Szemlér Ferenc: Katona

Dúlt országúton menetel,
kezében kemény katonafegyver,
szívében halk káromkodás
s ima a kegyes Szűzanyához.
Kék erdőkön baktat, s bakancs
lábán végtől-végig vizes,
este tört ablak várja és
parancsszótól zajos kaszárnya.
Nem látja a kecses menésű,
telt keblű nőket, keveset
eszik s igazi tisztelettel
nézi kapitánya kardját.
Megtanulja, hogy mi a gáz,
mennyire hord a puska, mennyi
embert öl egyszerre a gyors
srapnel s gyakorta célbalő.
De hogyha gyermeket talál
útjában, elmosolyodik
s a hideg téli reggelen
galambokat etet kezéből.
Sajnálja a szegényeket
és gyakran gondol szerető
anyjára és komoly orcájú
apjára s felfohászkodik
esténkint: tiszta Szűzanya!
óvj engem, őket, mindeneket,
adj békét, jóízű napokat
s őrizz minden háborúságtól!

Túrmezei Erzsébet: Ancilla Domini…

Augusztus. Vasárnap.
Fénylő, feledhetetlen.
Szolgálatra szentelten,
boldogan énekeljük:
Ancilla Domini…

Ragyogó emlékénél
öröm megállani,
s húsz esztendő után is,
míg élünk, ezután is
újra elénekelni,
és újra vallani:
– nem a ruha teszi,
csak a Lélek teszi –
Ancilla Domini…

Ancilla… látlak, amint
munkádat végezed.
Krisztusé a szíved,
Krisztusé a kezed.
Lelkével Ő vezet.
S a kicsiny köveket,
szétszórt szolgálatunk
színes, apró-cseprő
mozaiköveit
nem engedi elveszni,
egyszer összeilleszti,
hogy álmélkodva nézzed
a csodálatos képet,
s meg nem szűnj hű kezének
hatalmát áldani…

Együtt áldjuk már most is,
együtt szolgáljuk most is:
Ancilla Domini!

1965. augusztus 5.

Alföldi Géza: Szenvedni kell!

Minden szépért szenvedni kell,
a dalért, a színért,
a szavakért, a rímért:
minden szépért szenvedni kell.

Minden jóért szenvedni kell.
A jóság sorsa könny és átok,
a szenvedés szüli a boldogságot:
s minden jóért szenvedni kell.

Az Igazságért is szenvedni kell.
Az igazság útja rögös, sáros,
a szenvedés vezet az Igazsághoz:
s az igazságért is szenvedni kell!

Az életet is szenvedéssel adják.
Szenved, aki szül, szenved,
aki kínban megszületett:
az életet is szenvedéssel adják.

A szenvedésből fakad miden.
Szenvedni kell, ez a végzet,
hogy megtaláljad a szépséget:
a szenvedésből fakad minden.

És ezért szép és jó a szenvedés.
Mert anyja mindennek,
álmodnak, hitednek:
és ezért szép és jó a szenvedés.

A szenvedéstől az Isten sem ment,
Ki úr az öröklét felett.
Az Isten fia is szenvedett:
a szenvedéstől az Isten sem ment!

Mert Nagypéntek nélkül nincs Feltámadás!
Örök az ige. Örök a rendelés.
Kell a könny, kell a szenvedés:
mert Nagypéntek nélkül nincs Feltámadás!

Erdélyi József: Nyári rapszódia

1.

Én nem tudom, mire is mondják,
hogy a világ megváltozott? –
Elmúlt a tél s a tavasz éppen
olyan virágokat hozott,
mint ezelőtt; a kis pacsirta
épp úgy dalol, akár tavaly;
hát ha semmi sem változott,
mért változzon éppen a dal?

2.

Nem hótól már, hanem virágtól
fehérek az útszéli fák;
futó kocsink szelétől bókol,
köszöntget a cseresznyeág;
áll a fasor, mint lakodalmas,
fehérruhás leánysereg;
mit is susog? – Egyszerre tán hogy
Isten hozott, Isten veled.

szozattovabbacikkhez

Palágyi Lajos: Sok magyar

Van ó-magyar és új-magyar,
Nemes-magyar és nemtelen,
Van ál-magyar és mű-magyar,
Szemes-magyar és szemtelen.
Engem hazám nagy gondja mar:
Van-e még, aki csak magyar?

64 varmegye

 

Reményik Sándor: Mi a magyar?

/Korszerűtlen versek VIII./

Magyarok voltak Magyarország nélkül,
Magyarok vannak Magyarország nélkül,
Magyarok lesznek Magyarország nélkül.
Mert az országnál mélyebb a magyarság,
Mert test az ország és lélek a nép –
Keret az ország, s az ország-keretben
A magyarság a fejedelmi Kép…
Két évtizedig idegen keretben
A Kép, a lényeg alig változott,
Oltárképpé magasztosult talán,
Bár nyomta a keret, az átkozott.
A régi, rokon, ismerős keretben
Ne felejtsük: ez is csak foglalat –
Jobban hat a neki való keretben,
De mégis csak a Kép az, aki hat!
Csikoroghat az államgépezet,
Mert minden állam test és csikorog –
De Arany János dallama örök,
S Petőfin nem fognak ki divatok!
Vannak bolondjai a szerelemnek,
S őrültjei a honfi-láznak is –
De néha nagyon is hamar kisül,
Hogy mindez múló, balga és hamis.
Vannak korszakos szörnyű tévedések
És vad politikai divatok –
De néha egy-egy költő mondja el
Joggal: az állam mostan én vagyok.
Két évtizedes idegen keretben
Mi megláttuk az örök lényeget –
Országokat lehet szétdarabolni:
Nem lehet legyilkolni lelkeket!

Kolozsvár, 1941. május 15.

Reviczky Gyula: Magyar virtus

Lármázz magyar! Ellenfeled’
Kongó szavakkal kardlapozzad;
És öltsd azokra nyelvedet,
Kik megcsúfolni nem haboznak.
Óh, mert nyelved merész, csodát mível,
De az utolsó vagy, ha tenni kell.

Aludj’, magyar nép! Bármi jő:
Mindegy, te sült verébrül álmodj’,
Változván ember és idő,
Őrizd meg ősi lomhaságod’.
Míg más egész nap fárad, izzad:
Te szempilládat föl se nyissad.

Hallgass magyar! Ha rád morog
A külföld, némulj el szavára.
Mert bár mindenbe’ majmolod,
S mint árnyék támolyogsz nyomába:
Nem hallgatsz, csak dicséretére;
Hibád’ ha látja, esz a méreg.

Vakulj magyar! Türelmedet
Nem józanság okozza, hidd el.
Szidd inkább gyönge merszedet
S keleti röstséged veszítsd el.
Nagylelkű, higgadt nép nem vagy te, nem!
Csak léha vagy, csak rest vagy, nemzetem!

Németh László: Kisebbségből kisebbségbe

Egyik délután tudni akarom, hány óra, s kinyitom a rádiót. Az erdei emberekről beszél valaki, hogy azok hogy szálltak alá, mit loptak össze valami városban. Lassan rájövök, hogy az erdei emberek a románok, a várost is felismerem, hogy Marosvásárhelynek kell lennie. Végre a kicsit hadaró hang is ismerős zöngével üt át a közöttünk lévő hangot bádogító gépen. Megértem, hogy az erdélyi írók estjét hallgatom, humorista barátom panaszolja el a maga módja szerint a pestieknek, mit kellett kiállniuk a kisebbségi sorsban. A felolvasón túl, valami szörnyű nagy barlangból időnként egy különös gurgulázó hang árad a gép felé: a közönség az, aki itt arc nélkül nevet. Hallgatom, s arra gondolok, milyen könnyű dolga van az én barátomnak. Arról, hogy mi egy idegen nép alatt kisebbségben élni, a Városi Színház minden karosszékében dereng valami sejtelem. Az erdeieket is értik s tetszik nekik a tréfáló paraszt. De mi lenne, ha egy itteni írónak kellene a visszatért Kolozsvárott arról a kisebbségi sorsról beszélnie, amelyben mi éltünk húsz évet. Tudnák miről van szó, ha tréfálna s nem hinnének e rögeszmésnek, ha komolyan próbálná elmagyarázni.

szozattovabbacikkhez

Nyirő Józseffel erről-arról [XIX. rész]

nyirő2Budinszky Ferenc beszélget a velencei Biennálén első díjat nyert magyar film írójával és rendezőjével, a kolozsvári díszbemutató előtt Nyírő Józseffel és Szőts Istvánnal, Kolozsvár, [1943.] február 9.

 

„Sokan laknak emberek a havason, pásztornépek, más szegényemberek. Fát vágnak és gondozzák a más jószágát. Erősek, szívósak az erdei emberek, kik nem félnek a vértől, haláltól. Tekintetükben benne van az egek mélysége és a pokol ijedt félelme. A templomba ritkán ereszkednek le, és a misén elkaprázta hallgatnak. Isten azonban ismeri és szereti őket…”

Így ír filmjéről Nyírő József, arról a filmről, amely végre Kolozsvárra is elhozza a havasi embereket, hogy közöttünk is leéljék igaz emberi életüket, hogy mi is megismerjük és megszeressük őket.

A magyar filmgyártás büszkesége, az Emberek a havason kedden este díszbemutatón került a kolozsvári közönség elé. A nagy művészi eseményre meghívták a film íróját: Nyírő Józsefet, rendezőjét: Szőts Istvánt, zeneszerzőjét: Farkas Ferencet, a kolozsvári Nemzeti Színház karigazgatóját és a film főszereplőit. Szellay Alice-t, Görbe Jánost és Borovszky Oszkárt. Valamennyien örömmel fogadták a meghívást. A film női főszerepének alakítója, a szerző és a rendező boldogan jött Kolozsvárra, mert minden dicsőség és világhír ellenére Erdély megértésében várják művészetük, munkájuk legteljesebb igazolását.

szozattovabbacikkhez

Endrődi Sándor: Ha látok nyomorultat…

endrődikép99Ha látok nyomorultat,
Vérzőn a porba hulltat,
Árvát és szenvedőt –
Isten, hozzád kiáltok:
Te jó vagy, igaz, áldott,
Emeld fel őt!

Ha mikor szertenézek
S látok rideg kevélyet,
Gazdag gonosztevőt –
Uram, hozzád kiáltok:
Te élő igazság vagy,
Alázd meg őt!

S ha gondtól borítottan
Virrasztok egymagamban
Szomorú éjjelen –
Szívem sajdul, kiárad:
Óh, irgalom, bocsánat,
Uram, nekem!

1906

Hunyor Tamás: Ima

Mutasd Uram a képedet
mutasd hol tükröződöm
mint pormorzsolta multidő mögött
mindannyi ősöm

Mutasd Nagyúr a kezedet
építő segítségem:
mit markolhatok göröngyök között
ha nem az Égen

Mutasd Isten a mosolyod
állam vasára égjen
s onnét szikrázza: Emberként vagyok
gazdag szegényen…

1984

Kacsó Sándor: Imádság

A gyűlölet izzó homokja
Ha majd egészen eltemet,
Három angyal még ne repítse
Felfelé szálló lelkemet.

Inkább – borítva szárny alá –
Hozza vissza, a földre le,
S kihűlt hüvelye oldalán
A föld alá temesse be.

Testem maradjon jel, hogy itt
Reményteljes vetés vagyon;
S lelkem a mag, amely kikel
Egy verőfényes hajnalon.

Aztán, ha majd megáldja Isten
Az új termés minden szemét,
Három angyal csépelje ki,
S újabb vetésnek szórja szét.

Mert már tudom, hogy az igét
A gyűlölet tisztítja meg,
Ki nem szenvedte végig ezt,
Nem tudja, mi a szeretet.

Nagyenyed, 1943. március 13.

Mécs László: A síp

Itt vagyok újra őz-lesen.
A kicsi tisztás kedvesen
zengeti tücsök-nyájait,
a margaréták bája int,
harangvirágok inganak,
utolsó csókot int a Nap.
Ülvén vadászi székemen,
kicsit pirít a szegyenem
midőn most arra gondolok,
hogy a szerelem szent dolog
s evvel csalom meg a balog
bakot, míg sípon sípolok.
Egy kis szeles bak hirtelen
rejtekből ugrik, itt terem
s a virágos tisztásra ront
botor-vakon, mint egy bolond.
Lelőhetném. Elkergetem.
Szép agancs,m vén bak kell nekem.

szozattovabbacikkhez

Szentimrei Jenő: Imádság roham után

Mint hűlt testből kiszálló lélek,
Lehullok Uram elibéd
És megköszönöm, hogy még élek.

Hogy ami kezdettől Tiéd,
Meghagytad még nekem s e halk dalt
Időm van elrebegni még.

Hogy a füvön csillog a harmat
S hogy még ez egyszer rám virradt,
Köszönöm, Uram, ezt a hajnalt.

Hogy a halált még el nem hozták,
Lassan verő szívem fölött
Köszönöm e két piros rózsát.

Mert életért sajognak ők,
Szépségekért lüktetnek forrón
És vágyva várnak új erőt.

Köszönöm, hogy szabad kínlódnom
Pár percet még, míg elnyúlok
Én is, szó nélkül, harcos módon.

Aztán, mint Anteusz, a porból
Fölugrom: rendelkezz velem,
A harcot hol vegyem fel újból.

                              1915. július

Fáy Ferenc: Tiborc új éneke

Bánk-bán, Nagy Úr, a porba hulltam.
Néped vagyok, a föld, a mag,
az ős-gyökér, Uram, ne engedj.
Fajtád széthull, nem lesz több gyermek,
nem lesz család. – A renyhe had
húsunkat marja. Nézd az arcot,
téphetnek erről még le sarcot?
Cafatba lóg a két kezem.
Nagy Úr, ki tart ekét a földnek?
Nézz rám, nem bírom, összetörtek…
Nincs házam, földem, éhezem.
Az asszonyom halálra marták,
a lányom, Bánk, ma megvetett,
fekély piszkítja tiszta arcát…
Vedd el döfd át az életet.
Tiporj, rúgj szét s én nem kiáltok,
számról nem hallasz vádpanaszt
Uram, Tiborc kér, régi híved,
döfd át kardoddal ezt a szívet,
hiszen mit ér egy rongy paraszt?
Mit ér, ha teste roncs s fekélyes
erők rohasztják ő nevét?
Pusztulj paraszt, Bánk is ma gyáva
rettegve bújik önmagába
s nézi, hogy tépik nemzetét.

szozattovabbacikkhez

Jankovich Ferenc: Epilógus

Ó, boldog az, aki meg nem áll, ki egyfuttába fut,
kinek serény lába alól nem szalad el az út,
ki gondban állott, tornyosult napok közt nem henyél,
aki csak egyszer, ott kap észhez útja véginél.

Ó, boldog, aki gondtalan, poklok fölött fut át,
levetkezvén a napokat, mint elhasznált ruhát,
ki vígan váltja aranyát, a rászabott napot:
és perceiből boldogan annyit költ, mint kapott.

De én, jaj én szoborba zárt, csak állom magamat,
és váltott pénzem nem elég, vagy nem fogy el s marad,
s úgy vergölődök sok kemény kietlen éjszakán,
mint gyermekével álmodó álmatlan szűzleány…

Hát napjaimból kifordult, jaj, én, hová legyek?
megégetnek a csillagok, rámdőlnek a hegyek,
érckőben állok szobrosan, két öklöm elaludt,
és kővel álmodik a vér, mely izmaimba fut;

és percből percbe vonszolom nehéz nyugalmamat,
s úgy szétdobálnám tagjaim az ijedt ég alatt!
Úgy pattannék már szerteszét, vad véghetetlenül,
és nyögve állok, mint az íj, mely nyíltalan feszül…

Szathmáry István: A híd

Ki a költő? A mindig álmodó,
A mindig mindenen csodálkozó
Örök gyermek, ki sárkányt ereget,
Padláslétráról nézi az eget, –
S úgy döngeti a titkok kapuját.
Ki mindent meglát, bár semmit sem ért,
S rajongni tud a ki búzaszemért,
És megdalolja, mint bűvös csudát,
Mikor kalásszá nőtt zizegve lágyan.
Az ő szívében, mint az óceánban,
A mindenségnek képe tükrözik
Szférák dalától, – le az ördögig,
A csillagoktól, – le a pocsolyáig,
Sátánkacajtól – Krisztus mosolyáig.
A költő lelke óriási könnycsepp,
Mit Isten szem sírt. Nem vízözönnek,
Nem szennyes árnak szánja őt az Úr,
Hanem, hogy ott a megbékült azúr,
Szelíd mennybolton úgy ragyogjon árván,
Mint nagyszerű híd: százszínű szivárvány,
Melyen kijuthatsz a fakó világ
Szűk börtönéből…

szozattovabbacikkhez

Vargha Gyula: Öngyilkos nemzet fia vagyok én

Öngyilkos nemzet fia vagyok én,
Lángol a bélyeg homlokomon.
Bármerre tekintsek a föld kerekén
Nincs se barátom, se rokonom;
Szól a halálbagoly a romokon.

Mennyi tehetség, mennyi nemesség,
Mennyi vitézség, mennyi erő!
Dicstelenül hogy sírba temessék
S tort üljön az aljas, a gyáva nyerő,
Oly szomorú ez, oly leverő.

Jaj, de a színérc ennyi salakkal
Nem keverült soha, tán soha még:
Nemzetem, átkos, léha fiakkal
Jaj, de megvert is téged az ég.
S éghet a tűz, salakod ki nem ég.

Mennyi kajánság, mennyi galádság,
Mennyi vak önzés, bűne van itt;
Nemzetem, akik sírodat ássák,
– Mária elég mély – tenfiaid,
Az idegen csak beletaszít.

Öngyilkos nemezt fia vagyok én,
Lángol a bélyeg a homlokomon.
Bármerre tekintsek, a föld kerekén
Nincs se barátom, se rokonom,
Szól a halálbagoly a romokon.

Wass Albert: A bércek énekelnek

Szeretett Apámnak ajánlom

Hallottad már
mikor az esti-kék hegyek csoportja
egy dörgedelmes ősvitába kezd?

Halvány lilán mikor leszáll az est,
s a völgyben puska robbant zord halált,
hallottad már a félelmes zenét:
az őserdők felharsogó szavát?

A rianást, amely követve nyomban,
a hang után a végtelenbe fáj,
s fülekbe zúg: bujkáló idegen
a végtelen szentség előtt megállj!

És a vadász, ki lent a szőke völgyben
csodálkozva a bérctetőre torpad,
vad félelmében énekelni kezd,
s önhangjától ijedten összeborzad.

Féja Géza: Szent István népe

Az utókor valószínűleg más mértékkel méri majd erényeinket és vétkeinket s aligha feledkezik meg két jellegzetes mai bűnről. Mindkettőnek tettesei „leegyszerűsítették” és napi célok közelharcába hurcolták a magyar múltat. Az egyik eléggé merész volt arra, hogy Szent István király birodalmi gondolatát napi viták forró és nem is mindig tiszta légkörébe vesse, anélkül, hogy elméje a „szentistváni térnek” széles mezőit bejárta volna. Ezek a politikusok és publicisták a múltat rendszerint „szabadon” átalakították a maguk kisebb céljainak szolgálatára. A másik múltat háborító típus már szélesebb területet választott. Petőfis pózokkal „védeni” akarta a „hont”, de csak „szellemdezekkel”. Okosan elfeledte, hogy Petőfi nemcsak zengett a halálról, hanem szembe is nézett vele, s nem futott biciklin előle. A mi „védőink” azonban bölcsen megmaradtak a szellem síkján, s hozzá: a nap aranya által sütött oldalán. Úgy cselekedtek a múlttal, mint a gyermek a drága régiségekkel, ha múzeumigazgatóvá nevezik ki, s babakötényt szab a századokat látott bársonyból. Önkényesen kiszakított idézetekből csináltak fedezéket, hogy mögéje bújhasson mindenki, akinek bújhatnékja van…

    A magyar régiségnek a múlt század második felében sem volt rózsásabb a helyzete. A század elején valóban délibábosok álmodoztak róla, a század második felébe pedig elszánt „kételkedők” igyekeztek eltűntetni megmaradt romjait is. Ipolyi Arnold püspök Magyar Mitológiájában akad délibábosság is, de kritikai továbbépítése különb lelki alapot adott volna a „millenáris magyarságnak”. Építő kritika helyett azonban meg kellett ízlelnie, nem a kételkedés finom szavát, hanem az elhallgattatás pörölycsapásait.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang dedik2019 POLGI könyvbemutató 2019 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf