Mutasd Uram a képedet
mutasd hol tükröződöm
mint pormorzsolta multidő mögött
mindannyi ősöm
Mutasd Nagyúr a kezedet
építő segítségem:
mit markolhatok göröngyök között
ha nem az Égen
Mutasd Isten a mosolyod
állam vasára égjen
s onnét szikrázza: Emberként vagyok
gazdag szegényen…
1984
A gyűlölet izzó homokja
Ha majd egészen eltemet,
Három angyal még ne repítse
Felfelé szálló lelkemet.
Inkább – borítva szárny alá –
Hozza vissza, a földre le,
S kihűlt hüvelye oldalán
A föld alá temesse be.
Testem maradjon jel, hogy itt
Reményteljes vetés vagyon;
S lelkem a mag, amely kikel
Egy verőfényes hajnalon.
Aztán, ha majd megáldja Isten
Az új termés minden szemét,
Három angyal csépelje ki,
S újabb vetésnek szórja szét.
Mert már tudom, hogy az igét
A gyűlölet tisztítja meg,
Ki nem szenvedte végig ezt,
Nem tudja, mi a szeretet.
Nagyenyed, 1943. március 13.
Itt vagyok újra őz-lesen.
A kicsi tisztás kedvesen
zengeti tücsök-nyájait,
a margaréták bája int,
harangvirágok inganak,
utolsó csókot int a Nap.
Ülvén vadászi székemen,
kicsit pirít a szegyenem
midőn most arra gondolok,
hogy a szerelem szent dolog
s evvel csalom meg a balog
bakot, míg sípon sípolok.
Egy kis szeles bak hirtelen
rejtekből ugrik, itt terem
s a virágos tisztásra ront
botor-vakon, mint egy bolond.
Lelőhetném. Elkergetem.
Szép agancs,m vén bak kell nekem.
Mint hűlt testből kiszálló lélek,
Lehullok Uram elibéd
És megköszönöm, hogy még élek.
Hogy ami kezdettől Tiéd,
Meghagytad még nekem s e halk dalt
Időm van elrebegni még.
Hogy a füvön csillog a harmat
S hogy még ez egyszer rám virradt,
Köszönöm, Uram, ezt a hajnalt.
Hogy a halált még el nem hozták,
Lassan verő szívem fölött
Köszönöm e két piros rózsát.
Mert életért sajognak ők,
Szépségekért lüktetnek forrón
És vágyva várnak új erőt.
Köszönöm, hogy szabad kínlódnom
Pár percet még, míg elnyúlok
Én is, szó nélkül, harcos módon.
Aztán, mint Anteusz, a porból
Fölugrom: rendelkezz velem,
A harcot hol vegyem fel újból.
1915. július
Bánk-bán, Nagy Úr, a porba hulltam.
Néped vagyok, a föld, a mag,
az ős-gyökér, Uram, ne engedj.
Fajtád széthull, nem lesz több gyermek,
nem lesz család. – A renyhe had
húsunkat marja. Nézd az arcot,
téphetnek erről még le sarcot?
Cafatba lóg a két kezem.
Nagy Úr, ki tart ekét a földnek?
Nézz rám, nem bírom, összetörtek…
Nincs házam, földem, éhezem.
Az asszonyom halálra marták,
a lányom, Bánk, ma megvetett,
fekély piszkítja tiszta arcát…
Vedd el döfd át az életet.
Tiporj, rúgj szét s én nem kiáltok,
számról nem hallasz vádpanaszt
Uram, Tiborc kér, régi híved,
döfd át kardoddal ezt a szívet,
hiszen mit ér egy rongy paraszt?
Mit ér, ha teste roncs s fekélyes
erők rohasztják ő nevét?
Pusztulj paraszt, Bánk is ma gyáva
rettegve bújik önmagába
s nézi, hogy tépik nemzetét.
Ó, boldog az, aki meg nem áll, ki egyfuttába fut,
kinek serény lába alól nem szalad el az út,
ki gondban állott, tornyosult napok közt nem henyél,
aki csak egyszer, ott kap észhez útja véginél.
Ó, boldog, aki gondtalan, poklok fölött fut át,
levetkezvén a napokat, mint elhasznált ruhát,
ki vígan váltja aranyát, a rászabott napot:
és perceiből boldogan annyit költ, mint kapott.
De én, jaj én szoborba zárt, csak állom magamat,
és váltott pénzem nem elég, vagy nem fogy el s marad,
s úgy vergölődök sok kemény kietlen éjszakán,
mint gyermekével álmodó álmatlan szűzleány…
Hát napjaimból kifordult, jaj, én, hová legyek?
megégetnek a csillagok, rámdőlnek a hegyek,
érckőben állok szobrosan, két öklöm elaludt,
és kővel álmodik a vér, mely izmaimba fut;
és percből percbe vonszolom nehéz nyugalmamat,
s úgy szétdobálnám tagjaim az ijedt ég alatt!
Úgy pattannék már szerteszét, vad véghetetlenül,
és nyögve állok, mint az íj, mely nyíltalan feszül…
Ki a költő? A mindig álmodó,
A mindig mindenen csodálkozó
Örök gyermek, ki sárkányt ereget,
Padláslétráról nézi az eget, –
S úgy döngeti a titkok kapuját.
Ki mindent meglát, bár semmit sem ért,
S rajongni tud a ki búzaszemért,
És megdalolja, mint bűvös csudát,
Mikor kalásszá nőtt zizegve lágyan.
Az ő szívében, mint az óceánban,
A mindenségnek képe tükrözik
Szférák dalától, – le az ördögig,
A csillagoktól, – le a pocsolyáig,
Sátánkacajtól – Krisztus mosolyáig.
A költő lelke óriási könnycsepp,
Mit Isten szem sírt. Nem vízözönnek,
Nem szennyes árnak szánja őt az Úr,
Hanem, hogy ott a megbékült azúr,
Szelíd mennybolton úgy ragyogjon árván,
Mint nagyszerű híd: százszínű szivárvány,
Melyen kijuthatsz a fakó világ
Szűk börtönéből…
Öngyilkos nemzet fia vagyok én,
Lángol a bélyeg homlokomon.
Bármerre tekintsek a föld kerekén
Nincs se barátom, se rokonom;
Szól a halálbagoly a romokon.
Mennyi tehetség, mennyi nemesség,
Mennyi vitézség, mennyi erő!
Dicstelenül hogy sírba temessék
S tort üljön az aljas, a gyáva nyerő,
Oly szomorú ez, oly leverő.
Jaj, de a színérc ennyi salakkal
Nem keverült soha, tán soha még:
Nemzetem, átkos, léha fiakkal
Jaj, de megvert is téged az ég.
S éghet a tűz, salakod ki nem ég.
Mennyi kajánság, mennyi galádság,
Mennyi vak önzés, bűne van itt;
Nemzetem, akik sírodat ássák,
– Mária elég mély – tenfiaid,
Az idegen csak beletaszít.
Öngyilkos nemezt fia vagyok én,
Lángol a bélyeg a homlokomon.
Bármerre tekintsek, a föld kerekén
Nincs se barátom, se rokonom,
Szól a halálbagoly a romokon.
Szeretett Apámnak ajánlom
Hallottad már
mikor az esti-kék hegyek csoportja
egy dörgedelmes ősvitába kezd?
Halvány lilán mikor leszáll az est,
s a völgyben puska robbant zord halált,
hallottad már a félelmes zenét:
az őserdők felharsogó szavát?
A rianást, amely követve nyomban,
a hang után a végtelenbe fáj,
s fülekbe zúg: bujkáló idegen
a végtelen szentség előtt megállj!
És a vadász, ki lent a szőke völgyben
csodálkozva a bérctetőre torpad,
vad félelmében énekelni kezd,
s önhangjától ijedten összeborzad.
Az utókor valószínűleg más mértékkel méri majd erényeinket és vétkeinket s aligha feledkezik meg két jellegzetes mai bűnről. Mindkettőnek tettesei „leegyszerűsítették” és napi célok közelharcába hurcolták a magyar múltat. Az egyik eléggé merész volt arra, hogy Szent István király birodalmi gondolatát napi viták forró és nem is mindig tiszta légkörébe vesse, anélkül, hogy elméje a „szentistváni térnek” széles mezőit bejárta volna. Ezek a politikusok és publicisták a múltat rendszerint „szabadon” átalakították a maguk kisebb céljainak szolgálatára. A másik múltat háborító típus már szélesebb területet választott. Petőfis pózokkal „védeni” akarta a „hont”, de csak „szellemdezekkel”. Okosan elfeledte, hogy Petőfi nemcsak zengett a halálról, hanem szembe is nézett vele, s nem futott biciklin előle. A mi „védőink” azonban bölcsen megmaradtak a szellem síkján, s hozzá: a nap aranya által sütött oldalán. Úgy cselekedtek a múlttal, mint a gyermek a drága régiségekkel, ha múzeumigazgatóvá nevezik ki, s babakötényt szab a századokat látott bársonyból. Önkényesen kiszakított idézetekből csináltak fedezéket, hogy mögéje bújhasson mindenki, akinek bújhatnékja van…
A magyar régiségnek a múlt század második felében sem volt rózsásabb a helyzete. A század elején valóban délibábosok álmodoztak róla, a század második felébe pedig elszánt „kételkedők” igyekeztek eltűntetni megmaradt romjait is. Ipolyi Arnold püspök Magyar Mitológiájában akad délibábosság is, de kritikai továbbépítése különb lelki alapot adott volna a „millenáris magyarságnak”. Építő kritika helyett azonban meg kellett ízlelnie, nem a kételkedés finom szavát, hanem az elhallgattatás pörölycsapásait.
A filmgyártás terén is magyarnak és európainak kell lennünk
A Szilágyi Erzsébet fasorban lakik. Fák között és hegyek alján. Hiába, erdélyi ember, nehezen tud megfeledkezni a „havasi levegőről”. Az embernek az az érzése, hogy csak átutazóban van itt a pesti kőrengetegben és első alkalommal „visszarepül” majd Erdélybe.
Milyen lelkesedéssel beszél birtokáról, amelynek egy része még egyelőre idegen megszállás alatt van. Rajongással beszél a földről, a kenyeret és életet adó földről, a föld emberiről, a népről, a parasztokról és ezt a rajongást hirdeti filmje is, az Emberek a havason.
- Ez a film bizonysága annak – kezdi, miközben cigarettát csavar magának –, hogy a magyar filmgyártás csak akkor találhat valóban önmagára, ha magyar problémákat vet fel. A magyar film csak a magyar élet kérdéseivel foglalkozhat, ha el akarja érni azokat a célokat, amelyeket kitűzött maga elé.
- Viszont, ha csak speciális magyar problémákat viszünk filmre, fennáll a veszély, hogy nehezebben kapunk külföldi piacot – vetjük közbe.
- Ez teljesen igaz – válaszolja. – Azonban vannak a magyar életnek olyan problémái, amelyek általános emberiek is. A magyar paraszt éppen úgy érzi a nélkülözés keserűségeit, mint például a francia bányamunkás, és éppen úgy féltékenykedik asszonyára és ölre megy érte, mint a dél-amerikai farmer. Az örök emberi lélek problémáit kell filmre vinnünk, amelyek éppen úgy lehetnek magyarok, mint mások.
Sokszor a villanyt eloltom
és hirtelen felnyitom
s minden úgy áll régi rendben:
a szék, asztal és sifon.
Csupán az óra egyhangú
kettyenését hallom én,
szemem zavartalan áthat
a levegő közegén.
Ami köztem és a fal közt
van, látom, a tér üres,
ez a szent tér, melyben minden
támad: az emberi test,
ebben lesz csillogó a fű,
ebben fú lombot a fa,
ebben vet lángot a villám
földöntúli szalaga.
De a kezemet hiába
nyújtom hirtelen ki itt,
üres a tér és a kezem
a semmibe ütközik.
Üres a tér, néhány lépés,
de rajta túl nem jutok.
Óh ha tudnám azt az imát,
amit az Isten tudott!
Mily balga vagyok édes Istenem
röpülésem de szárnyam sincs nekem
csak végtelen és egyszerű szívem
mily béna vagyok édes Istenem!
Eljutok-e egyszer a végtelen
esőáztatta fényösvényeken
szárnytalanul és röpüléstelen
puszta szívemmel hozzád Istenem?
Legyen úgy, mint rég volt!
Legyen úgy, mint rég volt!
Lángba borult falvak tüzétől pirosra
Ne gyúljon az égbolt.
Szebb volt, mikor kék volt.
Legyen úgy, mint rég volt!
Fegyverek zajábul,
Mindnyájunk bajábul:
Elég volt! Elég volt!
Legyen úgy, mint rég volt!
Legyen úgy, mint rég volt!
Mikor minden nemzet munkás békességben
Barát volt, testvér volt.
Azóta csak vér folyt.
Legyen úgy, mint rég volt!
Árvábul, özvegybül,
Kenyér helyett jegybül:
Elég volt! Elég volt!
Legyen úgy, mint rég volt!
Legyen úgy, mint rég volt!
Mikor bénák, vakok, minden nyomorékok
Keze-lába ép volt.
És a világ szép volt.
Legyen úgy, mint rég volt!
Milliók sírásábul,
Fásult sírásábul:
Elég volt! Elég volt!
Fölény – de nem bánt.
Nem héjázik fent.
Derű – de égi.
Józanság – de szent.
Bent a világban,
Mégis kívül rajt:
Hódítni lelket
Jézusnak óhajt.
De tapintattal
Tágasságot ád –
Lélek ne hordjon
Semmilyen igát.
Mikor búcsúzik:
Nincs szemébe könny –
Egyszer mindenki
Úgyis visszajön.
Advent idején
Temetőbe jár –
Sírok közt röpköd
Mint a fénybogár.
Az új halottól
Vidám-kedvesen
Kérdi: hogy aludt
Első éjjelen?
S szól az Élethez:
Engem nem zavarsz –
Szeresd az Istent,
S tégy, amit akarsz!
Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:
Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.
Az Alföldön a halál árnya járkál.
Egyre több és mélyebb lesz a sír.
Nem szalad meg a halál a szótól,
Fegyver kell itt, nem szónok és papír!
Hogy ki a bűnös, vagy ki nem a bűnös:
Vak csámcsogás a véres múlt felett…
Elég már a sok üres beszédből,
Szavak helyett a tettek jöjjenek!
Bitangoktól zsúfolt lett a fórum.
Az áruló had hűségről morog.
Becsületről tolvajok mesélnek.
És szeretetről nemzetgyilkosok.
Megbocsátást az hirdet előtted,
Ki törvényt ült az ártatlan felett:
Elég már a sok üres beszédből,
Szavak helyett a tettek jöjjenek!
Mért nem születtem ezer év előtt?
Midőn születtek Árpád daliái,
S ragadva kardot, a vérkedvelőt,
A nagy világgal mentek szembeszállni.
Beh mondtam volna csataéneket,
Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek,
Melynek zugási mennydörgéseket
Vadúl kavargó örvényökbe nyeltek.
Beh fölvetettem volna magamat
Hadvész után nyerítő paripára,
Keresni a sírt vagy babéromat
Hazát teremtő harcok viharába'.
Tavaly, hogy délnek vitt utam,
Szomorú, őszies időben
Ott kóboroltan egymagam
A genovai kikötőben.
Előttem óriási gályák
Nyomták a tirrhen tenger sírját,
Körültem dolgozó tömeg.
Mely véget nem lelő sorokban,
Nehéz teherrel megrakottan
A hajók alját tölti meg.
Egyszer csak egy csoport felül
Magyar szót hallok. Odaléptem,
És láttam, hogy a földön ül
Egy ember, szűrben és zekében.
Mellette asszony s barna lányka
Bámul merőn az óceánra
Egy rengeteg gőzös felé.
S mindhárman olyan rém-kopottan
És oly halványan ültek ottan,
Hogy elszorult szívem belé.
/Meghasonlott szívvel 7./
Idézem árnyaidat, Széchenyi!
S ah, hívatlanul is jönnek ők.
Mindenkinek, ki honát szereti,
Megállanak az ajtaja előtt.
Kopognak hideg szellemujjal.
Hogy kellett volna, hogy lett volna jobb?
Nem volt a lépés elhamarkodott?
Ki volt a bűnös, ki a felelős?
A tétovázó kéz, vagy az erős?
A lavinát ki indította meg?
Ki az, kinek a keze nem remeg?
Kinek fejére száll a vér, a vád?!!
Aki szerette, az vesztette le.
Szerelmével gyilkolta meg honát!
