Olosz Lajos: El fog jönni az ő országa

„El fog jönni az ő országa.”
Van-e még kiégett szíveteknek
szamócaillatú imádsága?
Lávába temetett városokon
gyásznak bolyong egy-egy lélek.
Felemelni üres szívünk
vak lázadás és hivalgó vétek.
Utópiák káprázatába
ki beléőrült, segít-e rajunk?
a délibáb csak keskeny ív
és nekünk ezer pusztába
sikolt a jajunk.
Sarutlanul, köpenyeg nélkül.
Alig előre. Bús zarándok.
Szívet harsogató téli szél
halálos ölelése lassan átfog.
Ólmos este. Dombra lerogyva
készülődik az örök éjre
és hátha csillan az égi fény,
bámul az utolsó pillanatig
a tragikus sötétségbe. –

Petőfi Sándor: Kereszt

Kereszt jutalma a fáradságoknak,
Mindenfelé keresztet osztogatnak.
Aranykeresztet tűznek a fejedelmek
Jobbágyaik mellére; a földmivesnek
Oszt a természet búzakereszteket...
Fakereszt illet, megváltók, titeket!

    Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

plehkrisztus

Tárkányi Béla: Boldogasszony anyánk!

kép999Bús szívem elfogúl, könny fakad szemembe,
Midőn Magyarország sorsa jut eszembe.

Nem tudok gondolni szép hazám múltjára,
Hogy meg ne induljon könnyeimnek árja.

S kekkor, mint az elmúlt idők szellemének
Bús hangja, megzendül szívemben az ének,

Mellyel jobb eleink midőn bajba estek,
Az Isten anyjához sírva esedeztek.

Sírva szól az ének: „Boldogasszony Anyánk!
Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk:
Magyarországról, romlott hazánkról,
Ne feledkezzél el szegény magyarokról.”

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Tiborc is elment

ÚJHÁZI EDE HALÁLÁRA

Tiborc elment a fiai után,
Sürü rajokban kik előtte szálltak.
Gyönyörübb rendje régen nem akadt
Sovány mezőkön a halál-kaszának.

Tiborc megállt a véres szinpadon,
Hol barna hősök fönségesen haltak.
Lehajolt rájuk: Fáj-e, fiaim?
És mosolyogva feleltek az ajkak:

- "Tiborc apánk, hisz tetőled tanultuk:
Játék-halál, csak rongy-élet fájhat.
Apánk, ne sajnálj; akik most elmentek,
Örökkévaló jó kvártélyba várnak."

Tiborc szivére nagy melegség szállott;
Könnye aláfolyt a daróc ruhán.
Ősz feje fölött kigyulladt a csillag -
S Tiborc elment a fiai után.

                           Krasnojarsk, 1916

Imrek Sámuel: Harcok idején

Nyomor és szenvedés tanyája e világ,
Oly ritkán terem benn’ egy-egy örömvirág,
Oly sokszor megered könnyeinknek árja
S az örömöt a szív hiába is várja.

Ránk borul mostan is a bánatnak alkonya,
Vérzivatarban a magyaroknak hona;
Büszke turulmadár sír fönn a magasban,
A béke galambja vajjon hol, merre van?

Magyarok Istene! szánd meg már népedet,
Szabadság nélkül mely soha meg nem élhet!
Emeld magasra a győzelmi lobogót,
Lengjen diadallal, mint egykor lobogott!

                                   1915

Madách Imre: Nem féltelek hazám!

Bár ellened tör frigye zsarnokoknak,
Bár ellened tör irigy szolgahad,
Földönfutó népek megostromolnak,
Mint tengerár, megállsz, ha szikla vagy.
Nem féltelek hazám!

Eldűltél volna, mint cser a viharban,
Ha a végzet nem nézett volna ki,
Hogy élj: nem törtek meg véres csatákban
A balszerencse századévei.
Nem féltelek hazám!

Ameddig áll Branyiszkód kőrakása,
Mint órjás harcaid emlékjele,
Regét mond róla a Kárpát vadásza
S viharként leng rajt hősök szelleme.
Nem féltelek hazám!

szozattovabbacikkhez

Nagy László: Itthon vagyok

nagylaszloCsípős szélben jöttem,
bolond idő volt,
a Somló-hegy ködben
hóval villogott.

Zúgott szálas erdő
ibolyák fölött,
vadvizekben felhő,
bíbic fürödött.

Lenyargaltunk gyorsan
domboldalakon,
átdobogtunk lassan
deszka-hidakon.

Állt a láthatárra
kék csákós torony,
kertünk alatt nyárfa
nyújtózott nagyon.

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: E rab föld mind az én hazám

Északon, erdős, kies völgyben,
Ott, ott van az én szülőföldem,
Jaj, azt a földet nem adom!

Délen, kalászos rónaságon,
Ott, ott születtem, oda vágyom,
Nem, – azt a rónát nem adom!

Keleten ős föld kínja jajgat,
Erdély szült engem bús magyarnak,
Óh, Erdélyt soha, senkinek!

Északra, délre, napkeletre
Nézek búsultan, keseredve:
E rab föld mind az én hazám!

Születtem síkon, völgyben, halmon,
Egy kis rögért ha meg kell halnom,
Hát meghalok. – De nem adom!

Környei Elek: Isten hegedűje

Jegyzetek Európa válságos napjaiban

1940. május 15. [Részlet a könyvből, Pozsony]

Este a Zergehegyről a hegyoldalba épített úton jövet előttem feküdt a város. A levegő tele volt orgonaillattal, az égen szelíd fényű csillagok ragyogtak. Májusi este borult a tájra. Máskor talán egy ilyen szép tavaszi este hangulata fogott volna meg; ezen az estén élményszerűen hatott rám a város esti képe, ezer meg ezer apró fénypontjával, távoli lámpáival, a házakban, lakásokban felvillanó villanyfényeivel. Arra kellett gondolnom: e várostól nyugatra, a Duna jobb partjától, Ligetfaltól kezdve úgyszólván fél Európában, a kontinensen túl, Albionban is és egész Izland szigetéig most mindenütt egyiptomi sötétség borul e tavaszi este a városokra, falvakra. És minél inkább kellett erre gondolnom, éreztem: az esti fényben előttem fekvő város képét most tudatosan magamba zárom. Isten kegyét kell észrevennünk benne, hogy ma még van város az öreg Európában, ahol este kigyulladnak az utcákon, a tereken az ívlámpák, mikor az égen fényleni kezdenek a csillagok.

szozattovabbacikkhez

Nyirő Józseffel, erről-arról. III. rész

    Dsida Jenő: Nyírő József, a székely néplélek nagyerejű megszólaltatója

    Öt kiadásban kelt el az „Isten igájában”, az „Uz Bence” volt az idei könyvnap nagy sikere, és most jelent meg Nyírő új novelláskötete: a „Székelyek” – Beszélgetés Nyírő eddigi pályafutásáról

    Vallomás a székely író hivatásáról

    Különös és kivételes pillanatnak érezzük, amikor transzszilvánián irodalmi arcképeink során most Nyírő Józsefről emlékezünk meg. Nyírő József régi munkatársa lapunknak, elbeszéléseinek jelentős része a Keleti Újság hasábjain jelent meg, s így róla írott sorainkban, hiába szeretnők elkerülni, akaratlanul is benne bujkál öndicséretünk halvány színezete. De főként azért kivételes pillanat ez, mert arról a transzszilván magyar íróról rajzolunk hevenyészett arcképet, aki – merjük állítani – teljesen új, meglepő hangot hozott az egyetemes magyar irodalomba és írásaival páratlan népszerűséget szerzett nemcsak saját magának, hanem a transzszilván írásnak is.

szozattovabbacikkhez

Csajbók Lidike: Ima

Nemzetek Istene! irgalmas jó Atyánk!
Hallgasd meg szívünkből fakadó hő imánk:
Óh, legyen a dúló harcoknak már vége,
És szálljon népedre áldást hozó béke.

Beismerjük Atyánk, hogy sokat vétkezénk.
Vedd elégtételül, mit eddig szenvedénk.
Legyen engesztelés a nagy véráldozat,
Amit hazánk Neked, szülötteiben ad.

kép1

szozattovabbacikkhez

Hangay Sándor: Könyörgés Szűz Máriához

Szűz Mária, országod vértől párál,
Néped veszőben, zászlód búsan int.
Négy év alatt a négy országhatárnál
– Igaz harcokban hulltak jobbjaink.
Szűz Mária! ne hagyj elveszni minket,
Bástyád kik voltunk, nem bírjuk tovább,
Gyógyítsd be ősi sok sajgó sebünket,
Tartsd meg e népet, trónod oszlopát.

Véreztünk mindig: hittel, daccal, könnyel,
Suhantak évek, gondok, bánatok…
Megbirkózunk mi fegyverrel, közönnyel
És tűrtük azt, mit sorsunk ránkszabott.
Nincs annyi mártír szentek szent sorába,
Mint itten van e földön s föld alatt.
Fejünk fölött az égnek glóriája.
De Szűz Anyánk, szívünk belészakad.

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Fohász

erosvarKihoztál bennünket
Uram, Ázsiából,
s százszor azóta az
ellenség szájából.

Adtál itt e tájon
eddig ezer évet -
igaz, hogy másoknak
kaszáltuk a rétet.

Igaz, hogy idegen
ispánokat adtál,
s volt, hogy közel jöttél,
s volt, hogy eltávoztál.

Míveltük e földet
ekével, ásóval,
s hintettük vérünkkel,
szép bő, piros sóval.

szozattovabbacikkhez

Túrmezei Erzsébet: Töviskorona

D. Ordass Lajos emlékének

Elmondtad egyszer megihletettem,
– ó, hogyne volna feledhetetlen! –
hogyan sebez a töviskorona.

Befelé szúró, nagy tövisektül
piros vér cseppje érettünk perdül
alá a Krisztus tiszta homlokán.

De kifelé is zord tövis mered,
hogy annak ártson, azt sebezze meg,
ki szent fejét magához öleli.

Így mondtad akkor. Te szenvedsz mostan
elítélten és meggyalázottan…
Ó, az a szúró töviskorona!

Nagyon szeretted. Forrón ölelted.
Nem féltél, hogy a te véred serked.
És most… sebez a töviskorona.

                          1948

Zsabka Kálmán: Isten

Isten – a sok kínt nem bírom tovább.
Hitetlen népek halott torát,
Mit ülnek vérző nemzetem felett,
Mely vérrel védte mindig szent neved –
Nem nézhetem már némán, tétlenül.
Rabivadékot a puszta nem szül
S én gyáva lenni tovább nem tudok.

A végzet ellen harcba indulok.

Kezem a láncát, mit érted kapott,
Trónodhoz vágja! S mit a múlt hagyott:
Bosszúm kiöntöm szívem mélyéből
S a hitvány földnek hazug képéről,
Vérrel mosom le az álnok kacajt,
Mely ránk zúdított gyászt s ezernyi bajt!
Bűnöktől fonnyadt, céda kebelét
A tíz ujjammal tépem szerteszét,
Kivájom onnan a kufár szívet,
Mert rút aranynak szeretője lett!

szozattovabbacikkhez

Hangay Sándor: Él a magyarság

Négy évnek véres Golgotáját jártam.
Sohsem csüggedve hittem benned én.
Hinni tanított, messzi harcmezőkre,
Ki leborult, a sok derék legény;
Akiknek néma szája többet mondott,
Mint mondhat tenger szónokod szava.
Tőlük tudom, hogy bölcsőnk és sírunk vagy
Te könnyes, árva, bús magyar haza.

Szeretni hittel, áldozattal téged
Engem a néma ajkuk tanított.
S mert szeretlek, a lelked én előttem
Nyitott könyv lapja és nem zárt titok.
Szívednek minden dobbanását szívem
Dajkálva őrzi s gondom egy veled.
Az ő nevükben szól ma hozzád földem
A legszegényebb árva gyermeked.

szozattovabbacikkhez

Jankovics Marcell: Hajótöröttek üzenése

Háborg a tenger. Láng az ég körül.
Szegény kis sajkám lassan elmerül.
    Háborg a tenger.

Még egy imádság. Állom a vihart, –
– És Isten hozzád, napsütötte part, –
    Száz istenhozzád!

Csak egyszer még – csak volna valaki,
Ki tudná és akarná hallani,
    Mi fáj, mi éget…

Csak egyszer még – egy csók, egy ölelés…
Ma értetek egy esztendőm kevés –
    Tíz évet adnék!

szozattovabbacikkhez

Lévay József: Él-e még egy magyar?

Él-e még egy magyar ember?
Van-e még kezébe’ fegyver?
Hogy ha él még, hogy ha van még
Fegyvere,
Most nem otthon, de harcmezőn
A helye.

Fergeteg zúg kívül-belől,
Ellenség jön mindenfelől,
Szívünk vére, szabadságunk
Kell neki,
Pedig azt már az Isten sem
Engedi.

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Magyar remények himnusza

Csillogó, nehéz, aranyos övet
övezek én magamra
és leborulok az oltárköved elé
ó, küzdők
mezője ezer-hangú Magyarország.
Hogy amíg
nagy árnyékú pilláimat leásom:
az én két szemem
csak azt lássa itt,
hogy a Tető, az Isten és a Nyár
a te roppant öleidbe
már nagy szárnyakon sietnek.

                                          1936

Zsabka Kálmán: Földrajzóra

Az elemi iskolának ötödik osztálya,
A tanítás kezdetét már nagyon régen várja.
A kis fiúk a padokban némán ülnek, csendben,
Nézik a tanító bácsit s nem mozdul meg egy sem.

A tanító – öreg lélek – izeg, mozog, reszket,
Idegesen lapozgat egy régi földrajzkönyvet,
Mikor pedig az osztályon lassan végigpislog –
Azokban a vén szemekben hej! nehéz könny csillog.

Ma tartja az első órát a magyar földrajzból,
Mióta a régi térkép lekerült a falról,
Ma tanít csak legelőször azóta, hogy hordák
Magyarország drága testét széjjeldarabolták.

Ma tartja a vén tanító a legelső órát,
De a nehéz, fájó könnyek fojtogatják torkát…
Nem tud, nem bír szóhoz jutni, nincs erő szegényben,
Jaj, mert egy más, egy szebb földrajzt tanítgatott régen.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang arany arssacra Meghi vo Mindhala lig 1 Meghi vo Mindhala lig 2 Czigány György-Simon Erika Könyvbemutató arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo