Reményik Sándor: Hét vezér

Hogy ez még nem jutott eszembe:
Hogy a Göncölszekér hét csillagát
A hét vezér nevén nevezzem el:
Álmos, Előd, Ond - jaj, olyan rég volt,
Nem is tudom tovább.
Tudják-e még a mai gyermekek,
Hogyan vezették népüket
Az ős-hazából Etelközön át,
Tovább, tovább?...
Hogy ez még nem jutott eszembe:
Hogy a Göncölszekér hét csillagát
Róluk nevezzem el!
Be szép volna, ha csillagokká lennénk
Mindannyian,
S követnénk őket tüskön-bokron át
A csillagbokros égi réteken
Keresni új hazát...

Simonyi Imre: A hazáról az utolsó szó jogán

S esténként még megfoltozom a zászlót.
Azt a régit! – Ha a piros híjával
van a pirosnak: József Attilával.
S a hóhér a fehért ha vérrel hinti:
fehérrel írom rá: Bajcsy-Zsilinszky.
S ha valaki bepiszkítna a zöldbe
ráhímezném: ez a Házsongárd zöldje.
Hol fél-Magyarország Él zöldelőn:
édes Dsida, drága Karácsony Benő.
S hogy: „Krúdybiedermeier”? – az a kín! –
Szindbád gyötrelme: Széplány-Podolin!
S ha akárki (tán éppen ő?!) erővel
tépné meg: hát akkor Szabó Dezsővel.

Igen e megszaggatott, ez volt AZ A zászló:
EZ volt az Ifjúkor! EZT foltozom.
Ó, tépett zászlóm: rongyos ifjúkorom.

Végső mulatsága ez már a vénnek.
Tettnek nem sok. Ámde elég reménynek.

Ifjúkor? Tépettség? Foltok? Régi zászló?
Ó, folt-hátán-folt-Márai! Ó, folt-szent-Németh-László!

Németh László: Magyar radikalizmus (2. rész)

    De a magyar radikalizmus nemcsak társadalomszabó és –foltozó mozgalom. Nemhiába voltak írók a forrásai, tudja, hogy a népek nem társadalmakban, hanem kultúrákban élnek, s a társadalomszervezés csak egy része lehet a kultúraszervezésnek. A cél nemcsak a javak igazságosabb elosztása, hanem egy új, emberségesebb lakás, testi és lelki lakás az egész nemzetnek. A jó lakásnak pedig az a legfőbb tulajdonsága, hogy önmagára, a legszebb pillanataira, legnemesebb hajlandóságaira emlékezteti az embert; belőle épül szinte, és az ő továbbépüléséhez ad keretet. A magyar nép természete, legjobb órái, legigazabb hajlamai azonban hol találhatók meg? A régi magyarság emlékeiben, néhány nagy írónkban, muzsikusunkban s a magyar nép épebb szigeteiben. A nagy új, közös szállás fölépítésénél ezeket fölhasználni úgy, ahogy egy Bartók vagy Kodály a nép énekéből csinált a nemzetnek éneket: ez az, amiben azok is egyetértünk, akik társadalmi kérdésekben itt-ott különbözünk.

    Vannak, akik talán őszintén hiszik, hogy népiségünkben elmerülni s az emberiségben kitárulni összeférhetetlen dolog. Holott nemcsak hogy nem összeférhetetlen, hanem azonos. Mennél mélyebben vagyok magyar, annál igazabban vagyok ember. A legfranciább franciák, a legnémetebb németek, a legoroszabb oroszok voltak azok, akik az egész emberiségnek is mondtak valamit. A magyar radikalizmus, miközben népünk jellegéből többet értett meg s fejezett ki, mint előtte bármely magyar mozgalom, az emberiség számára is komolyabb szót formál. Azt hiszem, nem lehet sovinizmusban elmarasztalni. A magyar szellem ma mégis olyasféle szememben, mint egy nagy költő, aki ma még a vidéki ismeretlenségben él, de áttörő verseit megírta már, s most sértett és lázas öntudattal olvasgatja fővárosi folyóiratokban a zengő, divatos poétákat. Nem hiszem, hogy Európa akármelyik irodalma több jelentős művel állana gyümölcsben, mint a mienk. Igenis, az orosz utódjának érezem, hiába cenzúrázták ezt ki minap egyik tanulmányomból.

szozattovabbacikkhez

Prohászka Ottokár: Krisztus leigázta a rosszat

A hit Istent minden dolgok eredetének és okának mondja. Isten teremtette a világot, Ő gondolta el és hívta életre mindazt, ami van. Emiatt a rossznak helyes beállítása a meglevő dolgok közé ősidőktől fogva probléma. A hit megtiltja, hogy e problémát a rossznak, mint ősprincípiumnak elfogadásával tegyük el láb alól. Az értelem is tarthatatlannak látja ezt a megoldást. Viszont a világon ténylegesen fennáll a rossz s az ember, ha nem is önként, mégis vagy ösztönösen, vagy öntudatlanul beleütközik. Ha az ember homlokára töviskoszorút fon, szeméből könnyeket sajtol a gonoszság, feltolul ajkán a kérdés: Uram, Te vagy az örökös, a végnélküli jóság, a szeretet, nézd e fájdalmat, e szenvedést. Megengedheted?

    Az ilyen kérdéssel Jézushoz, a „fájdalmak emberéhez” kell lépnünk, hozzá, aki legmélyebben megismerte a szenvedést, s aki a kereszten legyőzte a gonosz hatalmát. Az Úr pedig Szívére mutat és kijelenti, hogy a rossz csak addig lehet kedvetlenségünkre, míg fel nem ismertük, hogyan múlta felül azt győzedelmesen a jó; hogyan szorította a rosszat a világmindenségnek alárendelt tényezőjévé, melynek végeredményében a jót kell szolgálnia és az isteni szeretet és bölcsesség terveinek megvalósításán kell dolgoznia.

    A rossz csak addig lehet kedvetlenségünkre, míg azt tévesen győző hatalomnak nézzük. Ha mint ilyet állítjuk szembe a végtelen jó Istennel, ez megzavar. Jézus Szíve azonban megadja nekünk a legszemléletesebb tanítást arról, hogyan győzi le a jó a rosszat még ott is, ahol a rossz győzedelmeskedni látszik. Jézus Szíve megtanít rá, hogy a fájdalmat, a szenvedést a szeretet szellemében fogadjuk, s a gonoszsággal szeretetet állítsunk szembe. Tanítja az Istenből élő és belőle erőt, örömöt merítő léleknek törhetetlenségét. Tanít kitartás és ellenállást a rossz környezetnek enerváló, romboló befolyásaival szemben. Tanít félretenni minden összetűzést, minden keserűséget, a panaszszót kimondatlanul hagyni, vigasztalást Istennél, a szenteknél, imában keresni.

1940

Bajza József: A hit

Ha reményid árbocát
Sors viszálya széttöré
Nézz a csillagok köré:
Ők lesznek vezéreid,
Ha szívedben él a hit.

De kit álbölcselkedés
Hitben is megingatott,
Az vihartól hányatott,
Tévelyeg vezértelen,
Önmagába' sincs jelen.

Néki túl síron s időn
Nem csillámlik enyhe fény,
Ég és üdv agyköltemény
S minden szent a föld felett
Álom s csába képzelet.

Őrizd szíved Istenét! -
Hogyha lelked csüggedez,
Híven ápol ő s fedez,
Szánakodva nyújt kezet,
És örök csendhez vezet.

Bartalis János: Ez olyan idő

Uram, ím gyötrődöm a földön.
Magamban kínt kínra halmozok.
Vad késsel hasogatom szívem
S magamon ejtek égő sebeket.

Mert hiába a földön minden:
igézet, mosolygás, mennyderű.
Csalóka álom mindegész.
Fekete fájdalom s vak terű.

Ím, nézd, kitárom fekete karom.
Ím, lásd, az én végtelen golgota-utam.
Nincs eleje és nincs soha vége.
Ezerszer feszülök fel a keresztre.

Ez olyan idő, hogy százszor kell
Meghalni.
Eszményért, hitért, életért
Ezerszer meg kell lakolni.

Ez olyan idő, hogy lehullunk,
Mint csillag az égről.
És a földön sírunk, sírunk.
S a fényes magasba fel
Talán sose jutunk.

Berda József: Isten

És megbőségelte a vérem
bár tudván tudtam: hogy elégem
gyümölcstelen!...

És megcsillogta a két szemem
bár tudta: szüntelen vétkezem
sugarával...

És csókolta a bélpoklos testem
bár tudta: kígyókat öleltem
ájult lázzal...

És harmatbaitta a lelkem,
mert tudta: hogy betegen leltem,
ha kutattam...

És megfoganta az álmom,
mert tudta: csak az ostort várom
telt áldásul...

És megszentelte gyilkos nyelvem,
mert tudta: hogy perelni mertem
és nem féltem...

- Én!... én!
kit megszült a napfény
Őbenne!...

Kányádi Sándor: Esti gyónás

ma sem vittél engem
a kísértésbe én vétkem
én igen nagy vétkem
én legnagyobb vétkem
versre való restség

1977

Sárközi György: Mindhalálig

Te vagy az égő csipkebokor, – én a benned fészkelő bimbó,
                                                     Illatom álom volt s bódulat
                                            Mézem, de fölserkentett szavad,
S tüzes rózsává gyújtott, hogy égjek a pusztában mindhalálig.

Te vagy az ezüsthullámu tó, – én partodon remegő nádszál,
                                                  Száraz testem a fekete szél
                                       Már-már eltörte, de te megöntözél,
Hogy zöldelve titkaidat susogjam az ég alatt mindhalálig.

Te vagy a végtelen éjszaka, – én pásztortűz az éjszakában,
                                        Mely kebleden örvendezve kigyúl,
                                        s hamvadván kebledre visszahull,
De pásztoroknak és farkasoknak téged hirdet mindhalálig.

Balla Ignác: Találkozás a mélységben

Opálos, foszló testű medúzák közt,
A tengermély villódzó bozótjában,
Nagy, véres karú csillagok keringnek
S bíbor lombú pálmák hajlongnak lágyan.

Az óriás kék szemfödő alatt, lent,
Pihen, pihen a Halál nagy hajója.
S tépett, szakadt, vérrozsdás csonka ormán
Az őrszem fáradt, néma léptét rója.

Nem reng, dobog, alatta a fedélzet,
Örök a csend e fénylő mélységekben.
Akik fölött szótlan, meredten posztol –
Megtört szemük többé már meg se rebben.

Ki jön ma sorra? Ki jön megpihenni?
Vihar zúg fönt, – az emberélet olcsó.
…S egyszerre kettéválik a zöld vízfal
S alászáll rengve az acélkoporsó.

Harcok hajója az örök békébe,
Csak száll alá, keringve, bukdácsolva.
S fedélzetén ott állnak mind a hősök,
Fakó arccal, némán, ünneplő sorba.

S a néma őrszem a Halál hajóján
Haptákba áll, sapkáját meglóbálja
S köszönti a tengermély új lakóit,
Hurrát kiáltva szótlanul a szája.

Hullámok zúgják a gyászdalt fölöttük,
Ők még fölnéznek megtört szemeikkel.
…És a Halál horpadt hajóján lassan
A zászló most félárbocra kúszik fel…

Dsida Jenő: Töprengés

Azt írnám szeretem,
de nem hinném, hogy komolyan vegye.

Azt írnám: gyűlölöm,
de kitörnék a ceruzám hegye.

1925. április 28.


Dsida Jenő

Erdélyi József: Illés szekere

Jön a holló: hozza a kenyeret…
Ha nem csurran: cseppen rá az olaj,
s él a próféta! Elizeus küldi
a hollót, s ha elapad, újratölti
az olajoskorsót mindig. Sebaj!
Él az üldözött, a bujdosó Illés;
él és remél, és vár! Elizeus
várja sorát, amíg palástomat
vállára nem adom, s áldásomat
kopasz fejére… Rá vár az a juss…
Szántson addig tizenkét pár ökrével,
s küldjön mindennap új s új kenyeret
a szegény özvegyasszonynak Illésért,
él ki Izráel egyesüléséért;
addig… „Úgy szegelet, ahogy lehet!”

Tudom, hogy egyszer megfizetek érte,
Izráel legszegényebb s hűbb fia:
égbe ragad valahol a Jordán
kies-csererdős-madárdalos partján
egy kétlovas szekér, tüzes igaz;
s hogy – nem ló lesz a ló, s az a szekér
nem szekér, hanem én magam leszek…
Elizeus két medvéje a ló,
az lesz majd az én véremet kiontó…
Keresnek, s nem találnak. Elveszek.
Készül az ötven fiatal próféta
keresni: hátha letett a szekér?…
De szól mesterük: ha él, visszatér,
s hogy ne törődjenek többé velem.

Sebaj: csak folyjon tovább, mint a Jordán,
amit kezdtem, s amit Jeroboám
keze széttépett!… Egy legyen Izráel!
Ne uralkodjon Ákháb és Jezábel:
legyen a nép egy pásztor s egy karám…
Sebaj: mentse magát Elizeus:
eltűnésem felől költsön mesét;
higgyék el a hollók és hadd hirdessék –
nevemre az is csak örök dicsőség, –
hogy élve még megnyílt nekem az ég.
Így fizetek a nyolcszáz Bál-próféta
kiontott véréért, melytől véres lett
a Kison-patak vize – ó, mert Jahve
irgalmas!… Engem széttéphet két medve -
egy lesz Izráel, nem két ország s nemzet.

1976

Madai Gyula: A magyar ló

A magyar gyerek még meg sem áll a lábán,
Már ott akar ülni a paripa hátán.
S igazi ló híján szögjajjal, kacajjal
Édes apja térdén lovagol nagy garral.
Jó kedve zajával hirdeti a gyermek,
Hogy a magyar ember paripára termett.

Hát még ha a gyermek legénysorba serdül
S kinn a pusztán egy-egy fakóra felperdül.
Tollúja, ingujja kék levegőégben
Mint fehér, futó láng úgy libeg a légben.
– Értem, hogy úgy sírtak, bomlottak a lányok
Értetek hajdanán vágtató betyárok.

Füstölgő, dübörgő városok odvában
A nemes szabad mén nincs is otthonában.
Prüszkölve, horkolva rázogatja fékét,
Szomjúhozza szíve a rónák vidékét.
És ahogy gazdáját érezi nyergében,
Mintha szárnya volna, repül örömében.

Száll az út porában ki a sír határra,
Mintha nem is tudná, hogy ott eke várja,
Rozsdás eke várja, melyet a rögeknek
Hosszú barázdáin ő fényesítget meg.
Hull a verejtéke gazdának és lónak,
Hull vele áldása a Mindenhatónak.

Verejtéke gyöngye nem hull ám hiába,
Kedvességben áll, mint szép leány virága.
Teljék bár szűkösen a gazda falatja,
Illatos szénáját bőviben megadja.
S akárcsak az anya csecsemője álmát,
Őrzi a nesztől is szunnyadó jószágát.

– Száguldó paripák, táncos, büszke mének,
Hogyha látlak, meggyúl bennem is a lélek,
Hattyúnyakatokon oroszlán sörénye,
Patkós patátokban gyémántszikra fénye,
Délceg tartástokon méltóság pihen meg,
Mintha lelke volna szittya nemzetemnek.

Pályafutó mének körme dobbanása
Tudjátok mi? Hírünk egy-egy lobbanása!
Vén Európának mi adtuk a kápát,
Kengyelbe mi vontuk nagy bocskoros lábát.
Turul diadalmát keleti szél szárnyán
Sarkantyúnk zengette hét ország határán.

– Én édes szép hazám, nagy Magyarországom,
Pacsirta füttye szól kalászos rónádon.
Mének futása zúg szellők rohamában,
Hősök lelke leng a délibáb tavában.
Óh, amíg ezt látjuk, amíg ebben élünk,
Nem fajulhat rabbá szilaj szittyavérünk!

Rakovszky Iván: Számkivetve

Nem az a legény, kinél a pálca,
És üt védtelen embertársra,
De az, aki állja.
Csapások sodró orkánjában
Megvetem keményen a lábam.
Hordom szilárdan a keresztet
És nem panaszkodom:
Isten béketűrésre teremtett,
Én a borsón is szépet álmodom.
{Engem béketűrésre neveltek
És a borsón is szépet álmodom.}

De azok búja bánat rajtam,
Kik összetörnek a viharban
Inaszakadtan.
Én gondját minden hontalannak,
Akit a könnyek megrohannak,
Anyának, gyermeknek, ki reszket,
Szívemben hordozom:
Isten felebarátnak teremtett,
Én a borsón vigaszról álmodom.
{Engem felebarátnak neveltek
És a borsón vigaszról álmodom.}

És is vágyom, hogy - kivert árva, -
Visszakerüljek a karámba
Béklyóm lerázva,
Hogy szabad legyen ismét a váram  
Mit gondolatköböl csináltam.
Hogy ujból hasznosat tehessek
Segítve másokon.
Mert Isten jóságra teremtett,
Én a borsón jótettről álmodom.
{Mert engem jótettre neveltek
És a borsón jótettről álmodom.}

Vágyom,hogy ismét körülöttem
Legyenek, kiket úgy szerettem,
Elégedetten.
Ahány barátom és testvérem,
Egy-egy unoka minden térden
Megcsókoljanak, kik szeretnek,
S én visszacsókolom.
Isten szeretetre teremtett,
A borsón szeretetről álmodom..
{Engem szeretetre neveltek
És a borsón is arról álmodom}

 

P.S.
Az utolsó két sornak két változata van:

Engem ...  az első változat 
és
Isten .... a későbbi tisztázott kéziratban

 

Németh László: Magyar radikalizmus (I. rész)

Előadás a Turulban

Vidékről jövök; a fülkében két pap, egy tiszt és egy civil. Ők is Békéscsabán verődtek össze, s megfigyeltem, mennyi idő alatt puhatolják ki egymást. Egy állomást megyünk, s a csanádi püspök vacsoráján már majdnem összekapnak. A civil szerint háromezer pengőbe került; a szigorúbb pap csodálkozik, hogy a civil ezt a ráfogást „el méltóztatik hinni”. A katona pedig, mint aki érti, miről van szó, arról kezd beszélni, hogy ő tiszteli Szálasit, de az ország mai helyzetében minden felforgatást elítél. Tíz percbe sem telt, s három világnézet gyúrta, ijesztgette, kapacitálta egymást a Nagy-Alföld sötétjén keresztül zötyögő kamrában. Sőt, ha jól figyeltem meg: a két pap sem játszotta ugyanazt a hangszert; az idősebbik szilárd volt, mint a kő, melyről Péter kapta a nevét, míg a fiatalabbik rá-rámosolygott nagy szégyenlősen a tálra, melyekből enni nem szabadott.

    Azt hiszem, elég mindennapi jelenetet mondtam el. Ez történik a borbélynál, ez az uszodákban, ez a színházak próbatermeiben. Az emberek kémlelik, félik, félemlítik és toborozzák egymást. A tanári szobákban apró körök alakulnak. Ami az egyikben jó vicc, a másikban destrukció… Az újonnan odakerült az első tíz percben megkapja a tapogatózó jelszónyi tréfát, amelyen eldől, hogy hova tartozik. S hamarosan ő is megtudja, ki előtt kell hallgatni, kit érdemes hírekkel tartani, vagy kivel lehet a lépcsőházban elhúzódni. Mindenkinek van egy nagy szellemi fecskendője, amelyből a másikba a legalkalmasabb helyen valamit be akar nyomni. Ma esetleg egészen mást, mint tegnap. Mert az erős meggyőződések ritkák, de a pillanatnyit mindenki terjeszteni igyekszik, csak hogy kisebbségben ne kelljen éreznie magát. Az események és konjunktúrák pedig töltik és keverik a fecskendőket.

    Elképzelhető, hányfelől kémlelik, csábítják, rémítik, fenyegetik ilyen időben az írót, aki a közhit szerint nem egy voks és nem egy vélemény, hanem egész dandára a véleményeknek. Körülbelül tíz éve kaptam az első figyelmeztetést egy megbírált írótól, hogy ha a világban az történik, amit ő már csak hónapok kérdésének tart: engem köttet föl először. Akkor meglepett ez az antirecenzió; azóta azonban azt hiszem, mindnyájan hozzászoktunk.

szozattovabbacikkhez

Prohászka Ottokár: Szíveken át Isten felé

Isten mindenütt van, mindenütt jelenvaló és még sem találunk mindig egyenesen hozzá. Istenhez az út gyakran teremtményeken át vezet: emberszíveken át Isten Szívéhez. Aki a szíveket teremtette, úgy akarta, hogy az emberek szíveikkel fonódjanak egymáshoz. Előbb-utóbb mindenikünk megtapasztalja, mennyire rá vagyunk utalva embertársaink szívére és mennyire hivatva vagyunk arra, hogy másoknak szívbeli szolgálatokat tegyünk. Vannak lelkek, kiknek közelében szeretetre, tisztaságra gyulladunk, minden erényre indíttatunk. Vezetők, akiknek önként adjuk, akikre önként bízzuk magunkat. Szeretetük melegít és emel; szívünk megnyílik nekik, mint napnak a virág. Van abban a tényben valami csodálatos, hogy az ember nem marad magára, hogy szív szíven, lélek lelken fejlődik s az ember más, őt szerető emberek kezén és szívén fogódzva vezetődik Isten felé.
    Ez a lélekközösség különösen krisztusi, különösen katolikus. Az ázsiai gondolat az egyedülvalóság himnuszát énekli. A tropikus erdők jámbor, magányos óriásának mintájára tanácsolja: „vándorolj egyedül minként a rinocérosz”. A föltétlen, a kimerevített egyedülvalóság jeget ver az emberlélekre. A lélek másik lelket akar. Az emberszív dobogása visszhangra vár. És Krisztus, a lélek ismeretlen mélyeinek egyetlen pszichológusa azt mondja: „ahol ketten vagy hárman együtt vannak a nevemben, én velük vagyok…” (Máté 18 , 20). Gyónni küld, bűnvallomást kíván, másik emberlélekhez utasít, aki fejünkre tegye Isten megbocsátó kezét. Szent Pálnak a megtérés félelmetes pillanatában nem azt mondja: „vándorolj egyedül”, hanem elküldi Ananiáshoz: „ott majd megmondják neked, mit kell tenned”. Ezekben a szavakban és tettekben fönséges tervszerűség lüktet. Az emberi lélek mélyeire látó Istenfiúnak az a gondolata, hogy a végtelen emberlelkeken át akar rajtunk dolgozni. Nem mondom meg neked, mit kell tenned, „menj a városba, ott majd megmondják neked”. Eseményeken, életünk tényeiben, emberajkakról, a mi nyelvünkön akar beszélni hozzánk. A szív nyelvén. A minden lélekkel közös szeretetnyelven. Megáldott, szent lélekfonatokat készít magának, egyiket sem világítva meg önmagának, mint ahogyan senkise látja meg saját arcát soha. Emberlelkeket választ akarata irányító tengelyéül, emberszíveket használ tetteinek lépcsőjéül, mert tudja, hogy ember embert tud szeretni, ember embert tud követni és valami fölséges mennyei pedagógiával más emberlelkekben mutatja meg a mi útjainkat.

Ady Endre: Uram, ostorozz meg

Uram, bántottál, űztél, megaláztál,
Sokféle ostort suhogtatott kezed:
Te tudtad, miért.
Kis szolgád bizton nagyokat vétkezett.

Hajh, bűnös voltam, nótáid elloptam,
Nőid csókoltam s kortyongattam borod.
Méltón sújtott rám
Könnyben áztatott, sós, éles ostorod.

Minden bűnömből külön ostort fontál,
Csöpp, beteg vérem sokszor kiütközött,
Ám csók-ostorod
Legfájóbb ostor ostoraid között.

Uram, utolszor evvel ostorozz meg
Nagy bűnök után méltón, fájón, nagyon
És azt az asszonyt,
Kire korbácsolt, rossz szívemet hagyom.

Áprily Lajos: Új középkor

Testvér, a földről szökni kezd a fény
s goromba gyolcsig vedlik itt a pompa.
Törd össze a tükröd, vesd le álruhád:
nincs menedéked, csak a katakomba.

Palotáidba csóvát sújt a szél,
csillárodat egy vak villám kioltja.
Készíts kanócot, s gyűjtsd a mécs-olajt,
sötét világ a sírok kriptaboltja.

Fenn szó vakított, szikkasztott a fény –
zsoltár-fogantatók a hosszú éjek,
ős ritmusokra árnyak ringanak
és ismét aknamélyből zúg az ének.

Látóbb a lélek, mint a macskaszem
s lázas szemek közt tisztán áll az oltár.
Szódról lefoszlik minden cifraság
s szív-ezredek dobbannak, hogyha szóltál.

Sors szánt feletted, romlás tornyosul,
a végítélet részeg lába tombol.
S mint újszülött-hang, győztes-érdesen
új lélek Krisztus-hangja sír a romból.

Nagy Méda: Sajnállak ember…

Sajnállak ember, ki úgy halsz meg,
hogy nem hiszed az Istent!
s csak a vak véletlen játékának tudod be,
ha megáll testedben a szívdobbanás.

Sajnállak ember, ki nem tudtad soha,
milyen mélyre érhet bennünk az öröm,
ha homlokunk Isten elé alázatosul,
hogy békéjében elfeledjük tépett magunk.

Sajnállak ember, ki nem érezted soha,
szelíd, halk vigaszát a hitnek,
s hogy mennyivel kevesebb és könnyebb a szenvedés,
ha fölemeljük árnyékáig a keresztnek.

Sajnállak ember, ki a természet örök arcába
nem ébredtél arra, ki Elmúlhatatlan,
s mikor a halál letépi rólad földi köntösöd,
nem tudod kiejteni nevét Alkotódnak.

1934

Stetka Éva: Ha…

Ha azt mondhatom, mindent odaadtam,
s már semmim sem lesz, csak ez a tudat,
magamtól is, Teérted elszakadtam –
add meg irgalmadat!

Dávid Rózsája, Napkeleti Rózsa
imádkozz értem, hogy ez így legyen.
Ha eljön majd a legutolsó óra
oldozzon föl a kegyelem!

szozattv


szozat a tiszta hang
 SZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf