Bolyongások

Falu Tamás: Ima

A nyelvemen nem hang lebeg,
Hanem aranyfolyam.
Bearanyozom nevedet
Imámmal, én Uram.

Kezemben nehéz vaslakat,
Felnyújtom, mint torony,
Hogy zárd be kegyelmedbe azt,
Kiért imádkozom!

falukép1

Szedő Dénes: Hartyáni feszület

Kezed-lábad szabadon:
sróf tart a derekadon,
temetői Krisztusom.

Sovány tested öntöttvas;
ezüstszínre mázoltak
együgyűen, gyöngyalak.

Fád keríti kerítés,
hasztalan: vadvirág és
gyom töri át, szelíd nép.

Ölelgeti bús fádat,
csókolgatja vaslábad
igazlelkű áhítat.

Rossz szolgád is rádköszön;
szava, mint a rács-közön
átkúszó virágözön:

körülfonja derekad
s – ahol a sróf belemart –
mint a repkény, rátapad.

Szentimrei Jenő: Minden kuszább

Eddig még úgy-ahogy figyelemmel kísértem,
Mit mond a rádió, mit írnak a lapok,
Próbáltam eltöprengni sok oktalan miérten,
Kerestem összefüggést, célt vagy sugallatot.
De minden összefolyt, fekete feketébe,
Mint amikor ólmos felleg egymás fölé tolul,
Hiába tapogat tíz ujjam sűrűjébe,
Csak a híg, tintás semmit markolja botorul.

Minden kuszább. Őrült agy álma logikus képlet
E zűrzavarhoz képest, mely zúg körös-körül;
Mi nyílt és egyszerű volt, otromba és sötét lett.
Ki mondja meg, miért sír s vajon minek örül?
A szél viharlámpánkat kezünkből kicsavarta,
Vígan kering vele távoli dombokon,
Hátunk mögött csahol egy láthatatlan falka,
Barátból ellenség lett, jóból gonosz rokon.

Vályi Nagy Géza: Krisztushívás

feszulet1 Emberfia jöjj el! jöjj el!
Hívunk, várunk, esdünk Téged!
Romok felett, halál felett
Örök Jóság, örök Élet!
Emberfia jöjj el, jöjj el!

Fordítsd hozzánk szelíd orcád!
Így sóvárgunk itt a porban,
Názáreti szent anyától
Szüless újra a jászolban,
Fordítsd hozzánk szelíd orcád!

Hallgass igét, hazug igét,
Gyermekfővel, érett fővel
S kergesd ki a kufárokat
Templomodból vasvessződdel…
Hallgass igét, hazug igét!

Tarts beszédet a nagy Hegyen!
Acélozd meg a gyöngéket,
Tégy közöttük igazságot
S Magdolnáid védd meg, védd meg…
Tarts beszédet a nagy Hegyen!

Arany János: Magyar Misi

Magyar Misi ám a legény egyszer a talpán,
Kivált mikor a bajuszát felpödri nyalkán,
Félreüti darutollas túri süvegét,
Majd megbolondul utána a fehércseléd.

Minden ujján sárga gyürü Magyar Misinek,
Minden ujján egy szerető, mégsem unja meg;
Ha megúnja, cserbe hagyja őket a hamis:
"Válassz babám, nálam immár szebbet-jobbat is."

Ha megcsalja Magyar Misit hű szeretője,
Nem bolond, hogy érte magát a vízbe ölje:
"Verje meg a három isten" csak ezt kivánja,
Káromkodik nagy bujában egyet utána.

Betekint a Dübögőbe, kérni egy italt,
Van neki ott embersége, mig pénzébe' tart;
De ha elfogy a hitele, parancsolni kezd,
Töri magát Icig zsidó, ha ő ráijeszt.

Jánosi Gusztáv: Ne féltsétek a magyart

Ti kik eddig csak vészt, háborút,
Csak halált jósoltatok:
Hallgassatok egyszer már el,
Némuljon el ajkatok.
Nem korhadt fa a magyar még,
Mit már csak a dudva tart:
Erőteljes, büszke tölgy az…
Ne féltsétek a magyart!

Ezer éve, hogy ezt a fát
Ülteték a hős apák,
S az utódok vész-vihar közt
Híven, gonddal ápolák.
Áll még a fa, büszkén, habár
Látott nem egy zivatart,
Sasok raktak fészket rája...
Ne féltsétek a magyart!

Az a nemzet, mely oly vitéz,
Oly dicső volt egykoron,
Melynek mindig legszentebbje,
Legdrágábbja volt a hon.
S ezt, hogy mentse, dicsőn verte
Le a pogányt s büszke tart:
Hogyan veszhetne az most el?…
Ne féltsétek a magyart!

Kosztolányi Dezső: Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok.

Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok.

És nagyapám, a régi katona
hallgatja mosolyogva, boldogan,
sebforradástól lángol homloka
s én, térde közt, hadarva szavalok,
hogy győznek mindenütt a magyarok.

Csak a szeme borul el néha kissé:
Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,
hogy vannak messze, különös világok
s aranyba nyílnak a versailles-i kertek,
jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,
ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,
a magyar szó a hét szilvafa alján
körötte most még mint tengermoraj zúg.
Óvjátok édesen ez édes álmát,
mint álmát a szegény beteg gyereknek,
hogy meg ne tudja, élete nem élet,
és meghalt már, bár alig született meg.
Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,
ha dalol és ha a távolba lát,
mert néma gyermek minden kismagyar
s a Nagyvilág nem érti a szavát.

1910

Pósa Lajos: Áldja meg az Isten

Áldja meg az Isten
Mind a két kezével,
Aki szíve szerint
Jót tesz a szegénnyel.
Nem nézi, látják-e,
Szel a kenyeréből,
Nem bánja, tudják-e,
Ad az erszényéből.

Áldja meg az Isten
Áldatlan ne hagyja,
Aki a didergő
Nyomort betakarja
Tűzhelye melegét
Ki megosztja véle…
S árvának, özvegynek
Szerető testvére.

Áldja meg az Isten
Soh’se ejtsen könnyet,
Ki a szegényt szánja
S könnyeket törölget.
Míg törli a részvét
Selyemkendőjével,
Áldja meg az Isten
Mind a két kezével!

Sükei Károly: A fecske

Hazatért a vándor fecske,
Visszahozta könnyű szárnya;
Arra járt ő, hol a fénynek –
Hol a fénynek nincsen árnya…

Elmondja tündérmeséit,
Egy öröktavasz helyének:
Hol a természet nem érzi
Láncait a fagyos télnek.

Mint virul a büszke pálma:
Elmondja az ákácfának;
S beszél a lotoszvirágról
A tó fehér liljonának.

És a napsugárban élő
Kis kolibrit meg leírja:
A pillangó, szégyenében,
Tarka szárnyát összevonja.

Gavallér János: Lélekzsarnokság

Dadog a dicső nyelv, a magyar, mint kiherélt művészlegendák. Oly korban élünk, ahol nincs érték csak áru: Ára van embernek, szónak, jégesőnek és ki tudja, az elektromosságban osonó gondolatnak. Mert felturbózták az időt, ismeretlenek, akik mások versenykihívására mindennel szembe szállnak. Verseny van a gazdaságban, – Nem gyarmatosítanak, csak szabad versenyt hirdetnek a gyarmatosítás árán meghízott világkereskedelmet uraló óriás cégeknek. – verseny van a kultúrában, a szolgáltató társadalmak között, és mint mindenki tudja, nem egyenlők a feltételrendszerek. A nagy háborúk után - az emberiség elfáradt az egymás túllicitáló eszmerendszerek embertelen ölelésétől -, mint tudjuk a történelmet és bizonyos ideig a gondolatvilágot uraló kultúrát is, a győztesek írják, így a demokráciát kiáltó emberi jogokról szónokló nyugat a világra kiterjesztette árnyék-védőhálóját. Az emberélet produktum ezzel befordult egy olyan zsákutca-labirintusba, ahonnan nincs az a révkalauz, amelyik kivezetné a halálból az újjászületésbe. Igen, most ez a lélek legnagyobb feladata, hogy az embertest sejtharmóniáját visszaállítja nyugalmi állapotába. Összezavarodott az elme, mivel egy állítólagosan a jogaiért küzdő „hatalom" megsemmisíti emberi érzésvilágát.

A nyugat, a maga által kreált „szabad világ" uralkodójaként, rabszolgaságban tarja a világgazdaságot. Egyszerű módszert fejlesztett ki ennek realizálására: Törvényalkotó parlamentarizmust azért tart fenn, hogy a megválasztott „képviselők" kivételesen magas egzisztenciájukért cserébe időről-időre olyan szabálylabirintusokat alkossanak, amelyek megtörik az életvággyal teli embereket.

Herczeg Ferenc: Hadjárat az igazság ellen

Az íróasztal, amelynél dolgozom, Budapesten van, Budapest pedig beleesik a cseh nehéztüzérség „működési sugarába”, – gondolom így mondják a katonák. Én tehát, és velem együtt még egymillió magyar ember, állandóan a cseh ágyúk tűzvonalában dolgozom, alszom, szórakozom, más szóval: Magyarország életere fölött Prága az úr. Azt hiszem, a töviskoszorúk közt, amelyeket Párizs környékén a világháború legyőzöttjeinek osztogattak, ez a legmérgesebb tüske, ehhez képest a sokat emlegetett lengyel korridor is csak tréfa.

Anélkül, hogy véteni akarnék a velünk békében élő állam fejének kijáró tisztelet ellen, bevallhatom, hogy valahányszor Masaryk elnöknek a megértő bölcsességtől és az emberszeretet kenetétől csepegő nyilatkozatait olvasom, mindig azt kérdezem magamban: ilyen öreg ember hogyan lelheti kedvét a komédiázásban? Mert előtte, a népek lelkének buzgó tanulmányozója előtt nem lehet titok, hogy mindaddig, amíg töltött fegyvert szegez a homlokunknak, nemcsak barátság, de normális szomszédi viszony sem lehetséges köztünk.

Mi nem lehetünk a csehek barátai, hanem a valóságban két lehetőség közt kell választanunk: vagy szolgái, vagy ellenfelei vagyunk Csehországnak. Mivel pedig a szolgasághoz sohasem volt és sohasem lesz tehetségünk, tehát nincs is szabad választásunk. Hogy így van, annak nem mi vagyunk az oka, hanem a csehszlovák köztársaság megalapítói, akik annakidején jónak látták, hogy az új államalakulat főpillérét ráépítsék a magyarság lihegő mellére.

Nyirő Józseffel erről-arról [XVI. rész]

Őszinte beszélgetés Nyírő Józseffel

a regionális erdélyi és bácskai irodalomról
„A lélek, amely az írást megalkotja, a tájból és a vidék sajátos alakjából meríti erejét – a mű azonban sohasem regionális”

Kolozsvár, [1941.] augusztus

Azt mondják, Erdélyben izzóbb a talaj, nyugtalanítóbb minden probléma, elkülönültebb, de belső fölépítésében mégis egységesebb a magyar élet, mint bárhol másutt. Magyarázata nincs ennek az állításnak, de érezni megérezni, ha ott jár az ember a Királyhágón túl, a Szamos völgyében vagy a Székelyföldön.

A kincses Kolozsvár, mint előretolt őrszem a székelység kapujában, az erdélyi magyarok patinás lélekkel telt fővárosa, magyar múlt és magyar jövő középútján pompás kifejezője az erdélyi lélek akaratának. Erős centrifugális hatása van ennek a városnak egész Erdélyre –á a határok inneni részekre éppen úgy, mint a román uralom alatt maradt vidékekre –, mert természetes központ nemcsak földrajzi, hanem lelki értelembe is. Az erdélyi ember magától értetődő öntudatossággal beszél Kolozsvárról: a város kielégíti. Kolozsvár csúcsot jelent az erdélyinek kultúrában és mindenben – ezt egyetlen vidéki magyar város sem tudja elérni.

Horváth Imre: Isten rámsújt

agbog Nem borítnak
termő virágok:
mint korhadt fát,
a sors kivágott.

Nem ölel lány,
sem asszony karja:
ledőltem az
őszi avarra.

Lehullt rólam
lomb, gyümölcs, kéreg:
az emberek
keresztüllépnek.

Isten rámsújt –
s mint ács a fából –
a lelkemből
koporsót ácsol.

Huzella Ödön: Ki boldog?

Most hazamegyek újra. Pihentem. Szünidőm volt.
Bolyongtam sóstavaknál és fenyvesek alatt,
feledtem klubot, korzót és más városi tébolyt,
s hogy milyen áloműzők otthon a kőfalak?
Képről, szoborról, ókor kincseiről beszéltem
egy régi barátommal, kit mellém csend sodort.
s gondoltam arra gyakran, hogy nyomormártíroknak
ki fest ma csodafreskót, ki farag ma szobrot?

Most hazamegyek újra. Pihentem. Szünidőm volt.
És otthon újra kezdem aszkéta életem.
A sóstavak elnyelték már régi ifjúságom
és nem maradt számomra, csak emberszerelem.
Gondom: mindenki gondja. Bánatom minden bánat.
Könnyem: mindenki könnye. Ma ugyan ki kacag?
S arra gondolok gyakran, míg békét prédikálnak,
hány munkanélkülinek nem jut ma egy falat?

Juhász Gyula: Isten kezében

A júniusi napnak záporában,
Mely aranyat nyilaz álmatagon,
Lyukas nadrágban és kehes kabátban
Öreg csavargó alszik a padon.

Körülötte az élet dele forr, zúg
És robognak a ringó gépkocsik,
Ő lógó fejjel más világba fordúl
És egy boldog májusról álmodik.

Elnézem én gyöngéden és irígyen,
Az élete és padja oly kemény,
De ő most végtelen puhán, szelíden,
Bizton pihen az Isten tenyerén.

1926

Major Zala Lajos: Ima ablaknyitáskor

/még mielőtt cigarettára
gyújtanánk és serkentő
tablettát szednénk/

Fehér-rózsa Mária
Pirkadás-kehely Mária
csontjaimban naperő
izmaimból bizalom
fehér-rózsa nyugalom
Pitymallat-rózsa Mária
Béke-bimbó Mária
Derengés-szirom Mária
béke-harmat elcsöppen
vérkocsányon elgurul
gyökerekből fényporzókba
az idegek felszedik
a létembe betakarják
perceimmel simogatják
neurózisok nyűgei
pusztuljatok testemből
lelkemből
az agy sejtjeiből
mindörökre
ámen

Ölbey Irén: Angyalének mennybemenetel napján

Áldottak legyenek a füvek és a fák
és áldott legyen a földön minden virág,
és áldott legyen az út, áldott legyen a kő,
mert itt jár halk léptekkel az Üdvözítő.

S áldott legyen az ember ha a mennyei
béke és szeretet izzón átöleli
és ha az emberiségnek hasznára van
s az Isten átöleli lelkét boldogan…

Boruljon elé az ember, a virág, a fa,
legyezd Őt körül tavasz édes balzsama,
csókold fehér ruháját napfény, levegő,
mert mennybe szállt a feltámadt Üdvözítő!

Erdélyi József: Szeretet

Szeretem én az eget úgy, ahogy van,
derűsen, borúsan;
szeretem a földet is úgy, ahogy van,
sárosan, porosan.

Nem válogatok sem égben, sem földben,
sem időben, sem térben;
arravaló, hiszem, hogy térdre essek, –
arravaló a térdem.

Arravaló az út, hogy menjek rajta,
s hogy ráboruljak holtan,
mint egy ledőlt fa; ne tudja bár senki,
hogy ki voltam s mi voltam …

Hervay Gizella: Hazatérés

mert nem mindegy hogy milyen úton jöttél
máshová nem mehetsz
csak ahol életrekelnek újra
a holt diófák kopár dombok hegyek
ahol másokért indulhatsz útra
ahol közösség a szerelem
az árvák elfulladó hangját
vak kutak közt nem felejtheted
csak azzal élhetsz aki utadon járt
aki ugyanúgy összerándul veled
egy elhagyatott sóhajtásért
akinek nem vigasz a szerelem
de közös munka a konok csönd ellen
amivel körülkerítik maguk a kisemmizettek
azt a kenyeret ketté törtük
amivel a szegénység megünnepelt
azt a szőlőt együtt ettük