Fáy Ferenc: Ruhátlanul

Áthághatatlan napjaid halálos,
válladra kúszó szennye fojtogat.
Üvegcellák, betonfalak: a Város
keríti be gyilkos magányodat.

Még visz, sodor az arcuk zúgó sodra,
azoknak, kik most úgy vannak veled,
hogy lúgos árnyuk sulykolása mossa
s öblíti széppé szutykos csendedet.

Megtép a szél. S hiába foltozod már
rongyos virágok szirmát, hogy velük
takard didergő vázad – azt, ki voltál, –
lefoszlik rólad condrás szégyenük.

S már nem takar az esték hallgatása,
a jázmin-csipke táj, a csillagok.
Nincs szád se már, hogy mindezt elkiáltsa
s erőd sincs már, hogy mindezt eldadogd.

Nagy Imre: Lócsontváz a pusztán

Szeleket most Ázsia liheg,
s ez itt Napkelet álma talán:
egy ló csontváza, koponyája
izzik Őrhalom hajlatán.

Mintha Kelet álmodná sorsom:
lábom alatt hangyaboly olvad.
A Nap száll, mint egy tüzes darázs,
s az ujjam a porban dobolgat

a ló koponyáján, mely most a
férgek, tücskök vihartanyája.
Két szemürege égre mered,
benne a táltosok varázsa.

Mintha számon kérné a Naptól
csikófogát, nyihogó kedvét,
érccé száradt nyomát a pusztán,
s virágokkal hímzett nyergét.

vitéz Somogyvári Gyula: Székelyek

Régen volt hajh! A gácsországi lankás
dús vérbe szédült a sárga vetés
és dőlt a cárnak tenger katonája
mint sáskajárás, mint a jégverés…
A Luga partján csikorgó fogakkal
s vérbeborultan állt egy kis sereg
és hullott, hullott, de lépést se hátrált,
akkor láttam elsőször… székelyek…

Aztán sodort az óriás vihar,
vetődtünk, mint a szélben a levél
s a Brenta partján, talján ormokon
csordult veríték s buggyant ki a vér…
Mikor elhagyott már az Isten is
és kicsorbultak kardok, fegyverek,
a csüggedt hadban kemény daccal vívtak
néhányan még… halálig székelyek…

Németh László: Népiesség és népiség

Azokban az esztétikai csatározásokban, melyekkel az 1908-beli Nyugat költői vívták ki a maguk életjogát, nem egy mérges nyíl repült a népiesség ellen. Konok bástyának tűnt fel a népiesség, merev követelésnek, mely mögül a legbiztosabban lehetett leteríteni az új magyar írók lelkes hadsorát. Ezek az írók a városok kőbölcsőiben s a külföldi irodalom tején nevelkedtek s igaztalanságnak tűnhetett fel, hogy a „vadvirágos mezők illatát” keresték rajtuk, akik csak a maguk élete illatával akartak bódítani. Tanulságos az a védelem, melyben Ignotus, ezeknek az előharcoknak a vezérkari főnöke, a fiatal írókat egy Mikszáthtal szemben részesítette. Szerinte a magyar társadalom megváltozott, új társadalmi osztályok alakultak, új mondanivaló, új irodalmi kifejezésre váró magyar tartalom keletkezett s ennek éppoly joga van a maga nyelvén szólalni meg, mint volt a népiesség korának.

    Azóta közel húsz esztendő telt el s mondhatjuk, hogy a népiesség, mint irodalmi irány, végleg likvidált s egyetlen új író ellen sem lehetne érv, hogy nem érzem rajta a falut. Azzal azonban, hogy a népiesség maradványait eltakarítottuk egy új nemzedék útjából, korántsem tárgyaltuk le azt a nagyobb kérdést, milyen viszonyban van a magyar irodalom a magyar néppel, milyen kilátása van egy olyan irodalomnak, mely a magyar népet elrúgva maga alól, csakugyan más osztályokra akar támaszkodni.

Nyirő Józseffel erről-arról. XXI. rész

A székely fenyvesek szerelmese, ha a kötelessége a fővárosba szólította is, hű maradt ihlete fő forrásához, az erdős tájhoz, amelyben élt, s amelyet annyira szeretett. A Pasaréti bérelt lakást, a Hűvösvölgy peremén, budai helyek alján, a friss levegőtől átjárt őszi ligetek mentén. Modern bérpalotában lakik, sötét és zegzugos folyosón botorkálunk első emeleti lakásának ajtajához. Felesége nyit ajtót, és már tessékel befelé igaz székely szívességgel.

    Egy pillantás a lakásra. Érdekes, hogy ez a puritán író mennyire egyszerű lakásában is. Bútorai örvendetesen egyéniek, rengeteg emlék, szobor, metszet, kép, koszorú, mind-mind a szép írói pálya emlékei.

    - Halljuk, hogy új darabot írt, melyet a Vígszínháznak nyújtott be, s nemsokára a Pesti Színházban már bemutatásra is kerül.

    Mosolyogva néz ránk, azután halkan, lassan megszólal az alkonyi szobában, a méla csendben.

    - Semmiféle új darabot nem írtam. Egy réges-régi, számtalanszor és különböző társulatok által előadott darabomról van szó: a Júlia szép leányról. Még az elnyomás éveiben, a kisebbségi sorsban támadt az az ötletem, hogy felfrissítem a vajúdó magyar színpadot, s műkedvelő társulatommal egy székely népballadára épült dramolettet zenei kísérettel bemutassak.

Ady Endre: Ad az Isten

Csordulj, kedvem,
Ezt a kutya, másért síró,
Szú-megrágta, táblabíró,
Magyar sorsot nem érdemlem.

Mordulj, kedvem,
Mert ha százszor módját múlta,
Dühbe, dacba, borba fúlva
Ez a fajtám: nem szégyenlem.

Fordulj, kedvem,
Ad az Isten jót is holnap
Minden sírvavigadónak,
Verd a dobod, verd a mellem.

Fordulj, kedvem
És ha leszakad az Ég is,
Marad magyar mégis-mégis
Ősi, szép és rémületlen.

Ráday Pál gróf: Az Atyaisten dicsérete

Oh örök Atya úr Isten!
Kit tisztel mennyben és itten
Minden nyelv és vall urának,
Tápláló édes atyának,
Dicsérlek téged, Istenemet,
Ki bölcsen teremtél engemet.

Te vagy minden mindenekben,
Legfőbb jó természetedben,
Ura minden uraságnak,
Oka minden valóságnak,
E világnak bölcs teremtője
És minden testnek éltetője.

Dicsérlek szívből tégedet,
Ki hozzám kegyességedet
Mutatád öröktől fogva,
Hogy ne legyek rabul fogva,
És elválasztál szent Fiadban,
Hogy részes legyek országodban.

Reviczky Gyula: Isten

Isten, óh, mondd, a világon
Azt a pontot hol lelem,
A fűszálat, a bogárkát,
Ahol nem te vagy jelen?...

Mintha arczod mosolyogna
A természet kék egén,
S virágok közt járva, mintha
Lehelleted' érzeném!

Kompolthy Tivadar: Amerikában

Kelet felé száll a felleg,
Keletre száll a madár,
Nyugtot lelkem csak ott lelhet, –
Gondolatom arra jár!

Mindig ezzel kötözöm bé
Bujdosó szívem sebét,
Vagy tán meg se látom többé
Szép hazám derült egét?

Oh! csak szívhatnám a port már,
Melyet magyar szél kavar,
Annyi földet hazámból bár,
Mennyi engem betakar!

Petri Mór: Harangszó

A falu ködben, a torony se látszik:
Leborulok a hontalan magányban.
Fülem a földhöz nyomva figyelek,
Kiveszem tisztán: zúgnak a harangok.

Közülük egy különösen kiválik,
Amelyet egyik ősöm öntetett,
Valami kuruc a Rákóczi-korban.
Cseng-bong, cseng-bong: Istennel a Hazáért!

Így ver szívem a ködös éjszakában
Borongó ősz gyászába burkolózva.
Ver-üt, ver-üt... O, harangozok én is!

Nem tudom, meddig hallik el a hangja.
Csak zengi, zengi, amit a harang.
Míg ver, míg ver: Istennel a Hazáért!

Reményik Sándor: Az utolsó mondat problémája

„Ember küzdj és bízva bízzál!”

Csak azt tudnám, hogy ezt a mondatot
– Keresztnek a toronytetőre –
Mester, a tolladba ki mondta?
Ádámot az örvénytől el ki vonta?
 
Mert nem te voltál összhangodnak őre.
Lelked sikoltó diszharmóniája
Más véget követelt.
Hadd legyen vége a komédiának
Valóban, s elmondhasd: a sors betelt.
A hűtlen asszony, a vesztett haza,
A nyűgös test, mely szellemlakosának
Börtöne inkább, semmint otthona,
A céltalan, őrült történelem,
Mely kerekével vaktában tipor
A tehetetlen, balga népeken,
A horizontra ráereszkedő
Vérpárán magyar alkonyat:
Csak azt diktálhatták, hogy letaszítsd
Évájával együtt Ádámodat.

Sáfáry László: Véreim

Fejük felett a gondok úgy bokáznak,
mint részeg részesek gyümölcsvesztett tarlón.
Az élet sorsa csillog a mezsgye táján,
mint boldog és erős kalangya,
mely vére lesz sok kemény parasztnak.
Ó, szomorú az elhullt búzaszemek sorsa!
Várnak,
és durva lábak járnak fölöttük.
Várnak,
és éhes varjak keringenek fölöttük.
Várnak,
amíg lehull a hó
és mindent elsimít.

Szabó Lőrinc: Örök ösztönzőm, áldott Anyaföld!

Nincsen erő, mely elrabolja tőlem,
mert ketten Egy vagyunk, Én és a Föld;
napos csirái bomlanak belőlem,
én vagyok a fű, a föld.

Testvér? Barát? – Nincs testvére a hegynek:
minden hegy Egy, mert teste-lelke föld.
Testvér? Barát? – Én megmaradtam Egynek,
mert mindenkivel Egy a Föld.

Halottak élnek, élők elromolnak,
kopik az ember és hallgat a föld;
évezredek múltjából lesz a holnap:
tegnap, holnap: minden a Föld.

És mintha ma teremtett volna Isten:
új vagyok s mégis régi, mint a föld, –
mert a te véred dalol ereimben,
örök ösztönzőm, áldott Anyaföld!

Bajcsy-Zsilinszky Endre: Belesodródunk a világháborúba, s benne továbbsodródunk

Nehéz nyomról nyomra követni ama gyászos menetét eseményeknek és mulasztásoknak, melyeknek során előbb lassan, aztán rohamosabb ütemben valahogy elmosódott a kiegyezési korszak második nemzedéke szeme elől a Szent István-i állameszme. Bizonyos azonban, hogy e politikai elszikesedés fő okát ott kell valahol keresnünk, hogy ez a nemzedék megfeledkezett amaz apáitól – és Kossuthtól, Deáktól egyszerre – örökölt nagy feladatról, hogy negyvennyolc felé, vagyis az Ausztriával való perszonális unió felé sürgesse és szorítsa a fejlődést.

    Az az újból kísértő fölfogás, hogy negyvennyolc közjogi győzelme a 67-es kiegyezés után a Monarchia fölbomlásához vezetet volna, már a világháború előtt nemcsak téves, hanem pontosan ellenkezője az igaznak: csakis a perszonális unió menthette volna meg a Monarchiát. Mert megszüntette volna a sziámi ikrekhez hasonló biológiailag közös életét Magyarországnak és Ausztriának, s lehetővé tette volna e két állam egyéniségének történelmileg és szerkezetileg más fölépítésének érvényesülését egymás mellett.

Nyirő Józseffel erről-arról. [XX. rész]

vitéz Dezséry Endre beszélgetése Nyírő Józseffel, Kolozsvár, [1941] augusztus 22.

Budapest csak fél füllel hallott Erdély kérdéséről, mely külön kolozsvári rádióleadót követel. Ha bárkit megkérdezünk itt, Erdély „fővárosában”, szakszerűen és lelkesen kifejti ennek a kívánságnak igazán elfogadható és alapos okait.

„Mindenki” ért ehhez a kérdéshez. Az erdélyi nép tud és akar harcolni a kultúráért, s egyáltalában nem zárja ki szellemi harcából az ifjabb korosztályokat, talán még gyermekeiket sem. Apák és fiúk, öregek és fiatalok vállvetve küzdenek egy kérdés megoldásán, erre tanította meg őket rabságuk. Itt mindenről kellett mindenkinek tudnia, hogyha az élen küzdő tapasztaltak kezéből kicsavarják egy-egy eszme zászlaját, azonnal át tudja venni a következő évfolyam.

Diákkal, színésszel, egy grófkisasszonnyal, s végül magával az eszme első harcosával, Nyírő József íróval beszéltem erről a kérdésről.

Így szólt Kiss Egon, a diák:

- Kell. Nagyon sokunknak gyenge vevőerejű rádiója van. Alig tudjuk fogni a budapesti adást. Itt különösek a tektonikus viszonyok. Néprádiót egyáltalában nem használhatunk. Pénzünk pedig drága készülőkre nincs.

A színész nyilatkozta:

- Külön erdélyi műsorral csak az egyetemes magyarság gazdagodna – mondja Várady Rudolf kolozsvári nemzeti színházi tag. – Mi másképpen látunk. Csak egy példát említek: önök azt mondják, fehér bor, vörös bor. Mi így fejezzük ki magunkat: sárga bor, vörös bor. Ha jobban megfigyeli, az a „fehér” szín valóban „sárga”…

József Attila: Isten

Én az Istenem úgy szeretem,
Hogy a szívemet földbe vetem,
Megérik, akkor learatom,
Fölösét pedig másnak adom.
 
Meg is köszöni, akárki az,
Akárha huncut, akár igaz,
Ha mindörökre, ha csak percre,
De az Isten fölébred benne.
 
Ha lány az, hozzákomolyodva
Rongyos kabátom megfoltozza,
Hogyha meg ember, csak megállít,
Ki is kísér az ajtajáig.
 
Ha éppen főzik az ebédet,
Ottan marasztnak várt vendégnek
S ahol az asszony sose hamis,
Meghínak ott még máskorra is.
Aztán csak amikor dolgoznak,
Rólam is el-elgondolkoznak.
S hogy munkaközben megpihennek,
Erejét érzik a szívemnek.
 
Nem csinálnak egymás közt mozit,
Bennük már Isten álmodozik,
Álmodik tágas, erős égről,
Kicsiny fiának nagy szívéről.
 
                                     1925. május

Kanizsa József: A Hit ereje

E mély csöndben
sápadt, fáradt arcomat
fény érintette.
Imádkozom.
A Hit ereje csordult
a szívembe.
Uram!
Adj erőt, hogy e Hittel
tovább tudjak élni,
érző, hívő, magyar
keresztényként
hozzád megtérni…

                             2010

Olosz Lajos: Ecce homo

Ha századok mély szádájából
gyémántlelkű krisztusember suhanna fel
és varázsló szájjal, lélekhegesztőn
kinyílt szemek nyitott beszédét újra beszélné
és igéi közt ott reszketne
világmegváltó üdvösségtek,
ha szerelmesen vallásába
templomot, lelket mind bejárna,
ha bűnhamvasztó tűzszemével
végigsimítná kebeletek,
lelkiismer’tek papcsuháját,
ha áldozatot kérne érte,
hogy boldogok lehessetek,
ha szólni merne,
hogy rossz a tallér,
mellyel az Istent fizetitek
ha szólni merne pipázgattok,
hogy oltárterítőkön odaaludt vér barnállik,
meg vagyok róla valósulva,
hogy újra csak megfeszítnétek.

Szemlér Ferenc: Katona

Dúlt országúton menetel,
kezében kemény katonafegyver,
szívében halk káromkodás
s ima a kegyes Szűzanyához.
Kék erdőkön baktat, s bakancs
lábán végtől-végig vizes,
este tört ablak várja és
parancsszótól zajos kaszárnya.
Nem látja a kecses menésű,
telt keblű nőket, keveset
eszik s igazi tisztelettel
nézi kapitánya kardját.
Megtanulja, hogy mi a gáz,
mennyire hord a puska, mennyi
embert öl egyszerre a gyors
srapnel s gyakorta célbalő.
De hogyha gyermeket talál
útjában, elmosolyodik
s a hideg téli reggelen
galambokat etet kezéből.
Sajnálja a szegényeket
és gyakran gondol szerető
anyjára és komoly orcájú
apjára s felfohászkodik
esténkint: tiszta Szűzanya!
óvj engem, őket, mindeneket,
adj békét, jóízű napokat
s őrizz minden háborúságtól!

Túrmezei Erzsébet: Ancilla Domini…

Augusztus. Vasárnap.
Fénylő, feledhetetlen.
Szolgálatra szentelten,
boldogan énekeljük:
Ancilla Domini…

Ragyogó emlékénél
öröm megállani,
s húsz esztendő után is,
míg élünk, ezután is
újra elénekelni,
és újra vallani:
– nem a ruha teszi,
csak a Lélek teszi –
Ancilla Domini…

Ancilla… látlak, amint
munkádat végezed.
Krisztusé a szíved,
Krisztusé a kezed.
Lelkével Ő vezet.
S a kicsiny köveket,
szétszórt szolgálatunk
színes, apró-cseprő
mozaiköveit
nem engedi elveszni,
egyszer összeilleszti,
hogy álmélkodva nézzed
a csodálatos képet,
s meg nem szűnj hű kezének
hatalmát áldani…

Együtt áldjuk már most is,
együtt szolgáljuk most is:
Ancilla Domini!

1965. augusztus 5.