Herczeg Ferenc: Nagyhatalmi paktum I.
A francia külügyi politikához közelálló újság az elmúlt napokban kikelt az új divat ellen, hogy most már felelős állásban levő államférfiak a nagy nyilvánosság előtt tárgyalják a nemzetközi kérdéseket. A lap úgy vélekedik, hogy vissza kell megint térni a megszokott diplomáciai módszerekhez. Alkalmasint azért, mert Európa népei a múltban fölemelő tapasztalatokat szereztek a titkos diplomáciával.
De csakugyan nem is ajánlatos, hogy laikusok leselkedjenek a világpolitika műhelyének ablakában, mert könnyen azt a benyomást nyerhetik, hogy a tehetségnek és a jóindulatnak csak igen szerény szerepe jut ott, ahol a népek sorsát kovácsolják.
Micsoda elképesztő hivatalos rövidlátás az, amely például évek óta ott csetlik-botlik a gazdasági válság körül. Nemcsak hogy egy arasznyival sem tudják előbbre vinni a dolgokat, de még arról sem sikerült meggyőzniök a világot, hogy csakugyan becsületesen óhajtják a gazdasági pestis leküzdését.
És milyen jellemző, például, hogy a genfi diplomácia semmi jelét nem adja annak, mintha a kultúremberiséget fenyegető végső veszedelmet többnek tartaná kopott újságfrázisnál. A háború utáni diplomácia valami ádáz partikularista hóbortban gubózta be magát, amelynek vágyálma: egyedül élni a földgömbön és korlátlanul uralkodni az emberiség óriás temetőjében.
A lefegyverezési konferencia csődje a preventív háborúk véres képét vetítette bele a népek álmaiba. A pattanásig feszült helyzet cselekvésre ösztönzött két igazi államférfit, akik át tudják érezni az emberiség gyötrelmeit.
