Bolyongások

Bódás János: A „tökéletes” ember

Tökéletes az ember, mint a gép,
s ily boldogtalan nem volt soha még.

Az Érdek gőze feszíti belül,
s mint a motor, fut érzéketlenül.

Mindent elér már, és mindent legyőz,
virágos útfélen sohsem időz,

sem csókra, sem örömre rá nem ér,
nyomában velő loccsan s drága vér!...

Tudás, erő már égig emelik,
s az égtől mégis mind messzebb esik.

Béke, boldogság régen elmaradt,
fönn száll, közömbös csillagok alatt,

Körötte mind dermedtebb lesz a lég,
s ráfagy szárnyára, szívére a jég!

Tökéletes az ember: szárnya van!
S nem volt még soha ily boldogtalan!

1940

József Attila: Lopók között szegényember

Lopók között szegényember,
Szegényember sose fél,
Minek félne, szíve, lelke
Erősebb a többinél.

Lopók között szegényember,
A Jóisten megsegél!
Nincs tehene a szegénynek,
De ha van is elvetél.

Lopók között szegényember,
Szegényember kapanyél.
A világot megkapálni,
Szegényember annak él.

1924

Juhász Gyula: Magyar…

Árva vagyok, szomorú, keserű árvája e földnek
Eltaszított, kicsúfolt, porba tiporva síró.
Árva vagyok, a világ árvája s hiába panaszlom
Bánatomat, nem hall és nem is ért a világ.
Mind rajtam tapos és rajtam feni bosszúja kését,
Kiknek a cenk vaksora most diadalmat adott.
Régi barátaim és mind, mind, akiket segítettem,
Hogy szabadok legyenek s éljenek újra tovább,
Mind, akikért pajzsul tartottam testemet egykor
S ontottam pazarul véremet, ím letagad!
Meztelenül, iszonyú láztól borzongva, úgy állok
Az elemek viharát tűrve, mint Lear, a király!
Hol vannak gyönyörű erdőim és hegyeim, hol,
Szőke magyar Tisza bús bölcseje miért idegen?

Nagy Emma: Testvérem, mondd...!

Láttál-e habzó galagonyatengert
kint a berekben?
Hallgattál-e füledre-tett tenyérből
vérmuzsikát, szomszéd erekben?
Lombon-beszegült napfényhúrra
csapott-e kezed égi vággyal?
Utánoztál-e víg madarakat
csattogással?
Adtál-e másnak önbizalmat
tiszta szavaddal?
Tévesztetted-e magadat össze már a
tavasszal?!...
Feszengtél-e levegőmódra szerte-széjjel,
táncoltál-e könnyű lábadon már a széllel?!...
Hajdon fejeddel futottál-e
csapó esőben?
Nevettek-e reád az emberek
arra menőben?
S érezted-e, hogy csupa testvér
mind, aki rádnéz, szemmel szeret -
hogy jószavadra lelkűk viasza
mézet pereg?
S nyittál-e ajtót csengve-bongva,
begurítva elől kedvedet?!...
Törtél-e össze hirtelenül
bánat-felleget!
Ölelted-e már a világot
félve, szeretve,
gondoltad-e azt, hogy mindenki
boldog lehetne?...

Teleki Júlia: Keresem az apám sírját

Keresek egy sírt, egy eldugott temetőt,
ahol nincs fejfa, ahol nem nyílik virág.
Valahol ott, nem messze innen
nyugszik az édesapám.

Vajon hány árva mondja ezt,
és hány anyának fáj?
Hisz környékünkön, negyvennégy őszén
úr volt gyűlölet, és aratott a halál.

Annyi ember, annyi fiatal,
ki nem ölni, csak dolgozni
és élni akart,
meghalt csak azért,
mert nemzetisége magyar.

Talán egyszer nem lesz majd gyűlölet,
helyette győz az ember iránti szeretet.
Talán eljön az idő,
mikor feltárul minden eldugott temető,
és ég majd gyertya, nyílik majd virág,
apáink eldugott sírján.

Herczeg Ferenc: Békeszerződés

teleki hf cikkhez Wilson elnök: Volna itt még egy pont, amelyet tisztázni kellene. Igen, Fiume! Ide adhatja nekem a számadatokat? Van ott egy külváros, azt Asáknak hívják, vagy micsodának…

Nicolson: Susáknak. A számadatok itt vannak.

Wilson: Azt hallottam, ha az ember megpróbálja, hogy Fiuméból Asákba menjen, akkor biztosan meggyilkolják…

Nicolson: Elnök úr…

Wilson: Hát jó éjszakát, urak, jó éjszakát, Mr. Balfour. Hazamegyünk.

Ezt a párbeszédet, amely a párizsi béketárgyalások alkalmával az amerikai Unió tudós elnöke és Harold Nicolson, az angol békedelegáció szakértője közt lefolyt, szóról-szóra így írja meg ugyanez a Nicolson: „Békeszerzés 1919” (peacemaking) című könyvében.

Az amerikai elnökről egyébként azt is följegyzi, hogy az új olasz határ megállapításánál a Brennert: Brunnernek nevezte. Mikor pedig Törökország határainak megváltoztatására került a sor, akkor Lloyd George-zsal megtörtént a „mulatságos” eset, hogy az előtte fekvő hegyrajzi térképet néprajzi mappának nézte. A zöldszínű foltokról azt hitte, hogy azok görög, a barnákról pedig, hogy török kisebbségű területek és ebből szigorúan le is akarta vonni a következtetéseket.

Nyirő Józseffel erről-arról. XXVI. rész

„Egy szót se irodalomról”

Papp Antal beszélget a fővárosba költözött Nyírő Józseffel, aki nem akar pesti lenni…

Egy darabka fenyőgyanta illatú erdélyi élet költözött Budapestre. Nyírő József otthagyta havasait, agyafúrt hegyi embereit s Pestre költözött. Éppen csakhogy pesti nem lett, s láthatólag nem is akar lenni. Ahogy beszélgetünk, ahogy rövid mondatokban, félrehajtott fejjel, a szemével hozzáhunyorítva a mondanivalóhoz beszél, úgy tetszik, csak most, az imént vált el a kapuban Uz Bencétől, akivel valami nagy rosszban törik a fejüket. „Megállj, komám – azt mondta neki a kapuban –, mindjárt jövök, csak egy kis értekezésem van valami újságíróval. S most itt ül. Éppen csak annyit különbözik egy pesti szerkesztőtől, hogy „slussz” után nem a Wesselényi utcába megy haza, vagy a Szervita térre, hanem valami fából ácsolt, havasi házikóba. Ahol autó helyett fenyő illatozik s verkliszó helyett erdei csudamadarak muzsikálnak. Kínálkozik az első kérdés:

- Mit csinálna, ha nem éppen író volna?

Hitetlenkedve néz rám, mint aki nem érti, hogy lehet Nyírő Józseftől ilyesmit kérdezni. Akár a fát kérdezném, hogy mit csinálna, ha nem nőne.

- Hát… gazdálkodnék. A legszívesebben azt csinálnám. Vagy ha igazán szabadon választhatok, elmennék vándorcigánynak. Persze, nem mondom, nem igen komfortos foglalkozás. De természetes.

Erdélyi József: Köszönet

Adtál nekem, Isten,
hosszú életet,
nem hagytál elveszni,
Örök Szeretet,
ellenem vétőket
hogy szerettem én,
úgy lett életemből
szép nagy költemény.

Adtál nekem írnom
szép s jó verseket,
Téged azok hát mind
fenn dicsérjenek,
mint szép új zsoltárok
és dicséretek,
Téged, Isten, ember-
s világszeretet.

Köszönöm, hogy annyit
megbocsátottál,
rosszat amit tettem,
s életet adtál,
erőt hogy megírjam
ezt az éneket –
köszönöm szívemben
a szeretetet…

Új Ember, 1972. július 30.

Harsányi Lajos: Bölcsődal

Járjanak méhek nyitott ablakodhoz!
Hajoljon rajt be szagos alma ága.
Az esti szellő olvadjon imába,
Ha könnyű szárnyán szénaillatot hoz.

Az erdő ontsa rád örök moraját!
Völgyek, hegyek visszhangozzák neved.
A tenger, ha a tűznap ránevet
Csobbantsa bölcsődalra tiszta hangját.

Szél, felleg, orkán, égi háború,
Csillagvilág, szikrázó Végtelen
Ringassanak álomba édesen.

S ember, kinek szívére hág ború
S angyal, a holdra nézz és mondj imát:
Isten ringatja benn Szűz Máriát.

Juhász Gyula: Egy hangszer voltam…

Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
Azután összetört és elhagyott.
Most az enyészet kezében vagyok.
De fölöttem égnek a csillagok.

Szeged, 1934. szeptember

juhasz

Kiss Menyhért: Bíztatás

Elmúlt minden és mégse fáj,
sorsom sivár és mégse félek,
szívére von a tüzes táj
és csókol a százszínű élet.

Ne félj, hiszen volt így sokszor
szelte vized már komor gálya,
ne mondj le még mosolyodról,
őriz a múlt kéklő világa.

Pillants meg hát életünk titkát
s remegj meg tőle borzongva,
mint vibrál és az éltet ontja.

Ragadd meg a fénylő szikrát,
hisz magad vagy mindég egyedül
s Isten benned búsan hegedül.

Puszta Sándor: Donum

Kaptál egy arcot
apád anyád arca

kaptál egy nevet
hordozd becsülettel

kaptál egy kezet
ne ereszd el ne ereszd el

kaptál egy szívet
igazíts rajta ha tudsz

kaptál egy világot
javíts rajta ha tudsz

kaptál egy életet
viseld el ha tudod

kaptál egy napot
még mindent jóvátehetsz

Dura Máté: A hazaszeretetről

Ne hirdesd te nagy szavakkal,
Hogy hazádat szereted:
Érzelmeidből, tetteidből
Tűnjék ki a szeretet!

Nem az a nagy, ki a békét
Magas helyről hirdeti:
De ki népe boldogságát
Szíve mélyén viseli.

Nem az a hős, ki csatát nyer,
S győzelmesen visszaszáll:
Hanem a kit a hazáért
Halni hívott a halál.

Nem az a bölcs, nem az a szent,
Kit a tömeg ünnepel:
De a kinek szíve, lelke
Az idővel se vesz el.

Ne hirdesd hát nagy szavakkal,
Hogy hazádat szereted:
Érzelmidből tetteidből
Tűnjék ki a szeretet!

Kisfaludy Károly: A hazafi

A ki tehetségét idegen földekre pazarlá,
   Méltóságra mehet, nyerhet aranyt, híreket.
Oh, de múló fény az, minden balesetben eloszlik,
   Mély gyökeret nem hajt, véle enyész neve is.
A haza oltárán örökön ragyog a nemes élet,
   Mely szentelve magát néki javára hevült;
És ha magas bért nem lelsz is mindjárt, ha korodnak
   Irigylő nyelvén érdemed alkonyodik:
Hátra ne lépj, inkább kettőztesd minden erődet
   S egy buzgóbb maradék áldja hideg porodat!

haditemeto

Maghy Zoltán: Paraszt

A szava csendes, ritka, megfontolt szó
És ha télen felsétál a körbe
Nagyokat hallgat a kék pipaszónál…
Csizmája fényes, kalapja pörge.

Délceg termete egyenes mint szálfa,
S feldöng a föld hol lábai rakják
A lépéseket, s csak akinek tetszik:
Annak emeli meg a kalapját!

S olykor a zúgó, harsány szót se hallja
És csak azt érti, amit ő akar!
De felujjong a föld suttogására,
Mert a föld fia: büszke és magyar!...

II.

Hogyha leesett az első szűzi hó,
Csak az a vágya, hogy békében álljon
A nádfedeles, fehér kis házikó.

De ha tavasszal a megedzett ekét
Megakasztja, mint annyi őse tette,
S a barázdákba két marokkal bevét,

Mikor a szűz föld üzenni kezd neki:
Lelke ott borong a dús táblák felett
És a csillagok járását figyeli!

Mert kicsi már a nádfedeles tető:
Gyökeret vernek lábai a földben
És a földről fel, a végtelenbe nő!...

S kinek a fénybe-nőni megadatott,
Kinek karja a csillagokig felér:
Tenyere tartja felettünk a napot!...

…Áldassék meg az a két kérges tenyér…

1929

Szentmihályi Szabó Péter: Térdre, magyar!

Megfojtanak, megfojtanak,
kígyóznak, mint a szennypatak,
sziszegve szólnak szép szavak:
hiszen szabad vagy, ó, szabad!
Te választottál engemet,
te bamba, arctalan tömeg,
elszívom lassan életed,
nem lesz házad, se gyermeked,
nem lesz hazád, nem lesz hited,
minden szavam elhiszed,
mindenhol szózatom sziszeg.
Imádd a hűvös bankokat,
ott intézik a sorsodat,
ne vidd vásárra bőrödet,
kerüld a puskás őröket!
Szemétdomb város ez: tiéd,
tiéd, az összegyűlt szemét!
Villánk s a svájci bankbetét
érted van, s téged véd, cseléd!
Ha már kihalt a nagy család,
ha már éhenhalt jó anyád,
ha nincs honod, se otthonod,
ha már szökésed fontolod,
sziszegve szól, ki jót akar:
fuss, merre látsz, szegény magyar!
Ellopnak minden ünnepet,
ők adnak mindennek nevet,
egymást ezért kitüntetik,
hát áruló, ki tüntet itt,
ki másról másként szólni mer,
nem elvtárs és nem is haver,
akit riaszt a pénz szaga,
bizony, nem jó demokrata!
Hóhéroddal ne alkudozz,
kirablódnál ne tiltakozz,
majd eltakar a pesti kosz,
megszoktad már, megszökni rossz.
Nyugodj meg hát, Petőfi népe,
És térdre, magyar, térdre, térdre!

1996. március 15.

Vörösmarty Mihály: A hazafiak

Kértek, s a haza kér; firkáltok, s a haza buzdít;
   Csizmátok nincsen, s a haza álljon elő.
Áldoztok bogarat, s azt a haza nézze tuloknak:
   Szándéktok jó volt, s a haza áldjon ezért?
Vesztegelők, szentségtelenek! mi düh szálla belétek,
   Mit keres a szent szó szenttelen ajkitokon?
Szűtökben legyen a haza, és ha kimondani szükség
   Tetteitek zengjék nagy, diadalmi nevét,
Akkor lesz neve a bűn s baj szörnyeinek elője,
   S nép és Isten előtt becsben az áldozatok.

kokarda

Barkuti Jenő: Rianás

Álmosan, fázósan, botot sem mellőzve igyekeztem bevásárolni, merthogy tél van, csúszik az út, és hát az évek; meg az évekhez tartozó nyavalyák… Aztán a boltban egy pillantás a kenyérre, egy kiflikre és napi lapokra a pénztár előtt. S ott, Magyar idők címlapját látva, Ady halotti maszkja állított meg. Mondhatnám: megfogta a szememet Ady halotti maszkja. Ady itt és most? Aztán egyszerre bevillant: Ady 100 éve január vége felé halt meg egy csütörtöki napon. Lám, mégis van itt még valami kultúrélet. Nem felejtettek el mindent a szerkesztőségekben.

Bizonyosan erről szól a vezércikk. Mi másról is szólhatna ilyen címlap fotóval? Aztán elfogott a rossz érzés. Mit írhat a kormánypárti lap Adyról, a nagy ’trógerozások, szőnyegbombázások után, ami a „királypárti„médiákból egyszer csak rá zúdítottak, és ami ránk is szakadt az utóbbi handabandás időben ? De hátha… Az idők változnak. Olvassuk el mit is írtak. Talán változott a metódus. És hát, száz éve már! Száz éve ! Uram atyám, milyen sok idő, és itt a literatúra kiszáradt mezőin, még mindig azokból a morzsákból csipegetünk, amit ők elhullajtottak… Próbáljuk meg harmadszor a Magyar időket. A két korábbi kísérlet talán csak rosszul sikerült.

S kellemesen csalódtam. Tóth Ida készített egy tanulmánnyal felérő interjút, Sipos Lajos irodalomtörténéssel, a száz éve elhunyt Ady Endre emlékére, amolyan visszaemlékezés és tisztelgés gyanánt.

Mondhatom tudományos alaposságú írás és mégis közétehető munka. Átlag magyarnak és filozoptereknek egyaránt jó olvasmány.

Nyirő Józseffel erről-arról. XXV. rész

Halljad Havas, halljad…

A Jézusfaragó ember – színművéről
a Jézusfaragó ember – a szerzőről

Aki ismeri Erdélyt, imádja, aki sohasem látta, szereti, szereti, mert a székelyek – imádják.

A szeretet Golf-árama megolvasztja a közömbösség jéghegyeit is.

Azoknak, akiknek a sors nem adta meg, hogy láthassák Erdély bérceit, égbenyúló fenyőszálfáit, hogy megismerhessék a székelyek csodálatos lelkiségét, azoknak körében most megjelent az erdélyi irodalom legmagasabb szálfája, Nyírő József, aki kéziratában, mint valami mágikus erejű iratban, magával hozta az erdélyi havasok levegőjét, magukat a havasokat és a székelyeket. És a mágikus iratot hogy kibontották, a Nemzeti Színház színpadán máról holnapra égbeszökkentek a hegyek, a fák, megcsillantak a fészik, felfehérlettek a harisnyák és kipiroslottak az erdélyi szívek.

Mióta a Jézusfaragó ember darabjának próbáit megkezdték, a színházból a tiszta hegyi levegő beáramlott a főváros utcáiba, az érdeklődés felvillantotta a szemeket, pár nap előtt, amidőn a pénztár megkezdte a jegyek árusítását, rövidesen ki kellett akasztani a táblát: Minden jegy elkelt.

Azóta pedig viszik, hordják a jegyeket az ötödik, hatodik előadásra.