pénzén hazaszállíthatta
Idegenből a drága hamvakat…
Virágos, dalos május délutánon
Koszorú erdő, könny, részvét között
Vitték második sírjába Korom Pált,
Kinek lelke már rég elköltözött.

szozattovabbacikkhez

Németh László: A magyar rádió feladatai

A rádió az idei nyáron irodalmi tanácsadóul hívott meg. A meghívás váratlanul ért, de mert felfogásom szerint a gondolat tettre kötelez, s az „eszmét” csak mint születő életet tudom becsülni, lefogadtam. Két hét szemlélődés után írtam meg ezt a javaslatot, amelyet a társaság vezetője minden különösebb módosítás nélkül tett a magáévá. Az élet rövid, s eredményen kívül semmi sem fizetheti meg azt az időt, melyet e javaslat megvalósítására fordítok. Hogy megmaradhatok-e azon a helyen, melyre mint az irodalom és tudomány képviselőjét hívtak meg, munkám eredményétől függ, az pedig az író- és tudósvilág támogatásától. Javaslatomat azért adom ki, hogy ehhez a támogatáshoz a jobbakban kedvet ébresszek. Azt szeretném, ha a sok elszórt rádió-előadásból egy közös vállalkozás bontakozna ki, s a rádió, a legnagyobb magyar folyóirat munkatársait az tartaná össze, ami az eredményes folyóiratok munkatársait össze szokta tartani: a megosztott feladat.

szozattovabbacikkhez

Prohászka Ottokár: Mea culpa…!

Az Isten s az ember szerepe a bűnben.

a) Mit tett velem az Isten? Szeretett…, azért teremtett és külön fiává fogadott. Az Istenfiúság a kegyelem tartalma és jellege. Valóban atyám ő: szült, nevelt, tanított s szereti vérét; Hallja kiáltását; «a te testvéred vére kiáltott föl hozzám», mondja Káinnak. Vonásait tékozló fiai is hordják s kegyelmei s őrangyalai kísérik őket. – Igen, én is alig hogy születtem, keresztségemben Isten fia lettem s az ő anyakönyveibe írattam. Angyal járt velem s egy csodálatos fényes árnyék, a kegyelem; ebben lakott az Isten; erkölcsi árny még nem szegődött hozzám; azután kezdtek ébredezni szenvedélyeim s vétkeztem először s azután hányszor! Első áldozásom, a szentségekhez való járulás, imák, jó példák, buzdulások szemben álltak romlott környezettel, piszkos áramokkal, mételyes miliővel. Mennyi torzulás, vergődés! Hány letörése a lélek fakadásainak, elapadása a megindulás s elérzékenyülés tiszta forrásainak, kialvása a szent tűznek. Mételyes lettem s elgyöngültem.

szozattovabbacikkhez

Kányádi Sándor: Mert félek

hogy valaki egyszer
elzárja majd a forrást
a forrásból kicsurgó csermelyt
elzárja mint a csapot
puszta megszokásból elzárja
és lassacskán kiapadnak a folyók
kiszáradnak a tengerek
és elszáll zörögve az ég

1972

Lenkei Henrik: Mária kesergése

Én jó fiam, egyetlen magzatom…
Ó jaj, ruhám hiába szaggatom…
Örökre zárva ragyogó szemed,
Nem éled többé drága tetemed.
Ó jaj, elnémult édes lágy szavad,
Minek zengésén gondom elapadt…
Hétélű tőr nyilall át szívemen –
Egész világ keservét viselem!

Ó jaj fiam, mért is szültelek?
E sárgolyóra mért is küldtelek?

szozattovabbacikkhez

Ormos Iván: Leáldozó nap

Leáldozó nap!
végtelen, isteni jóság csurog leheletedből
a magábaszálló Univerzum fölé enyhe olajágként odaálmodott karjaimra.

Még egy negyedóra.

Aztán, eltűnnek a fáradt égi vitorlák szemem nedvességén
aztán, szent, nagy békesség borul az árva hegyekre
aztán, föld, ember, csillag néma csöndben ragyognak,
mély, ragyogó csöndbe némulnak.

1924

Sík Sándor: Az Isten fiatal

Angyalt, ördögöt látok verekedni,
Szodoma kénköveit kerekedni,
Ég-föld omlani készül,
És mégis, nem tudok megfélemedni!

Dús gyümölcs érik szélcsavarta ágon.
Kalapom szélét a szememre vágom:
Még elvégzi magáét
Ötvenesztendős jó fiatalságom!

Te is anyácskám, ráncos Magyarország,
De kinövöd még mái magad torzát!
Érzem, érzem, újul már
Ezeresztendős szép fiatal orcád!

Az Isten fiatal, senki se féljen!
Nyissuk az égre szívünk szenvedéllyel:
Isten-kézben a villám,
Nem téveszt össze feketét fehérrel!

Vargha Gyula: Békesség az emberek között

Az ember itt bús zarándok-csapat,
- Amely mezítláb, bércúton halad,
Megvérzi kő, megtépi vad tövis,
Zarándoktársa, hát ne tépd te is.

 


tovis

Füst Milán: A magyarokhoz

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benne az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott
E nemes-szép alakzat… Rossz idők futottak el feletted,
Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,
Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték világodat,
Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid, – majd a vad burjánzás
Mindent ellepett utána, – oly termés volt ez a térségeken, emberek!
Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kell szöknie…

szozattovabbacikkhez

Lendvai István: Ahasvér

Éjjel a torkomat fojtogatja
Ahasvér, a futásnak atyja.
– Megöllek! – süvölt, s a torkomat fojtogatja.

– Miért? – kérlelte kidülledt két szemem.
Ismertelek-é, hogy így kell végzenem?
Ahasvér, szólj: bántottalak?

Szavai tegzét a dühödt alak
rámzúdította ijedtvadul:

– Bántottál. Szakadatlanul.

Megállni tudtál. Csendes kis ibolyák
halmán fújni sóvárgó fuvolát.
Egy tölgy alatt ülni délidőn,
s az idő míg iramlott szédítőn,
te ünnepeltél, az örök hegyekre
magadat szentül ráfeledve.
A dómokat tegezted, s mi dús-nagyot
az idők testáltak, becézted: ez én vagyok!
Mondtad a múltat, mondtad önmagad,
és nem voltál láz, amely fut, tagad.
Ó, hogy gyötörnek minden fáid, ibolyáid,
pihenőkön álmott csodáid!
Kín vagy te nékem és szörnyű vád,
nem bírom el egyetlen éjszakád!

Hangja kicsuklott. Tíz ujja jött felém.
S én láttam rajta, hogy
szegény.

Nagy Méda: Könyörög az erdő s vele az asszony

Minthogy a kicsi zöldtestű gyík remeg
az életéért a fa sötétre ázott derekán
és fekete szemét kérlelő-ijedten
rádveti, hogy ne bántsd!
s vele könyörög az erdő:
a fű arca megnyúlt és komoly,
nála szemrevalóbb csak
az ág-bogas bokor,
tüskéje szúrón rádmered,
jaj, ne emeld fel a kezed!
Kiszáradt ágak a fák hegyin

szájadra teszik tiltó ujjaik,
a lapulevél is szélesen hasal
s mint úton koldus nyöszörög,
ijedt pillangók röpte könyörög,
hozzád sírnak a fényes bogarak,
velük esdenek a buta kis madarak:
– Ember, kitárt kezed sorosra zárd,
könyörgünk, egyetlen élőt ne bántsd!

Úgy kérlek én, az asszony,
a legparányibb atomod nevében, Isten!
Szüntesd a készülő harcot,
ne engedd, hogy áradjon a gáz
és ártatlannak osszon roncsoló halált.
Állítsd meg, ahol indulni akar
a szörnyű vérfolyam,
a fekete vasra marjál
rozsda-aranyat,
ne engedd, hogy rombolják remeked,
szorítsd a forrására áldott tenyered!

szozattv


szozat a tiszta hang
 SZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf