„Nem tudjuk szeretni magunkat,
És nem hisszük el, hogy szeretnek…”
Ady
Kezdjük hát az utolsó évet,
ha az Isten is úgy akarja…
S ha átjutunk az ezredváltón
egy év múlva, vagy tegnap óta,
kezdjük a számolást elölről,
évezredben is gondolkodva.
Mi lesz, ha egyszer nem lesz többé csoda
és a józan górcsövön mindent megtanulunk látni
és nem lesz majd hit sem, amely anyja a csodának
mert a csoda hitünk méhében él…
Amikor már semmi sem segít
az élet nem vonz, nem taszít,
a színek számot kapnak a hátukra
és szétkenhetem magamon, mint az orvosságot.
Ha partba ütötte orrát
Az utolsó ladik is,
Ha már mindenki
Mécsgyújtásra készülődik,
A tiszteletes az égre néz.
Mint szép híves patakra
Szarvas kívánkozik,
Szava úgy száll
Az Úrnak lába elébe,
Vele a halászoké,
Pákászoké, földmívelőké.
Erre elhallgat minden
Erdei vad a láp vizében;
Vízben nézi magát a falu is.
S messze túl a szökevény,
A bocskoros, az ingoványban;
De benne az idegen Hold is.
S látja benne magát az Úr,
Az örök csillag-mécses,
Miközben könyörgés,
Fájdalom száll az ég felé.
Szelíd estéken,
Mikor fáradtan ültök, hullott emberek,
S a csillagsugár fázlódva fölremeg,
Valami csüggedt, vén padon
Harmonikázni szeretnék nektek.
Ki a teremtésből kilépve zenged
fogyhatatlan
ki nem hiszel tudatlan anyagban s léttelenben
ki három pólyába csomagoltál minket
ki hisztérikusan hiszel minden tapasztalatok
minden zűrzavar és minden elmúlás ellenére
a visszatüremlő végtelenben
mi magát bennünk sokszorozza
Tikkadt nyári éj, milliárd csillag
hunyorog s dermeszti a vért bennem.
Egy kis gyöpön fekszem, körülöttem
sok ezer hold a paraszti munkát
zengi, éli, érleli a csendben.
Messze van a falu, messze minden:
ember, szerelem, gyűlölet, élet.
Itt-ott messzi szállások felül
ugatás bugyog fel, majd elül…
Éjjel. Bácska. Csak én heverészek
fáradt földek tikkadt kebelén.
Csak én.
Nem volt még ország, ahol a hatalmon lévők annyi lobogtatták és csörgették volna a demokráciájukat, mint a csehszlovák köztársaságban. Az emberi szinte azt hihette, hogy túl a Ronyván – vagy melyik is az a bizonyos „hajózható” határfolyam? – az élet egyetlen vidám demokrata piknik, amelyen Benes az előtáncos és talán Masaryk a bálanya.
És milyen farizeus önteltséggel sajnálkoztak a magyar népen, hogy annak nincs olyan Istennek tetsző demokrata kormánya, mint a csehszlovákoknak! – Hogyne! Egy defetista magyar demokrácia éppen kapóra jött volna a cseh kormánynak, amely, akár demokrácia, akár diktatúra, mindig a csontja velejéig imperialista marad. ...
1947. október 2-án a magyar püspöki kar nevében Mindszenty József bíboros hercegprímás az alábbi pásztorlevélben tiltakozott a felvidéki magyarok és a magyarországi svábok deportálása ellen
Kedves Híveink!
Azt a szilárd és megingathatatlan alapot, amelyen boldogemlékű Serédi Jusztinian bíboros-hercegprímás és érsek hazai apostolutód társaival együtt a szerencsétlen és végzetes hitleri parancsuralomnak faji alapon folytatott kegyetlen zsidóüldözésével szemben küzdött, a hatalmaskodók és a nagy nyilvánosság elé tömören így szegezte oda: ...
Magyar testvérek,
Nem vagyunk mi mögötte
Egyetlen népnek sem
Eszmények szeretetében
Igazságért harcolni tudásban,
Tetterőben, munkakedvben,
Tudásvágyban!
Ragyog az ég. Az úr leheletére
Csillognak rajta rezgő fénypihék;
Tündöklő titkok halkszavú zenéje
Zendíti át a mindenség szívét.
Tündöklő titkok égi messzeségben,
Szomorgó csend az alvó föld ölén;
Ezernyi árnyék kél-száll észrevétlen
S feketeszálú fátylat sző körém.
Zászlós oromról mélybe, porba rántva,
Sok színes álmunk meztelenre hántva,
Hátunk fájlaljuk ólmos bot után.
Sok vágyunk, tervünk, minden összeroppant.
Égig csapó láng hirtelen kilobbant.
Nézünk a romba ájultan, bután.
Magyar porszem! – a forgó szél
Miért ragad el rohanva?!
Omladozó udvarházak
Elapadott szívek hamva…
Magyar porszem, kincses porszem,
Tölgyfa, kalász, rózsa őse,
Benned aludt rege-álmot
Balidők bús hegedőse…
Nagy idők szép hegedőse…
Házunk ereszétől elszöktek a fecskék,
házunk elejéről lepereg a festék
s nem meszeljük újra.
Gyerekünk ha látjuk, gyerekünk csak éhes,
asszonyunk csitítja, s kedvünk semmivé lesz –
káromkodunk újra.
Győzelmes hitben én még sohasem hittem.
Mit most csinálok, hit nélkül csinálom.
Tudom, hogy úgyis minden mindegy itten.
Hiába-harcom mégis híven állom.
Hiába vívok, hit nélkül, de híven.
Mit vérrel védek, rom csak, régi várrom.
Se jussom nem lesz, sem jövőm, se hírem.
Hiába-harcban szép hulltom se várom.
Szeretnék hinni győztes hősi hitben,
De ezred-éve állok már így itten,
És ezred-éve vívok így világba.
Nem lesz se jussom, sem jövőm, se hírem:
Megvívom mégis, hit nélkül, de híven.
Magyarként, daccal, végig és hiába.
Köszönöm, Isten, ezt a szép világot,
E szép világon ezt a sok csodát,
Mindent, mi bennem élt, dalolt, virágzott,
S szépséggel most is ölelőn fon át.
Szép volt: zöld erdőt járni andalogva,
Felcsodálkozni fényes csillagokra,
Szép volt a cigány síró hegedűje,
Mikor a szív is búsra könnyesült,
Szép volt a nyári nyugalom derűje,
S szép volt a vágy, mely sohsem teljesült…
Köszönöm, Isten, ezt a szép világot
S hogy megcsodáltam mindet, ami szép volt
S mitől szívemnek elbúcsúzni fáj, –
És minden szépség legyen százszor áldott:
A zöld erdő, a csillagos nagy égbolt,
Az Ipoly völgye és az egri táj,
Fonyódi várhegy, kéklő Balaton, –
S az én öröknagy magyar bánatom…
Szegények hulló könnyeit számolom
egymásba ömlő,
embercsapás, sóhajos utcasorokon.
Utcára került királyi szemét:
egyenkint és vékonyka szalagokban
csorog a sok könny szerteszét.
S én számolom:
tíz, száz, ezer és millió:
csepp, ér, folyam és óceán.
S a vörhenyeges láthatáron:
új Vízözön,
kozmikus, szörnyű Vízözön!
Szeretnék immár messzehagyni
minden múló, pillanatcsókban fogant
legénykedő, zajongó éneket.
Szívemre kopott, öreg bibliát szorítok,
úgy szívom a villámló igék titkait,
mint a harmatos, tavaszi virágok illatát.
Uram, sok könnyünk és imánk
miatt adod még kenyerünket:
– de több száz éve háborút
nem nyertünk és nem is nyerünk meg,
mert káromkodó nép vagyunk!
A nagy jóléttől megveszett
polgári gőg csak csúfolódva
csaholva szent neved hitek,
csodák szirmára, Napra, Holdra:
gyalázva Művészt s műveit.
