Bolyongások

Arany János: Reggeli ének

Új erőben ébredve
Köszöntöm fényedet
Istenem s műveidre
Fordítom szememet.
Mily dicsően kel fel a nap
S minden új életet kap.

1840

118 arany jános

Gyóni Géza: Latrok között

Tovább, tovább... ez a parancs.
Tovább, tovább a barmok útján.
Lakatlan, végtelen a puszta
S naptalan, szürke ég borul rám!

Hej, messzi még a Golgota?
A poroszlót hiába kérdem.
Kereszt alatt, gyászom alatt
Meg-megcsuklik elgyötrött térdem.

Hej, messzi még a Golgota?
Egy csöpp italt, bár ecet volna!
S elfojtott könnyeim vize
Szivárog csak rekedt torkomra.

Latrok között a Golgotára
Uram, Uram, miért üzesz engem?
Mint a titok hallgat a puszta
S egy varjú száll a végtelenben.

Krasznojarszk, 1916.

Horváth Imre: Az én Istenem

Ó, testvérem, nagy a te bölcsességed,
ki ismered az Istened, tudod:
örök az élet – s elméddel felméred
a koránt, kátét és a talmudot.

És te talán még bölcsebb vagy, testvérem,
ki hirdeted, hogy nincs más, te magad
sem vagy egyéb, mint a végtelen térben
fénylő elektromosság: Ősanyag.

És testvérem, lásd, pirulok miatta,
de nem tudom, kis életem ki adta –
és a halál célját sem ismerem.

Nem ismerem sem magamat, sem téged –
s e mindenható ismeretlenségek
roppant örvénye: az én Istenem

Marconnay Tibor: Világ Páncélja Lenni!

Nem gondolhatok immár önmagamra,
nem tűnhetek el sors sebes folyásán;
nem nézek vissza a letűnt napokra,
sem növekvésemre jövőm dagályán.

Mást ragadtam magamba s mások sorsa
lendít most és nem tarthat vissza sátán,
nincs kedv merülni léha mámorokba
az ember roppant tereit belátván.

Hatalmasabb e jó, mint mind a rémek,
mihelyt páncélnak sem kellek magamnak
s ezzel minden koron túl élet.

Isten kezében vagyok boldog Eszköz,
világ páncélja a vak emberek közt,
kiket nem sejtett örvények ragadnak.

1925

Túrmezei Erzsébet: Imádság a februári tavaszban

Amikor ablakom előtt
már hóvirágok harangoznak,
kis májvirágok kéklenek,
s a cseresznyefa rügyei
mind kipattanni készek,
látod, Atyám, hogy a korai,
februári tavaszban
rügyekre, virágokra
milyen féltő szeretettel nézek.

Hiszen ha őket
óvó kezeddel be nem takarod,
mindent letarolhatnak
hirtelen, kemény fagyok.

S akkor nem fakad rügyekből virág,
és gyümölcs sem terem.

Dalmady Győző: Csak magyarok legyünk!

A világon, melyben nekünk
Egy kis helyünk jutott,
Küzdelemmel kell töltenünk
Az éjet és napot.
De jöjjön bár még több s nagyobb
Zivatar ellenünk,
Megállunk a vészek között,
Csak magyarok legyünk!

Küzdeni az áradattal
A hajónak nehéz,
De a kemény kősziklának
Csak játék az egész.
Ezer évnek kőszikláján
Mi árthasson nekünk?
A földingás sem ingat meg,
Csak magyarok legyünk!

Voltak idők, hogy a magyart
Elhagyta a remény,
A hullámok százezrei
Összecsaptak fején.

Garay János: A hetyke huszárok

huszar16 Ekéje mellett a suhanc áll,
Egy vakmerő legény;
Előtte büszkén a huszárhad
Kardot csörtetve mén.

,Hová, hová, kardos vitézek;
Ti cifra büszke had?’
Kiált a pórlegény utánok,
S forr melle és dagad.

«Hová megyünk-e, hej hová-e?
Prédára, földike!»
Riad kevélyen, elbízottan
Reá mindegyike.

S hegykén, kevélyen eltekintnek
Gúny és kacaj között,
Daróc ruháján a fiúnak
S a kérdező fölött.

József Attila: Egyszerű ez

Lement a nap nyugaton,
Följött a nap keleten.
Egyszerű ez.
Él az, aki eleven.

Rongyos mindegyik zsebünk,
Rossz a magyar zsebe rég,
Egyszerű ez -
Elveszett az ezerév.

Ha elveszett, elveszett,
Nem keressük már elő,
Nem érünk rá,
Vonaton jár az idő.

Expresszen jár az idő
S gépből csinált madarán,
A gyalogos
Bizony hogy elmarad ám.

Szolgabíránk az agyunk,
Nem parancsol más nekünk,
Egyszerű ez,
Mi már motorral megyünk.

Nem vagyunk mi bölcs urak
S nem is vagyunk szamarak.
Új ezerév
Új magyaroknak marad.

1924 nyara

Marconnay Tibor: Mi magyarok vagyunk

Magyar vagyok, szerelmem, drága kincsem.
Magyar vagyok, Te vagy rá nagy bizonyság,
magyar vagyok: a mi szerelmünk minden.
Úgy, ahogy te szeretsz engemet
s úgy ahogy én szeretlek, magyar sors szeret.
Elveszett világok lángolnak szemeimben!

Egy széttépett ország méltó fájdalma dobban
minden dalunkban, bús lélegzetünkben.
Mi magyarok vagyunk: ezt el nem veszi senki.
Sorsunk: a Föld sötétjén átderengni,
Magyar vagyok: a mi szerelmünk minden:
azt látom lenni, amit megjósoltam!

Magyar vagy, Föld és elérkezett Álom!
Csudát szór szerte a világnak sorsunk.
Oly szegény vagy és árva. Te lehetsz a párom!
S hatalmas Új-világ lesz vérünk sarja,
ölni a zsarnok hasztalan akarja:
magyar lesz, Föld és elérkezett Álom!

1924

Reményik Sándor: Üres kardhüvely szól

Kereslek, Lélek –
Szomjazom Reád –
Nem lehetnek szomjasabbak a fák,
S a füvek szomjasabbak nem lehetnek
Harmat, s eső után,
Mint ahogy én aszottan epedek
Lélek utánad. –
Mert íme megüresíttettem megint –
Hogy ne legyek egyéb,
Mint hüvely, melyből kiröppent a kard –
Valahol véresen és fényesen
Körülhordoztatik
Bíztatni, s erősíteni
E csillagtalan mindenség-homályban –
És a veszedelemre inteni
Minden magyart.
Ahol magyarok élnek, »valahol«,
S talán mindenfelé
Körülhordoztatik
Véresen, s fényesen a kard.

Barkuti Jenő: Ady Endréről szólva…

Van a magyar kultur életének néhány sarkalatos pontja, ami újra és újra szembetűnik, ha a gondolkodó magyarok visszatekintenek elmúlt életükre s sorsunkon kezdenek töprengeni. Aztán ha eljutunk odáig, hogy összevetjük a történteket napjaink közéleti viszonyaival, különös azonosságokat tapasztalhatunk. Legjobb vizsgálati terep ehhez, irodalmi múltunk, ami társadalmi viszonyaink mindenkori állapotának élethű lelki fotográfiája, erkölcsrajza. Mondhatni: össznépi pszichológiai térképünk. Itt van Ady Endre személye és költészete, ami miatt a párhuzamok keresésében nem érdemes tovább menni, s nem szabad megkerülni sem, mert amit a magyar életről, társadalmi kapcsolatinkról, közerkölcsünkről írt, abban sok vonatkozásban kísérteties a hasonlóság napjainkkal. Ergo, ennek okán itt van egy újra éledő Ady kultusz, amivel kezdeni kellene valamit, mert bizonyos hogy a jövő nemzedéknek is sok töprengést okoz majd Ady és költészete, mert mindig visszakanyarodunk Adyhoz, mint szomjazó a kúthoz. Magyar írástudó mind itt köt ki. Ide zarándokol, ide menekül, itt keres vigaszt.

Cs. Szabó László: Kis népek hivatása

Victor Hugo nyolcvanadik születésnapján a külföldiek is hódoltak előtte. A költő akkor már az emberiség látnokának tartotta magát. Rászoktatta a számkivetés. Sokáig élt egy szigeten, szemközt a megőszült tengerrel, amelyen látomásai rajzottak. Sokat látott, két királyság és két császárság bukását: 1848-ban majdnem agyonverték a vörösök, s 1871-ben a fehérek. Mindenkit túlélt, a családját is s úgy fogadta ünneplő házába a népeket, mint Noé apó. Főpapi botja az emberiség fölé emelkedett: szerepeket osztott. Bemutatták az angolt. «Shakespeare» felelte zengőn. A spanyolt. «Cervantes». Aztán a többit. «A világosság», «a szabadság», bókolt az aggastyán. Egy kis nép előtt kifogyott a szép szóból. «Ah, l’humanité!» vágta ki magát. Lehet, hogy másnap fordítva emlékezett volna a jelzőkre. Öreg és feledékeny volt, a szerepek kapásból jutottak eszébe. A népek másnap amúgy se kezdtek volna a szabadságért és világosságért fáradozni. A jelenet egyszerre fennkölt volt és nevetséges, de a magatartás mindenképpen tiszteletreméltó és jellemző. Európa egyik tekintélye minden népnek egyenrangú szerepet szánt, a hozzásereglő hódolatra az alkonyuló nagy század legkedvesebb eszméjével felelt. Eötvös Józsefnek vagy Wesselényi Miklósnak tetszett volna ez az ünnep.

Áprily Lajos: Nyugtalan égbolt

Hideg szél kürtje, búgd: „A fény halott!”
Mi lett Sugárországból? Fellegország.
A megtelt Isten-szív kiáradott,
s most dől belőle, dől a búskomorság.

004 aprily lajos

Baka István: Zsoltár

Nem kértelek s nem kérnélek ma sem
Oly félszeg voltam véled Istenem
Csak vártam míg aktáid tologattad
Hogy föltekints és észrevégy de nem

A hold már kráterek pecsétnyomával
Úgy teli lett hogy rá se férne több
S te stempliztél tovább én meg feszengtem
Hajbókoló klienseid között

Nem hittem volna hogy külön beadványt
Nyúltok be végül mégis arra kérlek
Bocsásd meg nékem hogy sokat szerettem
S erényemnél többet nyomott a vétek

Pakocs Károly: Hegytetőn

Megállok az esti alkonyatban
a hegytetőn. Síri néma csend.
Lelkemet a titkok mozdulatlan
ős-hatalma tartja fogva fent.

Alattam a hétköznapi lárma
halk morajba-alvón pihen el,
mintha éji szerenádra várna,
mit az ég a földnek énekel.

Szeretem a hegytetőn bevárni
az éjt, mikor lent elpihen az élet.
A hegytetőn megédesül bármi
kín s a lélek újra-éled.

Mert a hegynek nincsen hétköznapja.
A hegytető mindig ünnepel.
Akinek a lelkét bánat lakja,
vigasztalódni jöjjön ide fel.

Reményik Sándor: Tépelődés a Sinai-hegyen

Jaj, nyomorult és esett nép vagyunk,
Már gyermekünkben gyötört nemzedék.
Nyelvünket hóhérkéz szakítja ki,
Az tépi fel frigyládánk fedelét.
Mégis valljuk: a bosszú Istené.

Minden más táján a világnak
Fegyver dörren és bomba robban,
Csak mi nem bántjuk bántóinkat vissza
S éltükben, se haló poraikban.
Van, aki megfizet.

A vén föld minden vértrágyás porondján
A más bőréért, mint pelyva, hulltunk.
De önmagunkért orgyilkos kezet
Emelni ellenségre nem tanultunk.
Tűrés a fegyverünk.

Agyagfalvi Hegyi István: A magyar dal

Nem lélekharang a magyar dal,
ijedt, panaszos, híradó,
Rákóczi érces nagyharangja,
messzire zengő riadó!
Orgonabúgás férfibúja,
majd kürtharsogta akarat!
Égre szálló, zsoltáros eskü:
Trianon sírunk nem marad!

A dalt nem lehet láncra verni,
a dal útjában nincs határ!
Átszáll a sűrű szuronyerdőn
s a rab szívekre rátalál!
És visszhangozza, mint a szikla,
millió dacos, zárt ajak:
Nem lehet minket eltemetni!
Trianon sírunk nem marad!

Kannás Alajos: Magyar csillag

A hősök halnak de az eszme él
– hogy csillagunk Október Huszonhárom –
és áttör minden korláton határon
s harcol tovább Hazáért Emberért…

Október lángja Szent Betöltetés
erőt ad élni akkor is ha fájnak
a csontok már s a leskelő halálnak
nincsen hatalma rajtunk Egy Egész

a dőlt szobor Corvin-köz Széna tér
a magyar balsors egyszer véget ér
mert ott ragyog a lélek-láthatáron

Negyvennyolc mellett utunkat mutatva
mint múltunk megváltásunk mustár magva
a Csillagunk Október Huszonhárom

Sinka István: Íme a hazám

Ez az ország Magyarország:
itt a jókat szembe köpik.
Ez az ország az én hazám,
itt az álom összetörik.
Ha könny nem hullna e földre,
a szív is mind összetörne.

Ha majd a vár
miértünk áll,
s nekünk szól a rigó Budán,
majd hogyha a svábhercegek
sírnak egy tál leves után:
nekik is jut szeges borsó,
s egyszer korai koporsó.

1938