Mért nem születtem ezer év előtt?
Midőn születtek Árpád daliái,
S ragadva kardot, a vérkedvelőt,
A nagy világgal mentek szembeszállni.
Beh mondtam volna csataéneket,
Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek,
Melynek zugási mennydörgéseket
Vadúl kavargó örvényökbe nyeltek.
Beh fölvetettem volna magamat
Hadvész után nyerítő paripára,
Keresni a sírt vagy babéromat
Hazát teremtő harcok viharába'.
Tavaly, hogy délnek vitt utam,
Szomorú, őszies időben
Ott kóboroltan egymagam
A genovai kikötőben.
Előttem óriási gályák
Nyomták a tirrhen tenger sírját,
Körültem dolgozó tömeg.
Mely véget nem lelő sorokban,
Nehéz teherrel megrakottan
A hajók alját tölti meg.
Egyszer csak egy csoport felül
Magyar szót hallok. Odaléptem,
És láttam, hogy a földön ül
Egy ember, szűrben és zekében.
Mellette asszony s barna lányka
Bámul merőn az óceánra
Egy rengeteg gőzös felé.
S mindhárman olyan rém-kopottan
És oly halványan ültek ottan,
Hogy elszorult szívem belé.
/Meghasonlott szívvel 7./
Idézem árnyaidat, Széchenyi!
S ah, hívatlanul is jönnek ők.
Mindenkinek, ki honát szereti,
Megállanak az ajtaja előtt.
Kopognak hideg szellemujjal.
Hogy kellett volna, hogy lett volna jobb?
Nem volt a lépés elhamarkodott?
Ki volt a bűnös, ki a felelős?
A tétovázó kéz, vagy az erős?
A lavinát ki indította meg?
Ki az, kinek a keze nem remeg?
Kinek fejére száll a vér, a vád?!!
Aki szerette, az vesztette le.
Szerelmével gyilkolta meg honát!
Babért kezünkbe! Fonjuk hervadatlan
Koszorújával zászlónkat körül.
Hívjuk a múltat s e nagy pillanatban
Állítsuk a jelennek tükörül!
Szemünk fényétől csillog tiszta lapja,
S amint a képet lelkünk visszakapja.
Pillánkon néma, hű feleletül –
Örömnek, búnak testvérkönnye ül.
Legyen irántad érzésünk leróva,
Te fényben úszó, szelíd arcú múlt,
Melyben e drága, büszke lobogóra
A szenteltvíznek esőcseppje hullt;
Tengelyei e világ szekerének
Ti voltatok, akkor: polgárerények!
Azóta gőz és villám született,
De sírba szállt sok régi szeretet…
1973. november 5.
(Észak-Amerikából Bécsbe való visszatérte után az alábbi mélytartalmú és meleg szívvel megfogalmazott körlevelet intézte a kanadai és USA-beli magyarokhoz:)
Kedves Magyarok Kanadában és Amerikában!
Miután a benyomások, ha nem is halványultak, de tisztulva csendesedtek bennünk, tárgyilagosabban tudunk visszapillantani kanadai és amerikai látogatásom ünnepnapjaira. Nem személyi érdek, hanem a közös ügy hozott bennünket össze: a teendő közös ügy és nem úgynevezett elveszett ügyek fölötti bánkódás, siránkozás.
Az Egyház mai mély válsága ne ijesszen meg bennünket. Túlságosan és sokáig ráhagyatkoztunk az ősi múltra épült, a családi és nemzeti folytonosságba beágyazott keresztény hitre. E beágyazottság azonban csak támasz lehetett, de nem volt sem maga a hit, sem annak záloga. Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra és újra meg kell küzdenie a hitéért úgy, mint Jákobnak az Isten angyalával. Nem szabad elereszteni az alkalmakat, a lehetőségeket és halálos fáradtság miatt se, mindaddig, míg Isten meg nem áld bennünket.
Erdélyi írók művei olcsó kiadásban
[Néhány nap múlva négy lejes füzetekben kerül forgalomba Nyírő József székely tárgyú regénye, az Uz Bence] Kolozsvár, [1940.] május 28.
Erdélyi írók művei ponyva-kiadásban jelennek meg. Az olvasó valószínűleg meghökken erre a kissé különös szóösszetétel olvasására. Ponyva és irodalom – valóban furcsa hangzású valami, első pillanatra. Pedig a legigazabb valóság. Csak nekünk, magyaroknak – még inkább erdélyi magyaroknak – hangzik szokatlanul. Megszoktuk, a ponyva jelzőre az irodalombarát háta lúdbőrözik, mert szemei előtt a rettenetes rajzú, lelket mételyező „Szívek harca”, vagy „Sobri Jóska” füzetek képzelete szökken elő. Mi rejtőzhet akkor két ilyen elcsúszott forgalom jelzője mögött. Nagy népi gondoskodás és fáradságot nem ismerő akarat.
A nagy nyugati műveltségű országokban rég bevezették és általános szokássá emelték a kiadók, hogy a nemzeti kultúrkincseket alkotó írók műveit olcsó, füzetes kiadásban jelentessék meg, olcsó áron. Alig lehet elképzelni azt a műveltségemelést, amelyet ezzel a módszerrel értek el a széles néptömegek között. A világ metropolisainak külvárosaiban és a vidéki szövetkezetek pultjain egyaránt ott hevernek a legkiválóbb írók művei, nem díszes bőrkötésben, de éppen egyszerűségükben megkapó füzetsorozatokban.
Az Istenig rögös az út,
két oldalán agg szentek állnak,
kezükben vaskos biblia
és erről-arról fejbevágnak.
Kezükben tüskés, száraz ág
és fiatal szívedre vernek,
de vissza könnyű már az út:
Isten angyalai emelnek;
a szigorú szentek pedig
arcod előtt arcra borulnak;
hozsannáznak a bibliák
s a száraz ágak kivirulnak.
A nyelvemen nem hang lebeg,
Hanem aranyfolyam.
Bearanyozom nevedet
Imámmal, én Uram.
Kezemben nehéz vaslakat,
Felnyújtom, mint torony,
Hogy zárd be kegyelmedbe azt,
Kiért imádkozom!
Kezed-lábad szabadon:
sróf tart a derekadon,
temetői Krisztusom.
Sovány tested öntöttvas;
ezüstszínre mázoltak
együgyűen, gyöngyalak.
Fád keríti kerítés,
hasztalan: vadvirág és
gyom töri át, szelíd nép.
Ölelgeti bús fádat,
csókolgatja vaslábad
igazlelkű áhítat.
Rossz szolgád is rádköszön;
szava, mint a rács-közön
átkúszó virágözön:
körülfonja derekad
s – ahol a sróf belemart –
mint a repkény, rátapad.
Eddig még úgy-ahogy figyelemmel kísértem,
Mit mond a rádió, mit írnak a lapok,
Próbáltam eltöprengni sok oktalan miérten,
Kerestem összefüggést, célt vagy sugallatot.
De minden összefolyt, fekete feketébe,
Mint amikor ólmos felleg egymás fölé tolul,
Hiába tapogat tíz ujjam sűrűjébe,
Csak a híg, tintás semmit markolja botorul.
Minden kuszább. Őrült agy álma logikus képlet
E zűrzavarhoz képest, mely zúg körös-körül;
Mi nyílt és egyszerű volt, otromba és sötét lett.
Ki mondja meg, miért sír s vajon minek örül?
A szél viharlámpánkat kezünkből kicsavarta,
Vígan kering vele távoli dombokon,
Hátunk mögött csahol egy láthatatlan falka,
Barátból ellenség lett, jóból gonosz rokon.
Emberfia jöjj el! jöjj el!
Hívunk, várunk, esdünk Téged!
Romok felett, halál felett
Örök Jóság, örök Élet!
Emberfia jöjj el, jöjj el!
Fordítsd hozzánk szelíd orcád!
Így sóvárgunk itt a porban,
Názáreti szent anyától
Szüless újra a jászolban,
Fordítsd hozzánk szelíd orcád!
Hallgass igét, hazug igét,
Gyermekfővel, érett fővel
S kergesd ki a kufárokat
Templomodból vasvessződdel…
Hallgass igét, hazug igét!
Tarts beszédet a nagy Hegyen!
Acélozd meg a gyöngéket,
Tégy közöttük igazságot
S Magdolnáid védd meg, védd meg…
Tarts beszédet a nagy Hegyen!
Magyar Misi ám a legény egyszer a talpán,
Kivált mikor a bajuszát felpödri nyalkán,
Félreüti darutollas túri süvegét,
Majd megbolondul utána a fehércseléd.
Minden ujján sárga gyürü Magyar Misinek,
Minden ujján egy szerető, mégsem unja meg;
Ha megúnja, cserbe hagyja őket a hamis:
"Válassz babám, nálam immár szebbet-jobbat is."
Ha megcsalja Magyar Misit hű szeretője,
Nem bolond, hogy érte magát a vízbe ölje:
"Verje meg a három isten" csak ezt kivánja,
Káromkodik nagy bujában egyet utána.
Betekint a Dübögőbe, kérni egy italt,
Van neki ott embersége, mig pénzébe' tart;
De ha elfogy a hitele, parancsolni kezd,
Töri magát Icig zsidó, ha ő ráijeszt.
Ti kik eddig csak vészt, háborút,
Csak halált jósoltatok:
Hallgassatok egyszer már el,
Némuljon el ajkatok.
Nem korhadt fa a magyar még,
Mit már csak a dudva tart:
Erőteljes, büszke tölgy az…
Ne féltsétek a magyart!
Ezer éve, hogy ezt a fát
Ülteték a hős apák,
S az utódok vész-vihar közt
Híven, gonddal ápolák.
Áll még a fa, büszkén, habár
Látott nem egy zivatart,
Sasok raktak fészket rája...
Ne féltsétek a magyart!
Az a nemzet, mely oly vitéz,
Oly dicső volt egykoron,
Melynek mindig legszentebbje,
Legdrágábbja volt a hon.
S ezt, hogy mentse, dicsőn verte
Le a pogányt s büszke tart:
Hogyan veszhetne az most el?…
Ne féltsétek a magyart!
Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok.
És nagyapám, a régi katona
hallgatja mosolyogva, boldogan,
sebforradástól lángol homloka
s én, térde közt, hadarva szavalok,
hogy győznek mindenütt a magyarok.
Csak a szeme borul el néha kissé:
Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,
hogy vannak messze, különös világok
s aranyba nyílnak a versailles-i kertek,
jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,
ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,
a magyar szó a hét szilvafa alján
körötte most még mint tengermoraj zúg.
Óvjátok édesen ez édes álmát,
mint álmát a szegény beteg gyereknek,
hogy meg ne tudja, élete nem élet,
és meghalt már, bár alig született meg.
Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,
ha dalol és ha a távolba lát,
mert néma gyermek minden kismagyar
s a Nagyvilág nem érti a szavát.
1910
Áldja meg az Isten
Mind a két kezével,
Aki szíve szerint
Jót tesz a szegénnyel.
Nem nézi, látják-e,
Szel a kenyeréből,
Nem bánja, tudják-e,
Ad az erszényéből.
Áldja meg az Isten
Áldatlan ne hagyja,
Aki a didergő
Nyomort betakarja
Tűzhelye melegét
Ki megosztja véle…
S árvának, özvegynek
Szerető testvére.
Áldja meg az Isten
Soh’se ejtsen könnyet,
Ki a szegényt szánja
S könnyeket törölget.
Míg törli a részvét
Selyemkendőjével,
Áldja meg az Isten
Mind a két kezével!
Hazatért a vándor fecske,
Visszahozta könnyű szárnya;
Arra járt ő, hol a fénynek –
Hol a fénynek nincsen árnya…
Elmondja tündérmeséit,
Egy öröktavasz helyének:
Hol a természet nem érzi
Láncait a fagyos télnek.
Mint virul a büszke pálma:
Elmondja az ákácfának;
S beszél a lotoszvirágról
A tó fehér liljonának.
És a napsugárban élő
Kis kolibrit meg leírja:
A pillangó, szégyenében,
Tarka szárnyát összevonja.
Dadog a dicső nyelv, a magyar, mint kiherélt művészlegendák. Oly korban élünk, ahol nincs érték csak áru: Ára van embernek, szónak, jégesőnek és ki tudja, az elektromosságban osonó gondolatnak. Mert felturbózták az időt, ismeretlenek, akik mások versenykihívására mindennel szembe szállnak. Verseny van a gazdaságban, – Nem gyarmatosítanak, csak szabad versenyt hirdetnek a gyarmatosítás árán meghízott világkereskedelmet uraló óriás cégeknek. – verseny van a kultúrában, a szolgáltató társadalmak között, és mint mindenki tudja, nem egyenlők a feltételrendszerek. A nagy háborúk után - az emberiség elfáradt az egymás túllicitáló eszmerendszerek embertelen ölelésétől -, mint tudjuk a történelmet és bizonyos ideig a gondolatvilágot uraló kultúrát is, a győztesek írják, így a demokráciát kiáltó emberi jogokról szónokló nyugat a világra kiterjesztette árnyék-védőhálóját. Az emberélet produktum ezzel befordult egy olyan zsákutca-labirintusba, ahonnan nincs az a révkalauz, amelyik kivezetné a halálból az újjászületésbe. Igen, most ez a lélek legnagyobb feladata, hogy az embertest sejtharmóniáját visszaállítja nyugalmi állapotába. Összezavarodott az elme, mivel egy állítólagosan a jogaiért küzdő „hatalom" megsemmisíti emberi érzésvilágát.
A nyugat, a maga által kreált „szabad világ" uralkodójaként, rabszolgaságban tarja a világgazdaságot. Egyszerű módszert fejlesztett ki ennek realizálására: Törvényalkotó parlamentarizmust azért tart fenn, hogy a megválasztott „képviselők" kivételesen magas egzisztenciájukért cserébe időről-időre olyan szabálylabirintusokat alkossanak, amelyek megtörik az életvággyal teli embereket.
Az íróasztal, amelynél dolgozom, Budapesten van, Budapest pedig beleesik a cseh nehéztüzérség „működési sugarába”, – gondolom így mondják a katonák. Én tehát, és velem együtt még egymillió magyar ember, állandóan a cseh ágyúk tűzvonalában dolgozom, alszom, szórakozom, más szóval: Magyarország életere fölött Prága az úr. Azt hiszem, a töviskoszorúk közt, amelyeket Párizs környékén a világháború legyőzöttjeinek osztogattak, ez a legmérgesebb tüske, ehhez képest a sokat emlegetett lengyel korridor is csak tréfa.
Anélkül, hogy véteni akarnék a velünk békében élő állam fejének kijáró tisztelet ellen, bevallhatom, hogy valahányszor Masaryk elnöknek a megértő bölcsességtől és az emberszeretet kenetétől csepegő nyilatkozatait olvasom, mindig azt kérdezem magamban: ilyen öreg ember hogyan lelheti kedvét a komédiázásban? Mert előtte, a népek lelkének buzgó tanulmányozója előtt nem lehet titok, hogy mindaddig, amíg töltött fegyvert szegez a homlokunknak, nemcsak barátság, de normális szomszédi viszony sem lehetséges köztünk.
Mi nem lehetünk a csehek barátai, hanem a valóságban két lehetőség közt kell választanunk: vagy szolgái, vagy ellenfelei vagyunk Csehországnak. Mivel pedig a szolgasághoz sohasem volt és sohasem lesz tehetségünk, tehát nincs is szabad választásunk. Hogy így van, annak nem mi vagyunk az oka, hanem a csehszlovák köztársaság megalapítói, akik annakidején jónak látták, hogy az új államalakulat főpillérét ráépítsék a magyarság lihegő mellére.
Őszinte beszélgetés Nyírő Józseffel
a regionális erdélyi és bácskai irodalomról
„A lélek, amely az írást megalkotja, a tájból és a vidék sajátos alakjából meríti erejét – a mű azonban sohasem regionális”
Kolozsvár, [1941.] augusztus
Azt mondják, Erdélyben izzóbb a talaj, nyugtalanítóbb minden probléma, elkülönültebb, de belső fölépítésében mégis egységesebb a magyar élet, mint bárhol másutt. Magyarázata nincs ennek az állításnak, de érezni megérezni, ha ott jár az ember a Királyhágón túl, a Szamos völgyében vagy a Székelyföldön.
A kincses Kolozsvár, mint előretolt őrszem a székelység kapujában, az erdélyi magyarok patinás lélekkel telt fővárosa, magyar múlt és magyar jövő középútján pompás kifejezője az erdélyi lélek akaratának. Erős centrifugális hatása van ennek a városnak egész Erdélyre –á a határok inneni részekre éppen úgy, mint a román uralom alatt maradt vidékekre –, mert természetes központ nemcsak földrajzi, hanem lelki értelembe is. Az erdélyi ember magától értetődő öntudatossággal beszél Kolozsvárról: a város kielégíti. Kolozsvár csúcsot jelent az erdélyinek kultúrában és mindenben – ezt egyetlen vidéki magyar város sem tudja elérni.
Nem borítnak
termő virágok:
mint korhadt fát,
a sors kivágott.
Nem ölel lány,
sem asszony karja:
ledőltem az
őszi avarra.
Lehullt rólam
lomb, gyümölcs, kéreg:
az emberek
keresztüllépnek.
Isten rámsújt –
s mint ács a fából –
a lelkemből
koporsót ácsol.
