Szentjánosi Csaba: Szeretlek

Szerethetlek-e olyan ősin,
ahogy víz szereti a földet?
Mikor hajónk után a hullámokon
……csönd lett.

Tudok-e úgy vágyni rád,
ahogy fák a fényre?
Ahogy a te arcodban áll össze
mosollyá, a táj minden része.

Lerakjuk-e gondolat-ikráinkat-
mint vízbe a halak.
Most már tudom, hogy magamban,
mindig téged hallgattalak.

*
Mert a világ több, mint mi vagyunk,
mégis megfoghattuk egymás kezét,
hogy a szétszakadt végtelent,
szívünk gyökér-karjai újra egyesítsék.

Az idő gyorsvonata minden percben
megállt, s mi mindig fölszálltunk egymásra,
mert tudtuk, hogy két évszakot is képes
elválasztani, a fűszál magánya.