Pilinszky János: Igen, a lomb

Igen, a lomb ragyog,
a lomb tovább ragyog,
és te úgy függsz e televény
előterében, akár egy gyümölcs.

Holott ember vagy, holott ember voltál,
útszéli Isten.

Reményik Sándor: Vissza

Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom –
Talán sosem élt életem után.

Vágyom, vágyom – –
És nem tudom, e vágy
Előre néz, vagy vissza:
A reménység, vagy az emlékezet
Felbuzgó talajvizét issza.
Vágyom, vágyom – –
Én azt hiszem, hogy vissza.

Sík Sándor: A messze húzott zivatar nyomában

A messze húzott zivatar nyomában
A mámorosra töltözött
Sikongó fű között
Részegen lép a lábam.

A fiatalra fürdött nyugaton
Lobog a nap a párás kék alatt:
Rám tűz. A súlyos tűz-fejék alatt
Meghajlik homlokom.

Elfogadom, Uram, elfogadom.

Dezső Eszter Éva: Hangulat

Fel- felszállni fényes égen,
S húzni híg szellőből mélyen,
Fel-feltűnni, úgy röpülni,
Tölgy sudáron meg- megülni, —
Ez aztán az életi

Hét határt, hej, teleszórni
A lom lombbal, — bandukolni,
Árkon, réten, rőt vidékén,
Puha nyáron, szűrös télen, —
Ez aztán az életi

Karmos gondot láncraverni,
Jókedv-nyájakat terelni,
Sem megállni, másra várni,
Víg, töretlen lábbal járni, —
Ez aztán az életi

Mády Ferenc: Romlott hazafiság

Te legnagyobb magyar, hontalanná lettél,
Mint hajdan Rákóczy, te is száműzettél.
Rákóczy is nagy volt, szolgált a hazának,
Kossuth védője volt – népnek, alkotmánynak.

Mi történt Kossuthtal, azt mindenki tudja.
Őtet a kormánypárt végleg kitagadta.
Miért történt mindez? Mert Bécs úgy akarta
A gyáva kormánypárt törvénybe iktatta.

A muszkavezetők hivatalban vannak,
A sok honárulók nyugdíjakat húznak.
Szegény öreg honvéd, ki védte a hazát,
Agg hátán cipeli a koldus-tarisznyát.

Ti honfitársaim! Mit feleltek erre?
Boros fővel mentek az urna elébe.
És ti ott jogotok pénzért eladjátok,
Istennek áldása nem is jöhet rátok!

Szabó Lőrinc: A tiszabecsi tiszteletes

A béke Te voltál, nagybátyám, derék,
derűs, magyar pap! A rettenetes év
vitt el, ez a 44/45.
(Elibe tettél vagy hetvenötöt!)
Egész Szatmárból integetsz felém:
"Isten hozott, szerelmetes öcsém!" -
mint régen: szinte minden faluban
te fogadsz, te, csókkal és boldogan.
Ma is látom vastag bajuszodat,
fejeden lengő, nagy szalmakalap,
úgy állsz a templom s a méhes között,
körötted a falu, Tiszabecs, tücsök,
harangszó... Bátyám, jókedvű Mihály,
általad élt, lélegzett a határ,
s ha rád gondolok, az egész biblia
mosolyogni kezd, mosolyognak a
mezők, ég-föld, a csizmás magyarok
s fent a nagytiszteletű angyalok.

Virsik Mária: Útszéli kő

Az út szürke por-patakján árny-hidakat ver az alkony
a fák meggyújtott törzséből, – hogy rajtuk elosonhasson.

Vállukra vetett kaszával jönnek a fáradt emberek.
Gyermekkocsi, autó, szekér nyom nélkül erre nem mehet.

A sok lábnyom, kerékvágás, nekem oly sokat elmondott:
magassarkú, mezítlábas, páros, árva embersorsot.

Ekként festhet a lelkem is: csupa vágás, kusza árok,
percről percre túrják, szántják hangulatok, benyomások.

Zagyva Mária: Alázat

Szállj le a lépcsőkről
amelyeket,
a megkülönböztetés
épített neked.
Meztelen talpakkal
állj a földre és
szádon
alázat lesz
a nevetés.

1944

"Taníts a végtelenhez szólni..." - október

Dóczi Székely Gábor: Érintőlegesen IX.

A világ inspirál és irritál. Inspirál arra, hogy jót és hasznosat tegyünk. Alkossunk valami szépet a Földön. Őrizzük meg a hagyományokat, becsüljük az erkölcsi értékeket. És irritál, hiszen a kicsi és számottevő, óriási és szinte végtelen hatalmak (egyes emberek, intézmények, vállalatok, államok) a hatalmukkal visszaélnek, a rosszak élvezik az életet, a jók nyögnek a terhek alatt, egyeseket istenítenek – legtöbbször elegendő alap híján - másokat - gyakorta hamissággal – ellehetetlenítenek, rosszabb esetben eltipornak.
Az igazság nem lesz soha közös nevező. Még akkor se lenne, ha mindenki egyaránt hinne egy teremtett világban és elfogadná az abszolút igazságot. A kereszténység „fénykorában” is a relatív igazságok diadalmaskodtak a mindennapi életben. Más igazsága volt, lehetett annak, akinek rang, hatalom, vagyon, fegyver adatott, mint annak, akinek ezek a földi javak nem álltak rendelkezésére.

Prohászka Ottokár: Jézus imádkozni tanít

«És lőn, midőn bizonyos helyen imádkozott, amint elvégezte, mondá neki egyik tanítványai közül: Uram, taníts minket imádkozni.» (Lk. 11, 1.)

a) Taníts a végtelenhez szólni s vezess azokra az ösvényekre, melyeken lelkünk Isten felé eligazodik úgy, hogy beszélhet vele. Látjuk, Mester, rajtad, hogy te tudsz elmélyedni s tudsz Istennel beszélni; Érezzük azt is, hogy az életnek nem szabad külsőségessé s lapossá válnia, – nem szabad lelkünknek a természet mechanizmusában ellapulnia. Gyarló szívünk is kiindul sokszor ösztönszerűen az ősigaz, az ősszépség, az őserő felé, mert észreveszi, hogy formával, vagyis gondolattal, szépséggel, vagyis örömmel van tele a világ; oly közel van az Isten! Megindulunk, dadogunk, karjainkat kiterjesztjük feléje; de nem bízunk magunkban s inspirációnkban; azért Uram, te a «látó», a «mester» ki Istentől jöttél, taníts anyanyelvre...

Benedek Elek: Kis falumon néma csend ül...

Kis falumon néma csend ül,
De a mezőn kasza csendül.
Otthon csak a beteg maradt,
A többi mind búzát arat.

Merre nézek kalásztenger,
Mindenfelé dolgos ember;
Hull a földre verejtéke,
S szaporodik, gyűl a kéve.

Még a földön harmat csillog,
S kasza, sarló már ott villog,
Nap fölkeltét meg se várva,
Kint van a nép a határba.

Berda József: Irgalmat!

Ne legyek különb. Ne legyen
kiváltságom, se kegyem.
Legalább egy asztalhoz szabott
szabadságom legyen!

Bodó István: Lelkem

Én vagyok a mező,
Lelkem szép barázda:
Ezer fordulóban,
ezer eke járja.

Ezer eke járja,
ezer ásó tépi,
Jaj, de sok verejték,
Jaj, de sok könny éri!

Jaj, de sok könny éri,
mégis áldás várja:
Piros kenyérkét ád
lelkem barázdája.

1935

Reményik Sándor: Mindennapi rózsáinkat...

Te így imádkozol:
A mi mindennapi rózsáinkat
Add meg minekünk ma.
Add, hogy a kenyér mellett rózsa is legyen,
S add Istenem, hogy békében megéljünk
Több rózsán és kevesebb kenyeren.
Te így imádkozol,
Megtoldva csendesen a Miatyánkot.
És Jézus, a Miatyánk Poétája
Szelíden néz e rózsaszín imára -
És helybenhagyja a Te betoldásod.

Sárközi György: Higgy a csodában!

Mikor szélvész veri el a megfülledt meleget
S a világra hirtelen rámordulnak az egek,
A riadt fák föld alá dugnák cifra ágaik
S már pergő jég öldösi a fáknak virágait,
Higgy a csodában!

Mikor tikkadt éjszaka fú csöndet a falura,
A szérűn asztagban áll és álmodik a búza,
S álmában a láng piros kísértetként föllobog,
Döng a harang s locsogó hordóval szekér robog,
Higgy a csodában!

Mikor megzajdul a föld, repedeznek a falak
És a padlót ingani érezed lábad alatt,
Halálra vált asszonyod fut az alvó gyermekért
S emberhangon sír lovad, mert fél és nem tudja mért,

Dalmady Győző: A magyar lobogó

Ha rongyos is a lobogónk,
Mégis dicsőségünk jele,
Száz csatában ott járt elől,
Vész, vihar nem téphette le.
Annál fölebb emelkedett,
Minél kétesb volt a csata…
Tőle kapott fényt és sugárt
Szent képe is: a szűz anya.

Ha rongyos is a lobogónk,
Nekünk mégis ereklye, kincs,
Hozzá tapad szárnyak gyanánt
Hőseink emléke is.
Szétrongyolódott szárnyak helyett
Újakat nyert: emléküket!
Sokkal szebb, mint volt azelőtt,
Szent képe most a becsület.

Nagy Gáspár: Hétparancsolat

írni
a szó egyetemes súlytalansági állapotában
inni
márvánnyá fagyott borokból is
hinni
a mérleg kristály-krisztusában
szeretni
áthajolva a Poprád karcsú hídján
repülni
mozdulatlan szárnyakkal anyánk elé
halni
redukált időben fölszabadítva a lelket
élni
átzubogni az összes szennycsatorna
cserepes torkán

Sík Sándor: Mit mondanál?

Ha ablakodat megkoccantaná
A Hűvös Angyal,
S avval a csöpp lélekharanggal
Becsengettyűzne födeled alá,
Amelyet mások meg sem hallanak,
Csak akiket immár szólítanak, -
Lelkem, mit mondanál?

Mondanád: Így jó!? mondanád: Elég!?
Ajtód kitárnád?
Vagy fejedre vonnád a párnát
És dideregve suttognád: Ne még,
Legyetek türelemmel angyalok,
Még lenni és zümmögni akarok? -
Semmit sem mondanék.

Sinka István: Hazug, loncsos „Béke pap”

Szeretném látni nagy hasával,
hogy menekül át a városon -
limonádét szí szalmaszállal
most, s feneke pihen bársonyon.
És nem is olyan tisztelendő,
és nem is lepecsételt üveg.
Pohán lila halottas kendő,
ujjai vastag, zsíros nyüvek;
keze munkára sose volt jó,
csak, hogy önmagát vakarássza.
Ha szól az égi trombitaszó:
közülük, kik balkézre gyűlnek,
elsőnek ő ül a parázsra.

1960