Magyar Bálint: Imádság a hazáért

Földünk színe még üres volt,
Tengerekben ázott;
A Te lelked akkor is
Gondosan vigyázott.
Te a puszta föld rögét is
Gondjaidba zártad:
Védd meg Isten, áldd meg Isten
Szeretett hazánkat!

Isten, ki a fűszálat is
Szeretettel nézed,
Ki meglátod a bokorban
A kis madárfészket,
Ki megóvod a legkisebb
Nádfedeles házat:
Nézze mireánk, védd meg Isten
Drága szép hazánkat!

Te, ki tüzet gyújtasz éjjel
A rémes sötétbe,
S a tengeren-evezőknek
Csillagot az éjbe;
Te, ki az vagy, aki vezet
S mindeneket éltet:
Gyújts világot… vezess… áldd meg
A jó magyar népet!

Tűz Tamás: Műved vagyok

Michelangelo   Cappella SistinaMűved vagyok. Te rajzolod
        szelíd arcélemet.
Pillám fölött igéd ragyog,
        ajkamra égeted.

Mint egykoron a Kert ölén
        a hatodik napon,
szememben is kigyúlt a fény,
        csuklómat forgatom.

Öt ujjamat esetlenül
        szívemhez emelem,
forrósodik, lüktet belül
        a buzgó kegyelem.

Imáim repdesnek feléd,
        nevedet hirdetik,
szám szögletén kedvedre mért
        mosoly kerekedik.

szozattovabbacikkhez

Vidor Marcell: Orgona szól

Orgona szól… nem halljátok a hangját,
Mikor reszketve a szívünkbe olvad,
Mintha az ének bús melódiája
Lelke volna ott fönt az angyaloknak;
Orgona szól és áhítatra kelve
Tér Istenéhez a hívőknek serge,
S buzgó imába mélyen elmerülve
Egy könny csak az, mely ott csillog szemükbe.

Orgona szól… nem halljátok hangját
Elfojtott könnynek, néma zokogásnak,
Úgy szállnak föl a légben viharozván
És a szívekben véres medret ásnak…
Orgona szól oly lágyan zöngedezve,
S kitör lassan a honfibúnak könnye,
A sós hullámok, amíg patakoznak,
Csöppjei mind, óh mind a honfigondnak.

szozattovabbacikkhez

Emőd Tamás: Magyar legenda

Együtt ültek fenn az égben,
Csillagból font karosszékben
Vak Bottyán és Bem apó.
Pirult már az esti felleg,
Vörösbor és kártya mellett
Térült-fordult benn a szó.

Mennyországi csárda bora –
Nyakalt a két vén cimbora,
Telt a kedvök magyarán;
Bem a taktust koppintgatta,
Fejét Bottyán ráingatta,
Pipa búsult agyarán.

Szólt Bottyán bá’ nagy-kesergőn:
– „Héjj, mikor mink kit az erdőn
Pörgettük a csutorát!
Táncra billent mind a nép ott,
Zürrögtek az klárinétok,
Tárogatók, citorák!”

szozattovabbacikkhez

vitéz Somogyvári Gyula: Magyar

Napkelte szülte, Napnyugat csalta,
ölelni jött a szőke Tiszapartra.

Erében forrott ezer ifjú ének
s Nyugat elhívta szeretőjének.

Egy csók nem sok, de annyit se látott,
visszavert mégis testvért, barátot,

hogyha Keletről Nyugatra törtek.
Első csapását minden ökölnek

ő védte ki. S magát ölette, vágta
ezer esztendőn ezeregy csatában.

Egy csók nem sok, de annyit s látott,
céda Napnyugat rajta hahotázott.

Most meg ellökte, mint valami rongyot
s marják, tépdesik útszéli porontyok.

Szeretni jött a szőke Tiszapartra
s ledér Napnyugat örökké megcsalta…

Szabó Lőrinc: Misztikus hódolat

Nincs erő, mely elszakíthatna tőle,
mert ketten egy vagyunk, én és a föld;
az én csiráim törnek ki belőle,
én vagyok az élet, a föld.

Testvér? barát? – Nincs testvére a hegynek,
minden hegy egy, mert teste-lelke föld.
Testvér? barát? – Én megmaradok egynek,
mert mindenkivel egy a föld.

Halottak élnek, élők sírba kopnak,
dadog az ember és hallgat a föld;
évezredek múltjából nő a holnap;
tegnap, holnap; örök a föld.

És mintha ma teremtett volna Isten,
új vagyok s mégis régi, mint a föld,
mert sorsomat véred táplálja, minden
bölcsesség őse, áldott Anyaföld!

Tűz Tamás: Emlékezz valami másra

                          Valakinek a rácson túlra

Ezek belopott levelek.
Kenyérben, sóban, fehérneműben.
Rövidek, tüskések, bőrt hasítók.
Andalítók is olykor,
ha fájdalmunk mélyére ásol.
Hideg van kint ma,
gondolom, bent még hidegebb.
Takarózz be ebbe a néhány sorba.
Veled vagyok a rácson innen.

Elképzelem, ahogy hátratett kézzel sétálsz,
elmész az emberi lehetőség határáig,
vagyis a négy falig és vissza.
Figyelni kezdesz valamire.
Keresztüldörög a bástyákon
a vészkavarta égbolt,
a testvérháború, a szittya átok
vagy talán csak egy léglökéses repülőgép
fölöttébb bosszantó döreje.
Ez egy kis halál – tűnődsz el szomorúan.
Kettőnk kedvéért mondom:
túléled ezt is.

szozattovabbacikkhez

Vidor Marcell: Magyar szó

Magyar szó ereje! Minékünk de nagy vagy!
Nem ismerek nálad más hatalmasabbat,
Csattogó menykövét az ég haragjának,
Mikor vad dühében fejünkre kiárad,
Dübörgő moraját anyaföld méhének,
Ha tüzét okádja, s kavarogva hányja
Magából a mérget:
Magyar szó, tenálad nem tudom nagyobbnak,
Óh jobban porba nyom
Irtóztató súlya a te haragodnak.

A vihar zengése nem izgatja vérem,
Villámok játékát elmerengve nézem,
Lelki szemeimmel a jövőbe látok,
Onnan terjengenek dörgő hanghullámok,
Szikrázva kigyúl a földég levegője
És hő lángra lobban, szilajabban dobban
A magyar szív tőle,
Magyar szó megharsan, s a hon Messiása
Ideszáll e földre:
Erre az elhagyott szép Magyarországra!

szozattovabbacikkhez

Nyirő Józseffel, erről-arról. I. rész

    Nyirő József, „A sibói bölény” szerzője nyilatkozik az erdélyi magyar irodalom problémáiról

    [Székely Molnár Imre, a Hajduföld tudósítójától]

    A múlt hét szombatján nevezetes esemény történt Debrecenben. Az erdélyi írók irodalmi estet rendeztek a vármegyeháza dísztermében. A debreceni közönség szűnni nem akaró tapsaival fogadta az erdélyi írók előadását. Este a Csokonai-kör bankettet rendezett a tiszteletükre az Angol Királynő különtermében, s itt alkalmuk volt hosszabb ideig beszélgetni Nyírő Józseffel, aki az erdélyi magyar irodalom egyik legtehetségesebb reprezentánsa, és az erdélyi újságírás egyik legpregnánsabb képviselője, a magyar ügynek mindig az első sorokban harcoló katonája.

szozattovabbacikkhez

Kabós Éva: És háborúba készülnek a népek

Uram, tudom, hogy rengeteg a dolgod
és háborúra készülnek a népek.
Mozgósítás! Fegyverkezés! És síró
asszonyok dermedt éjszakákba hulló
kiáltásával harcolnak a rémek.

Uram, tudom, hogy nem érsz rá figyelni
a márciusi hótól kék kezekre
s az elvadult széltől kisebesedett
szájakra, ahogy bús, földi hangjukkal
esküdni mernek a Te nagy Nevedre.

Uram, tudom, hogy oly távolról nézve
még hangyáknál is kisebbek a tankok
és a fegyverek és a bánatok is
kisebbek tán onnan. Könnyekbe vesző
egész életemmel ezért – hallgatok.

Rab Zsuzsa: Kereszt

Szerettelek.
Aztán eleresztettelek.
Telefonfüzetemben a neved.
Föld-szobába eresztenek.
Neved mellé fejfát írok:
keresztedet.

Most már el nem eresztelek.
Különös kereszt a tied.
Nem tudni, ráfeszítve vagyok-e,
vagy én viszem a vállamon,
enyészetlen
keresztemet.

rabzsuzsa

Sándor Judit: A konkoly

Uram, én nem tehetek róla,
így születtem, – átok vagyok. –
Jól tudom, hogy tönkreteszem
a búzádat, a jó magot,
de elvetettél s most – vagyok.

Tudom: magamba kéne szállni,
elhervadni Teérted,
hogy nőhessen, gyarapodjék
a jó mag, a vetésed,
de fájdalmában is oly szép,
oly szép a nyár s az élet,
fölöttem olyan kék az ég
s Uram, szeretlek Téged!

Te vagy gazdám, ki elvetett,
ki adta ezt az életet
s a büntetést is adja…
– Mért nem lehet az én magom
is olyan áldott hatalom,
mint a kenyérnek magja?! –

Túrmezei Erzsébet: Csak Jézus

Ismeretlen szerző után németből

Égen és földön semmi
úgy meg nem elégíthet,
semmi olyan igazi
örömre nem deríthet,
mint Jézus.

Semmi nem ad napfényben
oly tiszta boldogságot…
borúban, éjszakában
más nem gyújthat világot,
csak Jézus.

szozattovabbacikkhez

Wimberger Anna: Mária

Mária, én nem járok hozzád a templomokba,
hol glóriában, koronásan állsz.
Én nem nevezlek égi királynőnek
és nem akarom, hogy a kincset lásd,
melyet neked visznek.

Régen a régi legendát anyám mondá emígyen:
…és mentek az éjszakán, a pusztán, mentek a szélben
és sehol a messzeségben lakóház, enyhe, meleg.
Úgy elcsüggedt már, mire meglelték mégis a fedelet,
hol langyos meleg volt és szelíd tehenek állták körül.
Aztán jászolba fekteté a kisdedet…
Mária, én akkor sírtam. És Mária, én most sem tartom vissza a könnyeket.

szozattovabbacikkhez

Dalmady Győző: Hazafiság és magyarság

Hazafiság és magyarság!
Ez legyen a jelige.
Ezt írjuk a lobogónkra,
Ezt vigye a sorompóba
A hon minden gyermeke.

Hazafiság! van-e ennél
Magasztosabb érzelem?
Ihleti a lelket nagyra,
Megtanít sok áldozatra,
Alkudozni képtelen.

És magyarság! van-e ennél
Öntudat szebb, nemzetibb?
Lelket önt a csüggedőbe,
Hősiséget az erősbe,
Holtakat fölmelegít.

szozattovabbacikkhez

Kannás Alajos: Kormos kövek

48.

Egy ország ül az árok partján
nyál sercen tökmag roppan
s az ár a gátakat csavarván
vonyít a híg magosban
iszap takar be embert tornyot
szittyós hajúk a házak
hinnéd hogy minden összeomlott
de szivárványt vet sok ki homlok
ólajtón halásznak

Kosztolányi Dezső: Magyar vagyok, minthogy magyarul írok…

Magyar vagyok, minthogy magyarul írok,
magyarul mondom ámuldozva: tej
s magyarul mondom a halálos Áment,
ha ingadozva hátradől e fej
s az elomló test végső reszketéssel
a levegőbe rázza vézna öklét
s egy mozdulattal és egy bús igével
egy lesz vele a rejtélyes öröklét.

                                1933

kosztolanyi dezso 02

Kiss Menyhért: Censztochói legenda

Ős Jaznagora felhős orminál,
Mint egy repülő, óriás sirály,
Mely szárnyait a fellegekbe vonja:
Áll zordonan a templomok templomja;
Hajnaltól egyre folynak a misék,
Tarka búcsúsnép a nagy messziség,
Százezrek jönnek, bánattal, arannyal,
S ha elsírják, mi szívüket átjárja,
Könnyen, fehéren mennek, mint az angyal,
Meghallgatta a censztohói Márja…

És ott, hova litvánok, lengyelek,
Százéves gyászt, keservet, könnyeket,
Titkon elsírni járnak, ahova
Nem ér el a vad zsarnok ostora,
Fehérkámzsás pálosok seregébe,
Hol szent zsolozsmák hangja epedez:
Élt szomorún, törötten, feledésbe,
A legutolsó magyar szerzetes…

szozattovabbacikkhez

Tarnavölgyi [Fiák] András: Hősök ünnepén

Legyen ma minden, minden a Tiétek,
Ami e földön kedves, drága, szép,
Kis síró búnkban, könnyeinkben éltek,
Míg itt vállunkra nehezül a lét.
Nektek ragyogjon csak a nap sugára,
S az égbolt tiszta kéklő tengere,
Dalos madár az erdők vadonába
A neveteket daloljabele.

Minden virág csak Nektek illatozzon,
Nektek tapsoljon rezgő lomb a fán,
Patak, folyó csak rólatok csobogjon,
Ahány csak átfut a magyar hazán.
Legyen Tiétek erdő, völgy, hegy, róna,
Szegényes kunyhó, büszke palota.
Vonuljatok fel közénk ma dalolva,
Sok elesett hős, sápadt katona!

szozattovabbacikkhez

»A XXI. század a Titánok százada lesz, a XXII. pedig az isteneké…«

Ernst Juenger [Gondolatok Ernst Jüngerről]

Február 17-én hunyt el 19 éve Ernst Jünger [*1895. március 29. Heidelberg- †1998. február 17. Riedlingen] prominens huszadik századi német író, akinek irodalmi és politikai sorsa klasszikus szimbóluma mindannak, ami a XX. század európai kultúrájában avangarde, erőteljes és nonkonformista. Az első világháborúban katona, majd utána ismert jelenség- jelenségek szószólójaként lépett fel. Mind a két világháború résztvevője és szemtanúja, az 1920-30-as évek német konzervatív forradalmának egyik fő teoretikusa, a nemzetiszocializmus inspirálója, aki nem sokkal Hitler hatalomra kerülése után eszmei alapon „elpártolt a jobboldaltól”, túlélte a náci totalitárius uralom alatti hivatalos kegyvesztettséget, hogy a győztesek kirekesszék a „nácitlanítási” hadjárat alatt, és aki tehetsége valamint gondolatainak mélysége által le tudta győzni a „demokraták” elfogultságát.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Sepsikorospatak Gardonyi meghivo Határterületen szolgálnak 2017. 07. 28-29. SZENT LÁSZLÓ arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo