Fehér lovam gyerünk,
Fehér öröm velünk!
Hadd táncolunk, hadd nyargalunk:
Megérkezett fehér nyarunk,
Fehér szél küld fehér zenét,
Fehér rügy nyitja halk szemét,
Fehér felhők szitája reng,
Fehér csillaghullás kereng,
S a millió fehérnyi szikra:
Égágyékából cikázó ikra.
Adj Uram bölcs halált,
mint aki rátalált
léte értelmére.
S könnyedén felsóhajt
feledve gondot, bajt:
indulhatunk. Végre.
Ó emberek, szeretni kell a földet
S szeretni kell borút és bánatot,
Örülni kell derűnek és esőnek
S dalolni kell, ha minden elhagyott.
Örülni kell a gazdag hervadásnak,
Dalolni kell a téli sírokon,
Szeretni kell a csillagot s az árnyat
És tudni kell, hogy gyöngy és könny rokon!
Ezt hirdeti ma nektek egy magányos,
Bánatos ember, aki messze ment,
Ki mosolyogni tud már bánatához
S vágynak, reménynek rég békét izent.
Fel a róna mélyeiből,
Fel a hegyre vágyom én;
A szabadság ott lakozik
Bércek havas tetején.
El, e zajos néptömegből,
Rengetegbe vágyom én,
Hol minden fa néma barát, –
Lelkem éled zöld színén.
Le a kínok világábul
Csöndes sírba vágyom én,
Hol fölöttem rózsák nyílnak
Nyugodjam a csend ölén.
S onnan újra fel – magasra,
Dicső mennybe vágyom én,
Mert a mennyet itt a földön
Soha föl nem lelhetém!
1847
A zsoltár szavaival mondom: „Nappal kiáltok, éjjelente előtted vagyok…”
Ó, hogyha Egervár, Masszada vagy Muszadag védőinek lett volna egy kalasnyikovja! Ezt a kort annyi mindenért, a szívfacsarásért főleg, nevezem keserű szófacsarással KALASNYIKOR-nak. Túl nagy szerepe volt és van szellemi és fizikai létünk szép hosszú képregényében a handzsárnak, a vasmaroknak, a húzdmegereszdmegnek, a fellélegzésnek és a keserű csalódásnak ahhoz, hogy megbocsátók lehessünk. Nem tanácsos kenyérrel dobni vissza, de aki kézigránáttal dob vissza, az maga sem különbözik már – sérelmek ide, sérelmek oda – a megvádolható agresszív féltől. De a másik arcomat sincsen kedvem odatartani, mert szépen, okosan, türelmesen végigolvastam, elolvastam a kódexlapok másik oldalát is. Úgy tűnik, éppen a VAE VICTIS-nek, a JAJ A LEGYŐZÖTTEK korának végét jelzik ezek a számvetések mindenütt, mindenkivel! Éppen ez mutatja, hogy volt, hogy van kiút. Mi, ma élők, túlélők, de magyarként, lengyelként, írként, lettként ébredők – egy kiút eredményei és bizonyítékai vagyunk. Mivel eleve és mindig a határon, emberi létünk annyi száz határán történik meg, a másság nevében, a tragédia.
«Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres pedig és aki nem pásztor, kinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jőni és elhagyván a juhokat, elfut, és a farkas elragadozza és elszéleszti azokat.» (Jn. 10 , 11.)
a) A jó pásztor kedvelt képe a kinyilatkoztatásnak. Ezer év óta utalnak rá az Isten gondolatai. Dávid pásztor volt; erős, bátor pásztor, ki a medvét s az oroszlánt üldözőbe vette, s megvívott velük; megjárta a «rablók völgyét», a «ragadozó madarak völgyét»; éjjel pásztortüzek mellett virrasztott s távol tartotta a tigrist, a sakált, a hiénát. Ezechiel megígéri a legjobb pásztort, ki nem lesz olyan, mint Izrael népének lelkipásztorai, a szívtelen pásztorok, hanem aki «az erőtlent megerősíti, a beteget meggyógyítja, a megtöröttet bekötözi»; aki a pusztát járja s nem fél, buzgalma s szeretete viszi. – Jézus erős, bátor, küzdelmes lelkű pásztor; az apostolnak ilyen lélek kell; járni, kérni, keresni, nem félni. Mindnyájan oszthatjuk ez érzéseket, hisz «királyi papság» vagyunk; mindnyájan menthetünk lelkeket, – óvhatjuk a bűntől – kérhetjük, hogy térjenek Jézushoz, – imádkozhatunk értük!
Pusztában eltévedt, tikkadt vándoroknak,
Forrásra szomjazó, csüggedt Magyaroknak
Meddig kell gyötrődve, bilincsben várnia
Asszonyunk Mária?
Sűrű, sötét felhő viharzik fölöttünk,
Még csak egy mécses sem pislákol előttünk.
Mutasd meg Népednek: merre kell járnia
Asszonyunk Mária!
Eleget szenvedtünk. Legyen most már vége!
Bús szava népednek hasson fel az égbe!
Ne kelljen csüggeteg, útfélen állnia
Asszonyunk Mária!
Ne gyilkolja testvért testvér a szavával.
Anya holt gyermekét ne hívja sírással.
Hét sebét ne kelljen világgá tárnia
Asszonyunk Mária!
Ezer éven által Te voltál Vigaszunk!
Kemény, hideg télben megváltó Tavaszunk,
I la lelkünknek nem volt már mit sem várnia
Asszonyunk Mária!
Asszonyunk Mária! Égi Fényességünk!
Régi nagy Pátronánk! Te vagy Reménységünk!
Ily komor kétségben soh'sem volt még lelkünk . .
őrködj hát felettünk!
Imádkozom, halkan, szomorúan.
A szó megtorpan, mire odaér:
A mi mindennapi… Rég nincs, Uram,
az asztalunkon egy falat kenyér.
Te szóltál hozzám, harmatos hajnalba'
Ki uralkodsz a mindenség felett,
A külvilágon át szóltál szívemhez,
Legyen imádva, áldva szent neved!
A földi élet sötétlő határán
Túl, egy örök fényű csillag ragyog:
Elképzelem a halhatatlanságot -
Hozzád illő, halhatatlan vagyok.
Félve előtted nem borulok porba,
Hozzád emel a leghőbb szeretet,
Egyenlők vagyunk: engem te teremtél,
Én gondollak, s így megteremtelek.
Mária voltam, Mária,
Jézus voltál ölemben.
Tested soványodott,
szájad keskenyedett,
tekinteted távolodott.
Jézus voltál ölemben,
Mária voltam, Mária.
nagy, boldog szeme előtt
már régen lehajtotta fejét
az én bátor életű, hű pórapám
és én mégis: most nézek csak vissza
földlepett szívére.
Pedig tudom,
hogy a fényes és villogó estékben ő is dalolt,
ha megállt néha az esti kútnál,
hol imás szájak itatóján
szelek harangoztak neki egyre így:
fütyüréssz csak és szomjuhozzál.
1936
Alkonyodó égen tépett felleg szárnya,
Szomorúfűz lombja, mely a telet várja
Kint a temetőbe’:
Boldogtalan nemzet rongyos szemfedője,
Szegény magyar zászló csak ez lett belőle,
Mi is lett belőle?!
Hanem a pokolban akármit akarnak,
Lesz még zászlónk: szárnya zúgó zivatarnak,
Ki is derül végre –
Akkor az Úristen veszi a kezébe,
Ragyogó hajnalnak feltűzi az égre,
A nagy magyar égre…
1936
Kör a karcsú füst már, e szelíd virág,
gond érleli termőn a puszta fiát.
Itt-ott száll a por még, ám eltűnt a zaj,
elfúlt a homokban a sziklamoraj.
Édes burgonyát föd darabos talaj –
Téged így födött el a gond meg a baj,
s gondoltad, mit gondolt csendjében a táj:
a hős el van vetve, teremni muszáj.
S hol szél nyalta, tépte a rét bokrait,
lassan lépve hoztad komoly ökreid,
verseidre raktál szép cseréptetőt,
s homokot kötöttél, a futó időt…
Hadar a szárazság, pusztít az egér,
s gőggel fortyog kásánk, de hát az mit ér?
Legyünk mi is hajlott mesteremberek,
vén, vagyonos atyánk, neveld népedet.
Fagyon veszve, vagy éhen. Így a sorsom.
Már rálépett a lábamra a tél.
Bordáimat kiálló lécként hordom,
és kócmadzagként lóg bennem a bél.
Gyászba borult ege a magyar nemzetnek,
Régi ellenei rá rabigát vetnek;
Hol szabadság lakott, fészket német sas rak,
Hej nincs édesatyja a szegény magyarnak!
S mikor már kiapadt a szemből a könny is,
Mikor a hon fia jobb jövőben nem hisz,
Mint égből az áldás, jön vigasztalója:
Háromszínű zászló, Rákóczi zászlója!
Reggeli köd fátylát széjjel tépi a nap,
Aranysugarától ég, hegy, völgy újulnak,
Honfi fájdalomnak van már oszlatója;
Áldott magyar zászló, Rákóczi zászlója!
Aranyos lobogón szűz Mária képe
Hű magyar népére biztatóan néz le.
S a magyar hozzá esd gyermekded hitével,
Imádkozik hozzá ihletett igével:
Még megmaradt egy kis darab
A régi magyar hazából;
De véreink sok milliója rab.
Az elszakított testvér és rokon
Felénk kezét epedve nyújtja távol,
Rablóhad ül tort a szent sírokon.
Nem volt soha egünk ily sötét,
Mohács, Világos ily gyászt nem hozott ránk.
Érezzük a halál fojtó ködét.
De nem fojt meg, mert élni akarunk!
Árpád silány, méltatlan népe volnánk,
Ha láncait szét nem törné karunk.
Romokba ezredév munkája dőlt.
A szent romot kezünk építse újra,
Henyén ne lásson senkit ez a föld.
Kalapács, véső, kapa és kasza,
S könyv a mi fegyverünk. S zászlónkra írva
Két szó ragyogjon: Isten és Haza.
Szeressük egymást, mert úgy áld a sors,
Nemzetrontó viszályokra most az ér rá
Ki vak, vagy önző, s aljas, céda, korcs.
Élő hit eddze már a gyermeket,
Tegye szívét lánggá, karját acéllá,
S fölkél a Nap megint a hegy megett!
A szél eltörli lépteim nyomát.
A sár eltörli lépteim nyomát.
Itt csata volt
és minden fuldokolt,
más nyom eltörli lépteim nyomát.
Te isten-arc,
kell-e mégtöbb kudarc,
a lehetetlen táján mit akarsz?
Őrizni lépteim nyomát.
«Lőn pedig, mikor mentek, ő is betért egy faluba és egy Márta nevű asszony befogadá őt házába. S ennek egy Mária nevű nővére vala, ki az Úr lábainál ülvén, hallgatá az ő igéjét.» (Luk. 10 , 38)
a) A dolgos, a gyakorlati téren érvényesülő Márta fogadja házába Jézust, s vele szemben sem tud mást tenni, mint dolgozni; sürög-forog, soka a dolga. Mária pedig most nem dolgozik, hanem leül az Úr lábaihoz s szívja magába a lelket! Dolgozott s dolgozni fog megint; de most imád, szeret, hevül, élvez; boldog. – Mártában megnyilatkozik az élet ferde egyoldalúsága, mely csak munkát s megint munkát sürget, – mely az erőt, a kitartást tiszteli, de a elsőt, a lélek föléledését, az öntudat mélységét, szépségét, üdeségét, a kedély tisztulását s fölüdülését elhanyagolja. Helytelen dolog; Márta is üljön le, mikor ott a Mester; merüljön el lelkébe; dolgozni ráér majd azután. – Sem erő, sem tehetség, sem termelés, sem munka nem lehet az élet tartalma. Nem ezeken, hanem a törekvés irányán, a formán, melyet belső világom ölt, a következetességen, mellyel a szent, tökéletes elvekhez hű vagyok, múlik minden. – Tehát tartalom, öntudat, hűség, bensőség az élet első követelménye s azt nem szabad elhanyagolnia senkinek, hanem időt s erőt s érdeklődést kell rászentelnie.
b) «Márta pedig szorgalmaskodik vala a gyakori szolgálatban, ki megálla és mondá: Uram, nem gondolsz-e vele, hogy nővérem egyedül hagyott engem szolgálni? mondjad azért, hogy segítsen nekem.» Ez a túlzott, egyoldalú munka az embert ingerültté, panaszkodóvá, elégedetlenné, igazságtalanná teszi. A munka iga s teher lesz, mely nyom s nem hivatás és kötelesség, mely boldogít.
Fekete, magas hegyfokon
Az oktalan Szomorúságnak
Tiszteletére
Épülne az én templomom.
Ott összegyűlne az én népem
S nyögve, kacagva
Vörös terítős Szent-Mihály lova
Körül, oltár körül
Szomorúak gyülekezetében
Állnék én, templom-alapító.
Jajaink: az orgona-sípok,
Tömjénünk: az álmok,
Imánk: legyen örökké
Áldott,
Aki nem tudja, miért szomjas,
Aki nem tudja, hogy mi fáj,
Mindenki, ki korona nélkül
Is király:
Az oktalan Szomorúságnak
Szomorú eklézsiája.
Aztán keresztelnék galambok
Csurgó vérével
Kisdedeket.
Esketnék és temetnék halkan,
Minthogyha alvó betegek
Ágyai között járnék.
Ezer árnyék
Suhogna ott,
Akik nem kaptak templomot
S halottak régen,
Mert régi, hajh, régi
Az én oktalan szomorúságú
Fájdalmas hitű népem.
„Ite missa est”,
Elmondanám naponként szebben
És sírnánk mindig,
Többen és jobban,
Keservesebben, keservesebben.
1910
Szolgád én nem lehettem Uram:
Virágos rétek vártak magasan.
Havas fák fölött csillagsátorok,
uj angyalok és ízesebb borok,
lángban úszó forró alkonyok,
nem foszló-fényű sápadt csillagok.
Szolgád én nem lehettem Uram:
jól tudod: magasan száll a hold -
Minden, mi eddig hangtalan lapult
jöttömre zsoltáros dalra gyult.
Szolgád ó Uram, nem lehettem én...
Méz-izű patakok kínálták habjukat,
bérces fenyvesek hűsítő karjukat,
ringó hajnalok pirosló ajkukat.
Szolgád ó Uram, nem lehettem én...
- Harmatos pólyák közt nyugszik fenn a hold -
csorgó nektárral telt bűvös edény,
mit a hajnal csősze ma elémbe tolt,
hogy ne múljak el, mint szomjazó szegény -
Szolgád ó Uram, nem lehettem én!!!!
1920-as évek eleje [?]
Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
Tán már nem is bús fájdalmam lobog,
Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.
Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.
Dús életemnek ifjú vára omlott
Mohos magánnyá szépült és ma benne
Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
Egy lánynak csókja mind liliom lenne.
Uram, ki küldtél büszke vár urának,
Engedd, már lelkem riadót ne fujjon.
Szelíd remeteként az öregek
Szűk szíve odvas odújába bujjon.
1923. július 28.
