Bartalis János: Ez olyan idő

Uram, ím gyötrődöm a földön.
Magamban kínt kínra halmozok.
Vad késsel hasogatom szívem
S magamon ejtek égő sebeket.

Mert hiába a földön minden:
igézet, mosolygás, mennyderű.
Csalóka álom mindegész.
Fekete fájdalom s vak terű.

Ím, nézd, kitárom fekete karom.
Ím, lásd, az én végtelen golgota-utam.
Nincs eleje és nincs soha vége.
Ezerszer feszülök fel a keresztre.

Ez olyan idő, hogy százszor kell
Meghalni.
Eszményért, hitért, életért
Ezerszer meg kell lakolni.

Ez olyan idő, hogy lehullunk,
Mint csillag az égről.
És a földön sírunk, sírunk.
S a fényes magasba fel
Talán sose jutunk.

Berda József: Isten

És megbőségelte a vérem
bár tudván tudtam: hogy elégem
gyümölcstelen!...

És megcsillogta a két szemem
bár tudta: szüntelen vétkezem
sugarával...

És csókolta a bélpoklos testem
bár tudta: kígyókat öleltem
ájult lázzal...

És harmatbaitta a lelkem,
mert tudta: hogy betegen leltem,
ha kutattam...

És megfoganta az álmom,
mert tudta: csak az ostort várom
telt áldásul...

És megszentelte gyilkos nyelvem,
mert tudta: hogy perelni mertem
és nem féltem...

- Én!... én!
kit megszült a napfény
Őbenne!...

Kányádi Sándor: Esti gyónás

ma sem vittél engem
a kísértésbe én vétkem
én igen nagy vétkem
én legnagyobb vétkem
versre való restség

1977

Sárközi György: Mindhalálig

Te vagy az égő csipkebokor, – én a benned fészkelő bimbó,
                                                     Illatom álom volt s bódulat
                                            Mézem, de fölserkentett szavad,
S tüzes rózsává gyújtott, hogy égjek a pusztában mindhalálig.

Te vagy az ezüsthullámu tó, – én partodon remegő nádszál,
                                                  Száraz testem a fekete szél
                                       Már-már eltörte, de te megöntözél,
Hogy zöldelve titkaidat susogjam az ég alatt mindhalálig.

Te vagy a végtelen éjszaka, – én pásztortűz az éjszakában,
                                        Mely kebleden örvendezve kigyúl,
                                        s hamvadván kebledre visszahull,
De pásztoroknak és farkasoknak téged hirdet mindhalálig.

Balla Ignác: Találkozás a mélységben

Opálos, foszló testű medúzák közt,
A tengermély villódzó bozótjában,
Nagy, véres karú csillagok keringnek
S bíbor lombú pálmák hajlongnak lágyan.

Az óriás kék szemfödő alatt, lent,
Pihen, pihen a Halál nagy hajója.
S tépett, szakadt, vérrozsdás csonka ormán
Az őrszem fáradt, néma léptét rója.

Nem reng, dobog, alatta a fedélzet,
Örök a csend e fénylő mélységekben.
Akik fölött szótlan, meredten posztol –
Megtört szemük többé már meg se rebben.

Ki jön ma sorra? Ki jön megpihenni?
Vihar zúg fönt, – az emberélet olcsó.
…S egyszerre kettéválik a zöld vízfal
S alászáll rengve az acélkoporsó.

Harcok hajója az örök békébe,
Csak száll alá, keringve, bukdácsolva.
S fedélzetén ott állnak mind a hősök,
Fakó arccal, némán, ünneplő sorba.

S a néma őrszem a Halál hajóján
Haptákba áll, sapkáját meglóbálja
S köszönti a tengermély új lakóit,
Hurrát kiáltva szótlanul a szája.

Hullámok zúgják a gyászdalt fölöttük,
Ők még fölnéznek megtört szemeikkel.
…És a Halál horpadt hajóján lassan
A zászló most félárbocra kúszik fel…

Dsida Jenő: Töprengés

Azt írnám szeretem,
de nem hinném, hogy komolyan vegye.

Azt írnám: gyűlölöm,
de kitörnék a ceruzám hegye.

1925. április 28.


Dsida Jenő

Erdélyi József: Illés szekere

Jön a holló: hozza a kenyeret…
Ha nem csurran: cseppen rá az olaj,
s él a próféta! Elizeus küldi
a hollót, s ha elapad, újratölti
az olajoskorsót mindig. Sebaj!
Él az üldözött, a bujdosó Illés;
él és remél, és vár! Elizeus
várja sorát, amíg palástomat
vállára nem adom, s áldásomat
kopasz fejére… Rá vár az a juss…
Szántson addig tizenkét pár ökrével,
s küldjön mindennap új s új kenyeret
a szegény özvegyasszonynak Illésért,
él ki Izráel egyesüléséért;
addig… „Úgy szegelet, ahogy lehet!”

Tudom, hogy egyszer megfizetek érte,
Izráel legszegényebb s hűbb fia:
égbe ragad valahol a Jordán
kies-csererdős-madárdalos partján
egy kétlovas szekér, tüzes igaz;
s hogy – nem ló lesz a ló, s az a szekér
nem szekér, hanem én magam leszek…
Elizeus két medvéje a ló,
az lesz majd az én véremet kiontó…
Keresnek, s nem találnak. Elveszek.
Készül az ötven fiatal próféta
keresni: hátha letett a szekér?…
De szól mesterük: ha él, visszatér,
s hogy ne törődjenek többé velem.

Sebaj: csak folyjon tovább, mint a Jordán,
amit kezdtem, s amit Jeroboám
keze széttépett!… Egy legyen Izráel!
Ne uralkodjon Ákháb és Jezábel:
legyen a nép egy pásztor s egy karám…
Sebaj: mentse magát Elizeus:
eltűnésem felől költsön mesét;
higgyék el a hollók és hadd hirdessék –
nevemre az is csak örök dicsőség, –
hogy élve még megnyílt nekem az ég.
Így fizetek a nyolcszáz Bál-próféta
kiontott véréért, melytől véres lett
a Kison-patak vize – ó, mert Jahve
irgalmas!… Engem széttéphet két medve -
egy lesz Izráel, nem két ország s nemzet.

1976

Madai Gyula: A magyar ló

A magyar gyerek még meg sem áll a lábán,
Már ott akar ülni a paripa hátán.
S igazi ló híján szögjajjal, kacajjal
Édes apja térdén lovagol nagy garral.
Jó kedve zajával hirdeti a gyermek,
Hogy a magyar ember paripára termett.

Hát még ha a gyermek legénysorba serdül
S kinn a pusztán egy-egy fakóra felperdül.
Tollúja, ingujja kék levegőégben
Mint fehér, futó láng úgy libeg a légben.
– Értem, hogy úgy sírtak, bomlottak a lányok
Értetek hajdanán vágtató betyárok.

Füstölgő, dübörgő városok odvában
A nemes szabad mén nincs is otthonában.
Prüszkölve, horkolva rázogatja fékét,
Szomjúhozza szíve a rónák vidékét.
És ahogy gazdáját érezi nyergében,
Mintha szárnya volna, repül örömében.

Száll az út porában ki a sír határra,
Mintha nem is tudná, hogy ott eke várja,
Rozsdás eke várja, melyet a rögeknek
Hosszú barázdáin ő fényesítget meg.
Hull a verejtéke gazdának és lónak,
Hull vele áldása a Mindenhatónak.

Verejtéke gyöngye nem hull ám hiába,
Kedvességben áll, mint szép leány virága.
Teljék bár szűkösen a gazda falatja,
Illatos szénáját bőviben megadja.
S akárcsak az anya csecsemője álmát,
Őrzi a nesztől is szunnyadó jószágát.

– Száguldó paripák, táncos, büszke mének,
Hogyha látlak, meggyúl bennem is a lélek,
Hattyúnyakatokon oroszlán sörénye,
Patkós patátokban gyémántszikra fénye,
Délceg tartástokon méltóság pihen meg,
Mintha lelke volna szittya nemzetemnek.

Pályafutó mének körme dobbanása
Tudjátok mi? Hírünk egy-egy lobbanása!
Vén Európának mi adtuk a kápát,
Kengyelbe mi vontuk nagy bocskoros lábát.
Turul diadalmát keleti szél szárnyán
Sarkantyúnk zengette hét ország határán.

– Én édes szép hazám, nagy Magyarországom,
Pacsirta füttye szól kalászos rónádon.
Mének futása zúg szellők rohamában,
Hősök lelke leng a délibáb tavában.
Óh, amíg ezt látjuk, amíg ebben élünk,
Nem fajulhat rabbá szilaj szittyavérünk!

Rakovszky Iván: Számkivetve

Nem az a legény, kinél a pálca,
És üt védtelen embertársra,
De az, aki állja.
Csapások sodró orkánjában
Megvetem keményen a lábam.
Hordom szilárdan a keresztet
És nem panaszkodom:
Isten béketűrésre teremtett,
Én a borsón is szépet álmodom.
{Engem béketűrésre neveltek
És a borsón is szépet álmodom.}

De azok búja bánat rajtam,
Kik összetörnek a viharban
Inaszakadtan.
Én gondját minden hontalannak,
Akit a könnyek megrohannak,
Anyának, gyermeknek, ki reszket,
Szívemben hordozom:
Isten felebarátnak teremtett,
Én a borsón vigaszról álmodom.
{Engem felebarátnak neveltek
És a borsón vigaszról álmodom.}

És is vágyom, hogy - kivert árva, -
Visszakerüljek a karámba
Béklyóm lerázva,
Hogy szabad legyen ismét a váram  
Mit gondolatköböl csináltam.
Hogy ujból hasznosat tehessek
Segítve másokon.
Mert Isten jóságra teremtett,
Én a borsón jótettről álmodom.
{Mert engem jótettre neveltek
És a borsón jótettről álmodom.}

Vágyom,hogy ismét körülöttem
Legyenek, kiket úgy szerettem,
Elégedetten.
Ahány barátom és testvérem,
Egy-egy unoka minden térden
Megcsókoljanak, kik szeretnek,
S én visszacsókolom.
Isten szeretetre teremtett,
A borsón szeretetről álmodom..
{Engem szeretetre neveltek
És a borsón is arról álmodom}

 

P.S.
Az utolsó két sornak két változata van:

Engem ...  az első változat 
és
Isten .... a későbbi tisztázott kéziratban

 

Németh László: Magyar radikalizmus (I. rész)

Előadás a Turulban

Vidékről jövök; a fülkében két pap, egy tiszt és egy civil. Ők is Békéscsabán verődtek össze, s megfigyeltem, mennyi idő alatt puhatolják ki egymást. Egy állomást megyünk, s a csanádi püspök vacsoráján már majdnem összekapnak. A civil szerint háromezer pengőbe került; a szigorúbb pap csodálkozik, hogy a civil ezt a ráfogást „el méltóztatik hinni”. A katona pedig, mint aki érti, miről van szó, arról kezd beszélni, hogy ő tiszteli Szálasit, de az ország mai helyzetében minden felforgatást elítél. Tíz percbe sem telt, s három világnézet gyúrta, ijesztgette, kapacitálta egymást a Nagy-Alföld sötétjén keresztül zötyögő kamrában. Sőt, ha jól figyeltem meg: a két pap sem játszotta ugyanazt a hangszert; az idősebbik szilárd volt, mint a kő, melyről Péter kapta a nevét, míg a fiatalabbik rá-rámosolygott nagy szégyenlősen a tálra, melyekből enni nem szabadott.

    Azt hiszem, elég mindennapi jelenetet mondtam el. Ez történik a borbélynál, ez az uszodákban, ez a színházak próbatermeiben. Az emberek kémlelik, félik, félemlítik és toborozzák egymást. A tanári szobákban apró körök alakulnak. Ami az egyikben jó vicc, a másikban destrukció… Az újonnan odakerült az első tíz percben megkapja a tapogatózó jelszónyi tréfát, amelyen eldől, hogy hova tartozik. S hamarosan ő is megtudja, ki előtt kell hallgatni, kit érdemes hírekkel tartani, vagy kivel lehet a lépcsőházban elhúzódni. Mindenkinek van egy nagy szellemi fecskendője, amelyből a másikba a legalkalmasabb helyen valamit be akar nyomni. Ma esetleg egészen mást, mint tegnap. Mert az erős meggyőződések ritkák, de a pillanatnyit mindenki terjeszteni igyekszik, csak hogy kisebbségben ne kelljen éreznie magát. Az események és konjunktúrák pedig töltik és keverik a fecskendőket.

    Elképzelhető, hányfelől kémlelik, csábítják, rémítik, fenyegetik ilyen időben az írót, aki a közhit szerint nem egy voks és nem egy vélemény, hanem egész dandára a véleményeknek. Körülbelül tíz éve kaptam az első figyelmeztetést egy megbírált írótól, hogy ha a világban az történik, amit ő már csak hónapok kérdésének tart: engem köttet föl először. Akkor meglepett ez az antirecenzió; azóta azonban azt hiszem, mindnyájan hozzászoktunk.

szozattovabbacikkhez

Prohászka Ottokár: Szíveken át Isten felé

Isten mindenütt van, mindenütt jelenvaló és még sem találunk mindig egyenesen hozzá. Istenhez az út gyakran teremtményeken át vezet: emberszíveken át Isten Szívéhez. Aki a szíveket teremtette, úgy akarta, hogy az emberek szíveikkel fonódjanak egymáshoz. Előbb-utóbb mindenikünk megtapasztalja, mennyire rá vagyunk utalva embertársaink szívére és mennyire hivatva vagyunk arra, hogy másoknak szívbeli szolgálatokat tegyünk. Vannak lelkek, kiknek közelében szeretetre, tisztaságra gyulladunk, minden erényre indíttatunk. Vezetők, akiknek önként adjuk, akikre önként bízzuk magunkat. Szeretetük melegít és emel; szívünk megnyílik nekik, mint napnak a virág. Van abban a tényben valami csodálatos, hogy az ember nem marad magára, hogy szív szíven, lélek lelken fejlődik s az ember más, őt szerető emberek kezén és szívén fogódzva vezetődik Isten felé.
    Ez a lélekközösség különösen krisztusi, különösen katolikus. Az ázsiai gondolat az egyedülvalóság himnuszát énekli. A tropikus erdők jámbor, magányos óriásának mintájára tanácsolja: „vándorolj egyedül minként a rinocérosz”. A föltétlen, a kimerevített egyedülvalóság jeget ver az emberlélekre. A lélek másik lelket akar. Az emberszív dobogása visszhangra vár. És Krisztus, a lélek ismeretlen mélyeinek egyetlen pszichológusa azt mondja: „ahol ketten vagy hárman együtt vannak a nevemben, én velük vagyok…” (Máté 18 , 20). Gyónni küld, bűnvallomást kíván, másik emberlélekhez utasít, aki fejünkre tegye Isten megbocsátó kezét. Szent Pálnak a megtérés félelmetes pillanatában nem azt mondja: „vándorolj egyedül”, hanem elküldi Ananiáshoz: „ott majd megmondják neked, mit kell tenned”. Ezekben a szavakban és tettekben fönséges tervszerűség lüktet. Az emberi lélek mélyeire látó Istenfiúnak az a gondolata, hogy a végtelen emberlelkeken át akar rajtunk dolgozni. Nem mondom meg neked, mit kell tenned, „menj a városba, ott majd megmondják neked”. Eseményeken, életünk tényeiben, emberajkakról, a mi nyelvünkön akar beszélni hozzánk. A szív nyelvén. A minden lélekkel közös szeretetnyelven. Megáldott, szent lélekfonatokat készít magának, egyiket sem világítva meg önmagának, mint ahogyan senkise látja meg saját arcát soha. Emberlelkeket választ akarata irányító tengelyéül, emberszíveket használ tetteinek lépcsőjéül, mert tudja, hogy ember embert tud szeretni, ember embert tud követni és valami fölséges mennyei pedagógiával más emberlelkekben mutatja meg a mi útjainkat.

Ady Endre: Uram, ostorozz meg

Uram, bántottál, űztél, megaláztál,
Sokféle ostort suhogtatott kezed:
Te tudtad, miért.
Kis szolgád bizton nagyokat vétkezett.

Hajh, bűnös voltam, nótáid elloptam,
Nőid csókoltam s kortyongattam borod.
Méltón sújtott rám
Könnyben áztatott, sós, éles ostorod.

Minden bűnömből külön ostort fontál,
Csöpp, beteg vérem sokszor kiütközött,
Ám csók-ostorod
Legfájóbb ostor ostoraid között.

Uram, utolszor evvel ostorozz meg
Nagy bűnök után méltón, fájón, nagyon
És azt az asszonyt,
Kire korbácsolt, rossz szívemet hagyom.

Áprily Lajos: Új középkor

Testvér, a földről szökni kezd a fény
s goromba gyolcsig vedlik itt a pompa.
Törd össze a tükröd, vesd le álruhád:
nincs menedéked, csak a katakomba.

Palotáidba csóvát sújt a szél,
csillárodat egy vak villám kioltja.
Készíts kanócot, s gyűjtsd a mécs-olajt,
sötét világ a sírok kriptaboltja.

Fenn szó vakított, szikkasztott a fény –
zsoltár-fogantatók a hosszú éjek,
ős ritmusokra árnyak ringanak
és ismét aknamélyből zúg az ének.

Látóbb a lélek, mint a macskaszem
s lázas szemek közt tisztán áll az oltár.
Szódról lefoszlik minden cifraság
s szív-ezredek dobbannak, hogyha szóltál.

Sors szánt feletted, romlás tornyosul,
a végítélet részeg lába tombol.
S mint újszülött-hang, győztes-érdesen
új lélek Krisztus-hangja sír a romból.

Nagy Méda: Sajnállak ember…

Sajnállak ember, ki úgy halsz meg,
hogy nem hiszed az Istent!
s csak a vak véletlen játékának tudod be,
ha megáll testedben a szívdobbanás.

Sajnállak ember, ki nem tudtad soha,
milyen mélyre érhet bennünk az öröm,
ha homlokunk Isten elé alázatosul,
hogy békéjében elfeledjük tépett magunk.

Sajnállak ember, ki nem érezted soha,
szelíd, halk vigaszát a hitnek,
s hogy mennyivel kevesebb és könnyebb a szenvedés,
ha fölemeljük árnyékáig a keresztnek.

Sajnállak ember, ki a természet örök arcába
nem ébredtél arra, ki Elmúlhatatlan,
s mikor a halál letépi rólad földi köntösöd,
nem tudod kiejteni nevét Alkotódnak.

1934

Stetka Éva: Ha…

Ha azt mondhatom, mindent odaadtam,
s már semmim sem lesz, csak ez a tudat,
magamtól is, Teérted elszakadtam –
add meg irgalmadat!

Dávid Rózsája, Napkeleti Rózsa
imádkozz értem, hogy ez így legyen.
Ha eljön majd a legutolsó óra
oldozzon föl a kegyelem!

Tóth Árpád: Új tavaszig vagy a halálig

Most, hogy megint útfélre estem,
Eltűnődöm e téli esten,
Mi volt az élet, uramisten?

Mi volt? ez volt: sok fénytelenség,
Fakó robot és kénytelenség,
Száz bús határ reménytelenség.

Borult egek kevés azúrral,
Koldus pajtásság pár nagy úrral,
Pár ájult nóta, tépett húrral.

Egy-két vad mámor nyoszolyája,
Egy-két asszony jó, meleg szája; –
Volt, nincs. Csöndes a szívem tája.

Most itt ülök, roppant hegyek közt,
Betegen a többi beteg közt,
Múltnak háttal, halállal szemközt.

Lesz-e másképp? várjam? ne várjam?
Lassan szétszéled a homályban
Bitang jószágom, kedvem, vágyam.

Nyomukban, mint fekete bundás,
Begyűrt süvegű öreg kondás,
Hallgatva ballag a lemondás.

S mégis, a csönd-paplanú télben,
Nagy nyugalom évadját élem –
Érzem, az Isten gondol vélem.

Mint a bokrok setét bogyókkal,
A hó alatt zamatozókkal,
Megrakva szívem hűvös jókkal.

Hogy mire jókkal, majd megválik,
Mire a hó gyapja lemállik,
Új tavaszig vagy a halálig.

Fekszem megadva, békén, resten,
S néz rám, át a végtelen esten,
Tűnődve sorsomon, az Isten.

Baja Mihály: Nincs párja a magyar lánynak…

Nincs párja a magyar lánynak
Hetedhét országon.
Patyolatos, tiszta, mint a
Harmat a virágon.

Bokorugró szoknya rajta,
Pántlika hajába.
Piros szegfű pici szája,
Csillag szemepárja.

De az anyja gonosz fajta!
Mindig a sarkába…
Pirongatja, hogy ne hajtson
A legény szavára.

Hát a magyar menyecskének?
Világon sincs párja!
Jaj, a szeme, mint az égő,
Tüzes nap sugárja.

Ingó, bingó rózsabimbó
Járása, kelése.
Hattyú keble, mézes, mázos
A szava, beszéde.

De az ura, jaj de fura!
Mindig morog rája,
Hogy ne nézzen, ne nevessen
Más ember fiára.

Barna kis lány, szép menyecske!
Szegfű, majoránna!
Énnékem a mennyországnak
Tiltott almafája!

De ha mégis választhatnék,
Melyik lenne párom?
Ennek a csókjára, annak
Az ölibe vágyom…

Berda József : Lecke a nyelvről

A mélyebb szavak súlya robban;
beszélj mindig tőmondatokban!
Légy világosabb és rövidebb.
- A sok szót a fene eszi meg.

S mert „sok beszédnek sok az alja”:
az észt más kell, hogy vigasztalja.
Ápold a szót, mint gépet az ész,
másként a műved kárba vész.


egyazisten

Falu Tamás: Mi a haza?

Az a haza, hol anyám szólítom,
Ahol napestig dolgozik apám,
Az a haza, hol a tüzet szítom,
S csendes otthon fénye hull rám.

Az a haza, hol iskolám vénül
És nélkülem árva a pad,
Ahol annyit kaptam szent emlékül,
Forrást, amely ki sosem apad.

Az a haza, hol őt megszerettem,
ahol ő élt, az a drága lány,
Ahol együtt jártunk-keltünk ketten
Vidulva víg madarak dalán.

A haza egy csöpp fűszál a réten,
Egy árva fa a domboldalon,
Egy kis porszem a földkerekségen,
Minden öröm s minden fájdalom.

Reviczky Gyula: Intés

Siess élni, míg lehet, siess!
Mert ki tudja, holnap hogy mi lesz.
Hány van, a ki víg legény ma...
Dal van ajkán.
S holnap aztán
Szíve nem ver, hideg ajka néma.

Nem sokallja ezt az életet,
Csak az árva, ki nem élvezett.
A ki, bárha tudta, látta,
Hogy a végczél
Harcz a létér':
Gyönge volt a szívtelen tusára.
Csalódásban élni, óh, beh más!
Ha eléd áll a való, e váz:
Adj hálát a könnyű vérnek.
Az igazság
Komoly arczát
Nem látják meg, csak a bús kedélyek.

Ha elöntesz egy pohár italt,
Ha elfojtasz egy szerelmi dalt,
Ha egy ajkat csókolatlan'
Hagysz el, ezzel
Többet vesztel,
Mint ha volnál mindenben tudatlan.

szozattv


szozat a tiszta hang
 SZAKC_Hirlevel_2022_08_31meghivo2Gyóni kötetképsissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf