Dóczi Székely Gábor: Érintőlegesen XVIII.

Az egymásnak ellentmondó jelenségek korát éljük, vagy az emberiség mindig is az egymásnak ellentmondó jelenségek (kibékíthetetlen ellentétek) korát élte? Ragadjunk ki néhány mai szembeötlőt.

Az ember abszolút szabadságának végsőkig csigázása párhuzamosan fut azzal a törekvéssel, hogy legkisebb mozdulata is követhető, ellenőrizhető és nyilvántartható legyen, ami nyilvánvalóan a rabság egy formája. Jól ismerjük azt a hisztit, ami a személyes adatok védelme körül kapott tápot. Az egyénnel összefüggésbe hozható minden adat, körülmény személyes adatnak minősül. Mindenkinek megvan kötve a keze, semmit nem lehet rögzíteni, csak külön hozzájárulás, vagy törvényben szigorúan meghatározott jogi feltételek megléte esetén. Az egyén fölháborodottan tiltakozik, ha netán valamely adatát engedélye nélkül rögzítik. Ezzel egyidejűleg a digitális világban mindenkiről mindenki mindent tud(hat). Az ún. arckönyvben a nép egyszerű fiai és leányai legszemélyesebb dolgaikat – legtöbb esetben a képi megjelenítés segítségével – közszemlére-köz-megvitatásra bocsátják, azokkal büszkélkednek-kérkednek, legbensőbb érzéseiket, ügyeiket kiteregetik a látszólagos világ képernyőjére. Európai rendeletekkel őriztetjük személyes adatainkat, de ha úgy adódik önként kiszolgáltatjuk azokat. Akkor mivégre ez a nagy titkosítás, ha minden személyest közössé teszünk?

A második jelenség – már hosszú ideje jelen van, szinte kiböki a szemünket – a környezetvédelem ügye. A kék és zöld bolygó képe vagy a szürke és barna föld látványa. A hangzatos nyilatkozatok nem verik föl a szennyezők csöndjét. Csak szennyezünk, csak szennyezünk, ökológiai lábnyomaink küklopsz-méretűek, s parallel aggodalmaskodunk, kiáltványokat fogalmazunk, alapítványokat hozunk létre a bolygó megmentésére, tudományos módszerekkel számolgatjuk, mikorra válik halálos sebbé a bioszférát érő sérelmek özöne …s közben ki-ki teszi a „dolgát”: a mérhetetlenül szennyező gyárak ontják a füstöt, a digitális veszélyes hulladékokból hegyek nőnek, mialatt „lelkes” környezetvédők gyűjtik a folyókon a PET-palackokat, tüntetnek (főszabályszerűen: hasztalan) a környezet megmentése érdekében. Ha nem lenne környezetszennyezés, nem lenne környezetvédelem, és fordítva. Szimbiózis ez is a javából.

Egy harmadik fenomén az információhoz való jogokkal kapcsolatos: anno a rádiót, majd a televíziót, utóbb a különféle hírcsatornákat, digitális oldalakat részben azért hívták életre, hogy a társadalom tagjait tájékoztassák. Persze nem tagadható a szórakoztatás, a tanítás, a művelődés lehetősége sem ezeknél az eszközöknél, viszont a hiteles tájékoztatás a hírcsatornák egyik lényeges produktuma volt, amint szavakban mai is az. Természetesen az információadás mindig együtt jelent meg a propagandával és dezinformálással. Tehát világszerte fennen hirdetett elv az ember megfelelő és hiteles információhoz való joga, de ezzel egyidejűleg hihetetlen mértékű a félretájékoztatás. Nem kell messze menjünk, hiszen a most dúló világháborúban az említett jogból az ellentéte lett: a félretájékoztatáshoz való jog. Ez az együttállás is az ellentét jegyében áll.

S rögvest itt a negyedik. Administrare necesse est. Nem tévedés, tudjuk, hogy hajózni kell, de ma ez a „hajózás” döntő mértékben az adminisztrációban merül ki. Hihetetlen tömegű fölösleges iratot gyártat az állam, a „jog”-állam, holott a cél az lenne, hogy hiteles tájékoztatást kapjanak a döntéshozók. A mai adminisztráció, a papírozás nem a hiteles adatokat tartalmazza, hanem valamiféle kozmetikai eljárás végtermékét (a kozmetikázott anyagot). Mindent igyekeznek lefedni, hogy minél hitelesebb, naprakészebb adathalmaz álljon rendelkezésre, de a valódi adminisztrációra nincs is szükség, hiszen az esetek többségében azok tanulsága, konzekvenciája nem jelenik meg a gyakorlatban! Másfelől az adminisztráció eredménye egyre használhatatlanabb és értéktelenebb és hiábavalóbb: összetákolásával egyidejűleg múlik ki: ad acta…

Párhuzamos mozzanat tehát ez is: a mindent adminisztrálni nyomása, és az adminisztráció mellőzése.

S végül az ötödik. Sok politikus álma – már jó ideje - a világ egységesítése, a világ nagy faluvá tétele. Egységes világkép, azonos értékrend, egyforma szokások mentén. Ezzel parallel viszont megfigyelhető a világ egyre durvább szétesettsége, szétzilálódása is. Az illuzórikus integrációk vágyálma és az egyre fájdalmasabb szétesések, elkülönülések valósága. A nemzeti-társadalmi lét minden elemében: népek és testvérnépek között, tejtestvérnépek között, fehérek és feketék között, a pénzmágnások, oligarchák és a kétkezi munkások között, egy klasszikus művész és egy köznapi ember, vagy egy tudós és egy átlagember között. Vagy egyszerűen csak a gondolkodó emberek és az önálló gondolkodástól megfosztott emberek között. Félelmetes mértéket öltenek a különbségek, különbözőségek és a meghirdetett elvtől függetlenül az emberiség egység-esélye távolabb, mint valaha.

Vagy ezek az ellentétes irányok is a társadalmak örök ellentmondásainak mai megnyilvánulásai csupán? Nem így gondolom.

Nem így gondolom.
Nem kellene ennyit egységesíteni – a szétesés elfedésére – ha senki ember fia nem akarná más ember fiának azt, amit magának sem…
Nem kellene (ennyit semmiképp!) adminisztrálni, ha szavaink igenek lennének és nemek…
Nem kellene ennyi félretájékoztatás – tájékoztatás ürügyén -, ha valóban bizalommal, emberséggel és belátással lennénk egymás iránt…
Nem kellene környezetvédelmet hirdetni a szennyezés álarca alatt, ha a világot szeretettel uralnánk, azaz gondoskodnánk róla ahelyett, hogy kifosztanánk és tönkre tennénk…
Nem kellene a jog eszközeivel tetőtől talpig védeni magunkat – miközben kiszolgáltatjuk a lelkünket – ha valahol egy „fönti” centrumhoz kötve, az erkölcs tenne minket átlátszóvá s egyúttal védetté…

Nos, mikor haladjuk meg az egymásnak ellentmondó jelenségek korát?

dszg