Makay Ida: Hozzád, Érted

Azóta élek, hogy megláttál,
Teremtőm vagy, és igaz tükröm.
A bizonyosság vagy fölöttem.
Én: hamu, elporló föld,
míg hatalmad nem lehell
lelket a lelketlen anyagba.
Süket, örökcsönd-hegedű,
ha nem leszek élő hangszered,
mely érintésedre felel.
Hozzád és Érted a harang:
a himnusz.
És a rekviem.

Petőfi Sándor: Imádságom

Elkárhozástól félt szegény anyám,
S talán féltése nem alaptalan.
Tart tőle - s ebben igazsága van -
Hogy már régóta nem imádkozám.
Imádkozom hát; íme két kezem
Szent áhítattal összekulcsolom.
Hallgass meg engem, égi hatalom,
Hallgass meg engem, édes Istenem!

Adj énnekem... hó, első a haza.
Hatalmas Isten, népem Istene!...
De kérni vajjon mit is kellene
Hazámért, melynek annyi a baja?
Ezért csak egy, csak egy a kérelem:
Mely így, mint van, már nem sok évet lát,
Teremtsd egészen ujjá e hazát.
Hallgass meg engem, édes Istenem!

És magamért? mit kérjek magamért?
Adj hát nekem szépséges szeretőt,
S amelyen majd meglátogassam őt,
Gyors paripát; aztán sok, sok babért...
Nem hogy fejemet ékesítse, nem,
De hogy, ha nem lesz szénám, abrakom,
Csikóm legyen mivel jól tartanom...
Hallgass meg engem, édes Istenem!


Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. - szept. 8. között

Szász Károly: Madárfészek a templomban

Menj a templomba estimára,
De a midőn oda bemész:
Ne csak a ragyogó oltárra,
E kis madárfészekre nézz.

A komor és setét kövekre
Hol legerősb a vakolat:
Fészket rakott a vándor fecske
Ez óriási bolt alatt.

Hol moh teríti el füzérit,
Ott helyezé el gyermekit;
A Krisztus védszárnyának érzik
Jótevő édes melegit.

A templom, hol árnyak remegnek,
Gyönyörrel hallja a zenét.
A kis madárkák úgy csevegnek!
S a templom éje oly setét!

szozattovabbacikkhez

 

Bodosi György: Lejárt a világ

Savanyú kenyérrel élünk,
ecetes borral.
Kicsorbult késsel eszünk
férges almákat.
Szállni biztatunk
szárnyaszegett madarakat.
Kacagni kérlelünk
megesett lányokat.
Lerontott hidakon megyünk
rombadőlt városokba.
Fölgyújtott falvakat,
kiirtott népeket keresünk.

Lejárt a világ
szavatossági ideje.

Gracza János: Az én imádságom

Minden este az az imádságom:
Én Istenem, nézz szét a világon!
Hints örömet milliók szívébe –
Legyen már a nagy világon béke!

Nézd a cipőm, nézzed a ruhámat…
Egyik lyukas, másikon rés támadt
S apukámnak nincs másikra pénze –
Legyen már a nagy világon béke!

Szánakozz már az édesanyámon;
Szívem úgy fáj, mikor búsnak látom!
S mikor ölel, könny ragyog szemébe –
Legyen már a nagy világon béke!

Ó, add vissza Nagymagyarországot!
Tedd boldoggá az egész világot!
Imádságom találjon Elédbe –
S tedd, hogy legyen már a Földön béke…

Vályi Nagy Géza: Bölcsődal tavaszi vetés felett

Uram! elszórtuk a magot, -
A többi: titkok – titka.
Igéd így biztat: kérj, adok –
- Hinta – palinta –
A mindennapi kenyerünket
Add meg minékünk ma!

Trónod felé pacsirta száll, -
Szívünk: zsoltáros – tiszta.
Hess! szél, köd, rozsda, jég, aszály -
- Hinta – palinta –
A mindennapi kenyerünket
Add meg minékünk ma!

Szent Veronika keszkenőd
Vérző orcánk simítja, -
Zöld hímén ég: könnyünk, erőnk -
- Hinta – palinta –
A mindennapi kenyerünket
Add meg minékünk ma!

Ha áldásbölcsőd langy esőt
Áhítoz termő kínba,
Itasd meg Péter-Pál előtt -
- Hinta – palinta –
A mindennapi kenyerünket
Add meg minékünk ma!

szozattovabbacikkhez

 

Vargha Gyula: Magyarország, édes hazám!

Magyarország, édes hazám,
Te vagy az én édesanyám!
Valamennyi hazámfia
Mind az édesanyám fia.

Hazafivér, mind nemes vér,
Aki magyar, mind egy testvér.
Jaj annak, ki a testvérre
Úgy tekint, mint ellenségre!

Gyűlölségnek legyen vége!
Magyarok közt legyen béke!
De minek is a sok beszéd?
Szorítsuk meg egymás kezét!

Zempléni Árpád: Gondoskodás

Gondoskodott az Isten arról,
Minőt virítson rózsa, mák.
Szamár ordítson, bölcs hallgasson
S égbe ne nőjjenek a fák.

Gondoskodik az Isten arról,
Hogy magyar írók jöjjenek
S gondoskodik e nemzet arról,
Hogy soha meg ne nőjjenek.

1904

Borbély István: Az erdélyi magyar szépirodalom

Ha én szépprózaíró volnék, nem csinálnék egyebet, mint sorra venném jóbarátaimat és jóismerőseimet, elmondatnám velük életüknek folyását s aztán leírnám azt. Meg vagyok győződve róla, hogy soha ki nem fogynék a szép, mély és tanulságos témákból. Mert az én jóbarátaim, jóismerőseim mind erdélyiek. Itt születtek, itt gyötörte meg sorsuk őket s ha el nem üldözte balvégzetük, itt fog domborodni a sír is fölöttük.

    Csak akkor látja az ember, hogy mi Erdély, ha más vidéken is járt s más embereket is megismert. Más a nagy magyar Alföld kiskirály parasztja: szemhatárát s szándékait soha sem zavarja semmi, a hegyek üstökét megrázó fergeteg nem kavarja föl lelkét, ha végig süvít rajta. A Tátra-vidék tót földje egy darab felkívánkozás a föld feletti tisztább levegőjű régiókba. Sokszor elnéztem szegény népét, mely nyomorát el nem cserélné senki boldogságával. Nem faji és társadalmi céljaik, hanem a környező természet karakterével összenőtt emberi jellemük az, ami őket boldoggá teszi. Mert van felfelé törekvő szabadság és van szélességben elnyúló szabadság. A tót föld, Tirol és Svájc a magas régiók tiszta levegőjű szabadságában él és a klíma kijegecesedett emberi karakterükön is. az angol és német szabadság széltében könyökölte ki a tért, s e terjengősség rajta van egyéniségükön is. 

    Mi, erdélyi magyarok, a félemberek földjén lakunk. Lelkünk telve ábrándokkal, melyekre a legtisztább napfény ragyog, de ábrándjainknak soha nem tudnak kinőni szárnyai. Kezdtünk mi sokat és nagyot, de a végét ki nem vártuk semminek. Két kezünkkel felnyúltunk az égig, de szívünknek közepén egy darab kopár mezőség hever. Mi voltunk az örök kezdet s az örök félbenmaradás. Mi voltunk az örök sietők és az örök későnérkezők. Nem hiszem, hogy volna a világon hely, ahol annyi a derékban kettétörött lélek, mint itt. Sorsunk éretlenül rázza le terveink gyümölcseit s mi mindennek ellenére száz, ezer csalódás után is megint kezdjük elülről.

szozattovabbacikkhez

 

Nyirő Józseffel erről-arról. [XLV. rész]

    - Virtusból lettem író, virtusból voltam éveken át falusi molnár (mondta Nyirő József a Színházi Élet szerkesztőségében), mert székely vagyok, s a székely ember életében mindennél fontosabb a virtus. Egyik kidei cimborámmal fogadtam le jókora pénzbe, hogy írónak is vagyok olyan legény, mint molnárnak, s megírtam életem első novelláját, aminek ez volt a címe: a Jézusfaragó ember*. Elküldtem a Keleti Ujsághoz, és három hét múlva már magam is a szerkesztőség tagja voltam. Ott azután alaposan megtréfáltak a nagy virtuskodásom miatt. Szigorú tél volt az idő tájt, s mi kabátban dideregtünk a redakcióban. A hatalmas kályha hidegen fagyoskodott a sarokban. Egyszer csak hallom, hogy a kollégák vitatkoznak: „Olyan ember nem született, aki ebbe a rongy kályhába tüzet tud gyújtani. Egy ember volt, aki elbírt vele, a szolga. De az meg visszament a falujába.” Csak hallgatom a vitát, s ágaskodni kezd bennem a vér. Olyan pedig nincsen, hogy én ne tudjak valamit megtenni, amit más emberfia megcselekedett! Nekigyürkőztem, kimentem az udvar végén lévő fáskamarába, jól megpakolva visszatértem, s tíz perc múlva lobogott már a tűz. Gőgösen körülnéztem, és egész télen át fűtöttem. Csak kitavaszodván tudtam meg, hogy álnokul összebeszéltem ellenem a kollégák, virtuskodó természetemet fordították hasznukra.

    - Az ilyen virtuskodás végigkísért eddigi életemben, s most már kísérni fog eztán is. Egyszer jó származik belőle, máskor meg reáfizetek, de ez már hozzátartozik az élethez. Szóval, hogy folytassam, újságíró lettem, s az is maradtam vagy hat esztendeig, míg aztán reájöttem, hogy egyszerre nem lehet két úrnak szolgálni. Vagy újságot csinálok, vagy regényt, meg novellát írok. A regényt választottam. Kis családommal, feleségemmel, Csaba fiammal, meg Ildikó lányommal elköltöztem Székelyudvarhelyre. Ott építettem meg az otthonomat, tiszta székely stílusú villát, szép nagy kerttel, s ott élek, dolgozom boldogan.

szozattovabbacikkhez

Habán Mihály: Átlényegülés

Aki önmagát keresi:
Istenre talál.
Aki az Istent keresi:
önmagára lel.


csillagkod1

Kunszentmártoni Molnár István: Uram adj

Uram, adj nyarat nékem,
Hogy ölelhessen dús rendet karom,
Hogy egyszer én is arra mehessek,
Amerre a vigalom.

Uram, adj bő őszt nékem,
Tele pincével, nektár itallal,
Hogy egyszer büszkén, kocsmátlanul
Köszöntsön rám a hajnal.

Uram, adj telet nékem,
Melegszobásat és asszonyosat,
Hogy egyszer nékem is legyen tiszta
Ágyam s aki csókot ad.

Uram, adj tavaszt nékem,
Hogy könnyet ejtsek ezer virágra,
Hogy egyszer ezt elmondhassam én is:
Élet! Te szép! Te drága!

1942

Kerecsendi Kiss Márton: Nyugovó

Fekete gallérja
nőtt a láthatárnak,
a homály lehelt rá
töméntelen csipkét:
tünedező fákat.
Elomlik a tájon
a puha alázat
s a hold alatt
összebújnak a házak.

A Földre sápadtan
hajlik le az ég,
nagybeteg fölé
a jó rokon.
S a gyermekszemnyi
fényességben,
csillaggal szórt
köpenyében
Isten lépked át a dombokon.

1941

Rudnyánszky Gyula: Egy perc

Egy percet adj, kegyetlen zsarnok élet,
Hiszen tudom, hogy rabszolgád vagyok;
Szabadulást nem várok, nem remélek,
Egy percnyi békét esd csupán e lélek,
S ha bár a mély seb mind tovább sajog:
Megszűnnek az erőtlen sóhajok!

Korbácsod egy percig csak ne suhogjon!
Nem gyáva pihenőül kérem ezt.
Ha könyörülsz a jámbor méla foglyon,
Azért hatalmad kockán ne forogjon;
Láncom csöröghet, nyomhat a kereszt,
Csupán a szellemem szárnyát ereszd.

Nem, hogy megizzadt homlokom törüljem,
Nem, hogy heverjek árnyas lomb alatt, –
Oh csak legyen egy percnyi csend körültem,
Hogy önmagamba titkon elmerültem,
Nyugodt derű ringatta álmomat,
S röpítsen ég felé nagy gondolat.

Oh add meg élőt, az ihlet nyugalmát!
Egy pillanat csak, a mit esdek én,
Görnyedve, érzem ostorod hatalmát:
Egy percemen csak hunyt szemmel suhanj át,
Aztán, ha már a dalt elzenghetném,
Megnyugszik e szív földi végzetén.

Weöres Sándor: Ima

Köszöntelek a folyók zúgásával,
a felhő-arcú hegyekkel, a hegy-forma fellegekkel,
a gong-alakú csillagokkal,
köszöntlek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével,
és végül az ámulatos nap-ragyogással:
mind a tiéd! valamennyiben itt vagy,
akkor is, ha szenderegsz, és úgy is, ha leszállsz hozzánk váratlanul
s a teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra
kerek pajzsaidat, eleven mezőn és rideg mérföldköveken heverőket,
egyszerűségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében,
miket állandó ittlétük miatt
oly könnyen, szüntelenül feledünk.

Áprily Lajos: Haza

Egy életben kétszer vesztettem el.
Nincs, nincs. Bús sorsot értem és kietlent.
Hová vezetsz utam? Egy hang felel:
Keress magadnak elveszíthetetlent.

Erdélyi József: Az én országom

Most jöttem Erdélyből, Erdély országából,
egy férfi két nemezt szerelmes ágyából;
holt erek partjáról, jöttem a Dunához,
szólni anyám nyelvén az egész világhoz.

Ha magyar, ha román, édes mindegy nékem:
ez is, az is fajtám, boldogtalan népem;
népem az egész Föld minden szenvedője, –
az én Erdélyem a szenvedők Erdélye.

Országom a tűrők, szenvedők országa,
Dózsa, Hóra, Kloska, Jánku bús hazája, –
azok az én népem, azok az én fajtám,
elrettentő s vonzó példájuk maradt rám.

Véres, komor hősök, nem követem őket,
de szánom, de bánom ezt a két jó népet,
s várom Napkeletről ostorát Istennek,
hogy cserdítse végét ennek a rossz csendnek.

szozattovabbacikkhez

 

Kovács István: Beolvasztás

Előbb a regölést
aztán a regét

Előbb a földet
aztán az otthont

Előbb az iskolát
aztán a nyelvet

Előbb a fejfát
aztán a hitet

Előbb a jövőt
aztán a múltat

és mindezt
egyszerre:
jelenidőben

Kunoss Endre: Kitárom reszkető karom

Kitárom reszkető karom
Ölelni földedet
Melyre záporként hullatom
Fiúi könnyemet.
Szülöttidben csalatkozám
Te hű s igaz valál, hazám!

Fogadjad esküvésemet
Midőn kibujdosom,
Hogy szende, nyájas képedet
Szívemben hordozom
S amíg koporsóm eltakar,
Leszek külhonban is magyar.

S hogy álmom édesebb legyen,
Hazám határirúl –
Maroknyi port viszek velem
Síromba zálogul,
Így bármi távol ég alatt
Tőled nyerem nyugalmamat!

Lászlóffy Csaba: Anyanyelv

Ne hátra pillants most fiam
az elfolyó sok halott árnyra
mint kiszáradt meder olyan
a voltak fel nem támadása
nagyapád helyett most szemed
ne azt a gyújtóbombát lássa
mely negyvennégy őszén esett
Tordán az egyik szomszéd házra
ne tudj agyvérzésről s epe-
ömlésről ne gondolj a rákra
dédanyád s szépapád rege-
szarvas-tűntén se fordulj hátra
ne rágjon titkos rejtelem
ne sújtson vereségek szárnya
s a szárnyavesztett értelem
kötéltáncát járó apádra
se legyen gondod – most csak ezt
a szót vedd és védd meg mintha várba
bajvívni mennél s úgy szeresd
mintha nélküle halál várna.

1984. VI. 22.

szozattv

 
 
Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf