Bányai Kornél: Magyar inferno

Napfény szűz áradásában ki gyémántként lobogtál
csak szén vagy itt nagynéha mély izzással háborogva
s jövőt rejtő térképeid szürkébbek már a pornál.
Körül kis város legelész fehéren, mint a csorda
torony dalol s vigyáz rá ősz pásztornál éberebben
fejében féreg rágcsál: óra jár üt szertebongva.
Bal végzeteddel hasztalan csatáznál itt a csendben
hiába is tolnád a vén mutatókat előre –
családok harca minden ami fül az emberekben,
arasznyi sorsok gombolyodnak szerteszét a kőbe
asztaltól ágyig nyúlnak boldogan a horizontok
mint terzinák egymásba kulcsolódva összenőve.
Vigyázz! mert jaj véged van hogyha önmagad kibontod
ha csóknál és evésnél másra mozgatod a szádat:
a csönd sziszegni kezd és félre ütnek mind a tornyok.

Gyóni Géza: Amit szerettem volna

Szerettem volna én is ülni
Virág alatt a hűs verandán;
S a mély titokba elmerülni,
Miket a pók szövése hagy rám;
Merengni egy művészi képen,
S elnézni árnyékát kezemnek,
S kutatni: elburkolt mesékben
A régholt bölcsek mit üzennek?

Szerettem volna én is írni
Eljöttéről az új embernek;
S ódon, barbár mesének hinni
A vért, mely dárdák nyomán serked;
Zengeni finom győzedelmet,
Mit ember vívott önmagába,
Ki már királya az életnek
És nem csak - állatok királya.

De jaj, jaj, én közébe estem,
Bús ragadozás tébolyának.
Rongy a lelkem és rongy a testem
S fény nem deríti éjszakámat.
Lesem, lesem a csillagírást:
Hol véget ér a véres tenger,
Majd szán engem és nem ér ily gyászt,
Ki születik: a másik ember.

1916. november

Illyés Gyula: Lapda

Százszor lecsapva
te, népem,
te mint a lapda
keményen
szökj a magasba!

Jajpanaszt egyet
se adj, a
sújtó erőt vedd
magadba
megsegítődnek!

Ami széttörne,
az nyomjon
tömörre össze!
Az dobjon
föl, mi lelökne!

Könnyű repülni
súly nélkül!
A próba: tűrni!
S a mélybül
föl –, kikerülni!

Lendvai István: Magyar rapszódia

Verjed a dobokat, árva tambúr,
verjed a dobokat,
úgy verjed, azt higgyék: kárhozat dobogat,
azt higgyék: világon jégeső kapogat,
úgy verjed: utószor nyúzod a dobodat.

Írva van tambúr:
ki elissza, vége,
csúnya a Halálnak ő sötétsége.
Nagy lakozóknak ebadta torkán
elég az élet. Félhettek, hogy: Orkán,
tisztelhettek: Pöröly, – ha egyszer dobolnak,
girhes okosok, ha ijedten loholnak,
fene nagyúrnak kinyúlott a lába,
kopasz Halál tette vasalt kalodába,
veheted aztán éktelen dobodat,
szél, ha kergeti nyomodat.

Herczeg Ferenc: Az „utolsó magyar”

Egy olvasónk az írja nekünk, hogy megütközést és szomorúságot kelt benne két szó, mely elég sűrűn szerepel az újsághírek címei közt. A két szó: az „utolsó magyar”. Egyszer egy erdélyi vármegye utolsó alispánja, másszor egy felvidéki vagy bánsági város utolsó magyar polgármestere haláláról emlékeznek meg a lapok. A levélíró arra kér minket, legyünk figyelemmel erre a két fatális szóra, mely látszólag a jogainkról és földünkről való lemondást hirdeti.

    Anélkül, hogy a dolognak nagyobb fontosságot tulajdonítanánk, meg kell állapítanunk, hogy a levélírónak igaza van; csakugyan jobb, ha elkerüljük a reánknézve kedvezőtlen látszatot. Semmi értelme, hogy egy-egy értelmes hazafi holttestével együtt szimbolikusan sírba fektessünk olyan dolgokat, amelyeknek joguk van a halhatatlansághoz. A városok és vármegyék, amelyeket a polgármesterek és alispánok mellé temetünk, emlékeztetnek az istenszobrokra, melyeket egyiptomi fáraók sírkamráiban találnak.

    Egyébként is azt hisszük, a nemzet jövőjével kapcsolatos kérdésekben nem időszerű és még kevésbé stílszerű az a megadással telt, mélabús őszi hangulat, mely a két szóból kiárad. Jövője csak olyan népnek van, amely rendületlenül hisz a saját jövőjében. Az erős hit maga életerő és cselekedet, a jövő biztosítéka; aki pedig a hitetlenséget és lemondást hirdeti, az öngyilkosság és a halál apostola.

Nyirő Józseffel, erről-arról. IV. rész

     Dolgozzunk és legyünk méltóak magyarságunkhoz    

    Nyírő József, a híres erdélyi író beszél önmagáról és a visszatért keleti részek életéről

    Belgrád, 1941. május 8.

    A mai magyar irodalom négy jellegzetes képviselője ül a Jockey-klub nagytermének dobogóján. Azokról, akiket most látunk először, már az emelvényen való megjelenésük pillanatában kialakul bennünk – ösztönös megérzésen alapuló vélemény: lám ott az a blazírtarcú világfi, Bókay János, a modern dráma briliáns íróművésze, az a nagyhajú, nagy szemű, lágy – vagy talán inkább fáradt vonású, de mindamellett igen rokonszenves ember csak Szabó Lőrinc lehet, az új magyar lírának talán legszebb hegedűse. A harmadik bizonyosan Nyírő József, a mai magyar regényírás egyik mestere. Szintén rokonszenvesnek mutatkozik, de csak akkor szeretjük meg igazán, amikor a műsor végén rövid beszédben megköszöni a rendezőség munkáját és a közönség, valamint a jelen nem lévők sokaságának a magyar irodalom iránti érdeklődését. Férfias, de mégis ízes, édes nyelven beszél, ahogyan csak a székely havasok között tanulhatja az ember.

Czóbel Minka: Krisztus

Magas kereszten a város felett,
Haldokló szent, a Megváltó lebeg.
Bénult idegzetén megszűnt a kín,
Túl van a szenvedés határain.
Keresztje ágain csapdosva száll
Egy nagy sötétollú holló madár.
Megváltónk homlokát érinti szárnya
Reá borul a gyászos tollak árnya.

Tavasz-vihar kél a nagy távol égbe,
Ólomszín felhők szállnak rongyra tépve,
De a zavargó, vad felhők alatt
Elsiklanak az esti sugarak.
Ott lenn a napfény lám mi szépen terjed!

Fehér virágos, nagy gyümölcsös kertek
Selyemzöld fű, zománcos rét felett
Hullámzik, duzzad, nő a kikelet.
Tüzet szór a nap lángoló sugárja
Az ódon város fényes templomára.

Gyóni Géza: Jézus

/mai legenda/

I.
Szuronyerdőben, szűk ösvényen
Közelgett búsan, elhagyatva.
Sebeit és gyászát mutatta;
De rárivallt a Gőg keményen:
- Ha Isten vagy, ne szállj a porba!
S ha porba szállsz, hajts te is térdet;
Egy úr parancsol: az Önérdek,
Ki a cár és a lordok lordja!

Jézus megállt. Mélyet sóhajtott.
Csodálva nézett szerteszét:
- Isten! mily ismerős beszéd!
Hol is hallottam ezt a hangot?
Rémlik: kétezer év előtt
Ugyane vad hang harsogott rám;
Egy katona leköpte orcám, -
Mikor szeliden néztem őt...

Olosz Lajos: El fog jönni az ő országa

„El fog jönni az ő országa.”
Van-e még kiégett szíveteknek
szamócaillatú imádsága?
Lávába temetett városokon
gyásznak bolyong egy-egy lélek.
Felemelni üres szívünk
vak lázadás és hivalgó vétek.
Utópiák káprázatába
ki beléőrült, segít-e rajunk?
a délibáb csak keskeny ív
és nekünk ezer pusztába
sikolt a jajunk.
Sarutlanul, köpenyeg nélkül.
Alig előre. Bús zarándok.
Szívet harsogató téli szél
halálos ölelése lassan átfog.
Ólmos este. Dombra lerogyva
készülődik az örök éjre
és hátha csillan az égi fény,
bámul az utolsó pillanatig
a tragikus sötétségbe. –

Petőfi Sándor: Kereszt

Kereszt jutalma a fáradságoknak,
Mindenfelé keresztet osztogatnak.
Aranykeresztet tűznek a fejedelmek
Jobbágyaik mellére; a földmivesnek
Oszt a természet búzakereszteket...
Fakereszt illet, megváltók, titeket!

    Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

Tárkányi Béla: Boldogasszony anyánk!

Bús szívem elfogúl, könny fakad szemembe,
Midőn Magyarország sorsa jut eszembe.

Nem tudok gondolni szép hazám múltjára,
Hogy meg ne induljon könnyeimnek árja.

S kekkor, mint az elmúlt idők szellemének
Bús hangja, megzendül szívemben az ének,

Mellyel jobb eleink midőn bajba estek,
Az Isten anyjához sírva esedeztek.

Sírva szól az ének: „Boldogasszony Anyánk!
Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk:
Magyarországról, romlott hazánkról,
Ne feledkezzél el szegény magyarokról.”

Gyóni Géza: Tiborc is elment

ÚJHÁZI EDE HALÁLÁRA

Tiborc elment a fiai után,
Sürü rajokban kik előtte szálltak.
Gyönyörübb rendje régen nem akadt
Sovány mezőkön a halál-kaszának.

Tiborc megállt a véres szinpadon,
Hol barna hősök fönségesen haltak.
Lehajolt rájuk: Fáj-e, fiaim?
És mosolyogva feleltek az ajkak:

- "Tiborc apánk, hisz tetőled tanultuk:
Játék-halál, csak rongy-élet fájhat.
Apánk, ne sajnálj; akik most elmentek,
Örökkévaló jó kvártélyba várnak."

Tiborc szivére nagy melegség szállott;
Könnye aláfolyt a daróc ruhán.
Ősz feje fölött kigyulladt a csillag -
S Tiborc elment a fiai után.

                           Krasnojarsk, 1916

Imrek Sámuel: Harcok idején

Nyomor és szenvedés tanyája e világ,
Oly ritkán terem benn’ egy-egy örömvirág,
Oly sokszor megered könnyeinknek árja
S az örömöt a szív hiába is várja.

Ránk borul mostan is a bánatnak alkonya,
Vérzivatarban a magyaroknak hona;
Büszke turulmadár sír fönn a magasban,
A béke galambja vajjon hol, merre van?

Magyarok Istene! szánd meg már népedet,
Szabadság nélkül mely soha meg nem élhet!
Emeld magasra a győzelmi lobogót,
Lengjen diadallal, mint egykor lobogott!

                                   1915

Madách Imre: Nem féltelek hazám!

Bár ellened tör frigye zsarnokoknak,
Bár ellened tör irigy szolgahad,
Földönfutó népek megostromolnak,
Mint tengerár, megállsz, ha szikla vagy.
Nem féltelek hazám!

Eldűltél volna, mint cser a viharban,
Ha a végzet nem nézett volna ki,
Hogy élj: nem törtek meg véres csatákban
A balszerencse századévei.
Nem féltelek hazám!

Ameddig áll Branyiszkód kőrakása,
Mint órjás harcaid emlékjele,
Regét mond róla a Kárpát vadásza
S viharként leng rajt hősök szelleme.
Nem féltelek hazám!

Nagy László: Itthon vagyok

Csípős szélben jöttem,
bolond idő volt,
a Somló-hegy ködben
hóval villogott.

Zúgott szálas erdő
ibolyák fölött,
vadvizekben felhő,
bíbic fürödött.

Lenyargaltunk gyorsan
domboldalakon,
átdobogtunk lassan
deszka-hidakon.

Állt a láthatárra
kék csákós torony,
kertünk alatt nyárfa
nyújtózott nagyon.

Sajó Sándor: E rab föld mind az én hazám

Északon, erdős, kies völgyben,
Ott, ott van az én szülőföldem,
Jaj, azt a földet nem adom!

Délen, kalászos rónaságon,
Ott, ott születtem, oda vágyom,
Nem, – azt a rónát nem adom!

Keleten ős föld kínja jajgat,
Erdély szült engem bús magyarnak,
Óh, Erdélyt soha, senkinek!

Északra, délre, napkeletre
Nézek búsultan, keseredve:
E rab föld mind az én hazám!

Születtem síkon, völgyben, halmon,
Egy kis rögért ha meg kell halnom,
Hát meghalok. – De nem adom!

Környei Elek: Isten hegedűje

Jegyzetek Európa válságos napjaiban

1940. május 15. [Részlet a könyvből, Pozsony]

Este a Zergehegyről a hegyoldalba épített úton jövet előttem feküdt a város. A levegő tele volt orgonaillattal, az égen szelíd fényű csillagok ragyogtak. Májusi este borult a tájra. Máskor talán egy ilyen szép tavaszi este hangulata fogott volna meg; ezen az estén élményszerűen hatott rám a város esti képe, ezer meg ezer apró fénypontjával, távoli lámpáival, a házakban, lakásokban felvillanó villanyfényeivel. Arra kellett gondolnom: e várostól nyugatra, a Duna jobb partjától, Ligetfaltól kezdve úgyszólván fél Európában, a kontinensen túl, Albionban is és egész Izland szigetéig most mindenütt egyiptomi sötétség borul e tavaszi este a városokra, falvakra. És minél inkább kellett erre gondolnom, éreztem: az esti fényben előttem fekvő város képét most tudatosan magamba zárom. Isten kegyét kell észrevennünk benne, hogy ma még van város az öreg Európában, ahol este kigyulladnak az utcákon, a tereken az ívlámpák, mikor az égen fényleni kezdenek a csillagok.

Nyirő Józseffel, erről-arról. III. rész

    Dsida Jenő: Nyírő József, a székely néplélek nagyerejű megszólaltatója

    Öt kiadásban kelt el az „Isten igájában”, az „Uz Bence” volt az idei könyvnap nagy sikere, és most jelent meg Nyírő új novelláskötete: a „Székelyek” – Beszélgetés Nyírő eddigi pályafutásáról

    Vallomás a székely író hivatásáról

    Különös és kivételes pillanatnak érezzük, amikor transzszilvánián irodalmi arcképeink során most Nyírő Józsefről emlékezünk meg. Nyírő József régi munkatársa lapunknak, elbeszéléseinek jelentős része a Keleti Újság hasábjain jelent meg, s így róla írott sorainkban, hiába szeretnők elkerülni, akaratlanul is benne bujkál öndicséretünk halvány színezete. De főként azért kivételes pillanat ez, mert arról a transzszilván magyar íróról rajzolunk hevenyészett arcképet, aki – merjük állítani – teljesen új, meglepő hangot hozott az egyetemes magyar irodalomba és írásaival páratlan népszerűséget szerzett nemcsak saját magának, hanem a transzszilván írásnak is.

Csajbók Lidike: Ima

Nemzetek Istene! irgalmas jó Atyánk!
Hallgasd meg szívünkből fakadó hő imánk:
Óh, legyen a dúló harcoknak már vége,
És szálljon népedre áldást hozó béke.

Beismerjük Atyánk, hogy sokat vétkezénk.
Vedd elégtételül, mit eddig szenvedénk.
Legyen engesztelés a nagy véráldozat,
Amit hazánk Neked, szülötteiben ad.

Hangay Sándor: Könyörgés Szűz Máriához

Szűz Mária, országod vértől párál,
Néped veszőben, zászlód búsan int.
Négy év alatt a négy országhatárnál
– Igaz harcokban hulltak jobbjaink.
Szűz Mária! ne hagyj elveszni minket,
Bástyád kik voltunk, nem bírjuk tovább,
Gyógyítsd be ősi sok sajgó sebünket,
Tartsd meg e népet, trónod oszlopát.

Véreztünk mindig: hittel, daccal, könnyel,
Suhantak évek, gondok, bánatok…
Megbirkózunk mi fegyverrel, közönnyel
És tűrtük azt, mit sorsunk ránkszabott.
Nincs annyi mártír szentek szent sorába,
Mint itten van e földön s föld alatt.
Fejünk fölött az égnek glóriája.
De Szűz Anyánk, szívünk belészakad.