Irlanda Máté: 'szeretkezzneháborúzz
Úgy ölellek, mintha a szomszédban nem dúlna háború,
pedig pont csak azért tudlak így ölelni,
mert ott embereket ölnek.
Füstfehér bőröd rettegő szemem előtt tovább fakul,
ahogy mégis rám törnek a pusztítás képei,
és tenyerembe, egyszerre mintha fegyver
érdes hidege tapadna csípőd lágy, meleg íve helyett.
Nincsen értelme semminek.
Ezek mellett az önkényuralmi-rendszerek mellett
már legalább egyszer elmentünk,
most mégis úgy tapsolunk nekik,
mintha nem húztak volna karóba embereket
30 éve a határtól nem messze azért,
mert máshogy ejtették a szláv hangzókat.
Mint a középkor, gondolom a modern ember ostoba gőgjével,
aztán eszembe jut, hogy 400 kilogramm szegényített uránt
lődöztünk szét az elmúlt pár évtized háborúiban lőszerként.
„Radioaktív sugárzása nem jelentős, azonban erős mérgező hatása miatt alkalmazása etikai kérdéseket vet fel, mivel becsapódáskor a lövedék gyakran meggyullad, és a mérgező égéstermékek nagy területen szóródnak szét.”
Lángra kap a hátam, ahogy belevájod a körmöd.
Lecsukom a szemem, mielőtt megkóstolom a melled.
Ejtek egy könnycseppet mindenkiért, akit szándéktalanul bántottam
azért, hogy téged már véletlenül se kelljen. A hasadról nyalom le.
Miattad megbocsátok mindenkinek, aki korábban bántott.
Érted elengedem a sérelmeim.
Neked hatástalanítom a taposóakna-zárat a szerb-horvát határon,
ahol hisztérikusan nevettem a golyószaggatta világháborús emlékművön.
Úgy nézett ki, mint amit fedezéknek használtak.
A nyakadba fúrom a fejem, és görcsösen kapkodom a levegőt,
mintha az életem múlna rajta, hogy eltakard az arcom.