Jankovics Marcell: Hajótöröttek üzenése

Háborg a tenger. Láng az ég körül.
Szegény kis sajkám lassan elmerül.
    Háborg a tenger.

Még egy imádság. Állom a vihart, –
– És Isten hozzád, napsütötte part, –
    Száz istenhozzád!

Csak egyszer még – csak volna valaki,
Ki tudná és akarná hallani,
    Mi fáj, mi éget…

Csak egyszer még – egy csók, egy ölelés…
Ma értetek egy esztendőm kevés –
    Tíz évet adnék!

szozattovabbacikkhez

Lévay József: Él-e még egy magyar?

Él-e még egy magyar ember?
Van-e még kezébe’ fegyver?
Hogy ha él még, hogy ha van még
Fegyvere,
Most nem otthon, de harcmezőn
A helye.

Fergeteg zúg kívül-belől,
Ellenség jön mindenfelől,
Szívünk vére, szabadságunk
Kell neki,
Pedig azt már az Isten sem
Engedi.

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Magyar remények himnusza

Csillogó, nehéz, aranyos övet
övezek én magamra
és leborulok az oltárköved elé
ó, küzdők
mezője ezer-hangú Magyarország.
Hogy amíg
nagy árnyékú pilláimat leásom:
az én két szemem
csak azt lássa itt,
hogy a Tető, az Isten és a Nyár
a te roppant öleidbe
már nagy szárnyakon sietnek.

                                          1936

Zsabka Kálmán: Földrajzóra

Az elemi iskolának ötödik osztálya,
A tanítás kezdetét már nagyon régen várja.
A kis fiúk a padokban némán ülnek, csendben,
Nézik a tanító bácsit s nem mozdul meg egy sem.

A tanító – öreg lélek – izeg, mozog, reszket,
Idegesen lapozgat egy régi földrajzkönyvet,
Mikor pedig az osztályon lassan végigpislog –
Azokban a vén szemekben hej! nehéz könny csillog.

Ma tartja az első órát a magyar földrajzból,
Mióta a régi térkép lekerült a falról,
Ma tanít csak legelőször azóta, hogy hordák
Magyarország drága testét széjjeldarabolták.

Ma tartja a vén tanító a legelső órát,
De a nehéz, fájó könnyek fojtogatják torkát…
Nem tud, nem bír szóhoz jutni, nincs erő szegényben,
Jaj, mert egy más, egy szebb földrajzt tanítgatott régen.

szozattovabbacikkhez

Nyirő Józseffel erről-arról. II. rész

    O. Nagy Gábor: Erdély szelleme beszél…

   

    Nyírő József nyilatkozik a Debreceni Újság – Hajduföldnek irodalmi terveiről, új könyveiről és munkásságáról

    Nyírő József, az erdélyi kisebbségi irodalom egyik csillaga, ez a szerény, imádságoshangú író, akinek zsolozsmává válik az ajkán a szó, itt ül velem szemben, és kifejezhetetlen jóságos székely szívének bánatát, tervbe vett munkáját önti friss, üdén hangzó szavakba, formálja karcsú, hajlékony mondatokká. Beszél családjáról, elmondja munkásságát, ismerteti sajtó alatt lévő könyvét, és minden szavából kicseng, kiharsog az a határtalan nagy szeretet, mely szívében él népe iránt, azok iránt, akik elküldték soraikból, hogy dicsőséges pályafutás legyen az élete. A kicsinyke, szűk szállodai szobából kiröppen a lelke. Hazaszáll Erdélybe, az óriási kőemberhez, akinek hatalmas kőszikla homlokán ott él a saxifraga: a kőtörővirág, ahogyan ő nevezi az erélyi kisebbségi irodalmat, melynek megteremtésében neki is oroszlánrész jutott.

    Kérdéseimre a legnagyobb készséggel adja meg a feleleteket, és minden szavában ott cseng valami bájos, zsolozsmázó szín, valami Erdély bérceinek komorságából, valami a patakocskák sejtelmes susogásából, valami a nép lelkéből, valami a székelység nagy, örök fájdalmából.

szozattovabbacikkhez

Mártonvölgyi László: Pálos klastrom a halovány hold alatt

[izmusok és dinasztiák születtek majd elmúltak az évszázadok alatt, de az ősi magyar Rend és a pálos szellemiség örök]

Nemhiába nevezik az irodalmi krónikások a XVII. század időszakát „az irodalmi megújhodás korának” – a magyar irodalom tulajdonképp csak ezzel a korral, a klasszicizmussal kapcsolódott be a vezető európai szellemáramlatokba.

    Jó szándékú íróemberek egész sora dolgozott azon, hogy a magyar irodalmat európai nívóra emeljék, s mint az irodalomtörténet igazolja – sikerrel. Voltak, akik német „minták” után indultak, voltak, akik – amolyan elkésett humanista szellemben – a latin klasszikusok nyomán, voltak, akik a honi példákat tűzték zászlajukra, voltak, akik az európai kultúra örök bölcsőjét – a francia irodalmat.

    Elsőnek épp ez a franciás irány, az ún. „újklasszika” jelentkezett. A francia műveltség oly fénnyel ragyogta be az európai kultúra egét, hogy méltán lehetett ezt az irodalmat mintának tekinteni. A Bécsben élő magyar testőrök az európai és a francia kultúra fényében szomorúan látták a magyar irodalom elmaradottságát, s a magyar Voltaire-re, Bessenyeivel az élen nagy lendülettel láttak neki az irodalom „francia módi” fejlesztésének. Egész írói gárda dolgozott a francia kultúra égiszében: az őn. franciás iskola. Voltak, akik tejesen, témakörben is követték a francia példát, voltak, akik inkább a versformában – a páros alexandrinusban. Az utóbbiak közé tartozik a franciás irány egyik legérdekesebb egyénisége, a fiatalon elhunyt pálos szerzetes: Ányos Pál.

szozattovabbacikkhez

Flórián Tibor: Végtelen békességgel

Istenem,
ringass el bölcsődben engem,
hogy ne lássam a halált.
Lebegjek kéken felhőid fölött,
vad hegyek fölött,
tengerek fölött,
a soha nem múló idő fölött
és teljek meg zúgó viharoddal,
a nappal és a holddal,
csillagokkal,
órjás örömöddel,
a földdel és az éggel,
végtelen békességgel.

plehkrisztus

Somogyvári Gyula: A fiú

Be furcsa! Most egy lélegzéssel több,
mely itt muzsikál holdas éjszakába.
Tegnap még nem volt s ma már itt piheg
atyafisággal, nyugalomban, bátran,
mint hogyha mindig itt susogott volna…

Tegnap még nem volt. Ma már itt piheg
s úgy hozzásimul halkan a miénkhez.
Csak hallgatom e furcsa kis zenét
s a lelkem most egy parányit megérez
a végtelennek nagy titkaiból.

Tegnap még nem volt, ma már itt piheg
egy új, egy apró, drága emberélet –
hallod, szívem, én életemnek párja?
Hallod? A vágyunk, íme, emberré lett.
Dicsérjük Istent boldog áhítattal!

Hallga… hallod? Egy lélegzéssel több,
mely itt muzsikál a mi kis szobánkba…
édes, kis vendég… mily nyugodtan alszik!
Te anyja vagy: tudnod kell, mi az álma
e végtelenből jött kis idegennek?

szozattovabbacikkhez

Magyar Bálint: Imádság a hazáért

Földünk színe még üres volt,
Tengerekben ázott;
A Te lelked akkor is
Gondosan vigyázott.
Te a puszta föld rögét is
Gondjaidba zártad:
Védd meg Isten, áldd meg Isten
Szeretett hazánkat!

Isten, ki a fűszálat is
Szeretettel nézed,
Ki meglátod a bokorban
A kis madárfészket,
Ki megóvod a legkisebb
Nádfedeles házat:
Nézze mireánk, védd meg Isten
Drága szép hazánkat!

Te, ki tüzet gyújtasz éjjel
A rémes sötétbe,
S a tengeren-evezőknek
Csillagot az éjbe;
Te, ki az vagy, aki vezet
S mindeneket éltet:
Gyújts világot… vezess… áldd meg
A jó magyar népet!

Tűz Tamás: Műved vagyok

Michelangelo   Cappella SistinaMűved vagyok. Te rajzolod
        szelíd arcélemet.
Pillám fölött igéd ragyog,
        ajkamra égeted.

Mint egykoron a Kert ölén
        a hatodik napon,
szememben is kigyúlt a fény,
        csuklómat forgatom.

Öt ujjamat esetlenül
        szívemhez emelem,
forrósodik, lüktet belül
        a buzgó kegyelem.

Imáim repdesnek feléd,
        nevedet hirdetik,
szám szögletén kedvedre mért
        mosoly kerekedik.

szozattovabbacikkhez

Vidor Marcell: Orgona szól

Orgona szól… nem halljátok a hangját,
Mikor reszketve a szívünkbe olvad,
Mintha az ének bús melódiája
Lelke volna ott fönt az angyaloknak;
Orgona szól és áhítatra kelve
Tér Istenéhez a hívőknek serge,
S buzgó imába mélyen elmerülve
Egy könny csak az, mely ott csillog szemükbe.

Orgona szól… nem halljátok hangját
Elfojtott könnynek, néma zokogásnak,
Úgy szállnak föl a légben viharozván
És a szívekben véres medret ásnak…
Orgona szól oly lágyan zöngedezve,
S kitör lassan a honfibúnak könnye,
A sós hullámok, amíg patakoznak,
Csöppjei mind, óh mind a honfigondnak.

szozattovabbacikkhez

Emőd Tamás: Magyar legenda

Együtt ültek fenn az égben,
Csillagból font karosszékben
Vak Bottyán és Bem apó.
Pirult már az esti felleg,
Vörösbor és kártya mellett
Térült-fordult benn a szó.

Mennyországi csárda bora –
Nyakalt a két vén cimbora,
Telt a kedvök magyarán;
Bem a taktust koppintgatta,
Fejét Bottyán ráingatta,
Pipa búsult agyarán.

Szólt Bottyán bá’ nagy-kesergőn:
– „Héjj, mikor mink kit az erdőn
Pörgettük a csutorát!
Táncra billent mind a nép ott,
Zürrögtek az klárinétok,
Tárogatók, citorák!”

szozattovabbacikkhez

vitéz Somogyvári Gyula: Magyar

Napkelte szülte, Napnyugat csalta,
ölelni jött a szőke Tiszapartra.

Erében forrott ezer ifjú ének
s Nyugat elhívta szeretőjének.

Egy csók nem sok, de annyit se látott,
visszavert mégis testvért, barátot,

hogyha Keletről Nyugatra törtek.
Első csapását minden ökölnek

ő védte ki. S magát ölette, vágta
ezer esztendőn ezeregy csatában.

Egy csók nem sok, de annyit s látott,
céda Napnyugat rajta hahotázott.

Most meg ellökte, mint valami rongyot
s marják, tépdesik útszéli porontyok.

Szeretni jött a szőke Tiszapartra
s ledér Napnyugat örökké megcsalta…

Szabó Lőrinc: Misztikus hódolat

Nincs erő, mely elszakíthatna tőle,
mert ketten egy vagyunk, én és a föld;
az én csiráim törnek ki belőle,
én vagyok az élet, a föld.

Testvér? barát? – Nincs testvére a hegynek,
minden hegy egy, mert teste-lelke föld.
Testvér? barát? – Én megmaradok egynek,
mert mindenkivel egy a föld.

Halottak élnek, élők sírba kopnak,
dadog az ember és hallgat a föld;
évezredek múltjából nő a holnap;
tegnap, holnap; örök a föld.

És mintha ma teremtett volna Isten,
új vagyok s mégis régi, mint a föld,
mert sorsomat véred táplálja, minden
bölcsesség őse, áldott Anyaföld!

Tűz Tamás: Emlékezz valami másra

                          Valakinek a rácson túlra

Ezek belopott levelek.
Kenyérben, sóban, fehérneműben.
Rövidek, tüskések, bőrt hasítók.
Andalítók is olykor,
ha fájdalmunk mélyére ásol.
Hideg van kint ma,
gondolom, bent még hidegebb.
Takarózz be ebbe a néhány sorba.
Veled vagyok a rácson innen.

Elképzelem, ahogy hátratett kézzel sétálsz,
elmész az emberi lehetőség határáig,
vagyis a négy falig és vissza.
Figyelni kezdesz valamire.
Keresztüldörög a bástyákon
a vészkavarta égbolt,
a testvérháború, a szittya átok
vagy talán csak egy léglökéses repülőgép
fölöttébb bosszantó döreje.
Ez egy kis halál – tűnődsz el szomorúan.
Kettőnk kedvéért mondom:
túléled ezt is.

szozattovabbacikkhez

Vidor Marcell: Magyar szó

Magyar szó ereje! Minékünk de nagy vagy!
Nem ismerek nálad más hatalmasabbat,
Csattogó menykövét az ég haragjának,
Mikor vad dühében fejünkre kiárad,
Dübörgő moraját anyaföld méhének,
Ha tüzét okádja, s kavarogva hányja
Magából a mérget:
Magyar szó, tenálad nem tudom nagyobbnak,
Óh jobban porba nyom
Irtóztató súlya a te haragodnak.

A vihar zengése nem izgatja vérem,
Villámok játékát elmerengve nézem,
Lelki szemeimmel a jövőbe látok,
Onnan terjengenek dörgő hanghullámok,
Szikrázva kigyúl a földég levegője
És hő lángra lobban, szilajabban dobban
A magyar szív tőle,
Magyar szó megharsan, s a hon Messiása
Ideszáll e földre:
Erre az elhagyott szép Magyarországra!

szozattovabbacikkhez

Nyirő Józseffel, erről-arról. I. rész

    Nyirő József, „A sibói bölény” szerzője nyilatkozik az erdélyi magyar irodalom problémáiról

    [Székely Molnár Imre, a Hajduföld tudósítójától]

    A múlt hét szombatján nevezetes esemény történt Debrecenben. Az erdélyi írók irodalmi estet rendeztek a vármegyeháza dísztermében. A debreceni közönség szűnni nem akaró tapsaival fogadta az erdélyi írók előadását. Este a Csokonai-kör bankettet rendezett a tiszteletükre az Angol Királynő különtermében, s itt alkalmuk volt hosszabb ideig beszélgetni Nyírő Józseffel, aki az erdélyi magyar irodalom egyik legtehetségesebb reprezentánsa, és az erdélyi újságírás egyik legpregnánsabb képviselője, a magyar ügynek mindig az első sorokban harcoló katonája.

szozattovabbacikkhez

Kabós Éva: És háborúba készülnek a népek

Uram, tudom, hogy rengeteg a dolgod
és háborúra készülnek a népek.
Mozgósítás! Fegyverkezés! És síró
asszonyok dermedt éjszakákba hulló
kiáltásával harcolnak a rémek.

Uram, tudom, hogy nem érsz rá figyelni
a márciusi hótól kék kezekre
s az elvadult széltől kisebesedett
szájakra, ahogy bús, földi hangjukkal
esküdni mernek a Te nagy Nevedre.

Uram, tudom, hogy oly távolról nézve
még hangyáknál is kisebbek a tankok
és a fegyverek és a bánatok is
kisebbek tán onnan. Könnyekbe vesző
egész életemmel ezért – hallgatok.

Rab Zsuzsa: Kereszt

Szerettelek.
Aztán eleresztettelek.
Telefonfüzetemben a neved.
Föld-szobába eresztenek.
Neved mellé fejfát írok:
keresztedet.

Most már el nem eresztelek.
Különös kereszt a tied.
Nem tudni, ráfeszítve vagyok-e,
vagy én viszem a vállamon,
enyészetlen
keresztemet.

rabzsuzsa

Sándor Judit: A konkoly

Uram, én nem tehetek róla,
így születtem, – átok vagyok. –
Jól tudom, hogy tönkreteszem
a búzádat, a jó magot,
de elvetettél s most – vagyok.

Tudom: magamba kéne szállni,
elhervadni Teérted,
hogy nőhessen, gyarapodjék
a jó mag, a vetésed,
de fájdalmában is oly szép,
oly szép a nyár s az élet,
fölöttem olyan kék az ég
s Uram, szeretlek Téged!

Te vagy gazdám, ki elvetett,
ki adta ezt az életet
s a büntetést is adja…
– Mért nem lehet az én magom
is olyan áldott hatalom,
mint a kenyérnek magja?! –

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo