Herczeg Ferenc: Vörös veszedelem

A Szlovák Tanács, mely Genfben működik, újabban emlékiratot terjesztett a Nemzetek Szövetsége elé, „a bolsevizmus és a tót kérdés tárgyában”. A tizenöt nyomtatott lapra terjedő francia memorandum, melyet a Tanács nevében három kiváló szlovák hazafi: dr. Jehlicska Ferenc, Dvortsák Győző és Unger Ferenc írt alá, felhívja Európa figyelmét arra a megdöbbentő körülményre, hogy a prágai kormány a tót és rutén Felvidéken nagyszabású repülő-bázisokat létesít a szovjetorosz légi haderők számára.

    Orosz tisztek és technikusok ellenőrzése mellett folynak a munkálatok Ungváron, Munkácson, Rahón, Szlatinán, Pozsonyszőllősön, Trencsénben és Pöstyénben. Repülőtereket, földalatti hangárokat, üzemanyagtartályokat építenek és alkatrészeket raktároznak. Az ungvári légi kikötő, mely szokatlan nagy terjedelmével hatalmas légiflotta bázisául szolgálhat, jóformán már el is készült.

    Ez annyit jelent, hogy a szovjet haderő legközelebb megveti lábát a Duna völgyében, Európa szívében, néhány repülő-percnyire a magyar határtól. Az orosz bombavetők közvetlenül fenyegetik Berlint, Varsót, Bécset, Budapestet, de Damoklesz kardjaként függnek egész Európa nyugalma és biztonsága fölött.

    Ezt a lépést, melyről nem tudjuk hamarjában, hogy vakmerőnek vagy kétségbeesettnek nevezzük-e, a szlovák emlékirat szerint Prága azért tette meg, mert ma már tudatában van annak, hogy a csehszlovák hadsereg harci értéke egyenlő a nullával, hiszen a cseh-morvák csak 40 százaléknyit teszik a katonai létszámnak, ez pedig mozgósítás esetén arra is kevés, hogy fékentartsa a 60%-ot kitevő németeket, szlovákokat, magyarokat és ruténeket.

szozattovabbacikkhez

Nyirő Józseffel erről-arról. [XLVII. rész]

Amíg egy író eljut odáig…

Húsvéti beszélgetés Nyirő Józseffel a transzszilvániai-erdélyi magyar irodalom izmos tehetségű képviselőjével, akinek már nincsenek gondjai. Tigru-Mureş-Marosvásárhely /Az Aradi Közlöny munkatársától/

Tegnap este egy Tigru-Mureş-marosvásárhelyi egyesület meghívására diadalmas sikerű előadást tartott Nyírő József, a transzszilvániai magyar irodalom ma már világviszonylatban is ismert ragyogó tehetsége, és most egy szállodai szobában faggatom az írót, hogy hogy jutott idáig, a világsiker széléig?

- Itt nálunk, ahol mindenki ismer – kezdi meg az érdekes beszélgetést Nyírő József – mindenki tudja, hogy hogy kezdődött az életem. Tudják, hogy Isten felszentelt szolgája voltam, hogy később újságíró, majd molnár lettem a Székelyföldön. De mindig és kitartóan, szinte szünet nélkül írtam, ha volt miből élnem, de akkor is, ha gondjaim, súlyos anyagi gondjaim volt, mert mindig fanatikus hittel hittem abban, hogy az írásaimnak át kell törnie a közöny szürke falanxját…

- Annak ellenére, hogy az Isten igájában című regényem, amely szép sikert ért el itt, szűkebb pátriámban, Budapesten is kedvező fogadtatásra talált, úgy a sajtó, mint a közönség részéről, és több kiadást megért, igazán csak az Uz Bencével törtem be Budapestre, és az egész magyar nyelvterületre, és ez volt az az írásom, mely megnyitotta az utat előttem a világhírnév felé.

szozattovabbacikkhez

 

Kissné Tóth Lenke: Krisztus ma is jár

Régen – mezők selymes füvén,
Országutak fehér porán
Suhant el szent lábaival
Holdas este, - harmat-korán.
Járt tengeren, ringó sajkán,
Havas csúcson, hegyek alján,
Kis kunyhóban, palotában,
Árva koldus hajlékában.
Volt a társa vándoroknak,
Halászoknak, pásztoroknak:
Ez is hívta, - az is kérte,
Ide tért be, - oda tért be.
Csoda nyílott szent szavában…
Ezrek várták, míg virrasztott
Kinn a pusztán egymagában.

Ma is itt jár, - mint a vándor, -
Álruhája csupa sár, por.
Nincs hely, ahol megpihenhet, -
Az embernek új társ kellett!
Autóval fut az ember,
Fátyolfelhős nagy port felver,
Égi utast eltakarja,
Mert meglátni nem akarja!
Repülőgép száll felette,
A szárnyára az se vette?
Országúton zúg a motor,
- Kigyúlad a csipkebokor, -
De Saul már messze száguld!
- Sivár, kihalt az országút…
Társtalanul jár az Isten,
- Meg se kérdett vándor itt lenn,
- Embererdők zsivajában.
Árvább, mint volt egykor régen
Kinn a pusztán egymagában!

1935

Kosztolányi Angéla: Isten költője

Nap vagyok az égen,
felgyújtott az Isten
Szeretett lángjának:
Örök-Nap-sugárnak.
Tűz vagyok az estben,
feldobott az Isten
tüzes rakétának:
földi est Holdjának.
Lant vagyok kezében,
színarany meg ében,
él hitem s reményem:
édes a pengésem.
…S énekel az Élet,
- é-hangon új ének: -
Kereszt lesz szent lantom,
de fényben-fenn hordom!

II.

Égi tűz Nap-csókom,
s én szerte-pazarlom;
a virág-lelkűek
csókomban elégnek:
- kik hisznek az Égnek,
behunyt szemmel remélnek,
szép mese az álmuk
és Isten a vágyuk.
Szent nekem a múlt s ma,
- béke leng az Útra; -
fátyolos holnapom
napszívvel fogadom.
Tündöklő, nagy Titok!
fényedben ragyogok.

szozattovabbacikkhez

Ölbey Irén: Dicsőséges rózsafüzér

A hallatlan öröm miatt,
hogy feltámadott Szent Fiad
s öt szent sebe úgy világít, akár a nap,
üdvözlégy Mária.

A forró nagy csoda miatt,
hogy a mennybe szállt Szent Fiad
s megmutatja nekünk a tündöklő utat,
üdvözlégy Mária.

A tüzes lángnyelvek miatt,
hogy a Szentlelket Szent Fiad
leküldte s bennünk ihlet gyúl és áhítat,
üdvözlégy Mária.

Az örök jutalom miatt,
hogy a Mennybe vitt Szent Fiad,
mert hozzád csipetnyi földi sár sem tapadt,
üdvözlégy Mária.

A tizenkét csillag miatt,
amellyel Téged ott fenn Szent Fiad
megkoronázott s a Menny Királynője vagy,
üdvözlégy Mária.

Simándi Ágnes: Visszatérni

álmok és hazugságok sodortak
messze a parttól
hol ifjúságom tiszta tüze ég –

vágyom tenyered
őszinte melegére
szádból tanultam
a szót

feledés – ébrenlét határán
csak anyaöleket
kezeket
és csöndes mosolyokat látok –

úgy szeretnék még egyszer
visszatérni játékaim romjaihoz
– hogy újra megtalálj Atyám.

Tóthné Munkácsy Eleonóra: Az én imakönyvem

Nem selyem, nem bársony, nem csont a kötése,
Művész keze reá díszítést nem vése;
Nem mutat sehogy se: betéve, kinyitva,
Egyszerű az egész: kötése, papírja.

Mindeddig oly féltve óvtam portól, naptól,
Mégis kopott, vásott a sok használattól;
Egyik-egyik lapja, mint a másik, sárgább,
Összes könyveim közt – mégis a legdrágább.

Ím az egyik lapja nagyon avult, sárga,
Évekkel ezelőtt sok könny hullott rája;
Ám, hogy hány, hogy mennyi a könny nyoma itten,
Tudom, megolvasta a jóságos Isten…

Lapjait forgatom kímélve, vigyázva –
Itt egy rózsaszál van, amott meg egy mályva;
Mikor került bele, mind tudom, hány éve.
Szomorúfűz-levél ide-oda téve…

Mind emlék… Szent emlék levélből, virágból,
Emlék ez a könyv is – édes jó anyámtól;
Sok évvel ezelőtt, bizony-bizony régen,
Egy karácsony estjén anyám adta nékem.

Hogy adta: csókolni kezére hajoltam,
Szegény volt, özvegy volt… én meg árva voltam;
Sírva szorítottam szívemre a könyvem
S édesanyáméval összehullt a könnyem.

És szólt anyám halkan, özvegyi bú alatt:
„Ha élted sajkája csendes vízen halad,
Vagy a sors haragja ezer csapást rád hoz:
Imádkozz gyermekem, egyre csak imádkozz!”

1918

Bódás János: Vidám paraszt

Fölötte ujjongó pacsirta száll.
Harsan a kövér fű, amit kaszál.
Csupa tűz. Egész nyáron aratott
és mint a gyémánt,
magába szívta teste a Napot.

S az őstűz most a bőrén izzik át
s az izmain, amikkel egy bikát
legyűr. S a kedve is ettől lobog:
- vígan dalol –
és ettől ég kezében a dolog.

Járt Doberdón, Kárpátok alatt,
de kiszívott belőle már a Nap
vad ösztönt s néplázító rákfenét.
Dalol s kaszál,
nem motoz benne a Hogyan? s a Mért?

De jó annak, kit meggyógyít a Nap
s vígan dalolhat zengő ég alatt,
kit nem csábít a százcsodájú Lét,
de kiélvezi
szűk életének minden jó ízét!

S dolgát végezve elindul haza,
várja a kis család s a kis tanya,
lépése büszke, dobbanó, kemény
s úgy megy az úton,
mint egy eleven, szép hősköltemény.

1931

Diószeghy Dezső: Vers egy kétezer éves ifjúról

Hadd emlékezzem meg egy régi ifjúról, aki
Egy ócska pergamentet másol magában.
Ablakából hét városra lehet pillantani,
Amit zúgva öntött el az izzó láva.

Tovább másolt, a pusztuló városra sem nézett
Jobban érdekelték a régen holt sorok,
Nem tudja meg senki, lelkében akkor mit érzett
És örök rejtély, hogy miért volt oly konok.

Vagy unta már, mi eddig az élethez kötötte:
Ravasz írástudók és cirkuszi lárma,
Illatos fürdők, márvány paloták és mögötte
Rohadt sikátorokban a nép a gyáva.

Vagy tudta jól, hogy mindenütt barbár gyilkos hordák
Között mit keresne egy fáradt idegen,
Tudta, nem értenék meg, úgy is csak letipornák
Nem menekült, meghalt, megértőn hidegen.

Korok múltak a gyilkosan rohanó időre
Azóta reá léptek az évezredek,
Hogy nem menekültél gyáván, nem voltál dőre
Új szemmel nézek rád, – és megértelek.

Finta Zoltán: Megírom, amiket látok

Elhalkult a hangom, magam alig hallom,
hát hogy hallanátok, túl ezer határon.
Megérted-e mostan, amit ím: kimondok,
másfélmilliárdnyi jó felebarátom?

Én vidéken érlek, messze, künn, vidéken,
ahol merenghetek szép bukólikákon
és két ablakomat, házamnak két szemét,
az időhöz képest becsukom s kitárom.

Én vidékem élek s ide újság sem jár
s nem zúg el a világ nagy hullámverése –
szántásnak örömén, aratás gondján túl
semmi az embernek nem jut más eszébe.

Első napsugárral itt bizony, kelni kell
s mélyen aludni, ha csillag jött fel égre.
Ó, a mindennapi betevő falatért
szükség van a testnek minden erejére.

Én vidéken élek… Sárban… Porban… Csendben…
Párizs, Berlin s London csak messze-messze fény.
Meghalt a szomszéd, vagy lett egy új kis csikó? –
itt ez szenzáció és ez itt esemény.

Én vidéken élek… És szürke éveim,
tudom, hogy gyümölcsként csendesen beérnek –
és ha senkim sincs is, itt van még az Isten s
szántástól cséplésig vélem elbeszélget.

szozattovabbacikkhez

Váci Mihály: Haza, Hozzád, hét hídon át

Haza, Hozzád, hét hídon át!
Sietni síró síneken!
Utánad, ezer út után!
Fergetegek, fordulatok
forgatagából csak Feléd!
Tévelygésekből Rádtalálni;
roskadásban Téged remélni;
törtetésekből törekedni,
törötten is törődni Véled!
Kötöttségekből szabadulva
ragaszkodni megkötözötten!
Terméketlen gondok után
termő gondodról gondoskodni!
Hitegetések hálójából
kivetődni a hit partjára!
Küzdelmek gólyalábairól
leszállni és mellette járni;
keserű szájjal kedveskedni;
ökleimet kinyitni ölben,
bujkálás után Hozzád bújni;
és örök-éber életünkből
életre ébredni, éledni!
Roskadásban Téged remélni!

Tévelygésekből Rádtalálni!
Forgatagok, fordulatok
fergetegéből csak Feléd!
Utánad ezer út után!
Sietni síró síneken
haza, Hozzád, hét hídon át!

Zagyva Mária: Hitvallás

Ősi hitvallás ez,
melyet hirdetek:
Ne legyünk urak,
szolgák,
parasztok,
legyünk, -

Emberek!

1944

Németh László: Petőfi Sándor

    I.

    Bányász a költő s igazolja a lelet. Ki mekkora kincset talál, akkora költő. Petőfi Sándor lelete minden magyar lelet közt a legnagyobb. Ezt a leletet mindenőnk ismeri. Az ő szavai suhantak át idáig a legtöbb magyar lelkén s őt olvasták minden magyar költő közt a legtöbben.

    Hol a Petőfi nagyságának a nyitja? Mért épp ő emelte ki azt a mázsás aranydarabot, amelyet előtte vagy ötven esztendő költői feszegettek? Miféle külső vagy belső erők segítették hozzá, hogy éppen ő találja meg minden leletek leggazdagabbikát, a változatosságában páratlan, költészetté emelt realitást.

    Talán előkészítette őt az idő. Lehetővé tette, hogy legyen. Csokonai, Kisfaludy Károly, Vörösmarty megteremtették számára az atmoszférát, s a magyar élet nagy föllendülése a publikumot. De ez csak negatívum. A környezet csak küszöb, amely átengedi vagy elbuktatja a költőt. Melyik tulajdonsága avatja Petőfit a legnagyobb magyar lelővé.

    Talán az élete? Az élete hányatott, változatos. Petrovics mészáros és Hrúz Mária szolgáló fiának ugyancsak göröngyös volt az útja Vörösmarty kézszorításáig. Akasztófahumortól halálos kétségbeesésig minden árnyalatát kipróbálta a szenvedésnek, igaz, az örömnek is. Tájak, emberek, helyzetek gomolyogtak előtte, és ami fő, szabad volt, noha csavargó. De a változatos élet, akármilyen változatos is, csak holt anyag, ha hozzá nem ér velem, ami az életnél is nagyobb.

    Talán a költőről alkotott fölfogása volt ez a nagyobb? Mert bizonnyal erő az, ha valaki nem zárkózik a művészdölyf sáncaival, hanem első lépésétől befolyásolni a verseivel. Meg is írja, hogy ő nyomtatásban akarja látni a verseit, hogy olvassák, tanuljanak, nemesedjenek belőle. Demokratikusabb költő alig volt nála. Csarnoknak tartja a költészetet, ahová mezítláb is be lehet lépni s a költőt nótás Sokratesnek, aki utcasarkon tanít.

szozattovabbacikkhez

Nyirő Józseffel erről-arról. [XLVI. rész]

Nyirő József beszél
terveiről, munkáiról, készülő történelmi regényéről és a „Jézusfaragó ember” további sorsáról

Nyirő József néhány napon át Budapesten tartózkodott, és irodalmi terveiről, most készülő regényéről már elkészült operájáról, a Jézusfaragó ember sikeréről és további sorsáról az alábbiakat mondotta az Új Magyarságnak:

- A színpadi siker nem csábított arra, hogy folytassam a drámaírást. Van ugyan még néhány témám, de azokat érni hagyom. Jobban foglalkoztat az a gondolat, hogy a Jézusfaragó embernek új harmadik felvonást írjak, mert új problémáim vannak, és valami más, magasabb rendű megoldást szeretnék találni.

- Jelenleg történelmi regényt írok, Mádéfalvi veszedelem lesz a címe, tárgyát a székelyek történetének egyik szomorú korszakából, a „siculicidium” idejéből merítem. Abból a gyászos időszakból, amikor Mária Terézia határőrködésre kényszerítette a székelyeket, akik privilégiumaikat féltve ellenállást tanúsítottak, és Siskovitz, majd Buccow tábornokok kegyetlenkedéseitől menekülve, semhogy szabadságukról lemondjanak, Moldvába kezdtek kivándorolni. Ez a regényem egészen más tárgyú lesz, mint amiket eddig írtam, nem szólva arról, hogy ez lesz az első történelmi regényem. Bár több mint fél éve dolgozom, és csak az előtanulmányoknál tartok, nem a történelemre fogom a súlyt helyezni, hanem a régi székely lelkületet akarom feléleszteni, és megmenteni, teljes történelmi hűséggel ragaszkodva az akkori életkörülményekhez. Regényem főhőse a viharban küzdő, pusztulástól fenyegetett, teljesen magára hagyott székely nép. Azt remélem, hogy egész új színekkel sikerül bővítenem, amit eddig a székelység életéből átvittem az irodalomba.

szozattovabbacikkhez

Diószeghy Dezső: Búzaszem

Búzaszem vagyok és kövek közé estem,
Hideg kövek nyomnak, szorítják a testem,
Én nem növök nagyra; köve között élek,
Ha meg nagyra növök, tudom, hogy kitépnek.

Millió testvérem, mezőn megnő nagyra,
Égető napfényben, kasza learatja,
Millió asztalon kenyér lesz belőlük,
Életet nevelnek: ez a jövendőjük.

Énrám is hull napfény, esők itt is érnek,
Én is csak érzem melegét a fénynek,
Mégsem tudok nőni; kövek agyonnyomnak,
Érő kalász lennék; megmaradok gyomnak.

Kövek közé estem, itt, tudom, kitépnek,
Hirdetője vagyok mégis az igének.
Kitépnek majd engem, kint milliók nőnek,
Érő kalászai az új jövendőnek.

Dömötör Ilona: Köd

Mint lomha, nagy, undok madár,
Falánk csőrrel zsákmányra vár
S nyirkos szárnnyal mindent leföd
A köd.

Színt, sugarat magába fal,
S mint gyertyátalan ravatal,
Könnyes, elcsüggedt hangulatot ölt
A föld.

„Jó reggelt” vágynánk mondani,
Szivárványzászlót bontani,
De van-e hajnal s vajjon hol lehet
Kelet?

A nap s a hold, jaj, merre jár?
Most nincs irány és nincs határ.
Ájult az idő s szétfolyt, mint a vér
A tér.

Mint fészken ülő, rút madár,
Nedves szárnyat fölénkbe tár
S menekvő mozgást gúzsba köt
A köd.

A kedvünk bánattá lohad,
Csak vánszorog a gondolat.
És meggyújtja vészjelző mécseit
A hit.

1938

Makay Ida: Hozzád, Érted

Azóta élek, hogy megláttál,
Teremtőm vagy, és igaz tükröm.
A bizonyosság vagy fölöttem.
Én: hamu, elporló föld,
míg hatalmad nem lehell
lelket a lelketlen anyagba.
Süket, örökcsönd-hegedű,
ha nem leszek élő hangszered,
mely érintésedre felel.
Hozzád és Érted a harang:
a himnusz.
És a rekviem.

Petőfi Sándor: Imádságom

Elkárhozástól félt szegény anyám,
S talán féltése nem alaptalan.
Tart tőle - s ebben igazsága van -
Hogy már régóta nem imádkozám.
Imádkozom hát; íme két kezem
Szent áhítattal összekulcsolom.
Hallgass meg engem, égi hatalom,
Hallgass meg engem, édes Istenem!

Adj énnekem... hó, első a haza.
Hatalmas Isten, népem Istene!...
De kérni vajjon mit is kellene
Hazámért, melynek annyi a baja?
Ezért csak egy, csak egy a kérelem:
Mely így, mint van, már nem sok évet lát,
Teremtsd egészen ujjá e hazát.
Hallgass meg engem, édes Istenem!

És magamért? mit kérjek magamért?
Adj hát nekem szépséges szeretőt,
S amelyen majd meglátogassam őt,
Gyors paripát; aztán sok, sok babért...
Nem hogy fejemet ékesítse, nem,
De hogy, ha nem lesz szénám, abrakom,
Csikóm legyen mivel jól tartanom...
Hallgass meg engem, édes Istenem!


Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. - szept. 8. között

Szász Károly: Madárfészek a templomban

Menj a templomba estimára,
De a midőn oda bemész:
Ne csak a ragyogó oltárra,
E kis madárfészekre nézz.

A komor és setét kövekre
Hol legerősb a vakolat:
Fészket rakott a vándor fecske
Ez óriási bolt alatt.

Hol moh teríti el füzérit,
Ott helyezé el gyermekit;
A Krisztus védszárnyának érzik
Jótevő édes melegit.

A templom, hol árnyak remegnek,
Gyönyörrel hallja a zenét.
A kis madárkák úgy csevegnek!
S a templom éje oly setét!

szozattovabbacikkhez

 

Bodosi György: Lejárt a világ

Savanyú kenyérrel élünk,
ecetes borral.
Kicsorbult késsel eszünk
férges almákat.
Szállni biztatunk
szárnyaszegett madarakat.
Kacagni kérlelünk
megesett lányokat.
Lerontott hidakon megyünk
rombadőlt városokba.
Fölgyújtott falvakat,
kiirtott népeket keresünk.

Lejárt a világ
szavatossági ideje.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf