Fáy Ferenc: Tiborc új éneke

Bánk-bán, Nagy Úr, a porba hulltam.
Néped vagyok, a föld, a mag,
az ős-gyökér, Uram, ne engedj.
Fajtád széthull, nem lesz több gyermek,
nem lesz család. – A renyhe had
húsunkat marja. Nézd az arcot,
téphetnek erről még le sarcot?
Cafatba lóg a két kezem.
Nagy Úr, ki tart ekét a földnek?
Nézz rám, nem bírom, összetörtek…
Nincs házam, földem, éhezem.
Az asszonyom halálra marták,
a lányom, Bánk, ma megvetett,
fekély piszkítja tiszta arcát…
Vedd el döfd át az életet.
Tiporj, rúgj szét s én nem kiáltok,
számról nem hallasz vádpanaszt
Uram, Tiborc kér, régi híved,
döfd át kardoddal ezt a szívet,
hiszen mit ér egy rongy paraszt?
Mit ér, ha teste roncs s fekélyes
erők rohasztják ő nevét?
Pusztulj paraszt, Bánk is ma gyáva
rettegve bújik önmagába
s nézi, hogy tépik nemzetét.

szozattovabbacikkhez

Jankovich Ferenc: Epilógus

Ó, boldog az, aki meg nem áll, ki egyfuttába fut,
kinek serény lába alól nem szalad el az út,
ki gondban állott, tornyosult napok közt nem henyél,
aki csak egyszer, ott kap észhez útja véginél.

Ó, boldog, aki gondtalan, poklok fölött fut át,
levetkezvén a napokat, mint elhasznált ruhát,
ki vígan váltja aranyát, a rászabott napot:
és perceiből boldogan annyit költ, mint kapott.

De én, jaj én szoborba zárt, csak állom magamat,
és váltott pénzem nem elég, vagy nem fogy el s marad,
s úgy vergölődök sok kemény kietlen éjszakán,
mint gyermekével álmodó álmatlan szűzleány…

Hát napjaimból kifordult, jaj, én, hová legyek?
megégetnek a csillagok, rámdőlnek a hegyek,
érckőben állok szobrosan, két öklöm elaludt,
és kővel álmodik a vér, mely izmaimba fut;

és percből percbe vonszolom nehéz nyugalmamat,
s úgy szétdobálnám tagjaim az ijedt ég alatt!
Úgy pattannék már szerteszét, vad véghetetlenül,
és nyögve állok, mint az íj, mely nyíltalan feszül…

Szathmáry István: A híd

Ki a költő? A mindig álmodó,
A mindig mindenen csodálkozó
Örök gyermek, ki sárkányt ereget,
Padláslétráról nézi az eget, –
S úgy döngeti a titkok kapuját.
Ki mindent meglát, bár semmit sem ért,
S rajongni tud a ki búzaszemért,
És megdalolja, mint bűvös csudát,
Mikor kalásszá nőtt zizegve lágyan.
Az ő szívében, mint az óceánban,
A mindenségnek képe tükrözik
Szférák dalától, – le az ördögig,
A csillagoktól, – le a pocsolyáig,
Sátánkacajtól – Krisztus mosolyáig.
A költő lelke óriási könnycsepp,
Mit Isten szem sírt. Nem vízözönnek,
Nem szennyes árnak szánja őt az Úr,
Hanem, hogy ott a megbékült azúr,
Szelíd mennybolton úgy ragyogjon árván,
Mint nagyszerű híd: százszínű szivárvány,
Melyen kijuthatsz a fakó világ
Szűk börtönéből…

szozattovabbacikkhez

Vargha Gyula: Öngyilkos nemzet fia vagyok én

Öngyilkos nemzet fia vagyok én,
Lángol a bélyeg homlokomon.
Bármerre tekintsek a föld kerekén
Nincs se barátom, se rokonom;
Szól a halálbagoly a romokon.

Mennyi tehetség, mennyi nemesség,
Mennyi vitézség, mennyi erő!
Dicstelenül hogy sírba temessék
S tort üljön az aljas, a gyáva nyerő,
Oly szomorú ez, oly leverő.

Jaj, de a színérc ennyi salakkal
Nem keverült soha, tán soha még:
Nemzetem, átkos, léha fiakkal
Jaj, de megvert is téged az ég.
S éghet a tűz, salakod ki nem ég.

Mennyi kajánság, mennyi galádság,
Mennyi vak önzés, bűne van itt;
Nemzetem, akik sírodat ássák,
– Mária elég mély – tenfiaid,
Az idegen csak beletaszít.

Öngyilkos nemezt fia vagyok én,
Lángol a bélyeg a homlokomon.
Bármerre tekintsek, a föld kerekén
Nincs se barátom, se rokonom,
Szól a halálbagoly a romokon.

Wass Albert: A bércek énekelnek

Szeretett Apámnak ajánlom

Hallottad már
mikor az esti-kék hegyek csoportja
egy dörgedelmes ősvitába kezd?

Halvány lilán mikor leszáll az est,
s a völgyben puska robbant zord halált,
hallottad már a félelmes zenét:
az őserdők felharsogó szavát?

A rianást, amely követve nyomban,
a hang után a végtelenbe fáj,
s fülekbe zúg: bujkáló idegen
a végtelen szentség előtt megállj!

És a vadász, ki lent a szőke völgyben
csodálkozva a bérctetőre torpad,
vad félelmében énekelni kezd,
s önhangjától ijedten összeborzad.

Féja Géza: Szent István népe

Az utókor valószínűleg más mértékkel méri majd erényeinket és vétkeinket s aligha feledkezik meg két jellegzetes mai bűnről. Mindkettőnek tettesei „leegyszerűsítették” és napi célok közelharcába hurcolták a magyar múltat. Az egyik eléggé merész volt arra, hogy Szent István király birodalmi gondolatát napi viták forró és nem is mindig tiszta légkörébe vesse, anélkül, hogy elméje a „szentistváni térnek” széles mezőit bejárta volna. Ezek a politikusok és publicisták a múltat rendszerint „szabadon” átalakították a maguk kisebb céljainak szolgálatára. A másik múltat háborító típus már szélesebb területet választott. Petőfis pózokkal „védeni” akarta a „hont”, de csak „szellemdezekkel”. Okosan elfeledte, hogy Petőfi nemcsak zengett a halálról, hanem szembe is nézett vele, s nem futott biciklin előle. A mi „védőink” azonban bölcsen megmaradtak a szellem síkján, s hozzá: a nap aranya által sütött oldalán. Úgy cselekedtek a múlttal, mint a gyermek a drága régiségekkel, ha múzeumigazgatóvá nevezik ki, s babakötényt szab a századokat látott bársonyból. Önkényesen kiszakított idézetekből csináltak fedezéket, hogy mögéje bújhasson mindenki, akinek bújhatnékja van…

    A magyar régiségnek a múlt század második felében sem volt rózsásabb a helyzete. A század elején valóban délibábosok álmodoztak róla, a század második felébe pedig elszánt „kételkedők” igyekeztek eltűntetni megmaradt romjait is. Ipolyi Arnold püspök Magyar Mitológiájában akad délibábosság is, de kritikai továbbépítése különb lelki alapot adott volna a „millenáris magyarságnak”. Építő kritika helyett azonban meg kellett ízlelnie, nem a kételkedés finom szavát, hanem az elhallgattatás pörölycsapásait.

szozattovabbacikkhez

Nyírő Józseffel erről-arról. XVIII. rész

A filmgyártás terén is magyarnak és európainak kell lennünk

A Szilágyi Erzsébet fasorban lakik. Fák között és hegyek alján. Hiába, erdélyi ember, nehezen tud megfeledkezni a „havasi levegőről”. Az embernek az az érzése, hogy csak átutazóban van itt a pesti kőrengetegben és első alkalommal „visszarepül” majd Erdélybe.

Milyen lelkesedéssel beszél birtokáról, amelynek egy része még egyelőre idegen megszállás alatt van. Rajongással beszél a földről, a kenyeret és életet adó földről, a föld emberiről, a népről, a parasztokról és ezt a rajongást hirdeti filmje is, az Emberek a havason.

- Ez a film bizonysága annak – kezdi, miközben cigarettát csavar magának –, hogy a magyar filmgyártás csak akkor találhat valóban önmagára, ha magyar problémákat vet fel. A magyar film csak a magyar élet kérdéseivel foglalkozhat, ha el akarja érni azokat a célokat, amelyeket kitűzött maga elé.

- Viszont, ha csak speciális magyar problémákat viszünk filmre, fennáll a veszély, hogy nehezebben kapunk külföldi piacot – vetjük közbe.

- Ez teljesen igaz – válaszolja. – Azonban vannak a magyar életnek olyan problémái, amelyek általános emberiek is. A magyar paraszt éppen úgy érzi a nélkülözés keserűségeit, mint például a francia bányamunkás, és éppen úgy féltékenykedik asszonyára és ölre megy érte, mint a dél-amerikai farmer. Az örök emberi lélek problémáit kell filmre vinnünk, amelyek éppen úgy lehetnek magyarok, mint mások.

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál: Ez itt a tér

Sokszor a villanyt eloltom
és hirtelen felnyitom
s minden úgy áll régi rendben:
a szék, asztal és sifon.
Csupán az óra egyhangú
kettyenését hallom én,
szemem zavartalan áthat
a levegő közegén.
Ami köztem és a fal közt
van, látom, a tér üres,
ez a szent tér, melyben minden
támad: az emberi test,
ebben lesz csillogó a fű,
ebben fú lombot a fa,
ebben vet lángot a villám
földöntúli szalaga.
De a kezemet hiába
nyújtom hirtelen ki itt,
üres a tér és a kezem
a semmibe ütközik.
Üres a tér, néhány lépés,
de rajta túl nem jutok.
Óh ha tudnám azt az imát,
amit az Isten tudott!

Gyurkovics Tibor: Táv

Mily balga vagyok édes Istenem
röpülésem de szárnyam sincs nekem
csak végtelen és egyszerű szívem
mily béna vagyok édes Istenem!

Eljutok-e egyszer a végtelen
esőáztatta fényösvényeken
szárnytalanul és röpüléstelen
puszta szívemmel hozzád Istenem?

keresztképreményik

Heltai Jenő: Ima

Legyen úgy, mint rég volt!             
Legyen úgy, mint rég volt!    
Lángba borult falvak tüzétől pirosra
Ne gyúljon az égbolt.
Szebb volt, mikor kék volt.    
Legyen úgy, mint rég volt!               
Fegyverek zajábul,
Mindnyájunk bajábul:
Elég volt! Elég volt!
    
Legyen úgy, mint rég volt!
Legyen úgy, mint rég volt!     
Mikor minden nemzet munkás békességben
Barát volt, testvér volt.
Azóta csak vér folyt.
Legyen úgy, mint rég volt!
Árvábul, özvegybül,
Kenyér helyett jegybül:
Elég volt! Elég volt!

Legyen úgy, mint rég volt!             
Legyen úgy, mint rég volt!
Mikor bénák, vakok, minden nyomorékok
Keze-lába ép volt.
És a világ szép volt.
Legyen úgy, mint rég volt!  
Milliók sírásábul,
Fásult sírásábul:
 Elég volt! Elég volt!

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Szeresd az Istent s tégy, amit akarsz

keresztkép1reményikFölény – de nem bánt.
Nem héjázik fent.
Derű – de égi.
Józanság – de szent.
Bent a világban,
Mégis kívül rajt:
Hódítni lelket
Jézusnak óhajt.
De tapintattal
Tágasságot ád –
Lélek ne hordjon
Semmilyen igát.
Mikor búcsúzik:
Nincs szemébe könny –
Egyszer mindenki
Úgyis visszajön.
Advent idején
Temetőbe jár –
Sírok közt röpköd
Mint a fénybogár.
Az új halottól
Vidám-kedvesen
Kérdi: hogy aludt
Első éjjelen?
S szól az Élethez:
Engem nem zavarsz –
Szeresd az Istent,
S tégy, amit akarsz!

Wass Albert: Látható az Isten

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.

Alföldi Géza: Elég!

Az Alföldön a halál árnya járkál.
Egyre több és mélyebb lesz a sír.
Nem szalad meg a halál a szótól,
Fegyver kell itt, nem szónok és papír!
Hogy ki a bűnös, vagy ki nem a bűnös:
Vak csámcsogás a véres múlt felett…
Elég már a sok üres beszédből,
Szavak helyett a tettek jöjjenek!

Bitangoktól zsúfolt lett a fórum.
Az áruló had hűségről morog.
Becsületről tolvajok mesélnek.
És szeretetről nemzetgyilkosok.
Megbocsátást az hirdet előtted,
Ki törvényt ült az ártatlan felett:
Elég már a sok üres beszédből,
Szavak helyett a tettek jöjjenek!

szozattovabbacikkhez

Petőfi Sándor: Mért nem születtem ezer év előtt?

Mért nem születtem ezer év előtt?
Midőn születtek Árpád daliái,
S ragadva kardot, a vérkedvelőt,
A nagy világgal mentek szembeszállni.
 
Beh mondtam volna csataéneket,
Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek,
Melynek zugási mennydörgéseket
Vadúl kavargó örvényökbe nyeltek.
 
Beh fölvetettem volna magamat
Hadvész után nyerítő paripára,
Keresni a sírt vagy babéromat
Hazát teremtő harcok viharába'.

szozattovabbacikkhez

Radó Antal: Kivándorlók

kivándorlók 1880 évekTavaly, hogy délnek vitt utam,
Szomorú, őszies időben
Ott kóboroltan egymagam
A genovai kikötőben.
Előttem óriási gályák
Nyomták a tirrhen tenger sírját,
Körültem dolgozó tömeg.
Mely véget nem lelő sorokban,
Nehéz teherrel megrakottan
A hajók alját tölti meg.

Egyszer csak egy csoport felül
Magyar szót hallok. Odaléptem,
És láttam, hogy a földön ül
Egy ember, szűrben és zekében.
Mellette asszony s barna lányka
Bámul merőn az óceánra
Egy rengeteg gőzös felé.
S mindhárman olyan rém-kopottan
És oly halványan ültek ottan,
Hogy elszorult szívem belé.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: A döblingi tébolyda árnyai

/Meghasonlott szívvel 7./

Idézem árnyaidat, Széchenyi!
S ah, hívatlanul is jönnek ők.
Mindenkinek, ki honát szereti,
Megállanak az ajtaja előtt.
Kopognak hideg szellemujjal.

Hogy kellett volna, hogy lett volna jobb?
Nem volt a lépés elhamarkodott?

Ki volt a bűnös, ki a felelős?
A tétovázó kéz, vagy az erős?
A lavinát ki indította meg?
Ki az, kinek a keze nem remeg?
Kinek fejére száll a vér, a vád?!!

Aki szerette, az vesztette le.
Szerelmével gyilkolta meg honát!

szozattovabbacikkhez

Szávay Gyula: Zászlóavatásra

Babért kezünkbe! Fonjuk hervadatlan
    Koszorújával zászlónkat körül.
Hívjuk a múltat s e nagy pillanatban
    Állítsuk a jelennek tükörül!
Szemünk fényétől csillog tiszta lapja,
    S amint a képet lelkünk visszakapja.
Pillánkon néma, hű feleletül –
    Örömnek, búnak testvérkönnye ül.

Legyen irántad érzésünk leróva,
    Te fényben úszó, szelíd arcú múlt,
Melyben e drága, büszke lobogóra
    A szenteltvíznek esőcseppje hullt;
Tengelyei e világ szekerének
    Ti voltatok, akkor: polgárerények!
Azóta gőz és villám született,
    De sírba szállt sok régi szeretet…

szozattovabbacikkhez

Mindszenty József: Körlevél Kanada és az USA magyarjaihoz

    1973. november 5.

    (Észak-Amerikából Bécsbe való visszatérte után az alábbi mélytartalmú és meleg szívvel megfogalmazott körlevelet intézte a kanadai és USA-beli magyarokhoz:)

     

    Kedves Magyarok Kanadában és Amerikában!

    Miután a benyomások, ha nem is halványultak, de tisztulva csendesedtek bennünk, tárgyilagosabban tudunk visszapillantani kanadai és amerikai látogatásom ünnepnapjaira. Nem személyi érdek, hanem a közös ügy hozott bennünket össze: a teendő közös ügy és nem úgynevezett elveszett ügyek fölötti bánkódás, siránkozás.

    Az Egyház mai mély válsága ne ijesszen meg bennünket. Túlságosan és sokáig ráhagyatkoztunk az ősi múltra épült, a családi és nemzeti folytonosságba beágyazott keresztény hitre. E beágyazottság azonban csak támasz lehetett, de nem volt sem maga a hit, sem annak záloga. Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra és újra meg kell küzdenie a hitéért úgy, mint Jákobnak az Isten angyalával. Nem szabad elereszteni az alkalmakat, a lehetőségeket és halálos fáradtság miatt se, mindaddig, míg Isten meg nem áld bennünket.

szozattovabbacikkhez

Nyírő Józseffel, erről-arról [XVII. rész]

     Erdélyi írók művei olcsó kiadásban
    
[Néhány nap múlva négy lejes füzetekben kerül forgalomba Nyírő József székely tárgyú regénye, az Uz Bence] Kolozsvár, [1940.] május 28.

     Erdélyi írók művei ponyva-kiadásban jelennek meg. Az olvasó valószínűleg meghökken erre a kissé különös szóösszetétel olvasására. Ponyva és irodalom – valóban furcsa hangzású valami, első pillanatra. Pedig a legigazabb valóság. Csak nekünk, magyaroknak – még inkább erdélyi magyaroknak – hangzik szokatlanul. Megszoktuk, a ponyva jelzőre az irodalombarát háta lúdbőrözik, mert szemei előtt a rettenetes rajzú, lelket mételyező „Szívek harca”, vagy „Sobri Jóska” füzetek képzelete szökken elő. Mi rejtőzhet akkor két ilyen elcsúszott forgalom jelzője mögött. Nagy népi gondoskodás és fáradságot nem ismerő akarat.

     A nagy nyugati műveltségű országokban rég bevezették és általános szokássá emelték a kiadók, hogy a nemzeti kultúrkincseket alkotó írók műveit olcsó, füzetes kiadásban jelentessék meg, olcsó áron. Alig lehet elképzelni azt a műveltségemelést, amelyet ezzel a módszerrel értek el a széles néptömegek között. A világ metropolisainak külvárosaiban és a vidéki szövetkezetek pultjain egyaránt ott hevernek a legkiválóbb írók művei, nem díszes bőrkötésben, de éppen egyszerűségükben megkapó füzetsorozatokban.

szozattovabbacikkhez

Erdélyi József: Út

Az Istenig rögös az út,
két oldalán agg szentek állnak,
kezükben vaskos biblia
és erről-arról fejbevágnak.

Kezükben tüskés, száraz ág
és fiatal szívedre vernek,
de vissza könnyű már az út:
Isten angyalai emelnek;

a szigorú szentek pedig
arcod előtt arcra borulnak;
hozsannáznak a bibliák
s a száraz ágak kivirulnak.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf