Agyagfalvi Hegyi István: Isten

Ő a magvető, ültető,
Ő a vízöntő, tűztevő,
Ő a jéghozó, szüntető,
a megbocsátó, büntető!

Csak Ő a nyár, csak Ő a tél,
Ő az idő és Ő a tér,
csak Ő a vágy, csak Ő a vér,
a gazdag év s az ösztövér!

Csak Ő a cél, csak Ő az út,
csak Ő a forrás, Ő a kút,
csak Ő a sors, – ha szép, ha rút, –
Ő osztja szét a fényt s borút!

Ő a gondolat, agyvelő,
ha van végtelen nagy: ez Ő!
Az örök élet, az erő…
Tagadni ki oly vakmerő?

(A napot sem tagadja, csak
a pókháló a part alatt,
penészes gomba, lom, salak…
Hitetlen: minek mondjalak?)

József Attila: Csöndes estéli zsoltár

jozsef attilaÓ, Uram, nem bírom rímbe kovácsolni dicsőségedet.
Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem,
 minek zöldel, meg kinek zöldel.
Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját
fogja megégetni a szám.
Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor
én szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.

Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked
elmondani, hogy én is vagyok
és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.
Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra,
meg zsoltárolásunkra.

szozattovabbacikkhez

Lendvai István: Szűz Mária bölcsődala

A szép Szűz Mária szent Fiának
így énekelt vala Jézuskának:
– »Csillagom, mindenem,
pirinkó Istenem,
aludj, aludj!

Aranyvirág vagy és aranymadár,
láttodra én szívem repesve jár.
Édesded óhajtlak,
csendesded ringatlak,
aludj, aludj!

Most vagy még boldog, szép égi gyerek,
nem jönnek még érted csúf emberek,
csak jó jövének el,
s angyalkák énekkel,
aludj, aludj!

Most vagyok én is még boldog anyád,
ölemen adok még meleg tanyát,
véremmel csitítlak,
csókommal borítlak,
aludj, aludj!

szozattovabbacikkhez

Miklós Elemér: Péterke imája

Péterke meg Bandi elemibe jártak,
A harmadik osztályt tanulgatták ketten.
Egymás mellett ültek; Bandi szép ruhában,
Péterke viseltes, rongyos öltözetben.

Kora reggel nyolckor s hazament délben,
Bandi úrfit mindig szobalány kísérte.
Péterke magában bandukolt az utcán
Szomorú szemekkel jobbra-balra nézve.

Bandit édes anyja mosolyogva várta,
Édes öleléssel, jó gazdag ebéddel.
Péter özvegy anyja mosni járt s a gyermek
Kénytelen beérte tegnapi kenyérrel.

szozattovabbacikkhez

Puszta Sándor: Fölajánlás

tieid
az el nem mondott imák
becsukott szemű sóhajaim
gyermekkorom hitébe halt Tamás
alázatom tipegése
a bennem tárult kamasz csodálkozás

tied legbelső jobbik énem
énekem és rettegésem
szégyenem e rubint ékem
virágaim madaraim tied az első karikám
a nyáresti boldog fogócska

az is aki vagyok
s aki még nem vagyok
s aki lehettem volna

Agyagfalvi Hegyi István: Hej, te szegény Magyarország

A víz partján halászcsárda,
szőlő borul a faágra…
Hűs lugasban vidám zsivaj,
pohárcsengés, asszonykacaj.
…De egyszerre borús csend lett,
vándor kobzos nótát penget,
síró húrok azt zokogják:
„Hej, te szegény Magyarország!”…

A sóhajból szellő támad,
sürgeti a sűrű nádat,
csobban a víz, fut a partnak,
csak a vidám sereg hallgat…
A poharat nem emeli,
könnyel van az most már teli!…
Lement a nap, sötétség lett…
Hej, te szegény magyar élet!

Bányai Kornél: Magyar inferno

Napfény szűz áradásában ki gyémántként lobogtál
csak szén vagy itt nagynéha mély izzással háborogva
s jövőt rejtő térképeid szürkébbek már a pornál.
Körül kis város legelész fehéren, mint a csorda
torony dalol s vigyáz rá ősz pásztornál éberebben
fejében féreg rágcsál: óra jár üt szertebongva.
Bal végzeteddel hasztalan csatáznál itt a csendben
hiába is tolnád a vén mutatókat előre –
családok harca minden ami fül az emberekben,
arasznyi sorsok gombolyodnak szerteszét a kőbe
asztaltól ágyig nyúlnak boldogan a horizontok
mint terzinák egymásba kulcsolódva összenőve.
Vigyázz! mert jaj véged van hogyha önmagad kibontod
ha csóknál és evésnél másra mozgatod a szádat:
a csönd sziszegni kezd és félre ütnek mind a tornyok.

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Amit szerettem volna

Szerettem volna én is ülni
Virág alatt a hűs verandán;
S a mély titokba elmerülni,
Miket a pók szövése hagy rám;
Merengni egy művészi képen,
S elnézni árnyékát kezemnek,
S kutatni: elburkolt mesékben
A régholt bölcsek mit üzennek?

Szerettem volna én is írni
Eljöttéről az új embernek;
S ódon, barbár mesének hinni
A vért, mely dárdák nyomán serked;
Zengeni finom győzedelmet,
Mit ember vívott önmagába,
Ki már királya az életnek
És nem csak - állatok királya.

De jaj, jaj, én közébe estem,
Bús ragadozás tébolyának.
Rongy a lelkem és rongy a testem
S fény nem deríti éjszakámat.
Lesem, lesem a csillagírást:
Hol véget ér a véres tenger,
Majd szán engem és nem ér ily gyászt,
Ki születik: a másik ember.

1916. november

Illyés Gyula: Lapda

roplabdahaloSzázszor lecsapva
te, népem,
te mint a lapda
keményen
szökj a magasba!

Jajpanaszt egyet
se adj, a
sújtó erőt vedd
magadba
megsegítődnek!

Ami széttörne,
az nyomjon
tömörre össze!
Az dobjon
föl, mi lelökne!

Könnyű repülni
súly nélkül!
A próba: tűrni!
S a mélybül
föl –, kikerülni!

szozattovabbacikkhez

Lendvai István: Magyar rapszódia

Verjed a dobokat, árva tambúr,
verjed a dobokat,
úgy verjed, azt higgyék: kárhozat dobogat,
azt higgyék: világon jégeső kapogat,
úgy verjed: utószor nyúzod a dobodat.

Írva van tambúr:
ki elissza, vége,
csúnya a Halálnak ő sötétsége.
Nagy lakozóknak ebadta torkán
elég az élet. Félhettek, hogy: Orkán,
tisztelhettek: Pöröly, – ha egyszer dobolnak,
girhes okosok, ha ijedten loholnak,
fene nagyúrnak kinyúlott a lába,
kopasz Halál tette vasalt kalodába,
veheted aztán éktelen dobodat,
szél, ha kergeti nyomodat.

szozattovabbacikkhez

Herczeg Ferenc: Az „utolsó magyar”

Egy olvasónk az írja nekünk, hogy megütközést és szomorúságot kelt benne két szó, mely elég sűrűn szerepel az újsághírek címei közt. A két szó: az „utolsó magyar”. Egyszer egy erdélyi vármegye utolsó alispánja, másszor egy felvidéki vagy bánsági város utolsó magyar polgármestere haláláról emlékeznek meg a lapok. A levélíró arra kér minket, legyünk figyelemmel erre a két fatális szóra, mely látszólag a jogainkról és földünkről való lemondást hirdeti.

    Anélkül, hogy a dolognak nagyobb fontosságot tulajdonítanánk, meg kell állapítanunk, hogy a levélírónak igaza van; csakugyan jobb, ha elkerüljük a reánknézve kedvezőtlen látszatot. Semmi értelme, hogy egy-egy értelmes hazafi holttestével együtt szimbolikusan sírba fektessünk olyan dolgokat, amelyeknek joguk van a halhatatlansághoz. A városok és vármegyék, amelyeket a polgármesterek és alispánok mellé temetünk, emlékeztetnek az istenszobrokra, melyeket egyiptomi fáraók sírkamráiban találnak.

    Egyébként is azt hisszük, a nemzet jövőjével kapcsolatos kérdésekben nem időszerű és még kevésbé stílszerű az a megadással telt, mélabús őszi hangulat, mely a két szóból kiárad. Jövője csak olyan népnek van, amely rendületlenül hisz a saját jövőjében. Az erős hit maga életerő és cselekedet, a jövő biztosítéka; aki pedig a hitetlenséget és lemondást hirdeti, az öngyilkosság és a halál apostola.

szozattovabbacikkhez

Nyirő Józseffel, erről-arról. IV. rész

     Dolgozzunk és legyünk méltóak magyarságunkhoz    

    Nyírő József, a híres erdélyi író beszél önmagáról és a visszatért keleti részek életéről

    Belgrád, 1941. május 8.

    A mai magyar irodalom négy jellegzetes képviselője ül a Jockey-klub nagytermének dobogóján. Azokról, akiket most látunk először, már az emelvényen való megjelenésük pillanatában kialakul bennünk – ösztönös megérzésen alapuló vélemény: lám ott az a blazírtarcú világfi, Bókay János, a modern dráma briliáns íróművésze, az a nagyhajú, nagy szemű, lágy – vagy talán inkább fáradt vonású, de mindamellett igen rokonszenves ember csak Szabó Lőrinc lehet, az új magyar lírának talán legszebb hegedűse. A harmadik bizonyosan Nyírő József, a mai magyar regényírás egyik mestere. Szintén rokonszenvesnek mutatkozik, de csak akkor szeretjük meg igazán, amikor a műsor végén rövid beszédben megköszöni a rendezőség munkáját és a közönség, valamint a jelen nem lévők sokaságának a magyar irodalom iránti érdeklődését. Férfias, de mégis ízes, édes nyelven beszél, ahogyan csak a székely havasok között tanulhatja az ember.

szozattovabbacikkhez

Czóbel Minka: Krisztus

Magas kereszten a város felett,
Haldokló szent, a Megváltó lebeg.
Bénult idegzetén megszűnt a kín,
Túl van a szenvedés határain.
Keresztje ágain csapdosva száll
Egy nagy sötétollú holló madár.
Megváltónk homlokát érinti szárnya
Reá borul a gyászos tollak árnya.

Tavasz-vihar kél a nagy távol égbe,
Ólomszín felhők szállnak rongyra tépve,
De a zavargó, vad felhők alatt
Elsiklanak az esti sugarak.
Ott lenn a napfény lám mi szépen terjed!

Fehér virágos, nagy gyümölcsös kertek
Selyemzöld fű, zománcos rét felett
Hullámzik, duzzad, nő a kikelet.
Tüzet szór a nap lángoló sugárja
Az ódon város fényes templomára.

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Jézus

/mai legenda/

I.
Szuronyerdőben, szűk ösvényen
Közelgett búsan, elhagyatva.
Sebeit és gyászát mutatta;
De rárivallt a Gőg keményen:
- Ha Isten vagy, ne szállj a porba!
S ha porba szállsz, hajts te is térdet;
Egy úr parancsol: az Önérdek,
Ki a cár és a lordok lordja!

Jézus megállt. Mélyet sóhajtott.
Csodálva nézett szerteszét:
- Isten! mily ismerős beszéd!
Hol is hallottam ezt a hangot?
Rémlik: kétezer év előtt
Ugyane vad hang harsogott rám;
Egy katona leköpte orcám, -
Mikor szeliden néztem őt...

szozattovabbacikkhez

Olosz Lajos: El fog jönni az ő országa

„El fog jönni az ő országa.”
Van-e még kiégett szíveteknek
szamócaillatú imádsága?
Lávába temetett városokon
gyásznak bolyong egy-egy lélek.
Felemelni üres szívünk
vak lázadás és hivalgó vétek.
Utópiák káprázatába
ki beléőrült, segít-e rajunk?
a délibáb csak keskeny ív
és nekünk ezer pusztába
sikolt a jajunk.
Sarutlanul, köpenyeg nélkül.
Alig előre. Bús zarándok.
Szívet harsogató téli szél
halálos ölelése lassan átfog.
Ólmos este. Dombra lerogyva
készülődik az örök éjre
és hátha csillan az égi fény,
bámul az utolsó pillanatig
a tragikus sötétségbe. –

Petőfi Sándor: Kereszt

Kereszt jutalma a fáradságoknak,
Mindenfelé keresztet osztogatnak.
Aranykeresztet tűznek a fejedelmek
Jobbágyaik mellére; a földmivesnek
Oszt a természet búzakereszteket...
Fakereszt illet, megváltók, titeket!

    Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

plehkrisztus

Tárkányi Béla: Boldogasszony anyánk!

kép999Bús szívem elfogúl, könny fakad szemembe,
Midőn Magyarország sorsa jut eszembe.

Nem tudok gondolni szép hazám múltjára,
Hogy meg ne induljon könnyeimnek árja.

S kekkor, mint az elmúlt idők szellemének
Bús hangja, megzendül szívemben az ének,

Mellyel jobb eleink midőn bajba estek,
Az Isten anyjához sírva esedeztek.

Sírva szól az ének: „Boldogasszony Anyánk!
Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk:
Magyarországról, romlott hazánkról,
Ne feledkezzél el szegény magyarokról.”

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Tiborc is elment

ÚJHÁZI EDE HALÁLÁRA

Tiborc elment a fiai után,
Sürü rajokban kik előtte szálltak.
Gyönyörübb rendje régen nem akadt
Sovány mezőkön a halál-kaszának.

Tiborc megállt a véres szinpadon,
Hol barna hősök fönségesen haltak.
Lehajolt rájuk: Fáj-e, fiaim?
És mosolyogva feleltek az ajkak:

- "Tiborc apánk, hisz tetőled tanultuk:
Játék-halál, csak rongy-élet fájhat.
Apánk, ne sajnálj; akik most elmentek,
Örökkévaló jó kvártélyba várnak."

Tiborc szivére nagy melegség szállott;
Könnye aláfolyt a daróc ruhán.
Ősz feje fölött kigyulladt a csillag -
S Tiborc elment a fiai után.

                           Krasnojarsk, 1916

Imrek Sámuel: Harcok idején

Nyomor és szenvedés tanyája e világ,
Oly ritkán terem benn’ egy-egy örömvirág,
Oly sokszor megered könnyeinknek árja
S az örömöt a szív hiába is várja.

Ránk borul mostan is a bánatnak alkonya,
Vérzivatarban a magyaroknak hona;
Büszke turulmadár sír fönn a magasban,
A béke galambja vajjon hol, merre van?

Magyarok Istene! szánd meg már népedet,
Szabadság nélkül mely soha meg nem élhet!
Emeld magasra a győzelmi lobogót,
Lengjen diadallal, mint egykor lobogott!

                                   1915

Madách Imre: Nem féltelek hazám!

Bár ellened tör frigye zsarnokoknak,
Bár ellened tör irigy szolgahad,
Földönfutó népek megostromolnak,
Mint tengerár, megállsz, ha szikla vagy.
Nem féltelek hazám!

Eldűltél volna, mint cser a viharban,
Ha a végzet nem nézett volna ki,
Hogy élj: nem törtek meg véres csatákban
A balszerencse századévei.
Nem féltelek hazám!

Ameddig áll Branyiszkód kőrakása,
Mint órjás harcaid emlékjele,
Regét mond róla a Kárpát vadásza
S viharként leng rajt hősök szelleme.
Nem féltelek hazám!

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf