Reményik Sándor: Mi a magyar?

/Korszerűtlen versek VIII./

Magyarok voltak Magyarország nélkül,
Magyarok vannak Magyarország nélkül,
Magyarok lesznek Magyarország nélkül.
Mert az országnál mélyebb a magyarság,
Mert test az ország és lélek a nép –
Keret az ország, s az ország-keretben
A magyarság a fejedelmi Kép…
Két évtizedig idegen keretben
A Kép, a lényeg alig változott,
Oltárképpé magasztosult talán,
Bár nyomta a keret, az átkozott.
A régi, rokon, ismerős keretben
Ne felejtsük: ez is csak foglalat –
Jobban hat a neki való keretben,
De mégis csak a Kép az, aki hat!
Csikoroghat az államgépezet,
Mert minden állam test és csikorog –
De Arany János dallama örök,
S Petőfin nem fognak ki divatok!
Vannak bolondjai a szerelemnek,
S őrültjei a honfi-láznak is –
De néha nagyon is hamar kisül,
Hogy mindez múló, balga és hamis.
Vannak korszakos szörnyű tévedések
És vad politikai divatok –
De néha egy-egy költő mondja el
Joggal: az állam mostan én vagyok.
Két évtizedes idegen keretben
Mi megláttuk az örök lényeget –
Országokat lehet szétdarabolni:
Nem lehet legyilkolni lelkeket!

Kolozsvár, 1941. május 15.

Reviczky Gyula: Magyar virtus

Lármázz magyar! Ellenfeled’
Kongó szavakkal kardlapozzad;
És öltsd azokra nyelvedet,
Kik megcsúfolni nem haboznak.
Óh, mert nyelved merész, csodát mível,
De az utolsó vagy, ha tenni kell.

Aludj’, magyar nép! Bármi jő:
Mindegy, te sült verébrül álmodj’,
Változván ember és idő,
Őrizd meg ősi lomhaságod’.
Míg más egész nap fárad, izzad:
Te szempilládat föl se nyissad.

Hallgass magyar! Ha rád morog
A külföld, némulj el szavára.
Mert bár mindenbe’ majmolod,
S mint árnyék támolyogsz nyomába:
Nem hallgatsz, csak dicséretére;
Hibád’ ha látja, esz a méreg.

Vakulj magyar! Türelmedet
Nem józanság okozza, hidd el.
Szidd inkább gyönge merszedet
S keleti röstséged veszítsd el.
Nagylelkű, higgadt nép nem vagy te, nem!
Csak léha vagy, csak rest vagy, nemzetem!

Németh László: Kisebbségből kisebbségbe

Egyik délután tudni akarom, hány óra, s kinyitom a rádiót. Az erdei emberekről beszél valaki, hogy azok hogy szálltak alá, mit loptak össze valami városban. Lassan rájövök, hogy az erdei emberek a románok, a várost is felismerem, hogy Marosvásárhelynek kell lennie. Végre a kicsit hadaró hang is ismerős zöngével üt át a közöttünk lévő hangot bádogító gépen. Megértem, hogy az erdélyi írók estjét hallgatom, humorista barátom panaszolja el a maga módja szerint a pestieknek, mit kellett kiállniuk a kisebbségi sorsban. A felolvasón túl, valami szörnyű nagy barlangból időnként egy különös gurgulázó hang árad a gép felé: a közönség az, aki itt arc nélkül nevet. Hallgatom, s arra gondolok, milyen könnyű dolga van az én barátomnak. Arról, hogy mi egy idegen nép alatt kisebbségben élni, a Városi Színház minden karosszékében dereng valami sejtelem. Az erdeieket is értik s tetszik nekik a tréfáló paraszt. De mi lenne, ha egy itteni írónak kellene a visszatért Kolozsvárott arról a kisebbségi sorsról beszélnie, amelyben mi éltünk húsz évet. Tudnák miről van szó, ha tréfálna s nem hinnének e rögeszmésnek, ha komolyan próbálná elmagyarázni.

Nyirő Józseffel erről-arról [XIX. rész]

Budinszky Ferenc beszélget a velencei Biennálén első díjat nyert magyar film írójával és rendezőjével, a kolozsvári díszbemutató előtt Nyírő Józseffel és Szőts Istvánnal, Kolozsvár, [1943.] február 9.

„Sokan laknak emberek a havason, pásztornépek, más szegényemberek. Fát vágnak és gondozzák a más jószágát. Erősek, szívósak az erdei emberek, kik nem félnek a vértől, haláltól. Tekintetükben benne van az egek mélysége és a pokol ijedt félelme. A templomba ritkán ereszkednek le, és a misén elkaprázta hallgatnak. Isten azonban ismeri és szereti őket…”

Így ír filmjéről Nyírő József, arról a filmről, amely végre Kolozsvárra is elhozza a havasi embereket, hogy közöttünk is leéljék igaz emberi életüket, hogy mi is megismerjük és megszeressük őket.

A magyar filmgyártás büszkesége, az Emberek a havason kedden este díszbemutatón került a kolozsvári közönség elé. A nagy művészi eseményre meghívták a film íróját: Nyírő Józsefet, rendezőjét: Szőts Istvánt, zeneszerzőjét: Farkas Ferencet, a kolozsvári Nemzeti Színház karigazgatóját és a film főszereplőit. Szellay Alice-t, Görbe Jánost és Borovszky Oszkárt. Valamennyien örömmel fogadták a meghívást. A film női főszerepének alakítója, a szerző és a rendező boldogan jött Kolozsvárra, mert minden dicsőség és világhír ellenére Erdély megértésében várják művészetük, munkájuk legteljesebb igazolását.

Endrődi Sándor: Ha látok nyomorultat…

Ha látok nyomorultat,
Vérzőn a porba hulltat,
Árvát és szenvedőt –
Isten, hozzád kiáltok:
Te jó vagy, igaz, áldott,
Emeld fel őt!

Ha mikor szertenézek
S látok rideg kevélyet,
Gazdag gonosztevőt –
Uram, hozzád kiáltok:
Te élő igazság vagy,
Alázd meg őt!

S ha gondtól borítottan
Virrasztok egymagamban
Szomorú éjjelen –
Szívem sajdul, kiárad:
Óh, irgalom, bocsánat,
Uram, nekem!

1906

Hunyor Tamás: Ima

Mutasd Uram a képedet
mutasd hol tükröződöm
mint pormorzsolta multidő mögött
mindannyi ősöm

Mutasd Nagyúr a kezedet
építő segítségem:
mit markolhatok göröngyök között
ha nem az Égen

Mutasd Isten a mosolyod
állam vasára égjen
s onnét szikrázza: Emberként vagyok
gazdag szegényen…

1984

Kacsó Sándor: Imádság

A gyűlölet izzó homokja
Ha majd egészen eltemet,
Három angyal még ne repítse
Felfelé szálló lelkemet.

Inkább – borítva szárny alá –
Hozza vissza, a földre le,
S kihűlt hüvelye oldalán
A föld alá temesse be.

Testem maradjon jel, hogy itt
Reményteljes vetés vagyon;
S lelkem a mag, amely kikel
Egy verőfényes hajnalon.

Aztán, ha majd megáldja Isten
Az új termés minden szemét,
Három angyal csépelje ki,
S újabb vetésnek szórja szét.

Mert már tudom, hogy az igét
A gyűlölet tisztítja meg,
Ki nem szenvedte végig ezt,
Nem tudja, mi a szeretet.

Nagyenyed, 1943. március 13.

Mécs László: A síp

Itt vagyok újra őz-lesen.
A kicsi tisztás kedvesen
zengeti tücsök-nyájait,
a margaréták bája int,
harangvirágok inganak,
utolsó csókot int a Nap.
Ülvén vadászi székemen,
kicsit pirít a szegyenem
midőn most arra gondolok,
hogy a szerelem szent dolog
s evvel csalom meg a balog
bakot, míg sípon sípolok.
Egy kis szeles bak hirtelen
rejtekből ugrik, itt terem
s a virágos tisztásra ront
botor-vakon, mint egy bolond.
Lelőhetném. Elkergetem.
Szép agancs,m vén bak kell nekem.

Szentimrei Jenő: Imádság roham után

Mint hűlt testből kiszálló lélek,
Lehullok Uram elibéd
És megköszönöm, hogy még élek.

Hogy ami kezdettől Tiéd,
Meghagytad még nekem s e halk dalt
Időm van elrebegni még.

Hogy a füvön csillog a harmat
S hogy még ez egyszer rám virradt,
Köszönöm, Uram, ezt a hajnalt.

Hogy a halált még el nem hozták,
Lassan verő szívem fölött
Köszönöm e két piros rózsát.

Mert életért sajognak ők,
Szépségekért lüktetnek forrón
És vágyva várnak új erőt.

Köszönöm, hogy szabad kínlódnom
Pár percet még, míg elnyúlok
Én is, szó nélkül, harcos módon.

Aztán, mint Anteusz, a porból
Fölugrom: rendelkezz velem,
A harcot hol vegyem fel újból.

                              1915. július

Fáy Ferenc: Tiborc új éneke

Bánk-bán, Nagy Úr, a porba hulltam.
Néped vagyok, a föld, a mag,
az ős-gyökér, Uram, ne engedj.
Fajtád széthull, nem lesz több gyermek,
nem lesz család. – A renyhe had
húsunkat marja. Nézd az arcot,
téphetnek erről még le sarcot?
Cafatba lóg a két kezem.
Nagy Úr, ki tart ekét a földnek?
Nézz rám, nem bírom, összetörtek…
Nincs házam, földem, éhezem.
Az asszonyom halálra marták,
a lányom, Bánk, ma megvetett,
fekély piszkítja tiszta arcát…
Vedd el döfd át az életet.
Tiporj, rúgj szét s én nem kiáltok,
számról nem hallasz vádpanaszt
Uram, Tiborc kér, régi híved,
döfd át kardoddal ezt a szívet,
hiszen mit ér egy rongy paraszt?
Mit ér, ha teste roncs s fekélyes
erők rohasztják ő nevét?
Pusztulj paraszt, Bánk is ma gyáva
rettegve bújik önmagába
s nézi, hogy tépik nemzetét.

Jankovich Ferenc: Epilógus

Ó, boldog az, aki meg nem áll, ki egyfuttába fut,
kinek serény lába alól nem szalad el az út,
ki gondban állott, tornyosult napok közt nem henyél,
aki csak egyszer, ott kap észhez útja véginél.

Ó, boldog, aki gondtalan, poklok fölött fut át,
levetkezvén a napokat, mint elhasznált ruhát,
ki vígan váltja aranyát, a rászabott napot:
és perceiből boldogan annyit költ, mint kapott.

De én, jaj én szoborba zárt, csak állom magamat,
és váltott pénzem nem elég, vagy nem fogy el s marad,
s úgy vergölődök sok kemény kietlen éjszakán,
mint gyermekével álmodó álmatlan szűzleány…

Hát napjaimból kifordult, jaj, én, hová legyek?
megégetnek a csillagok, rámdőlnek a hegyek,
érckőben állok szobrosan, két öklöm elaludt,
és kővel álmodik a vér, mely izmaimba fut;

és percből percbe vonszolom nehéz nyugalmamat,
s úgy szétdobálnám tagjaim az ijedt ég alatt!
Úgy pattannék már szerteszét, vad véghetetlenül,
és nyögve állok, mint az íj, mely nyíltalan feszül…

Szathmáry István: A híd

Ki a költő? A mindig álmodó,
A mindig mindenen csodálkozó
Örök gyermek, ki sárkányt ereget,
Padláslétráról nézi az eget, –
S úgy döngeti a titkok kapuját.
Ki mindent meglát, bár semmit sem ért,
S rajongni tud a ki búzaszemért,
És megdalolja, mint bűvös csudát,
Mikor kalásszá nőtt zizegve lágyan.
Az ő szívében, mint az óceánban,
A mindenségnek képe tükrözik
Szférák dalától, – le az ördögig,
A csillagoktól, – le a pocsolyáig,
Sátánkacajtól – Krisztus mosolyáig.
A költő lelke óriási könnycsepp,
Mit Isten szem sírt. Nem vízözönnek,
Nem szennyes árnak szánja őt az Úr,
Hanem, hogy ott a megbékült azúr,
Szelíd mennybolton úgy ragyogjon árván,
Mint nagyszerű híd: százszínű szivárvány,
Melyen kijuthatsz a fakó világ
Szűk börtönéből…

Vargha Gyula: Öngyilkos nemzet fia vagyok én

Öngyilkos nemzet fia vagyok én,
Lángol a bélyeg homlokomon.
Bármerre tekintsek a föld kerekén
Nincs se barátom, se rokonom;
Szól a halálbagoly a romokon.

Mennyi tehetség, mennyi nemesség,
Mennyi vitézség, mennyi erő!
Dicstelenül hogy sírba temessék
S tort üljön az aljas, a gyáva nyerő,
Oly szomorú ez, oly leverő.

Jaj, de a színérc ennyi salakkal
Nem keverült soha, tán soha még:
Nemzetem, átkos, léha fiakkal
Jaj, de megvert is téged az ég.
S éghet a tűz, salakod ki nem ég.

Mennyi kajánság, mennyi galádság,
Mennyi vak önzés, bűne van itt;
Nemzetem, akik sírodat ássák,
– Mária elég mély – tenfiaid,
Az idegen csak beletaszít.

Öngyilkos nemezt fia vagyok én,
Lángol a bélyeg a homlokomon.
Bármerre tekintsek, a föld kerekén
Nincs se barátom, se rokonom,
Szól a halálbagoly a romokon.

Wass Albert: A bércek énekelnek

Szeretett Apámnak ajánlom

Hallottad már
mikor az esti-kék hegyek csoportja
egy dörgedelmes ősvitába kezd?

Halvány lilán mikor leszáll az est,
s a völgyben puska robbant zord halált,
hallottad már a félelmes zenét:
az őserdők felharsogó szavát?

A rianást, amely követve nyomban,
a hang után a végtelenbe fáj,
s fülekbe zúg: bujkáló idegen
a végtelen szentség előtt megállj!

És a vadász, ki lent a szőke völgyben
csodálkozva a bérctetőre torpad,
vad félelmében énekelni kezd,
s önhangjától ijedten összeborzad.

Féja Géza: Szent István népe

Az utókor valószínűleg más mértékkel méri majd erényeinket és vétkeinket s aligha feledkezik meg két jellegzetes mai bűnről. Mindkettőnek tettesei „leegyszerűsítették” és napi célok közelharcába hurcolták a magyar múltat. Az egyik eléggé merész volt arra, hogy Szent István király birodalmi gondolatát napi viták forró és nem is mindig tiszta légkörébe vesse, anélkül, hogy elméje a „szentistváni térnek” széles mezőit bejárta volna. Ezek a politikusok és publicisták a múltat rendszerint „szabadon” átalakították a maguk kisebb céljainak szolgálatára. A másik múltat háborító típus már szélesebb területet választott. Petőfis pózokkal „védeni” akarta a „hont”, de csak „szellemdezekkel”. Okosan elfeledte, hogy Petőfi nemcsak zengett a halálról, hanem szembe is nézett vele, s nem futott biciklin előle. A mi „védőink” azonban bölcsen megmaradtak a szellem síkján, s hozzá: a nap aranya által sütött oldalán. Úgy cselekedtek a múlttal, mint a gyermek a drága régiségekkel, ha múzeumigazgatóvá nevezik ki, s babakötényt szab a századokat látott bársonyból. Önkényesen kiszakított idézetekből csináltak fedezéket, hogy mögéje bújhasson mindenki, akinek bújhatnékja van…

    A magyar régiségnek a múlt század második felében sem volt rózsásabb a helyzete. A század elején valóban délibábosok álmodoztak róla, a század második felébe pedig elszánt „kételkedők” igyekeztek eltűntetni megmaradt romjait is. Ipolyi Arnold püspök Magyar Mitológiájában akad délibábosság is, de kritikai továbbépítése különb lelki alapot adott volna a „millenáris magyarságnak”. Építő kritika helyett azonban meg kellett ízlelnie, nem a kételkedés finom szavát, hanem az elhallgattatás pörölycsapásait.

Nyírő Józseffel erről-arról. XVIII. rész

A filmgyártás terén is magyarnak és európainak kell lennünk

A Szilágyi Erzsébet fasorban lakik. Fák között és hegyek alján. Hiába, erdélyi ember, nehezen tud megfeledkezni a „havasi levegőről”. Az embernek az az érzése, hogy csak átutazóban van itt a pesti kőrengetegben és első alkalommal „visszarepül” majd Erdélybe.

Milyen lelkesedéssel beszél birtokáról, amelynek egy része még egyelőre idegen megszállás alatt van. Rajongással beszél a földről, a kenyeret és életet adó földről, a föld emberiről, a népről, a parasztokról és ezt a rajongást hirdeti filmje is, az Emberek a havason.

- Ez a film bizonysága annak – kezdi, miközben cigarettát csavar magának –, hogy a magyar filmgyártás csak akkor találhat valóban önmagára, ha magyar problémákat vet fel. A magyar film csak a magyar élet kérdéseivel foglalkozhat, ha el akarja érni azokat a célokat, amelyeket kitűzött maga elé.

- Viszont, ha csak speciális magyar problémákat viszünk filmre, fennáll a veszély, hogy nehezebben kapunk külföldi piacot – vetjük közbe.

- Ez teljesen igaz – válaszolja. – Azonban vannak a magyar életnek olyan problémái, amelyek általános emberiek is. A magyar paraszt éppen úgy érzi a nélkülözés keserűségeit, mint például a francia bányamunkás, és éppen úgy féltékenykedik asszonyára és ölre megy érte, mint a dél-amerikai farmer. Az örök emberi lélek problémáit kell filmre vinnünk, amelyek éppen úgy lehetnek magyarok, mint mások.

Gulyás Pál: Ez itt a tér

Sokszor a villanyt eloltom
és hirtelen felnyitom
s minden úgy áll régi rendben:
a szék, asztal és sifon.
Csupán az óra egyhangú
kettyenését hallom én,
szemem zavartalan áthat
a levegő közegén.
Ami köztem és a fal közt
van, látom, a tér üres,
ez a szent tér, melyben minden
támad: az emberi test,
ebben lesz csillogó a fű,
ebben fú lombot a fa,
ebben vet lángot a villám
földöntúli szalaga.
De a kezemet hiába
nyújtom hirtelen ki itt,
üres a tér és a kezem
a semmibe ütközik.
Üres a tér, néhány lépés,
de rajta túl nem jutok.
Óh ha tudnám azt az imát,
amit az Isten tudott!

Gyurkovics Tibor: Táv

Mily balga vagyok édes Istenem
röpülésem de szárnyam sincs nekem
csak végtelen és egyszerű szívem
mily béna vagyok édes Istenem!

Eljutok-e egyszer a végtelen
esőáztatta fényösvényeken
szárnytalanul és röpüléstelen
puszta szívemmel hozzád Istenem?

Heltai Jenő: Ima

Legyen úgy, mint rég volt!             
Legyen úgy, mint rég volt!    
Lángba borult falvak tüzétől pirosra
Ne gyúljon az égbolt.
Szebb volt, mikor kék volt.    
Legyen úgy, mint rég volt!               
Fegyverek zajábul,
Mindnyájunk bajábul:
Elég volt! Elég volt!
    
Legyen úgy, mint rég volt!
Legyen úgy, mint rég volt!     
Mikor minden nemzet munkás békességben
Barát volt, testvér volt.
Azóta csak vér folyt.
Legyen úgy, mint rég volt!
Árvábul, özvegybül,
Kenyér helyett jegybül:
Elég volt! Elég volt!

Legyen úgy, mint rég volt!             
Legyen úgy, mint rég volt!
Mikor bénák, vakok, minden nyomorékok
Keze-lába ép volt.
És a világ szép volt.
Legyen úgy, mint rég volt!  
Milliók sírásábul,
Fásult sírásábul:
 Elég volt! Elég volt!

Reményik Sándor: Szeresd az Istent s tégy, amit akarsz

Fölény – de nem bánt.
Nem héjázik fent.
Derű – de égi.
Józanság – de szent.
Bent a világban,
Mégis kívül rajt:
Hódítni lelket
Jézusnak óhajt.
De tapintattal
Tágasságot ád –
Lélek ne hordjon
Semmilyen igát.
Mikor búcsúzik:
Nincs szemébe könny –
Egyszer mindenki
Úgyis visszajön.
Advent idején
Temetőbe jár –
Sírok közt röpköd
Mint a fénybogár.
Az új halottól
Vidám-kedvesen
Kérdi: hogy aludt
Első éjjelen?
S szól az Élethez:
Engem nem zavarsz –
Szeresd az Istent,
S tégy, amit akarsz!