Kosztolányi Angéla: Ének Jézus szent Nevéről

Jézus Neve, - hold karácsonyéjen,
Hol arái fátyla szőve lett, -
Tűz vagy és Forrás a lélek-mélyen,
Kegysugár a bűnbánó felett!

Szűzanyánk ajkán e Név tömjénez.
Míg a lelke, mint a hárfa zeng; -
Békeangyal csengettyűz e Névhez,
S hívein Szentlélek szárnya leng!

Mint a hajnal ég Siralmas Völgyön,
S szól harangja szép Erény Hegyén;
Bánatunkra vígassággal följön,
Mint Nap, - és nincs Véled már szegény!

Isten-neved oly nagy, mint az égbolt;
Téged hirdet csillag, csalogány;
Isten álma s a menny a Tiéd volt,
…S Szíved sebzett,…Arcod halovány!

Nevedért szenvedni vágyik szívem,
S lelkem, mint galamb repül Feléd!
…A Te Szíved győzzön minden szíven,
Aki bús Földünk megszenteléd!

Neved fénylik fent a magyar Égen,
És keresztünk Véled összefűz…
Tedd hazánkat oly naggyá, mint régen:
Hisz’ miértünk esd a Szép szent Szűz!

Szent Neved lesz biztos védőpajzsom
Üdvösségem ellenségi közt,
És halálig hőn, imádva vallom, -
Míg fejemre ékes mirtuszt kötsz!

Hála és dicséret Néked, Urunk,
Mert bölcsőd lett a fehér oltár!
Neved félve, vágyva ráborulunk:
Boldogságunk Titka, ím’ ott vár!

Jézus, Jézus!...édes rózsaillat:
Felüdíti lelkünk tavaszát,
Meggyógyítja sebzett szárnyainkat
S visszaszerzi az örökhazát!

1944

Majtényi Flóra: Kereszt a vadonban

Sűrű lomb közt, csak teteje látszik,
Amelyen a zöld futóka játszik –
Áll a kereszt nehéz kőből vágva
S néz le a sok erdei virágra.

Ezek, mint kis gyermekek, sorjában
Térdepelnek ünnepi ruhában,
Levelkéiket imára zárják,
Harmatos szemmel az áldást várják.

S a nagyobbik a növények közül
Fonja a keresztet esdve körül,
Ragyogó piros bársony virága
Odaborul a Krisztus lábára.

Egy madárka röppen a csalitból,
Dala olyan vidám örömmel szól;
Oda ül a keresztnél a gallyra,
Fényes szemével néz jobbra-balra.

De amint a keresztre leszállna,
Lassabban szól s bú vegyül dalába;
És amint a madárka azt hallja,
Szintén ezt a szép himnuszt dalolja.

Fut a patak, zúg a szirten habja,
A törött gallyt magával ragadja,
De ott a kereszt alján, a réten,
Olyan csendesen foly, olyan szépen.

S amint a kereszt ránéz mentében,
Meglátszik ott képe friss tükrében,
Mintha keresztet vetne magára
A gyors vándor, a patak, futtába.

Lemegy a nap, minden lét jelképe,
És azt mondja: mindennek lesz vége;
De lemenő, elhaló sugára
A kereszten ragyog utoljára.

Sík Sándor: Három sóhajtás

Szőlő-lugasom paradicsomában
Fekszem füveim fűszeres derekalján
És szürcsölöm a csendet.

Barbár mennydörgés dörömböli végig a völgyet:
A lőgyakorlat.
- Háborútól ments meg, Uram, minket!

Új csend. Ide hallik a messzi mezőről
Cséplőgép zakatolása.
- Add meg mindennapi kenyerünket!

Csend újra megint. Csak a lomb közt zümmög a szellő.
Fújj, fújj, fura szél, fiatal szél, pünkösdnapi szél,
Frissítsd meg lomha szívünket.

1955

Berda József: Nemzetsirató

Kábult ország, esett ország,
te, rablóknak szabad préda,
sirasd magad: miért is vagy
szolgalelkek ivadéka?!

Bilincstűrő, bilincsváró
voltál tegnap s vagy te ma is,
esküdtél a sötét éjre,
s minden másra, ami hamis.

Nem láttad a magad útját,
úgy gubbadtál hallgatagon.
Csak a jászol kellett néked,
hogy légy mindig boldog barom.

Minden jó volt, ahogyan volt
s nem kellett már egyéb néked:
csak a mázsás szónoklatok
s legyen borod, eleséged.

Leányaid? asszonyaid?
csúffá tették vén hírneved,
így lett bordélyház az ország,
mely ezer évig vétkezett.

S a pipogyák férfihada? Csak
szavában vala bátor.
Nem, voltak ők húsból-vérből,
inkább voltak korhadt fából.

Intő példa sem segít már:
úgy tűnsz el a forgószélben,
mint ősszel a légy, mint távol
a lebukó nap az égen.

Horváth Ödön: Sokan eltávoztak

Bajunk az ő baja mellett eltörpült.
Szinte elájult a pokoli hírtől:
fiát agyonlőtték! Halott-sápadt volt;
fényét vesztett, öreg szemében könny ült.

Körötte álltunk. Megkövülten néztünk
meghajlott alakjára: hőseinkből
csak néhányan maradtak. Aki harcolt,
vagy elesett, vagy a semmibe szédült,

mert lefogták, megkínozták, és végül
megölték. Erőszakos, gyors halállal
halt meg. Mai napig senki sem tudja,

hol porlad. Holtteste minden nyom nélkül
enyészett el hevenyészett sírjában;
semmi szükség későbbi szemtanúkra.

Kosztolányi Dezső: Zászló

Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.

Mindig beszél.
Mindig lobog.
Mindig lázas.
Mindig önkívületben van
az utca fölött,
föllengő magasan
egész az égben
s hirdet valamit
rajongva.
Ha már megszokták és rá se figyelnek,
ha alszanak is,
éjjel és nappal,
úgyhogy egészen lesoványodott,
s áll, mint egy vézna, apostoli szónok
a háztető ormán,
egyedül,
birkózva a csönddel és a viharral,
haszontalanul és egyre fönségesebben,
lobog,
beszél.

Lelkem, te is, te is -
ne bot és vászon -
légy zászló.

1925

Kovách Ferenc: Magyar földön

Itt a földön magyar legyen
Az élet,
Magyar a szív, magyar a szó,
Az ének.
S kell, hogy kemény, izmos legyen
Itt a kar,
Mert ki magyar, gyáván halni
Nem akar!

Itt e földön a szív egyért
Dobogjon!
És a lélek, mint a máglya
Lobogjon!
Világítsa be egünket
A lángja, -
Hirdesse, hogy virrad szép nap
Hazánkra.

1940

Szigethy Ferenc: Magyar parasztok

Olyan mindegy: hogy’ hívják őket
Mióta élnek: Pál, vagy János,
Egyforma mind, ők nem éreznek
Rokonságot a nagy világhoz.
Mint a búzájuk a határban,
Amely az ősi földön termett,
Mint a hajtás az erdő mélyén,
A falujoknak megszületnek.
Gyermekostor ott pattog vígan
Kicsiny kezükben utca-hosszat
S a kalapjuknál legénysorban
Víg bokréták ott nyiladoznak.
Rádőlnek az ekeszarvára
S a barázdába mennek, mennek,
A földjük hosszát mindig mérik,
De a világra nem figyelnek.
Ha örömük van, eldalolják
S elszáll vele pacsirta szárnya,
Ha bánatuk van, borús arccal
Beleszántják a barázdába.
És lassan, lassan mindig hullnak
Az élet munkás nagy sodrából
S minden örömük azután már
Egy pipa dohány, egy pohár bor.
Aztán hajuk nagyon fehér lesz
S nagyon sok lesz arcuk redője
S észrevétlen aludni mennek
Az akáclombos temetőbe.

1924

Herczeg Ferenc: Dunai blokk?

Megint kísért a dunai blokk. Tardieu halva született terve. Minél nyilvánvalóbb, hogy a trianoni igazságtalanságok jóvátétele nélkül nincs megnyugvás és nincs élet a Duna völgyében, az imperialista hatalmak csoportja annál buzgóbban kínálgatja a blokkot. Néha rabulista érveléssel, néha alig leplezett fenyegetés hangján. A saját bőrükön érzik, hogy a békeszerződés világtörténelmi balfogás volt és most a kárt, melyet a diplomáciai kontárkodásukkal önmaguknak is okoztak, másokkal szeretnék megfizettetni.

    Nincs Magyarországon komolyan vehető politikus, aki bele merné vinni nemzetét ilyen alakulatba. Hacsak nem az az egy-két közgazdasági magántudós, aki évek óta hipnózisban nézi a tál lencsét, amit a Hradsinon kotyvasztanak. A közvélemény azonban tisztában van vele, hogy Tardieu terve, ha megvalósulna, végleg nyakát szegné annak a morzsányi gazdasági és politikai önállóságnak, amit Trianon még meghagyott.

    A dunai blokk be akarja fogni a mi erőnket olyan hatalmi apparátusba, amelynek egyedüli feladata, hogy mi ellenünk dolgozzék. Nagymagyarországot agyonverték és eltemették, a blokk újból kiásná a föld alól, de nem azért, hogy életre támassza, hanem hogy lehúzza ujjáról az utolsó aranygyűrűt, amit a nagy osztozkodáskor ottfelejtettek.

    Az imperialisták nem is nagyon titkolóznak. Úgy látszik, határtalanul bíznak a magyar élhetetlenségben. Erre vall Benes külügyminiszter újságnyilatkozata, amelyet az Observer tett közzé. A cseh külügyminiszter szerint a Duna völgyének újjáépítését a határok revíziójára irányuló törekvések elejtésén kell kezdeni. Az érinthetetlen területi status quo elvi alapján az öt dunai állam gazdasági blokkba egyesülne.

    Íme ennyi nyíltság szinte már elismerésre méltó. A terv nem egyéb, mint kibúvó, amellyel el szeretnék kerülni az elkerülhetetlen revíziót. Ehhez pedig igénybe óhajtják venni Magyarország segítségét.

    Van azonban még egy gyakorlati szempont, amely a Tardieu–Benes-féle terv ellen szól. Kérdés, hogy előrelátó politika hozzákötheti-e a nemzet sorsát olyan szerződő félhez, akiről köztudomású, hogy ünnepélyesen vállalt nemzetközi kötelezettségeit csak akkor és annyiban tartja meg, amikor és amennyiben azokból haszna van?

szozattovabbacikkhez

Nyirő Józseffel erről-arról. [XLVIII. rész]

Nyirő József Jézusfaragó ember című darabjának próbáira megérkezett Budapestre.

    - Még nem volta a próbán – mondja –, mert eddig csak részletpróbákat tartottak a darabomról, hétfőn lesz az első, amelyen egyfolytában mennek rajta végig.

    - Eddig ezen a darabon kívül csak egyetlenegyet írtam. Ez ballada-játék volt, Erdély minden városában játszották, látta vagy százezer ember. Most opera lesz belőle, illetve már opera is, minthogy még az idén színre kerül az Operaházban. Címe: Júlia szép lány. Zenéjét Ottó Ferenc szerezte.

    Miközben beszélgetünk, az asztalon vadonatúj könyvre esik pillantásunk. Harisnya-kötésben, gyönyörű kivitelben készült Nyirő legújabb novelláskötete: a Jézusfaragó ember.

    A Nemzeti Színházban színre kerülő darab címét viseli.

    Ma jelent meg.

    - Székely embert a maga valóságában viszem színre ebben a darabban, a székelyt, aki a maga élethűségében még nem jelent meg színpadon.

    Kérdésünkre elmondja, hogy otthon a székelyek boldogan ismernek magukra, akár a balladaszerű játékban, akár könyveiben. A ballada előadására olyan nagy szeretettel készültek mindenhol, hogy még a díszletmunkások is „drukkoltak” a sikerért.

    - Ha nem lesz szép a díszlet, összevágjuk – fenyegetőztek.

    De szép volt a díszlet, szép az előadás. Bizonyos, hogy lelkesültség dolgában a Nemzeti Színház sem marad el az erdélyiek mögött, hiszen a darab részletpróbái előtt is már valóságos Nyírő-láz volt a színházban.

    A pénteki premieren ez a láz felszökik legalább negyvenre…

    A kitűnő író egyébként október 6-án tartja székfoglalóját a Kisfaludy Társaságban.

    - Most egy szuszra minden átesem – búcsúzik mosolyogva.

     

    Budapesti Hírlap, 1937. szeptember 26. (LVII. évf. 219. szám), 13. oldal 

Bán Aladár: Az első imádság

Ne feledjük sohasem el
Azt az édes imádságot,
Melyet otthon kiskorunkba’
Vánkosunkra leborulva
Édesanyánk ajka súgott.

Messze vihet sorsunk onnan,
Bejárhatunk tenger-földet;
De azt a szót, legyünk bárhol,
Ki nem törli semmi távol
A lelkünkből soha többet.

Visszasír az oda mindig,
Hol először szól fohásza:
Oda a lágy fészek felé,
Édesanyánk szíve fölé
A csöndes ház udvarába.

Meg-megcsendül a szívünkben
Első imánk tiszta hangja,
Mint annak, ki messze mégyen,
Sokáig ott cseng a fülében
Falujának kis harangja…

Bódás János: Csendes órán

A föld arcát az éj már eltakarta.
Az élet alszik, csak a fájdalom
futkos szívemben mindent felzavarva.
A Bibliát csendben lapozgatom.

S az emberlelkek égbenyúló Tölgye
rám ejt egy-egy hűs Ige-levelet:
… az Isten értetek jött el a földre
vigasztalni a megterhelteket.

S a hulló lomb szelíden eltakarja
a lángralobbant fájdalom-avart,
mert égi harmat cseppje reszket rajta.

S a láng - e szent lomb-párnával takart -
lecsendesül, s mosollyal ajkamon
csitult szívem verését hallgatom.

1926

Gárdonyi Géza: Esti harangszó

Szép májusvégi estén egyedül
ülök a kertben. S nézem, mint merül
az égi nap a földi kék homályba,
a hegyek ibolyaszín fátyolába.
A völgyben lenn, már feketül az árnyék.
Elcsöndesül az emberlakta tájék.
Csillag ragyog a Mátra tetején,
A távolból harangszó száll felém:
      Üdvözlégy Mária!

szozattovabbacikkhez

Jékely Zoltán: Imádság

Egyre mélyebb a kút, amelyből estelente
felhúznám az imák enyhetadó vizét;
se esti anya-csók, se égi tente-tente –
Nincs, mi eloltaná napi poklom tüzét…

Vöröskői W. Olga: A virágok miséjén

A tavasz muzsikál a virágok miséjén,
Harmatcsepp ragyog a természet zöld ölén.

A bimbók feslenek, a szentély ünnepélyes,
Szín, ragyogás, illat, lázas ébredés lesz.

Igét hirdet minden fűszál, minden gyökér,
Szent áhítatban minden virágfej összeér.

Zsolozsmát mormol nefelejcs, jácint, tulipán,
Imát suttog az ájtatos katicabogár.

Minden lombsátor illattömjénes oltár,
Millió nyelven zeng a hálaadó zsoltár.

Színváltozásra csilingel a gyöngyvirág,
Szent-szentre csenget a hófürtű májuság.

A feslő bimbókon torkoskodó méhek
Kis kosarukba zümmögve szedik a mézet.

Hímporát szórja jázmin, nárcisz, liliom,
Kergetőzik lepke-úrfi s lepke-hajadon.

Illatát ontja a kék levendulavirág,
A lombok között rigófészket himbál az ág.

Áldozik minden nyíló levél, pergő szirom,
Táncot lejt a fény a selymes fűágyakon.

Dalol a kert, mező, berek, erdő, liget,
Édes madártrilla veri fel a réteket.

A templomban megnő a fény s megnő az árnyék,
S én leborulok, mintha valamire várnék.

1940

Balázs Ferenc: Egymagamra maradtam

Ennyire egymagamra
Még sohasem maradtam.
A falum – úgy hírlik – megtagadott,
Az asszony meg Amerikába;
Viszi a gyereket is.
Titokzatosan csomagol.
Most még azt sem tudom,
Mi egyebet visz még el magával.

Tavasszal a kertet teleültette virággal,
Ősszel azok vajon fognak-e nyitani?

Gyönyörködni fogok majd bennük,
Mert virágozni fognak bizonnyal.
Reá fogok emlékezni, aki ültette,
Vagy az Istenre,
Aki sebet üt s begyógyít,
Mindig
Egyenlő jósággal és szépséggel él,
De ezer nyelven addig beszél,
Amíg az ember el nem mosolyodik.

Gyarmath B. János: Édes szülő hazánk…

Édes szülő hazánk, Erdélyország földje…
Régi emlékeink drága temetője.
Feléd száll sóhajunk, hozzád visz az álmunk…
Könny ég a lelkünkön… nincsen miattad
Percnyi megnyugvásunk.

Lepergett virága sok székely tavasznak.
Hol vetésünk sárgult, most rablók aratnak.
Megölték a lelkünk, elvették a házunk
S nekünk nem maradt meg semmi más egyebünk,
Csak az árvaságunk!

1940

Imecs Béla: Messzeség

A hunyó nap szemembe néz,
Ezer színben ragyog a tájék,
Megnéznék minden kis követ
És minden szegletet bejárnék.

Ameddig látok, mintha színpad
Lenne, hol szerepem megélem;
De a láthatár egyre szűkül
És eltűnik a csendes éjen.

Ahogy kisebbe lesz a környék
Folyton fülledtebb lesz a légkör,
Az alkony már nem hoz nyugalmat,
A vágy messzibb vágyak felé tör.

Mert minden fényt magamba szívok,
A láthatár mind közelebb jön,
És eljön a perc, hogy semerre
Se látok egy lépést a földön.

Nem lehetnék soha feszültebb,
Nincs már előttem semmi korlát,
Minden határon át a vágyam
Húz fékezhetetlen vitorlát.

És mintha most a messzeségben
Milliók titka, láza szállna
Felém hozza, sodorja lágyan
Az esti szellő gyenge szárnya.

szozattovabbacikkhez

Kosáryné Réz Lola: Az ablak mellett

Azelőtt lármás volt a ház, s vidám,
Mindenütt széthullt játékok hevertek,
Soha nem tarthatott szegényke rendet,
S szégyenkezett, ha vendég jött talán,
Most maga üldögél az ablaka mellett.

Nem néz ki rajta. Idegen vidék.
Szemüvegében látja vén hegyeknek
Meredek görbe vállát. Messzi kertet.
Régi háza nyomvájta küszöbét,
Játszócsapatját hat kicsi gyereknek.

Lát drága, bölcsős csöppet, s lát halottat.
Végig megy sok szobán. Szép ősz fejeknek
Ezüstjét simogatja. Kőkeresztek
Fáradt karral sírok fölé hajolnak,
S hű tuják őrzik mind a drága testet.

A lélek, ó, az él mind és beszél
Drága szavával régi hű szíveknek.
Titkos tudás. Szavakban nem leled meg,
De a lélekben él, és mélyre ér…
Nincs halál, csak kapuja új keletnek.

…Körül a végtelen hó. Semmi árny.
Ilyen csönd s béke tölt be tiszta lelket,
Derűjével bölcs, s bátor embereknek.
Nincs egyedül, s nem fél az én anyám,
Bár idegenben, bús tél alkonyán,
Magában ül a messzi ablak mellett.

Zempléni Árpád: Száraz malom

Őrölnek untalan.
Eltűnünk nyomtalan
Idők során…
Turán! Turán!

Vígságunk tettetés,
Fojtó kétségb’esés
Egymás torán…
Turán! Turán!

A sors aláz, aláz…
Jön a hír, jön a gyász
Későn, korán…
Turán! Turán!

1904


szárazmalom

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf