Jagos István Róbert: Hontalanul

Piciny falu, piciny népe
Él messze e hazától,
Kárpátoknak lábainál
Nem messze a Tiszától.

Elszakadva éli, féli
Mindennapos életét,
Idegenként szülőföldjén
Minden nap egy szenvedés.

Által nézve zöld határon
Könnyekbe fúl a szem,
Átrepülvén zöldhatáron
Madárkaként csendesen.

Madárkaként csendesen
Egy fűzfa ágon megpihen,
De a szíve visszahúzza
Még akkor is ha megreped.

Piciny falu, piciny népe
Él messze e hazától,
Vágyakozva, álmodozva
Nem messze a Tiszától.

               2008

Jókai Mór: Igen sok magyar úr emlékkönyvébe

Ültem rakott asztalodnál,
Borod igen jó vala;
Hogy pinczéd legjobb rendben van:
Meggyőződtem általa.

Utaztam a szekereden,
Megnéztem az aklodat;
Gyönyörű szép a ménesed,
Van sok telivér lovad.

Dohányod jó, - pipatartód
Valóságos múzeum;
Az ember nem is sejtene
Ennyi műkincset falun.

Feleséged, leányaid
Zongoráznak gyönyörűn,
Fegyvertárad kincseinek
Az ember szíve örül.

Ekéd, szántóvető géped
A korral szépen halad,
Minden sportsman kifogásán
Túl van kopód, agarad.

Angolkerted, üvegházad
Növényzete ezernyi;
De könyvtárt az egész háznál
Nem bírtam felfedezni.

                      1860

Petrovics Pál: Honépítők

Csak ott romol-bomol az ország,
Hol a hitet a szívből elorozzák.
S hetykén tenyész giz-gaz, üszög –
Hol a nagy Isten száműzött!

Az Idő, aki népeket bírálgat,
Följegyzi, hogy csak hit művel csodákat;
Csak hitben forr élet, erő,
Honépítő, népemelő.

Szent a Haza!... S mely építni akarja,
Hittől hevüljön a nép lelke, karja –
Csak ily népre vár nagy szerep: -
Ki Istent fél, Hazát szeret!

                        1939

Tarcsafalvi Albert: Légy hát magyar!

Légy hát magyar, ha itt születtél,
Testestől-lelkestől magyar…
Virágzott ősink törzsökfája
S ne legyen lomhább rajt’ a gally.

Segítsd elő édes hazádnak
Gyümölcsöt érlelő nyarát.
Békés e munka s mintha mégis
Hadúr szeme mosolyogna rád.

A kard: szíved acélpengéje
S erős hit és vasakarat,
S felajzott lelkedé a pálma,
Ha lobogónk büszke, szabad.

Fajok és népek versenyében
Betöltöd őrálló helyedet
S az alkotások békés rendjén
Legyen a sasé két szemed.

Herczeg Ferenc: Nagyhatalmi paktum I.

    A francia külügyi politikához közelálló újság az elmúlt napokban kikelt az új divat ellen, hogy most már felelős állásban levő államférfiak a nagy nyilvánosság előtt tárgyalják a nemzetközi kérdéseket. A lap úgy vélekedik, hogy vissza kell megint térni a megszokott diplomáciai módszerekhez. Alkalmasint azért, mert Európa népei a múltban fölemelő tapasztalatokat szereztek a titkos diplomáciával.

    De csakugyan nem is ajánlatos, hogy laikusok leselkedjenek a világpolitika műhelyének ablakában, mert könnyen azt a benyomást nyerhetik, hogy a tehetségnek és a jóindulatnak csak igen szerény szerepe jut ott, ahol a népek sorsát kovácsolják.

    Micsoda elképesztő hivatalos rövidlátás az, amely például évek óta ott csetlik-botlik a gazdasági válság körül. Nemcsak hogy egy arasznyival sem tudják előbbre vinni a dolgokat, de még arról sem sikerült meggyőzniök a világot, hogy csakugyan becsületesen óhajtják a gazdasági pestis leküzdését.

    És milyen jellemző, például, hogy a genfi diplomácia semmi jelét nem adja annak, mintha a kultúremberiséget fenyegető végső veszedelmet többnek tartaná kopott újságfrázisnál. A háború utáni diplomácia valami ádáz partikularista hóbortban gubózta be magát, amelynek vágyálma: egyedül élni a földgömbön és korlátlanul uralkodni az emberiség óriás temetőjében.

    A lefegyverezési konferencia csődje a preventív háborúk véres képét vetítette bele a népek álmaiba. A pattanásig feszült helyzet cselekvésre ösztönzött két igazi államférfit, akik át tudják érezni az emberiség gyötrelmeit.

Nyirő Józseffel erről-arról. XL. rész

Budapest, [1942.] július 18.
A villanyos a Múzeum körút sarkánál áll meg, innen vissza kell menni néhány lépést a Pannóniáig, bőröndöt cipelve, mert manapság taxi és hordás ismeretlen fogalommá kezd válni Pesten. A Pannónia teraszán erélyi társaság hűsöl: Vásárhelyi János püspök, aki a héten kisebb operációnak veti alá magát a Rókusban, Mester István tanácsos. Zágoni István szerkesztő. de az ilyen késő esti, sőt éjféli étkezésnél az ember örül, ha szobát és ágyat kap, örül, ha erőt gyűjt a holnapi napra.

Gyallay Domokos hazatér

Másnap délután ismét a Pannóniában. Ez most az erdélyiek divatos megszállóhelye és délutáni feketézője. Összeülünk Mesterrel, S. Nagy Lászlóval és Gyallay Domokossal, és meghányjuk-vetjük a világ és a kis magyar glóbus dolgait. Gyallaynak immár harmadik hazája Budapest. A Nyárádmente az igazi, ott született, onnan került Tordára tanárnak, egy kis világháborús körút után Kolozsváron kötött ki, előbb az unitárius kollégiumban, aztán a Magyar Népnél, ezt fejlesztette húszezer példányos nagy néplappá, a felszabadulás után pedig felhozták a levente újság, a Szebb Jövőt! főszerkesztőjének. Nem is tudom, hány ezer példányban jelenik ma meg ez a pompás, talpraesett kis képeslap. Annyi bizonyos, hogy Gyallay kifogástalanul tett eleget a reá kirótt nemzeti feladatnak, s misszióját befutotta, most nincs más vágya, minthogy „visszaerdélyiesedjék”. Immár mehet, most lapja meg tud állni a maga lábán, ha Kolozsvárról irányítja majd a Szebb Jövőt! irodalmi és erdélyi közleményeit.

Ady Endre: Imádság úrvacsora előtt

Add nekem azt a holt hitet,
Istenem,
Hogy magyarul is szabad nézni,
Szabad szemekkel szabadon
Parádézni.
 
Add nekem azt a holt hitet,
Istenem,
Hogy nem kell ám fenékig inni
S kelyhed szent borából elég
Egy korty: hinni.
 
Add nekem azt a szent hitet,
Istenem,
Hogy holnapig, óh, nem tovább, nem,
Bírom még bátor életem,
Ámen, ámen.

Lipcsey Ádám: Üdvözlégy Mária!

Rossz, kis hajóm a part mentén ődöngött,
A sima tenger lágyan ringatá.
Utasa nincs. Egynéhány árú-göngyöt
Hurcol a Mal-tempón föl és alá.
Beppó „urlóbról” jött matróz, meg én
Lógtunk kátránybűzös fedélzetén.

Esteledett. A nagy vízen elömlött
„A hunyó nap vére: az alkonyat.
Mingy’ elérjük a névtelen kis öblöt,
A gép pöfög, a gőz-szirén ugat.
Egy vén finánc várt ránk a kikötőben,
Majd jöttek rokkant tengerészek többen.

Hogy földet értünk, egy görbe toronyban
Vékony zöngével szólt az estharang,
Hirtelen nem is vettem észre, honnan
Csapong felénk az éles, üde hang.
A hámbor Beppó a keresztet hányja,
És dörmögi a refrént: Ave Márja!

Puszta Sándor: Fohász

pitymall mielőtt pirkad
gondolhassak valami szépet

mielőtt lemegy a nap
tehessek valami jót

Szigethy Ferenc: Test és lélek

Minden lélek Istennek lelke,
Csak a test van sokféle sárból:
Egyikben el van mélyen rejtve,
Másikon szinte átvilágol.

Minden lélek hazafelé tart
S egyiknek a sors is kedvez:
Egyik imában messzi sóhajt
S közelebb jut mindig Istenhez.

Másik Istennel nem beszélhet,
Fogva tartja kegyetlen teste
S a testben fetreng a drága lélek,
Bár ő elvágyna onnan messze.

De mégis egyszer minden lélek
Kimondhatlan örömet érez:
Ha véget ér e földi élet
Haza jut örök Istenéhez.

A test még ott vergődik sírva,
Búcsúzkodva halálos ágyon,
De már a lélek látja írva
Szebb sorsát: hogy csak feljebb szálljon!

                          1939

Taar Margit: Bűn mécsesénél

Penészt plántál a bukás,

sarlózni
lépked a bűnös,
évszázadokon kaszál
s emberi koponyákat semmisít,
szent történelmén ácsorog a múltnak
……és Mária országán elindul ollózni,
üszkös tervei rozsdafoltként hullnak.
Ki magyarnak vájkál síri sírt,
beledönti a halál,
a Lehel kürtös,
Tinódi!

Iskáriótes Júdás.

             1939

Bódás János: Füst és fény

De szánandók, szegények,
kik óvatosan élnek,
s mint a füstölgő tűzhely,
spórolnak a szívükkel.
Minden nyílást bezárva
füstölnek, mint a gaz,
gőzölnek, mint a trágya.
Ellengő életük,
mely alig-alig moccan,
kitart, keserves hosszan,
s keserű és fanyar,
orrot, szemet facsar.

Úgy szép a tűz, ha lángol
s nem óvatoskodik,
de leég a porig!

Csuka Zoltán: Az ősök földjén

A gyorsvonat átzúg a Barcaságon,
a táj fölött s húsz év fölött szalad,
húsz éve már, hogy surbankó koromban
bejártam itt ez ősi tájakat.

Apámmal együtt jártam ezt a földet,
Brassót, Kovásznát és a Hétfalut,
Zágon felett még égett ama csillag –
mostan nem láttam. Talán kialudt?

Ez itt a föld, az őseimnek földje,
mely messze űzte el székely apám,
szászok hazáján át a lomha Bánát
legvégére kergette hajdanán.

Én ott születtem, az a furcsa égbolt
ívelt először forrón énfölém,
székely s szász vérből olvasztott magyarrá,
öt nyelven izzó Dunatáj szívén.

vitéz Endreváry József: Reánk rakták

Reánk rakták a sok bajt,
Tiporják e nemes fajt.
Összefogni nem tudunk,
Egyre jobban pusztulunk.

Én Népem, én Magyarom,
Fogadd, itt a jobb-karom!
Nyújtsd te is hát a jobb-kart
És bárhol élsz e földön,
Légy hazafi s örökkön:
Szeresd, szeresd a magyart!   

                     1939

Flórián Tibor: Mindenki testvérem nekem

Én nem ismertem nagyapámat,
sem őseimet.
Nem láttam soha bús hazámat
az Ararat tövében,
csak hallgattam hitetlenül
a meséket márványpalotákról,
melyben királyok és örmény hercegek éltek.

De egyszer eljöttek és körülzsongtak
titokzatos örmény szavak.
Oly idegenek s mégis oly ismerősek.
Szavak, melyekre nem tanított soha senki,
de valahol forrón bennem éltek.

Nagy Emma: Jeremiád

Én nő egészen nem lehettem,
azért, mert ember vagyok -
ember egészen nem lehettem,
azért mert szolga vagyok -
szolga egészen nem lehettem,
azért, mert költő vagyok -
költő egészen nem lehettem,
azért, mert magyar vagyok.

                   1934

Bangha Béla SJ.: A mohamedánokról és a zsidóságról

    Világtávlatok – Mohamedánok

A KERESZTÉNYSÉGEN KÍVÜL ÁLLÓ NÉPEK közül a mohamedán az, amelyről közmondásszerű, hogy megnyerhetetlen és megtéríthetetlen. Mohamed következetlen és sokban alacsony értékű tanai hihetetlen mértékben meg tudták ragadni a keleti lelket, a fatalizmusra, kényelemre, mélytüzű testiségre s harcias kegyetlenségre éppúgy kész, mint elmélyedésre és külső ima- és böjtgyakorlatokra hajlamos ázsiai és észak-afrikai temperamentumot. A modern mohamedán rendszerint nem hisz már a Koránban, de még mindig ezerszer jobbnak s előkelőbbnek tartja azt az evangéliumnál, amelyet közelebbről természetesen a legritkább esetben ismer. Minden keresztény megközelítési kísérlet odatúl két roppant ellenállásra talál: a mohamedánt lelke mélyén fűtő s az iszlámmal elválaszthatatlanul összeforrt népi öntudatra s a kereszténység, mint alacsonyabbrendű s vele évszázadok óta ellenségesen szembenálló hatalom ellen való gyűlöletre.

Nyirő Józseffel erről-arról. XXXI. rész

    Nyirő József otthonában

    Utcakereszteződések, villamosok, tovaillanó gépkocsik, nyüzsgő emberáradat között a Nemzeti Színház hirdetései de más világot idéznek! Nyirő Józseftől játsszák a Jézusfaragó embert.

    Ha ebben a lüktető forgatagban a Nyirőék székelyudvarhelyi otthonába képzelem magam, zökkenésszerűen áll meg körülöttem a világ, s szinte elszédít a fénynek, levegőnek, hegyek mozdulatlanságának csendje.

    Az évszázados kollégiumok felől jövünk, s még bennünk zeng lépteink visszhangja a boltíves, zárt udvarokon. Át a Küküllőn, fasoron, az úton bivalyszekerek hozzák a Szejke borvizét ősi agyagkorsókban, pöttöm székely legénykék lábujjhegyen egyensúlyoznak a léckerítések peremén, mintha tudnák, hogy a mai Erdélyben legszükségesebb tudomány az egyensúlyozás. Balra magastetejű, magános, büszke mosolygó épület: a Nyirő háza.

Falu Tamás: Imádság előre

Én Istenem, ha egyszer felkelek,
S nyugodt szívű és békés bölcs leszek,
Ha azt érzem, hogy nem fáj semmi sem,
S imára hullik lázadó hitem,
Ha célnak látok négy csendes falat,
S egésznek érzem, ami fél maradt,
Ha csak ülök a fehér ház előtt,
S lehull lelkemről, mi reája nőtt,
Ha messzeségek karja el nem ér
És szívem múltam díványán henyél,
Ha könnyem nem lesz, s nem lesz sóhajom,
Csak békességgel megrakott hajóm,
Én Istenem, tekints le majd reám,
S most halld meg, mintha akkor mondanám:

Ha már elvetted ifjúságomat,
Ha vágyam nincs már, tüzem lelohadt,
Ha rám fújtál és lángom kialudt,
Fújd szét, uram, a megmaradt hamut!

Jánosházy György: Dómban

Rég elfeledtem ezt a tiszta csendet,
boltívek alján a ritkás ködöt;
idegenül merednek rám a szentek,
az Isten elbújt egy pillér mögött –

de itt van, itt: Őróla vall a tömjén
édeskés illata, a tünde fény,
mely átdereng a festett Anya könnyén,
és lángot vet az ablak üvegén.

S felfénylik sok elszürkült gyermek-emlék,
és nem vagyok már messzeföldi vendég,
ki eltikkadva percre megpihen:

latin szavak bizsergetik meg ajkam,
a kórusról egy hang rákezdi halkan,
és felbúg bennem a Liszt-rekviem.