Azt mondják, hogy nem illik a tánc a magyarnak;
Nem, ha neki bugyogót s fél nadrágot varrnak,
De pengő sarkantyúnak, kócsagtollas főnek,
Illik; gyöngyös pártának, magyar fejkötőnek,
A franc tánc mind negédes, mind szeles a német,
Nincsen mutációja, mind egyrül varr hímet,
Melaqncholis az anglus szövevényes lánca,
Csak az ugrós magyar tánc a Szent Dávid tánca.
1798
Magyar égre adjál Isten,
Mesélő sok csillagot,
Szagos lelkű virágokra
Orvosságos harmatot.
Hegylevét a csobolyóba,
Karjaimba szeretőt,
Birkafelhő hömpölyögjön
Tarka szamaram előtt.
Egy szomszéd se panaszkodjon,
Nyalka csikós, vén gulyás,
Kövér földön élhetnénk még,
Csak a sorsunk lenne más.
Gulya, ménes, birkatábor,
Búzás hombár, nagy vagyon,
Furulyázva járhatnánk a
Lengő vadvirágokon.
Adjál Isten a magyarnak
Kevés sóhajú napot,
Ősszerelmes éjszakákat,
Szabadságos holnapot.
Kerek nagy Magyarországot,
Hancúzó sok gyereket
Rázd fel szép magyaridban a
Szundikáló életet.
Rácegrespuszta, 1935. július, Nagy Friss Naptár, 1936.
Tartson meg az Isten
Minden magyar embert,
Azután a többit,
Ha rosszban nem hevert.
Mert a gazemberért
Még vizet sem adok,
Gazt még földemben is
Tőből kiszaggatok.
Végre tartson Isten
Épségben bennünket.
Mert sok terhes munka
Kívánja kezünket.
Kezünk után legyen
Mezőnk virágzásban,
Büszkén mutathassuk,
Hogy szabad földünk van.
Jusson és maradjon
Termésünk díjából;
Így osztozunk meg jól
Isten áldásából.
1844
Doktor Geréb Ágnes bábasszony. Más szóval: szülésznő. Az, hogy mellesleg orvos is, most nem fontos. Dr. Geréb Ágnes nem ragaszkodik ehhez a címhez. Így, a szó régi magyar értelmében nevezni meg foglakozását. S némelyek szerint már ebben van valami felháborító, ami a mai kifordított nota bilis életünkkel nem egyeztethető össze. Sőt a magyar elitnek, egyáltalán nincs kedvére ez a szó, ez a tevékenység. S itt érdemes megkapargatni a dolgot. Rögtön több mindenre fény derül, amin érdemes töprengeni. A gyermekszületés kezelése fontos szakma lett. Sőt mondhatnám: az egyik legfontosabb szakma. S itt egy picit át kell lépni a valóság, a képzelet határát. Merthogy ez ügyben több féle ellentétes vélemény alakult ki a magyar tárdalomban, ami abból fakad, hogy a születés körüli segítség, nincs törvényileg szabályozva. Ebben a foglalkozásban a régmúlt idők szokásai, módszerei találkoznak a legújabb tudománnyal. Ebből fakadnak tulajdonképpen a gondok. Sokan úgy vélekednek, a születés, egy természetes állapot. Úgy ahogy meghalás is. A másik tábor, viszont a korházi körülményekre esküszik. Ebből a nézetkülönbségből származnak a viták. Az egész születés ügye, úgy lebeg a társadalom feje fölött, akár a próféta koporsója a muzulmán hívők fölött.
S hát van más is: Nem mindegy az ki születik! Vagy inkább kinek az útóda lát napvilágot. Így vált a születés, az utód megérkezése, fontos, néha sorsokat eldöntő eseménnyé. Vannak, akik bíborba-bársonyba születnek, s vannak, akik vászonba, darócba. A nagy sorskérdés ily módon már itt eldől. És ezzel még nincs vége a születés mai problémájának, mert itt van még: a nem megszületés kérdése is. Tudom, a kifejezés kisé ki van facsarodva, mert nem kívánt terhességről szoktak beszélni, de a kérdés mégis csak az: hogy mikor ne szülessen meg, ne érkezzen meg az a bizonyos utód… S ez az „érkezés „egy furcsa kettőséget rejt, ami a női élet sajátja. Erről is kialakult egy vélemény közgondolkodásban: A nők két dologért képesek bármit megtenni: legyen gyermekük, s ne legyen…
Nyírő József nyilatkozik Ligeti Ernőnek a transzszilvánizmusról, az új írói nemzedékről, az írás és újságírás kapcsolatairól – és egy sereg kérdésről, amiről nem nyilatkozik
Nyírő József, a kiváló író két hetet töltött városunkban. Úgy volt, hogy Szász Endre, a Keleti Újság felelős szerkesztője szabadságra ment, és Nyírő Józsefet kérte meg, hogy jöjjön be Székelyudvarhelyről és helyettesítse. Nyírő, aki hosszúéveket töltött el a Keleti Újságnál, mint szerkesztő, minden rendkívüli írói sikere ellenére is szerelmese az újságírásnak, és ő is valósággal „szabadság” számba vette, hogy újra beleszagolhat a szerkesztőség napi életébe. Itt tartózkodását használtuk fel arra, hogy megkérjük barátunkat egy sereg kérdés megválaszolására. Nyírő magához vette a kérdéseket, és a következő levélben ad meleg hangú választ reájuk. Barátunk ügyesen egy sereg kérdést óvatosan megkerült, de amit el akartunk érni, sikerült és válaszból kialakult Nyírő József bensőséges írói figurája.
Nyírő József egyébként elutazott Brassóba, hogy részt vegyen darabjának, a Jézusfaragó embernek szabadtéri bemutatóján. Onnan a „helkoni találkozóra” megy, ahol mint ismeretes, a transzszilván magyar írók évről évre Kemény János vendégszerető hajlékának szépségeit élvezik.
Kedves Ligeti Ernő!
Nem szeretem, ha irodalmi intimitásokról faggatnak. Hogy a közönség kíváncsi? Tudom, hogy szereti az effélét, de mit szólna hozzá akárki is, ha azt kérdezném tőle, asszonyom, hogy van-e és ki a szeretője? Mennyi az adóssága? Ha nincs adóssága, kiknek hitelez és milyen kamatra? Mi a kedvenc bűne? Meg van-e győződve arról, hogy ön jó ember, rossz ember, s több efféle.
Szánts, ekém, szánts a földbe mélyen.
A nagy világvihar után
Te lettél egyetlen reményem.
Te – és e tarlott föld csupán!
De így se baj, – él még az Isten
S lát mindent csillagtrónusán.
Lát; s tudja, mik történtek itt lenn
S tiprott vetésünk újra kél
E vérzáprozta ősi szikben.
S ha újra kél, meglásd: megél
S a voltnál szebb, aranyba málóbb
Kalász lesz munkánkért a bér.
Mert százszorszent a rög, hová folyt
Vérünk s most arcunk gyöngye hull –
Szánts, szánts, ekém, hasítson ásód.
Mindent lát csillagtrónusán az Úr!
Hogy kedvük teljék
bennem az igazaknak,
add Uram, legyen
szívem gazdag asztag,
legyen vigasza
ezernyi gond s panasznak,
ütlegelője szűntelen a gaznak,
s mit magát csapdosva egyre áhít,
tedd, hogy elvigye néped
a fényesség kapujáig.
Isten ha jó vagy hát az legyél
szemhéj légy redőtlen szemfedél
dalom ha jó vagy légy altató
szívigható vérrel-alvadó
csitt kicsi csitt te
csitt csicsijja búja
anyám ha jó vagy most visszaszülsz
s ezeríziglen megsemmisülsz
hitem ha igaz vagy igazíts
vedlőből kibújni kitaníts
csitt kicsi csitt te
csitt csicsijja búja
tüzem ha láng vagy légy eleven
hamar megemelkedjél velem
ha már a vasseprő bekapart
urnám ha jó vagy légy Tiszapart
csitt kicsi csitt te
csitt csicsijja búja
Kobald-kék
volt az ég,
s a kerítésen, a faragott léceken
futóbabnak piros virága nyílt.
Gerlicék búgtak, s a domboldalon,
a bokrok között kecskék
legelésztek, s a fügéről harmatcsepp cseppent le édesen.
A belső udvarban
atyafiak gyűltek, szakállasok,
konokok, engesztelhetetlenek, egyik se sírt;
szöllőmívesek, serpenyőkovácsok, kézibazárosok,
a törvény fiai mind;
ácsorogtak a rózsafák körül,
várták az „örjöngőt”,
az elképesztőt, a villámszemű ácsot,
ki egek – s tengereknek tükreiben kering,
álmodozik, és kis kenyértolvajok, parázna leányok,
rongyos árvák, elhagyottak, szomorú özvegyek,
és bűnösök között a téren leül,
és száraz lepényt eszik és friss hagymát velük,
ott, ahol üvegszín szúnyogok sírnak és zöld legyek
donganak egy-egy pirosló vércseppnek maradékán.
Az én imám nem boldog bírás:
Zárt kapuk alatt heves sírás.
Nem édes szíven hallgatódzás:
Vak, imbolygó tapogatódzás.
Nem hallelujás megtalálás:
Mezítlábas Canossa-járás.
Hívom, keresem, bár nem értem.
S egyszer az Úr majd lenyúl értem.
Mikor minden források elapadnak,
akkor fakadsz fel a legteljesebben,
amikor messzi mezőkön maradnak
a vágyak és zörög az üres csendben
a csontunk és vízzé lesz a velő,
megpattannak a rozsdás lélek-zárak
és csoda lészen, mert te lépsz elő
és intsz a súlyos égnek, intsz a lápnak
és szilárddá csitul az ingovány.
A magánybafáradt utak fokán
te vársz s ujjongás lesz az egyedüllét,
kongnak vén sorok, kondul kopott emlék,
a lámpaizzás sűrű éjszakát mos,
Petőfi lobog, Ady lelke kél
s megszólal minden földön Arany János
és minden szavadban egy nép beszél,
beszél Arad, Mohács és Pusztaszer,
kürtöt fú Kassa, Kolozsvár felel.
Gyerekkoromban arról álmodtam: megtalálom majd Attila sírját!
(Gárdonyi írt erről egy szép, furulyaszavú verset)
ott kell lennie annak a Tisza nagy árterében
nem jelzi földhányás füzes és bozót borítja régen
ott rejlenek azok a kincsek melyekről Priscos Rhétor
s más krónikások is írták hogy párjuk nincsen -
ó az Attila rég eltűnt sírja ezt volt nékem az álom
keresem ma is képzeletben de már meg nem találom
bár fénylik fénylik eszeveszetten átver áttör a fénye
évszázadokon és vastag löszös vagy agyagos földön
A sír mélyén arany koporsó ezüst- és vasburkolású
méltó pihenőhelye Isten hajdani szíjostorának
Magyar vagyok! Nem vakszerencse
Tőn engemet magyarrá.
Nem érdek hitvány gerjedelme
S nem önkény teve azzá.
A szellem szent hatalma az,
Mely elborított lángival:
Magyar vagyok, mivel szabad,
Szabad, tehát magyar.
Magyar vagyok. Nincs a világon
Ennél szebb és dicsőbb név.
Testvéreim közt feltalálom
Minden nagy eszme hősét.
Engem sem rémít semmi vész,
Várjon halál, vagy diadal:
Lelkem egész, szívem merész;
Merész, mivel magyar.
A magyar faluk és kúnsági földek
Bánatba fagyva dermedten várnak,
S az őszi napok vak ködökben járnak
És minden mosolyt, örömöt megölnek,
S a vizek sírnak, mintha lelkük lenne,
Könnyes szavuk a távolba szakad
S fövenyük, mintha messze üzenne:
Hozzátok vissza a nyugalmamat,
Hozzátok vissza a mi örömünket,
Halászok csöndjét és a vizek álmát,
Faluink csillagos, halk éjszakáját,
És áldott földünk termő erejét,
Hozzátok vissza a kaszát, ekét
S a fiainkat: élő vetésünket,
A mi tulajdon lelkünket!
A magyar faluk és kúnsági földek,
Most mind égő aranyba öltöznek,
És fényben úsznak a csöpp háztetők,
Ezüstösek a tarlók, legelők,
– Fiúk! Ne fájjon nektek semmi kínnal
A seb, amely a testeteken ég.
A fájdalom, mely bennetek viharzik
Legyen tinéktek drága büszkeség!
Fiúk! Lesz még tavasz a réteken,
Amik most vértől bíbor-feketék,
Az Isten napja majd csak kisüt egyszer
És megfordul a nagy-nagy Sorskerék!
Lesz földetek és egy kis házatok,
Két eperfa a kedves udvaron,
Egy tiszta szoba és egy kis szoba
És Kossuth Lajos képe a falon.
A cifra dúcban hófehér galambok,
A pincétekben zöld hegyek bora,
Tehén az ólba’ s álmotoknak álma:
Az udvar végin két kövér koca.
A portátokat békeangyal őrzi,
Boldogok lesztek – boldog kiskirályok
És a sublátba szépen elrakjátok
A rongyos mundért, amely vérben ázott!
Csaja Imre fejébe tette a baseball sapkát és kiment az udvarra. Azon gondolkozott, hozzáfogjon a kert ásásához vagy sem? Valami nagyon hiányzott ehhez az akarathoz. S ez a valami már két napja motoszkált a fejében. Birkózott benne a szándék a tehetetlenséggel. Mindenféle ösztönös kifogásokat talált. Nem azért mintha nem szerette volna a kerti munkát, ami jót tesz testnek, léleknek. Ellenkezőleg: vágyódott egy kis sportos mozgásra, ami átmozgatja, az ízületeket megmelegíti az izmokat, de nem szeretett csalódni. Ez volt az igazi ok, amiért vívódott, mert utóbbi időben sorra érték a kiábrándulások. Ez ellen tiltakozott a lelke, ami tehetetlenséggé alakult. Látta: az ásó nincs a helyén. Pedig mindig a helyére rakta. Ott kellene annak lenni a pajtaajtó mellé támasztva, de hiába pillantott oda, az ásó nem volt ott. Ha észrevette volna, bizonyosan hozzá is fog ásni, de miután nem látta, már nem is akarta, keresni, mert félt, hogy azt is ellopták, s akkor kezdődik a mérgelődés. S jöttek fejében a régebbi sérelmek: Ellopták a dinnyét, a kukoricát is, a piros vödröt is. S akként volt ezekkel a gazemberségekkel, hogy több rossz élményt nem akarta már átélni. Így veszett el az akarat. Elég volt a csalódásokból, a nyáron. Úgy vélte lelke legmélyén: Amíg nem szembesül a kellemetlen benyomásokkal, szomorú ténnyel, nem kell mérgelődni. Ha keresni kezdi az ásót, kiderül, hogy csakugyan ellopták, s akkor csak mérgelődhet. Rághatja a bajuszát, dühönghet, ok nélkül veszekedhet az asszonnyal.
Az író németországi útjáról, a kolozsvári filmgyár tervéről és a Táray-ügyről beszélget György Lászlóval
A német irodalmi egyesületek meghívására Nyírő József hosszabb előadóúton szerepelt Németországban. Erről az útról a napokban érkezett vissza Budapestre. Nyírő bátyánk olyan barna, mint egy szigeti strandbeli bennszülött. És nem látszik meg rajta a több mint kéthetes utazás pora sem. Jókedvű, vidám, és szívesen hajlandó kötélnek állni az újságíró számára is.
Az első téma természetesen a németországi kirándulás.
- Bevallom – mondja –, nem tudok bizonyos kis elfogult meghatottság nélkül visszaemlékezni erre az útra. Berlinben, Drezdában, Lipcsében, Jénában jártam, és mindenütt meg kellett éreznem, hogy a rendkívül meleg baráti fogadtatás, csaknem áradó szeretet nem is annyira az én szerény személyemnek szólt, mint inkább Erdélynek, annak a világnak, annak a levegőnek, amelyet németre lefordított könyveimből ismernek. Ennek örülök a legjobban. Tudod, hogy minden írónak jólesik, ha munkáit méltányolják, olvassák, szeretik. Ez a szeretet valósággal agyonzuhanyozott náluk. A Kopjafák német fordításának elfogyott kiadásai után 57 000 példányos utánrendelést tettek a kiadónál. Az eddigi négy, németre lefordított könyvem, az Uz Bence – Der Uz, a Havasok könyve – Die Schneeberge, Az én népem – Denn keiner trägt das Leben allein, és az Isten igájában – Im Gottesjoch gyönyörű példányszámban keltek el.
„Harmatozzatok, égi magasok!”
Ezüsthangú angyalsereg,
ti énekeltek most, a ti
mennyei hangotok cseng az
egek felé, hirdetvén a gyermeki
lét isteni örömét! – Ó, bár
ti énekelnétek mindig, s hallgatna el már
a sok romlott szájú felnőtt mindenütt
e baljós világban! Énekeljetek,
imádkozzatok csak értünk, szegény,
rossz útra tévedt vénekért, kiket
elhagyott már a ti angyali
évetek ideje s csupán a számadást
várjuk, mely ítéletre hív csúnya bűneinkért.
…Énekeljetek csak, ó, énekeljetek még
értünk, sohase hallgassatok el,
romlatlan angyalok!
Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Ki soká nem örvend az emberekkel,
Egyszer a kertben, harmatkora reggel
Megérti, mit csíznek a csíz üzenget,
S mit a szél ujja a fákon kipenget.
Ki soká nem olvas emberi könyvet,
Az megtanulja, mit a felhők írnak.
Ki soká nem lát egy emberi könnyet,
Azért az esők patakokat sírnak.
Ki földi csókot immár sose kóstol,
Arra az ég lehajlik csillagostól,
S megérzi egyszer, hogy az Isten szája
Csókol a napban is reája.
Szenci Molnár Albert emlékére
Tebenned bíztunk eleinkből fogyva,
Zsoltár, téged tartottunk hajlékunknak,
Mikor már semmi szavak nem voltanak,
S már otthon sem volt, csak porból formálva –
Megszabadult zászlónkon ábra sincsen,
Csak szívünk csattog szégyenidőben.
Gyakor gyalázat próbál hitre csalni,
Bár lehetnénk jók emberi nemzetnek
Szoronghat szóban kárvalló rettenet,
Ránk nagy leseket hány gyűlölség – annyi
Szabadságunk, mint árnyék nyúlása
És az tegnapnak ő elmúlása.
