Petőfi Sándor: Mért nem születtem ezer év előtt?

Mért nem születtem ezer év előtt?
Midőn születtek Árpád daliái,
S ragadva kardot, a vérkedvelőt,
A nagy világgal mentek szembeszállni.
 
Beh mondtam volna csataéneket,
Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek,
Melynek zugási mennydörgéseket
Vadúl kavargó örvényökbe nyeltek.
 
Beh fölvetettem volna magamat
Hadvész után nyerítő paripára,
Keresni a sírt vagy babéromat
Hazát teremtő harcok viharába'.

szozattovabbacikkhez

Radó Antal: Kivándorlók

kivándorlók 1880 évekTavaly, hogy délnek vitt utam,
Szomorú, őszies időben
Ott kóboroltan egymagam
A genovai kikötőben.
Előttem óriási gályák
Nyomták a tirrhen tenger sírját,
Körültem dolgozó tömeg.
Mely véget nem lelő sorokban,
Nehéz teherrel megrakottan
A hajók alját tölti meg.

Egyszer csak egy csoport felül
Magyar szót hallok. Odaléptem,
És láttam, hogy a földön ül
Egy ember, szűrben és zekében.
Mellette asszony s barna lányka
Bámul merőn az óceánra
Egy rengeteg gőzös felé.
S mindhárman olyan rém-kopottan
És oly halványan ültek ottan,
Hogy elszorult szívem belé.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: A döblingi tébolyda árnyai

/Meghasonlott szívvel 7./

Idézem árnyaidat, Széchenyi!
S ah, hívatlanul is jönnek ők.
Mindenkinek, ki honát szereti,
Megállanak az ajtaja előtt.
Kopognak hideg szellemujjal.

Hogy kellett volna, hogy lett volna jobb?
Nem volt a lépés elhamarkodott?

Ki volt a bűnös, ki a felelős?
A tétovázó kéz, vagy az erős?
A lavinát ki indította meg?
Ki az, kinek a keze nem remeg?
Kinek fejére száll a vér, a vád?!!

Aki szerette, az vesztette le.
Szerelmével gyilkolta meg honát!

szozattovabbacikkhez

Szávay Gyula: Zászlóavatásra

Babért kezünkbe! Fonjuk hervadatlan
    Koszorújával zászlónkat körül.
Hívjuk a múltat s e nagy pillanatban
    Állítsuk a jelennek tükörül!
Szemünk fényétől csillog tiszta lapja,
    S amint a képet lelkünk visszakapja.
Pillánkon néma, hű feleletül –
    Örömnek, búnak testvérkönnye ül.

Legyen irántad érzésünk leróva,
    Te fényben úszó, szelíd arcú múlt,
Melyben e drága, büszke lobogóra
    A szenteltvíznek esőcseppje hullt;
Tengelyei e világ szekerének
    Ti voltatok, akkor: polgárerények!
Azóta gőz és villám született,
    De sírba szállt sok régi szeretet…

szozattovabbacikkhez

Mindszenty József: Körlevél Kanada és az USA magyarjaihoz

    1973. november 5.

    (Észak-Amerikából Bécsbe való visszatérte után az alábbi mélytartalmú és meleg szívvel megfogalmazott körlevelet intézte a kanadai és USA-beli magyarokhoz:)

     

    Kedves Magyarok Kanadában és Amerikában!

    Miután a benyomások, ha nem is halványultak, de tisztulva csendesedtek bennünk, tárgyilagosabban tudunk visszapillantani kanadai és amerikai látogatásom ünnepnapjaira. Nem személyi érdek, hanem a közös ügy hozott bennünket össze: a teendő közös ügy és nem úgynevezett elveszett ügyek fölötti bánkódás, siránkozás.

    Az Egyház mai mély válsága ne ijesszen meg bennünket. Túlságosan és sokáig ráhagyatkoztunk az ősi múltra épült, a családi és nemzeti folytonosságba beágyazott keresztény hitre. E beágyazottság azonban csak támasz lehetett, de nem volt sem maga a hit, sem annak záloga. Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra és újra meg kell küzdenie a hitéért úgy, mint Jákobnak az Isten angyalával. Nem szabad elereszteni az alkalmakat, a lehetőségeket és halálos fáradtság miatt se, mindaddig, míg Isten meg nem áld bennünket.

szozattovabbacikkhez

Nyírő Józseffel, erről-arról [XVII. rész]

     Erdélyi írók művei olcsó kiadásban
    
[Néhány nap múlva négy lejes füzetekben kerül forgalomba Nyírő József székely tárgyú regénye, az Uz Bence] Kolozsvár, [1940.] május 28.

     Erdélyi írók művei ponyva-kiadásban jelennek meg. Az olvasó valószínűleg meghökken erre a kissé különös szóösszetétel olvasására. Ponyva és irodalom – valóban furcsa hangzású valami, első pillanatra. Pedig a legigazabb valóság. Csak nekünk, magyaroknak – még inkább erdélyi magyaroknak – hangzik szokatlanul. Megszoktuk, a ponyva jelzőre az irodalombarát háta lúdbőrözik, mert szemei előtt a rettenetes rajzú, lelket mételyező „Szívek harca”, vagy „Sobri Jóska” füzetek képzelete szökken elő. Mi rejtőzhet akkor két ilyen elcsúszott forgalom jelzője mögött. Nagy népi gondoskodás és fáradságot nem ismerő akarat.

     A nagy nyugati műveltségű országokban rég bevezették és általános szokássá emelték a kiadók, hogy a nemzeti kultúrkincseket alkotó írók műveit olcsó, füzetes kiadásban jelentessék meg, olcsó áron. Alig lehet elképzelni azt a műveltségemelést, amelyet ezzel a módszerrel értek el a széles néptömegek között. A világ metropolisainak külvárosaiban és a vidéki szövetkezetek pultjain egyaránt ott hevernek a legkiválóbb írók művei, nem díszes bőrkötésben, de éppen egyszerűségükben megkapó füzetsorozatokban.

szozattovabbacikkhez

Erdélyi József: Út

Az Istenig rögös az út,
két oldalán agg szentek állnak,
kezükben vaskos biblia
és erről-arról fejbevágnak.

Kezükben tüskés, száraz ág
és fiatal szívedre vernek,
de vissza könnyű már az út:
Isten angyalai emelnek;

a szigorú szentek pedig
arcod előtt arcra borulnak;
hozsannáznak a bibliák
s a száraz ágak kivirulnak.

Falu Tamás: Ima

A nyelvemen nem hang lebeg,
Hanem aranyfolyam.
Bearanyozom nevedet
Imámmal, én Uram.

Kezemben nehéz vaslakat,
Felnyújtom, mint torony,
Hogy zárd be kegyelmedbe azt,
Kiért imádkozom!

falukép1

Szedő Dénes: Hartyáni feszület

Kezed-lábad szabadon:
sróf tart a derekadon,
temetői Krisztusom.

Sovány tested öntöttvas;
ezüstszínre mázoltak
együgyűen, gyöngyalak.

Fád keríti kerítés,
hasztalan: vadvirág és
gyom töri át, szelíd nép.

Ölelgeti bús fádat,
csókolgatja vaslábad
igazlelkű áhítat.

Rossz szolgád is rádköszön;
szava, mint a rács-közön
átkúszó virágözön:

körülfonja derekad
s – ahol a sróf belemart –
mint a repkény, rátapad.

Szentimrei Jenő: Minden kuszább

Eddig még úgy-ahogy figyelemmel kísértem,
Mit mond a rádió, mit írnak a lapok,
Próbáltam eltöprengni sok oktalan miérten,
Kerestem összefüggést, célt vagy sugallatot.
De minden összefolyt, fekete feketébe,
Mint amikor ólmos felleg egymás fölé tolul,
Hiába tapogat tíz ujjam sűrűjébe,
Csak a híg, tintás semmit markolja botorul.

Minden kuszább. Őrült agy álma logikus képlet
E zűrzavarhoz képest, mely zúg körös-körül;
Mi nyílt és egyszerű volt, otromba és sötét lett.
Ki mondja meg, miért sír s vajon minek örül?
A szél viharlámpánkat kezünkből kicsavarta,
Vígan kering vele távoli dombokon,
Hátunk mögött csahol egy láthatatlan falka,
Barátból ellenség lett, jóból gonosz rokon.

szozattovabbacikkhez

Vályi Nagy Géza: Krisztushívás

feszulet1Emberfia jöjj el! jöjj el!
Hívunk, várunk, esdünk Téged!
Romok felett, halál felett
Örök Jóság, örök Élet!
Emberfia jöjj el, jöjj el!

Fordítsd hozzánk szelíd orcád!
Így sóvárgunk itt a porban,
Názáreti szent anyától
Szüless újra a jászolban,
Fordítsd hozzánk szelíd orcád!

Hallgass igét, hazug igét,
Gyermekfővel, érett fővel
S kergesd ki a kufárokat
Templomodból vasvessződdel…
Hallgass igét, hazug igét!

Tarts beszédet a nagy Hegyen!
Acélozd meg a gyöngéket,
Tégy közöttük igazságot
S Magdolnáid védd meg, védd meg…
Tarts beszédet a nagy Hegyen!

szozattovabbacikkhez

Arany János: Magyar Misi

Magyar Misi ám a legény egyszer a talpán,
Kivált mikor a bajuszát felpödri nyalkán,
Félreüti darutollas túri süvegét,
Majd megbolondul utána a fehércseléd.
 
Minden ujján sárga gyürü Magyar Misinek,
Minden ujján egy szerető, mégsem unja meg;
Ha megúnja, cserbe hagyja őket a hamis:
"Válassz babám, nálam immár szebbet-jobbat is."
 
Ha megcsalja Magyar Misit hű szeretője,
Nem bolond, hogy érte magát a vízbe ölje:
"Verje meg a három isten" csak ezt kivánja,
Káromkodik nagy bujában egyet utána.
 
Betekint a Dübögőbe, kérni egy italt,
Van neki ott embersége, mig pénzébe' tart;
De ha elfogy a hitele, parancsolni kezd,
Töri magát Icig zsidó, ha ő ráijeszt.
 
szozattovabbacikkhez

Jánosi Gusztáv: Ne féltsétek a magyart

Ti kik eddig csak vészt, háborút,
Csak halált jósoltatok:
Hallgassatok egyszer már el,
Némuljon el ajkatok.
Nem korhadt fa a magyar még,
Mit már csak a dudva tart:
Erőteljes, büszke tölgy az…
Ne féltsétek a magyart!

Ezer éve, hogy ezt a fát
Ülteték a hős apák,
S az utódok vész-vihar közt
Híven, gonddal ápolák.
Áll még a fa, büszkén, habár
Látott nem egy zivatart,
Sasok raktak fészket rája...
Ne féltsétek a magyart!

Az a nemzet, mely oly vitéz,
Oly dicső volt egykoron,
Melynek mindig legszentebbje,
Legdrágábbja volt a hon.
S ezt, hogy mentse, dicsőn verte
Le a pogányt s büszke tart:
Hogyan veszhetne az most el?…
Ne féltsétek a magyart!

szozattovabbacikkhez

Kosztolányi Dezső: Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok.

Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok.
 
És nagyapám, a régi katona
hallgatja mosolyogva, boldogan,
sebforradástól lángol homloka
s én, térde közt, hadarva szavalok,
hogy győznek mindenütt a magyarok.
 
Csak a szeme borul el néha kissé:
Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,
hogy vannak messze, különös világok
s aranyba nyílnak a versailles-i kertek,
jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,
ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,
a magyar szó a hét szilvafa alján
körötte most még mint tengermoraj zúg.
Óvjátok édesen ez édes álmát,
mint álmát a szegény beteg gyereknek,
hogy meg ne tudja, élete nem élet,
és meghalt már, bár alig született meg.
Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,
ha dalol és ha a távolba lát,
mert néma gyermek minden kismagyar
s a Nagyvilág nem érti a szavát.
 
                               1910

Pósa Lajos: Áldja meg az Isten

Áldja meg az Isten
Mind a két kezével,
Aki szíve szerint
Jót tesz a szegénnyel.
Nem nézi, látják-e,
Szel a kenyeréből,
Nem bánja, tudják-e,
Ad az erszényéből.

Áldja meg az Isten
Áldatlan ne hagyja,
Aki a didergő
Nyomort betakarja
Tűzhelye melegét
Ki megosztja véle…
S árvának, özvegynek
Szerető testvére.

Áldja meg az Isten
Soh’se ejtsen könnyet,
Ki a szegényt szánja
S könnyeket törölget.
Míg törli a részvét
Selyemkendőjével,
Áldja meg az Isten
Mind a két kezével!

Sükei Károly: A fecske

Hazatért a vándor fecske,
Visszahozta könnyű szárnya;
Arra járt ő, hol a fénynek –
Hol a fénynek nincsen árnya…

Elmondja tündérmeséit,
Egy öröktavasz helyének:
Hol a természet nem érzi
Láncait a fagyos télnek.

Mint virul a büszke pálma:
Elmondja az ákácfának;
S beszél a lotoszvirágról
A tó fehér liljonának.

És a napsugárban élő
Kis kolibrit meg leírja:
A pillangó, szégyenében,
Tarka szárnyát összevonja.

szozattovabbacikkhez

Gavallér János: Lélekzsarnokság

Dadog a dicső nyelv, a magyar, mint kiherélt művészlegendák. Oly korban élünk, ahol nincs érték csak áru: Ára van embernek, szónak, jégesőnek és ki tudja, az elektromosságban osonó gondolatnak. Mert felturbózták az időt, ismeretlenek, akik mások versenykihívására mindennel szembe szállnak. Verseny van a gazdaságban, – Nem gyarmatosítanak, csak szabad versenyt hirdetnek a gyarmatosítás árán meghízott világkereskedelmet uraló óriás cégeknek. – verseny van a kultúrában, a szolgáltató társadalmak között, és mint mindenki tudja, nem egyenlők a feltételrendszerek. A nagy háborúk után - az emberiség elfáradt az egymás túllicitáló eszmerendszerek embertelen ölelésétől -, mint tudjuk a történelmet és bizonyos ideig a gondolatvilágot uraló kultúrát is, a győztesek írják, így a demokráciát kiáltó emberi jogokról szónokló nyugat a világra kiterjesztette árnyék-védőhálóját. Az emberélet produktum ezzel befordult egy olyan zsákutca-labirintusba, ahonnan nincs az a révkalauz, amelyik kivezetné a halálból az újjászületésbe. Igen, most ez a lélek legnagyobb feladata, hogy az embertest sejtharmóniáját visszaállítja nyugalmi állapotába. Összezavarodott az elme, mivel egy állítólagosan a jogaiért küzdő „hatalom" megsemmisíti emberi érzésvilágát. 

A nyugat, a maga által kreált „szabad világ" uralkodójaként, rabszolgaságban tarja a világgazdaságot. Egyszerű módszert fejlesztett ki ennek realizálására: Törvényalkotó parlamentarizmust azért tart fenn, hogy a megválasztott „képviselők" kivételesen magas egzisztenciájukért cserébe időről-időre olyan szabálylabirintusokat alkossanak, amelyek megtörik az életvággyal teli embereket.

szozattovabbacikkhez

Herczeg Ferenc: Hadjárat az igazság ellen

Az íróasztal, amelynél dolgozom, Budapesten van, Budapest pedig beleesik a cseh nehéztüzérség „működési sugarába”, – gondolom így mondják a katonák. Én tehát, és velem együtt még egymillió magyar ember, állandóan a cseh ágyúk tűzvonalában dolgozom, alszom, szórakozom, más szóval: Magyarország életere fölött Prága az úr. Azt hiszem, a töviskoszorúk közt, amelyeket Párizs környékén a világháború legyőzöttjeinek osztogattak, ez a legmérgesebb tüske, ehhez képest a sokat emlegetett lengyel korridor is csak tréfa.

    Anélkül, hogy véteni akarnék a velünk békében élő állam fejének kijáró tisztelet ellen, bevallhatom, hogy valahányszor Masaryk elnöknek a megértő bölcsességtől és az emberszeretet kenetétől csepegő nyilatkozatait olvasom, mindig azt kérdezem magamban: ilyen öreg ember hogyan lelheti kedvét a komédiázásban? Mert előtte, a népek lelkének buzgó tanulmányozója előtt nem lehet titok, hogy mindaddig, amíg töltött fegyvert szegez a homlokunknak, nemcsak barátság, de normális szomszédi viszony sem lehetséges köztünk.

    Mi nem lehetünk a csehek barátai, hanem a valóságban két lehetőség közt kell választanunk: vagy szolgái, vagy ellenfelei vagyunk Csehországnak. Mivel pedig a szolgasághoz sohasem volt és sohasem lesz tehetségünk, tehát nincs is szabad választásunk. Hogy így van, annak nem mi vagyunk az oka, hanem a csehszlovák köztársaság megalapítói, akik annakidején jónak látták, hogy az új államalakulat főpillérét ráépítsék a magyarság lihegő mellére.

szozattovabbacikkhez

Nyirő Józseffel erről-arról [XVI. rész]

Őszinte beszélgetés Nyírő Józseffel

a regionális erdélyi és bácskai irodalomról
„A lélek, amely az írást megalkotja, a tájból és a vidék sajátos alakjából meríti erejét – a mű azonban sohasem regionális”

 

Kolozsvár, [1941.] augusztus

Azt mondják, Erdélyben izzóbb a talaj, nyugtalanítóbb minden probléma, elkülönültebb, de belső fölépítésében mégis egységesebb a magyar élet, mint bárhol másutt. Magyarázata nincs ennek az állításnak, de érezni megérezni, ha ott jár az ember a Királyhágón túl, a Szamos völgyében vagy a Székelyföldön.

A kincses Kolozsvár, mint előretolt őrszem a székelység kapujában, az erdélyi magyarok patinás lélekkel telt fővárosa, magyar múlt és magyar jövő középútján pompás kifejezője az erdélyi lélek akaratának. Erős centrifugális hatása van ennek a városnak egész Erdélyre –á a határok inneni részekre éppen úgy, mint a román uralom alatt maradt vidékekre –, mert természetes központ nemcsak földrajzi, hanem lelki értelembe is. Az erdélyi ember magától értetődő öntudatossággal beszél Kolozsvárról: a város kielégíti. Kolozsvár csúcsot jelent az erdélyinek kultúrában és mindenben – ezt egyetlen vidéki magyar város sem tudja elérni.

szozattovabbacikkhez

Horváth Imre: Isten rámsújt

agbogNem borítnak
termő virágok:
mint korhadt fát,
a sors kivágott.

Nem ölel lány,
sem asszony karja:
ledőltem az
őszi avarra.

Lehullt rólam
lomb, gyümölcs, kéreg:
az emberek
keresztüllépnek.

Isten rámsújt –
s mint ács a fából –
a lelkemből
koporsót ácsol.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 09 20 Sinka István megemlékezés sajosandorest szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf