Borbély István: Az erdélyi magyar szépirodalom
Ha én szépprózaíró volnék, nem csinálnék egyebet, mint sorra venném jóbarátaimat és jóismerőseimet, elmondatnám velük életüknek folyását s aztán leírnám azt. Meg vagyok győződve róla, hogy soha ki nem fogynék a szép, mély és tanulságos témákból. Mert az én jóbarátaim, jóismerőseim mind erdélyiek. Itt születtek, itt gyötörte meg sorsuk őket s ha el nem üldözte balvégzetük, itt fog domborodni a sír is fölöttük.
Csak akkor látja az ember, hogy mi Erdély, ha más vidéken is járt s más embereket is megismert. Más a nagy magyar Alföld kiskirály parasztja: szemhatárát s szándékait soha sem zavarja semmi, a hegyek üstökét megrázó fergeteg nem kavarja föl lelkét, ha végig süvít rajta. A Tátra-vidék tót földje egy darab felkívánkozás a föld feletti tisztább levegőjű régiókba. Sokszor elnéztem szegény népét, mely nyomorát el nem cserélné senki boldogságával. Nem faji és társadalmi céljaik, hanem a környező természet karakterével összenőtt emberi jellemük az, ami őket boldoggá teszi. Mert van felfelé törekvő szabadság és van szélességben elnyúló szabadság. A tót föld, Tirol és Svájc a magas régiók tiszta levegőjű szabadságában él és a klíma kijegecesedett emberi karakterükön is. az angol és német szabadság széltében könyökölte ki a tért, s e terjengősség rajta van egyéniségükön is.
Mi, erdélyi magyarok, a félemberek földjén lakunk. Lelkünk telve ábrándokkal, melyekre a legtisztább napfény ragyog, de ábrándjainknak soha nem tudnak kinőni szárnyai. Kezdtünk mi sokat és nagyot, de a végét ki nem vártuk semminek. Két kezünkkel felnyúltunk az égig, de szívünknek közepén egy darab kopár mezőség hever. Mi voltunk az örök kezdet s az örök félbenmaradás. Mi voltunk az örök sietők és az örök későnérkezők. Nem hiszem, hogy volna a világon hely, ahol annyi a derékban kettétörött lélek, mint itt. Sorsunk éretlenül rázza le terveink gyümölcseit s mi mindennek ellenére száz, ezer csalódás után is megint kezdjük elülről.
I. rész
/>
