Akác eszi a napot,
mint véres húscafatok,
levelein az alkony.
Nyáron van, de halni hallom.
Megyek a temetőbe.
Sárló fűz kancabűze
égeti orrom és Tisza-szag.
Csönd és kerítés harap.
Baljós jegenyesorok,
orgona fújtat, susog.
Majd nyílnak mond sípjai,
még csillagok híjai.
Mindegy, síkság vagy hegyek,
puli árnyammal megyek.
Egyben már történelmem,
s országdarabok bennem.
– A tradíciók és a véleményformálás mesterének születésnapján –
„nem csupán általános rassztudatra van szükségünk,
hanem nagyon határozott rasszeszményre is;
nem elméletileg, hanem megélt és őszinte törekvés tárgyaként;”
Julius Evola
Julius Evola, az ősi, szicíliai olasz családból származó filozófus 1898. május 19-én született Rómában. A jobboldali filozófiát követők és kutatók között ismert, az átlagos jobboldali olvasó előtt azonban ismeretlen Evola, bár a világon mindenhol professzornak tekintik, nem volt „szobatudós”. Viszonylagos anonimitásának oka, a meg nem értés. Evola egyrészt a filoszemita liberálisoktól gyűlölt tradicionális metafizika képviselője, kutatja, hogy mi az, ami létezik, mi a dolgok valódi természete? Másrészt a Fasiszta fajelmélet, valamint a Harc és győzelem árja doktrínája című németül is megjelent írásai miatt, bár ezek csak részben adják alapját a nemzetiszocialista fajelméletnek, miközben, spirituális tartalmát napjainkban a francia Új Jobboldal, egykor Hitler és Mussolini is igyekezett felhasználni, tévesen a genetikára redukálni. Bár támogatta a fasizmust, mint a hagyományos értékek őrzőjét, de a katolista fasiszták nem kedvelték, mert a Pogány imperializmus című könyve utószavában azt mondta, hogy a fasizmusnak vissza kellene térni a római Birodalomhoz, szakítani a kereszténységgel, arisztokratikusabbá és kevésbé demokratikussá kellene válnia. Még a csak politikailag korrekt írásokat leközlő liberális német Die Zeit szerint is „Julius Evola máig az egyik legmeghatározóbb és egyben a legspirituálisabb alakja az európai ultrakonzervatív jobboldalnak”.
Miközben barátja volt Roberto Farinacci, a Fascio pártújság főellenőre, minden más állítás ellenére Evola nem volt zsigeri antiszemita.
A képviselőház padsoraiban az utóbbi időben komoly tekintetű székely férfi hallgatja a beszédeket: Nyírő József a nagynevű erdélyi író, akit legutóbb hívtak be képviselőnek. Nyírő a napokban Budapesten tartózkodott, ideje egy részét a parlamentben, a többi részét pedig a Hunnia Filmgyárban töltötte.
A parlament folyosóján találkozom vele, megkérdezem, milyen filmjét pergetik. Mosolyogva feleli:
- Meglepetés lesz. Nagy meglepetés. A film címe: Emberek a havason. Úgy hiszem, egészen új lépést jelent a magyar film területén nemcsak feldolgozásban, hanem témában is. Ha lehet ezt a szót használni: a film a havasi székelyek éposza, a székely pásztorok életét tárja elénk. Mintegy nyolcvan százalékban Erdélyben, a helyszínen készültek a felvételek, a háromszéki Komandón, a Gyilkos-tónál és a Békás-szorosnál. Mindössze néhány színész játszik benne. Egyetlen női szereplő van, ez sem színésznő, hanem társaságbeli úrasszony, Spolarich Józsefné. Ezenkívül játszik benne három színész, Görbe János, Bihari József, Borovszky Oszkár. Nem sztárokat kerestünk, hanem figuratípusokat. Fiatal színészek játszanak a filmben, fiatal a rendezője is, ami nekem külön öröm. A néhány színészen kívül játszik sok favágó, székely pásztor. Meg kell mondjam azt is, hogy nem estek hanyatt a felvevőgép előtt ezek az egyszerű emberek, számba se vették a gépet, olyan természetesen csináltak mindent, mintha rendes napi életüket élték volna. Ezek között az emberek között sok eredeti, megkapó figura van. Gorkij-szerű alakok, különösen a favágók között, akik mogorva tekintetű, erős fizikai munkát végző emberek. A film teljesen művészi síkon mozog, megalkuvás nincs, és nincs hepiend-keresés sem. A film elénk hozza a havasokat, az erdőket, barlangokat, azokat a helyeket, ahova a nép a török-tatár időkben menekült. Ezek a helyek tartották meg őket, mint ahogy a mai modern idők veszedelme elől is ide menekül. Hálás vagyok Wlassics Gyulának, Balogh Lászlónka, Bingerth Jánosnak, akik minden áldozatot meghoztak a filmért.
Tavasz ébres a világon.
Bimbó fakad száraz ágon,
Zöld levél, virág lesz rajta, –
Ha az Isten úgy akarja.
Visszajöhet régi kedved,
Embertársad megszerethet,
Orvoslás jön minden bajra –
Ha az Isten úgy akarja.
A felhőket miért nézed?
Édes boldogság a részed,
Könnytől-ázott földnek sarja, –
Ha az Isten úgy akarja.
Világos lesz élted napja,
Tiszta szíved gondolatja,
Kétség lelked már nem marja, –
Ha az Isten úgy akarja.
Fáradt vagy már, – nézz az égre!
Az a nap is eljön végre:
Elringat a halál karja –
Ha az Isten úgy akarja.
Ültem az Isten sírján,
megkönnyebbülten:
enyém a lelkem s irhám,
megmenekültem.
Fölálltam, s visszarogytam,
nem volt ahová mennem,
erőm se volt, a harcban
megöregedtem.
Nem rokonom, se faja, se népe,
más nyelven tanították beszédre
és más zsolozsma hangjai mellett
rakta rá pap jelét a keresztnek.
… A havasokban érzi jól magát,
hol fenyő ontja gyantás illatát
a csöndben, hova nem jut földi hang.
Temploma az, – bár nem szól ott harang…
Ágy és szó, óh, hányszor ásott árkot
miközénk, – bár a lelkünkbe nem látott.
De szárnya nőtt a társba vetett hitnek
s a szívünk mégis egymáshoz repített.
S most, esténként, ha csend üli a tájat
s robotoló teste már elfáradt
azt kérdezi – »Hol vagy?« – s megfogja kezem.
Feledve bú s gond… ő az én életem…
Legyenek áldva mind, akik
Szívemet összetépték.
Ne ingereljen bosszúra
Engem soha kevélység.
Ne érezzem sosem, sosem
Poklát a gyűlöletnek!
Kiket mindenki eltaszít,
Azok szeressenek meg.
Az irgalom szent angyala
Lakozzék e világon,
S a vértanúk jutalma mind
Az emberekre szálljon.
Jöjjön a békekor, melyet
Sok ember sírva vár lenn.
S én is legyek jobb s igazabb,
Mint voltam eddig. Ámen!
Horkol az erény,
A bűn… arat!
Ne csüggedj!
Letiport rétek alatt
Isten vetése
Mindig újra fakad!
Hogyha tízen vagyunk egy társaságban,
És közöttünk akad egy idegen,
Mindannyian az ő nyelvén beszélünk…
Ezt kívánja tőlünk a figyelem.
Mért törődjünk a magyar név jogával,
Mit az ősök karddal is védtenek?
Az idegen hadd érezze magát jól,
Hiszen a szó nem árthat senkinek.
Korcs nemzedék! Rajta, beszélj, beszélj csak
Úgy a mint az idegen szereti!
Egy fegyvered van csak, s ez a magyar szó:
Kezedből a fegyvert is vegye ki.
Mit veszíthetsz? Legfölebb azt, hogy egykor
Nem ismer rád itthon saját fiad,
És utolsó szavadat sem értik meg,
Ha majd lezárod szempilláidat.
Két „vén csavargó”
Valahol ott csatangolt
Az öreg Tátra bércei között…
…Zúgott a fenyves gyászmelódiákat
És bent a mélybe’ rigó füttyögött,
Kakukk az évet bőven osztogatta
S ami ígért, azt ráadással adta…
A kéklő ég aranyszeme: a nap
Átkandikált a zöld bokor alatt
És százfelé aranysávot vetett,
Aranyló gallyon gerle nevetett…
…Mesék meséje, álmok álma
Ingott-ringott a napsugárba’…
…S a legény, míg lassan ballagott,
Csak hallgatott… csak hallgatott…
De, hogy azalatt merre járt a lelke?
a messzeséget hányszor átölelte?
Ismét, ismét viseljük hát
Azt a mentét, azt a ruhát,
A mit hordtak őseink;
Régi dolmány, régi kalpag
S kik a honért éltek haltak,
Feltámadnak hát megint.
Látásodra bár a léha
Itt ott kaczajra fakad...
Hadd kaczagjon, majd elhagyja:
Magyar, ne szégyeld magad!
Ne szégyeld a viseletet,
Miben apád ellehetett
S boldog öregséget ért.
Ki tudja e boldog korbul,
Mikor a ruha megfordul
A jobb év is visszatér?
Fintoritsa félre arczát,
A ki jobb jövőt tagad.
Te kérjed azt s hidd, hogy eljön.
Magyar, ne szégyeld magad.
Szerencsés jóestét kívánok
A nagy utolsó mohikánnak,
Akiben él még maga az ős nép –
S folytatja folyton kifogyhatatlan,
Nyugati sápadt alkonyulatban
Tündéri bájos meseszövését.
Szerencsés jóestét kívánok
A nagy utolsó mohikánnak,
Aki lelkében még csupa hajnal.
Szavajárása bűvös derűs még,
Könnye is jóság, nem keserűség,
S bölcs hite bátran bír meg a bajjal.
Szerencsés jóestét kívánok
A nagy utolsó mohikánnak,
Akinek színes tollkoronája
Az est homályán átragyog.
Szívem repesve tekint rája:
Mint bíztató istencsodára:
Van még magyar, vagyunk még magyarok.
Hűvös, vén, őszi falumba
betérnék, boldogtalan angyal.
Ember szeretnék lenni,
bozsogni, inni bort,
meleg kemence előtt táncba menni
csapzott nagy szárnyaimat unva.
Lovas szeretnék lenni, szőrin ülve,
lovas, ki villámok között tovanyargal.
Szolgája, én, égi Uramnak
letenném már fényes szerszámaim,
álmot szeretnék látni,
jósolni, játszani furulyán,
népet, sokat sírót akarnék megváltani
a mennyei hősnek, az Urnak, Amannak,
ki ecetnek ízével száján
meghalt egy violaszín estén, mint az én álmaim.
Willer József parlamenti képviselő és Nyírő József az Udvarhely megyei választásról
Soha ilyen lelkesedéssel nem tömörültek még a székelyek a Magyar Párt zászlója alatt – Kilencven százalékos abszolút többséget kapott voltaképpen a Magyar Párt
Székelyudvarhely, [1933.] december 21.
Udvarhely megyében a felháborodásnak önkéntelen kitörései fogadták a választási eredmény publikálását. Mindenki el volt készülve ugyan az előzmények után arra, hogy a kormány, illetve annak helyi exponensei a legnagyobb fokú cinizmussal fogják kezelni a választók akaratmegnyilvánulását, azonban arra még a legpesszimisztikusabb számítások sem utaltak, hogy a választási eredményt olyan mértékben fogják elferdíteni, amilyenre például szolgálhat ugyan egy régi liberális választás, amelynek felelevenítését azonban senki sem tételezte fel. Különösen azért nagy a megdöbbenés, mert az impériumváltozás óta talán még egyetlen esetben sem mozdultak meg ilyen nagy arányokban a magyar tömegek Udvarhely megyében.
A Pálos rendnek
Egybeomlott könny és vér,
nyílt seb lett az ország,
nyugatra pernyét hord a szél;
tanyák, falvak sorsát.
Csillag sincs, sötét az erdő,
mégis mécsek égnek!
Boldog Özséb szól az első
pálos remetének.
Szállj, ragyogj te mennyei fény,
angyalszárnyú ének,
fájó szívén: magyar szívén
minden remetének.
Add Urunk, hogy rab és szegény
– mind testvérre leljünk!
Áldd meg hazánk, hogy a remény
átölelje lelkünk!
Kicsiny láng a hír, de tiszta
fehér, mint gúnyájuk,
sötét erdő zúgja vissza
csöndes imádságuk.
„Nézz le ránk, kik romok felett
fohászkodunk Hozzád,
áldd meg mind, kik fegyver helyett
kereszted hordozzák!”
Áldjon meg az Isten,
Rózsatő virága!
Virulj még sokáig
Marim ablakába'!
Alkonyatkor, elmenőben
Ott láttam meg legelsőben.
Áldjon meg az Isten,
Rózsatő virága!
Áldjon meg az Isten,
Kis fehér szobácska,
Lebegjen fölötted
Angyalok védszárnya.
Oh mi sokszor ültünk itten,
Beszélgetve, édes-ketten.
Áldjon meg az Isten,
Kis fehér szobácska!
Áldjon meg az Isten,
Csevegő madárka!
Ne érezd rabságod'
Fényes kalitkádba'!
Ott csevegtél, téged hallánk,
Midőn csókot, szívet váltánk.
Áldjon meg az Isten,
Csevegő madárka!
1858
Még nem vagyok fáradt, hogy berekedjek,
és lelkemben is izzik a zsarátnok,
s a jobb jövőért velem verekednek
az elnyomottak s a koldus-barátok,
bár jól tudom, hogy kész van már a bomba,
mely vártatlanul lecsap rám egy este:
még se maradok tétlen nyugalomba,
mint annyian, a rút halálra lesve!
Nem vagyok pap, se szerzetes, se fráter,
mégis az Istent s békét prédikálom,
nyílhat előttem gránáttölcsér, kráter,
hittel vallom: a szeretet nem álom!
S bár nem úgy halad a huszadik század,
mintha valóban kultúrkorszak volna,
(mert elnémít sok kényszer és gyalázat
minden szép célt s csak puska zakatol ma,)
Urunk, atyánk, az ég lakója;
A csillagoknak alkotója,
Ki fenntartod mindenütt a rendet;
Dicsőség a Te nagy nevednek!
Az igazak, jók, a kik élnek,
Mindenha csak benned remélnek.
Te vagy az ő buzgó imájok:
Óh, jöjjön el a Te országod!
Erős vagy, jó vagy, bölcs, igaz vagy;
Belátásod mindent igazgat.
Adsz örömet, csapást, kegyelmet:
A Te akaratod legyen meg!
Panasz sosem jön ajakunkra;
Csak Te ne hagyj soha magunkra.
S ki élni engedsz, add nekünk meg
Ma s mindennap a kenyerünket.
1
Pilátus módjára mossa kezét
a láthatatlan álmos ítélőszék
ketten vagyunk tetőtől talpig pőrék
dél van ezer aranyszilánk az ég
tegnap este parázsba hullt elem
testünk kristály szimmetriába olvad
kerekre álmodtuk a sárga holdat
sovány arcodba hullt hosszú selyem
hajad melled is kissé eltakarva
édeni Éva az angyal előtt
bebújtál lázasan a hűs avarba
remegsz most is csak nem az ítélettől?
véred zúgása már vérembe nőtt
a haláltól se félj szólítlak kelj föl
2
beteljesíti sorsunkat kereszttel
a húsban bujdosó vágy eleven
lángcsóva húz át bágyadt szemeden
Hogy gyújtó csak vagy faggyúgyertya fénye,
sercenő mécs, vagy szikra, pislogó,
mindegy. De: tűz, mely fényt vet a sötétbe,
láng: mely bíztatva ég, ha tomboló
vihar dúl kint a százados határba.
Csak éleszd, támaszd, fújtasd szüntelen!
Ne hagyjátok elaludni a lángot.
Apák! Fiúk! A láng, az szent legyen!
Ne hagyjátok elaludni a lángot!
Szurokba mártsatok ezer husángot!
Ezer staféta hordja szüntelen
az égő fáklyát őstől unokához.
Testvér! rohanj! és add tovább a lángot!
Hordozd körül a völgyön, bérceken.
Lobogtasd meg! S tán égig érő máglyát
gyújt lángra szívig harsanó szavad:
A lángnak kialudni nem szabad!
