Líra

Ön itt van: Kezdőlap

Líra

Paál Marcell Hesperus: LAKOMA

Tisztítsd le vígan a szúette asztalt.
Ebéd ma nem lesz, de vacsorára,
házadba tér, aki sápadt vigaszt ad.
Alkony szelidül szendergő fára.

Tégy üres tálat a kert közepére,
tányér kerüljön minden bokorra.
Szokatlan vendéged különös étke,
mást kínál néked; írt a nyomorra.

Helyére talál a villa, a kés is,
ágyásra röppen a plasztik pohár,
és várakozol, míg valaki késik.
Az idő fakul, de rohanni kár.

Sorsodra éhes egy bicegő angyal,
sehová hurcol álmoddal együtt.
Arcot cserélünk, s likas kalappal,
az Isten csendjét egymásra merjük.

Payer Imre: FÉNYBŐL VAN A FAL

A levegő, a nap, az éj
az álomnál súlyosabb. Fiatal,
az ég világosabban ragyog, fényből van a fal.
Látásból milyen rácsozat?
Lehet, hogy sehol se, sehol ok-okozat?
Vagy csak ők vannak? Arcok, utcák, házak.
A sorokban szétrévedő
a képrázó káprázat.
Csukódó percredő.
Korszakok egymásutánja nem ámít.
Nem törli el őket, örökre épek.
Megolvadnak és szertefolynak
téridő-szögellések.
Mégis, e lebegők most szilárdabbak, mint a gránit,
felvetítve maguk valónak.
Mert nem folynak a napok, kizárólag
erőből építem meg őket,
idegen épület-tetőket.

Péter Erika: hogy visszavonhatatlanul

hogy visszavonhatatlanul mit teremt,
még ki sincs találva, még várhat.
éppen lehetne, de még nem a rend,
mert nincs arra még magyarázat,
hogy vajon miből, meddig, miért
formál és alakul a lényeg,
s a képzelet pulzáló ellipszisét
- ami majd egyszer úgyis szerteszéled -
mi mozgatja, óvja, tartja egyben,
mikor lesz teljesen kész, mi félig,
ha a széleket, a felszínt megigézik,
de a közép érinthetetlenül marad.
ez itt a szív. vagy valami más vacak
néhány sejtrekeszben.

Pethő László Árpád: HAMUBAN ÁZTAK

Fojt – folyik véred
lábhoz fegyverrel tessék
lőni – ölni tán

maradjon égben
a szilánk és arc sem lesz
gondolat – sóhaj

bolyong terítve
szétkenve fákon mezőn
békétlen – árván

szüleid sírját
nem látod rég – nagyszülő
fátyla borítja

Isten takarja -:
ne lásd süllyedését az
elveszett végnek

Schifter Attila: Carpe Deum

Minden egyes félbehagyott vers csak olyan, mint
poharad legalján az utolsó ujjnyi bor:
ahogy méregeted ( talán szemre sincs fél pint )
példabeszéd nélkül is rájössz, mint annyiszor,

a maradék szokásosan az Ördög vámja,
s fizetned kell, ha egyszer asztalához ültél,
bár az utat Jézus már neked is kijárta,
hogy ne légy a pokolban visszatérő ügyfél,

s ne törődj soha azzal, hogy Belzebub befűt,
(úgysincs más tüzelője, csupán a félelem)
hát fenékig kell ürítsd az életkeserűt,
ha felmarja a torkod – majd az tart éberen.

torottpohar

Szakál Gábor: FOHÁSZ A KŐSZIKLÁHOZ

Ha már türelmem elfogyott,
ha már mindenki elhagyott,
az archimédeszi szilárd pont
Te vagy nékem,Uram !

Ha egészségem megkopott,
s a lassú léptem indokolt,
elmémet ébreszted legott,
Te megsegítesz Uram !

Sok munka vár,a kedvemért
segíts meg Uram,ezért
fogd erősen a kezemet,
ne hagyj,ó,Uram engemet !

Erőmet visszaadtad,ó,
hála Néked Mindenható,
megfeszítem a húrokat,
s folytatom mi abbamaradt.....

Székely-Máté László: Negyven sor

Válladon a csend magánya.
Arcodra írt látomás.
Három majom hoz szabályt ma.
Sárral teli árkot ás.

Homlokodra égett bélyeg.
Félreértett szentbeszéd.
Korcsként könyvelt telivérek.
Fiad kesztyűt dob eléd.

Sziklába vájt furcsa otthon.
Új második emelet.
Muskátli az utcafronton.
Elköltözni nem lehet.

Bölcsességek falra írva.
Látod belső udvarát?
Ecetfáknak nagy a kínja.
Talán jobb lesz odaát.

Varga Rudolf: SOSEM HALLOTT BAKANÓTÁT

Nagyapa korhadt
katonaládáján
ücsörög,
fájós csontjaival
ellibickel, melencében
áztatja,
kacorkéssel vágja
üszkös
lábkörmeit, nyög,
sziszeg, de fikarcnyit
nem jajdul, nem,
nem jajdul soha,
leheletének üvege
homálylik,
nincs győztes,
nincs vesztes, csak
csata van, esztelen
öldöklés, hadak
útján, félrevezetettek
hadjáratán
füstölgő csövű
puskával botorkál,

Földváry-Boér Elemér: Szeretet

Tudom, hogy más is érez, nem csak én;
tudom, hogy más is lélek, nem csak én.
Tudom, hogy más is szokott néha-néha
gondolkozva,
vágyakozva
járkálni a
nyárnak egy-egy
békés, csendes,
csillagfényes
éjjelén…
Érzem másban is az örök értéket,
a maradandót, az igazi szépet.
Tudom másnak a gondolatait,
bajait,
vágyait,
álmait.
Velük sírok,
nevetek,
szenvedek, -
és ez a: szeretet.

Gyetvánné Bercsényi Ilona: Ördögszekér

Vajh ki ne ismerné az ördögszekeret,
mit az őszi szél hajt kopár tarlók felett;
szúrós tövisbokrát a magyar mezőnek,
zörgő kísértetét a bús temetőknek.

Ez vagyok, lássátok, szúrós ördögszekér,
keserű magyar sors, letaposott remény,
kit letépett, s kerget cudar idők szele,
s kinek töviseknél sem maradt egyebe.

Nem mondhatok nektek könnyű kis meséket;
bennem sír a lelke a megcsúfolt népnek.
Hangom kellemetlen, kínban fogant átok,
elkerültök, mert csak bajt hozok reátok.

Nem tudok én soha megpihenni;
zörgök, hogy boldogan ne aludjék senki.
Kerget engemet a magyar végzet szele:
én vagyok a holtak visszajáró lelke!

Kiss Ferencné Forgon Margit: Levél otthonról

Levél jött otthonról, itt van a kezembe,
mohón olvasom, de nincs sok öröm benne;
szomorú hírt hozott, s könny hull levelemre.

Megint kevesebb lett eggyel azok száma,
kiket otthon hagytunk, ki szívünknek drága;
s virágot sem szórhatunk kedvesünk hantjára.

Nem látogathatjuk a temető-kertet,
csak a szívünk őrzi kedves emléküket,
míg a másvilágon viszontlátjuk őket…

panorama

Könnyű László: Oly messziről

Ülsz az asztalnál és gondolkodol
vasárnap délután egyedül,
szemed a messzeségben honol,
a szíveden a csend hegedül.

Körötted a halk szomorúság,
borult az ég, hűs a levegő,
a fák haragoszöldek, némák
és lassan megered az eső.

Sírás fojtogatja a torkod
és tudod, így tart ez örökké,
míg mázsás bánatodat hordod,
míg elindulsz a kék ég felé.

Valahol megcsörren egy tányér,
valaki beszél és nem érted,
túl vagy már a földi körön és
a világot messziről nézed.

Szappanos Márta: Villanó percekben

Villanó percekben
Krisztus arcát látom,
ha gyarló földi utak
göröngyeit járom.

Felbukkant a szent arc
éjnek sötétjében,
mikor lángot hordoz
barlangok mélyében.

Megvillan a szent arc
ezer évek óta,
minden Pilátusok,
Kaifások óta.

A. Turi Zsuzsa: Szerelem

Szívemet szögekkel verted a keresztre,
alvadt vérbe zártál mát és holnapot,
mondd miért tartasz még lándzsát a kezedbe’,
miért takarod előlem a Napot?

Sötétkék árnyékok, tűként szúró fények,
végtelennek tűnő nyűtt hétköznapok,
kereszten, árnyékban torzak a remények,
kicsorbult, hűlt szívem halkabban dobog...

Sötétkék szemeid hazug sugarában
sár, bogáncs és hamu fedi a fejem,
áttetsző hálón át, megrepedt világban
torkomon elakadt szó a szerelem.

Arany-Tóth Katalin: HELY(ZET)HATÁROZÓ

napok ünnepéből
könnyű kacagásból
dallamok csöndjéből
meghitt suttogásból
megmaradt kenyérből
pohár koccanásból
boldog érkezésből
fájó búcsúzásból
gyűrött ébredésből
esti megnyugvásból
szelíd érintésből
összetartozásból

kirekesztve

Bak Rita: Kutyavirágok

Kutyavirágok nőnek éjjelente
a szobámban.
Nézd a szétnyíló szirmokat.
Az ágyam fölött,
ott vannak a halottak,
a sok sok halott.
Beszélnek éjszaka
és szíveket keresnek.
Éjszaka beszélnek,
amikor minden csendes.

angyalelhagy

Bíró Rudolf: Aszfaltrajz

Csak grafittal tudok színezni.
Diszkriminált-színvakság ez.
A szürke, megélt hétköznapok
impresszionista ábrázolása.
A gyerekek mások.
Ők színezik az életet,
csupa pasztellnek látnak
minden
utcasarkot,
aluljárót,
lakótelepet,
a családi Utolsó vacsorát.
Én is gyerek voltam.
Szerettem festeni
színekkel.
Anya mindig fehér
pólót adott rám,
hogy lássa, mennyire belemélyedtem
az alkotásba.

Bogdán Mária: asszociáció egy fát ábrázoló képre

…én csak nézlek és azon filózok
hogy fekete-fehér fotó
vagy deres-zúzmarás a kép
és inkább a régies stílusra hajaznék
mert huncutabb játékokra csábít
belebújnék lomb-asszony szoknyaráncaiba
kicsi madárkákat lesni
a fészkükbe bámulni és
örülni csak úgy a világnak
vagy csókolóznék a „titkossal”
hogy ne lásson a falu pletykás fele
hamis erkölcseiket ne borzoljam tovább
de hintát is kötnék ölelő karjaira
és fel-le repkednék előhozva
magamból a régi kislányt
és az is eszembe jut még
hogy pont ilyen volt az az
utcavégi is hol húgommal
szívtuk az első ciginket tízévesen

Buda Ferenc: Nagyapám

Nagyapámat sose láttam,
megelőzött a halálban.
Simaszőrű fehér kecske
s tarka malac legelészik
már felette.

Fejfája sincs, rég ellopták,
széthasítva tűzredobták.
Krumpli főtt a fejfa lángján,
repedt, rozsdás, ritkánfütött
bádogkályhán.

Néki ez az ágy: a végső.
Nékem ez az első lépcső
fölfelé, a tiszta napra,
nagyapámnál messzibbre és
magasabbra.

Az utódok szaporodnak –
lemaradnak a halottak.
Ritka köddé vált az emlék,
nem lelek sírt már seholsem,
bár keresnék,
és kihűlve alvad bennem
árnyéka, mint vér a sebben.

Mindegy most már. Hadd aludjék.
Ha siratnám, csak hazudnék.
Váljék teste puha röggé,
pihenjen és porladozzék
mindörökké.

Czipott György: Közelítés

fenntarthatóvá feneklett
mindenéves tervű pusztulás
makukahéjköpetes járdán
érettmosolyú gumibabafej
hajcsigái fölött néha elkacsáz
valami kopott harangkondulás
olyankor olajmart varjúrongyok
telepednek keresztcsúfoló
villanypóznák karjaira imádkozni
vitathatlan szépségű kisdedek
és ledér eszmelovarnők
libegnek garantált örömtől
tulajdonított fertőzőtáblák
korrámálló reklámpapírosain
gazdaságos bérű pártházakban
vitam et sanguinem szekkóról
munkásőrszürke festék pereg

kerékpárvolt

Deák Mór: LELEPLEZNÉM

leleplezném
de nincs kinek
vakok lettek a többiek
vak lett mind és agyhalott
s én közülük való vagyok

itt van fele királyságom
vele adtam fiam lányom
páratlan maradt a párom
madár repül át a világon

ha leszáll
könnyű lábbal teszi
észre se vegye valaki
főleg ne ezek a vakok
a torkában ott a titok

csőrében olajfa ága
kettéhasítva kettévágva
figyeli ahogy a vak tapsol
megmetszve már mind a két szárnya

Ernst Ferenc: Tátogó idő

Mint halak szájába
adott szavak,
nem létező amőba
szívverések,
oly néma most
minden és üres,
könnyhangja van
az érintésnek.
Akváriumnyi
gyászruhás
díszhalak
közé hulló könnyeim
gyöngyszemek.
A sós vízben
oldódnak,
miközben
engem oldanak.
Szemeim
az üveg tükrözi,
némán üvöltök,
tátogó alak.
Ahogy algák
az üveget,
múltba révedő,
fátyolos,
mosolygó redők
fedik el arcomat.

Fülöp Kálmán: Imádság

Azt nem tudom,hogy
meddig élek én
és milyen jó,hogy
ez nekem titok

mert ott szeretném
önmagam ma látni
ahol a színek árnya
nem kopott-

s az élet bár mint
nehezék a vállon-
a mélybe nyom
ahol súlyos a csend

de ég felé tör
az imám és vágyam:
hogy aholt Te vagy
én is ott legyek.

Kaiser László: Vert sereg

„Vert sereg maradéka
bennünk a férfikor”
Szervác József

Vert seregnek tagja voltál,
haláloddal hősi halott,
megsirattak közkatonák,
hazudtak a tábornokok.

Micsoda had kísér téged,
kopottan is fenségesek:
szegényen és sarzsi nélkül
égnek tartó büszke menet.

Kapui Ágota: Kapaszkodó

A kvantum szőkék ideje lejárt,
és hibernált jövőnk is vágyott álom,
s te álldogálsz itt irgalom-fehéren,
túl űri létről koholt ideálon --
és ott lebegsz a sűrű semmiben,
tátong a csend, s a vad felismerés
csapong agyadban, eszméket keres,
mi felötlik, az mind nagyon kevés --
mint fuldoklónak gyenge szalmaszál,
mely mentőövnek tűnhet hirtelen,
úgy markolod meg ingatag hited,
ha rád rivall az égi intelem.

agbog

Nagy Horváth Ilona: Túl közel

Éhes vagyok,
mozdulataimon alig sejlő
minta, korgó hiány kanyarog:
megbillent egyensúly.
Fény játszik a damaszt gyűrődésein.
Fegyelmet tanul a szem, a száj,
csend minden tagom,
pedig kívánlak.
Bőrömön megülve lázad a tér,
túl közel vagy.
Én túl fehér.
Pirulás nélkül,
könnyedén
szedném ízekre érzékeid,
ha utam nem állná
az idő.

Figyelmed nyugtalan madár,
szemembe néz,
rebben,
kis vörös szívével körbelebben,
hogy néhány pillanatra megüljön
majd a vállamon.

Payer Imre: AZ ALKONYATRÓL AZT HISZI, PIRKADAT

alkony

Az alkonyatról azt hiszi – pirkadat.
Indulni kezd, és rászakad éjjele.
A visszatérő éjszakában
hajnalodó repedések érik.
A mozdulatnak kezdete, vége – nincs.
Nem lát teret. Torz mondata: fáklyaív.
Hogy kapcsolódna mindig újra
összekuszált haladék-időhöz?
Más módokon, másképp eloszolva, de
egész-nyomása épp ugyanannyi lesz,
ha ablakát reggel kitárja,
rányit az éjszaka – nézik egymást.

Péter Erika: [háttal állsz]

háttal állsz az összetartozásnak, két mozdulat
között az állomás vagy. két mozdulat, mi
egymásba érne, mikor a mozdulat megért
a cserére. aki áll, ahol, abban töredékek
vannak, becsapódások, önmaguknál súlyosabbak,
és nincs ablakuk levegőre, látni. otthonból
próbálnak hazatalálni, lélegzetvisszafojtott,
zárt állapot. hit, tagadás együtt elhagyott,
nem belátható a gondolat-sarok, s a körülményekbe
hímzett indulatok foszlott falvédője kinek kell.
csörög a szív, ócska vekker. hagyod, hogy
átöleljen egy másik nyomorult nap.
a szó ketrecéből a vadak kiszabadulnak.

Portörő Kátya: A szenesvödör (az óvodai jelem)

kalyha Ott állt boldogan
a mosoly sarokban
fekete gyémánttal
színültig tele
csak néhány lapátka
s már izzott a kályha
láng nyelvek
pöröltek vele
kémény sikoltott
tűz el ne aludjon
padló ropogott
ki soha ne fogyjon
az otthon melege
ne szökjön el
fekete gyémántok
szétgurult szép álmok
színetek
sosem felejtem el.
--
így lett
lelkem sötétje
szikrát szóró
pincemély titok

Radnai István: HIGGYEK - HISZEK

"Csak az elveszett sárbakáknak tart tovább a tél."
Gyimesi László. Tajtékok

izzadás-tajték veri a homlokom
nem akarok sárbaka lenni a don
csak folyjon amerre akar
ágyúk bömbölése értékzavar

ha áradó vér az alvadt folyó
tavasz s a meggyfára szakad a hó
az élet gyökere a betonon áthatol
mégsem pusztít mint rontó kalasnyikov

pedig nincs az a páncél erőd épület
amin át ne hatolna páncéltörő őrület
tavaszodik-e vagy feléled az orosz tél
s minden tavalyi levél reszket romlik és fél

Vadady Attila: Hajnalban

A virradat folyton kelteget,
Hogy írjak újabb verseket,
Papírra vessek sorokat,
Vidámat, már s nem komorat,
Érzem kezemben múzsám kezét,
Ahogy a hajnal a fényt teríti szét,
Agyamban kél egy gondolat,
Ritmust, s rímet mondogat,
Megformál, elmond dolgokat,
Átjár, mennyet, s poklokat,
S belém hasít a fájdalom,
Ki tudja hol az oltalom,
Mi világban kicsiny sziget,
Hol, lábát jó ember vetheti meg,
A gondolat a végtelent pásztázza át,
Hol találja meg benne kedves honát?

Varga Rudolf: SZÁLAT HÚZOL

Petrólámpa aranya alatt
Csehovics Bogyáék gágogó talut
tépnek. Bedurrantott
sparhelt melegében
kukuricát morzsol a hívatlan,
de amúgy
rendes udvarlólegény, csatakosra
izzadt homlokát törli, összevissza
hadovál, bolondítja leendő
édesanyámat, Mariskát.
Csipri patit csijjogatsz Veronkám,
klaffogó gumicsizsmádban
sorjában
lököd fagyra a fosztott libát.
Csizsmád száránál
beszökik a macska,
meg a hideg. Rokkád mellé
zsuppansz, ujjbegyedre pöksz,
mi, pulyák, láthatatlan manók
ott kucorgunk már a suton,
még első sírás sem
tört fel torkunkon,

Győry Dezső: Ezért még érdemes élni

Így van: csata az élet. Se eleje se vége.
Mint a tengerekről nem mondhatjuk el,
Hogy itt indul meg és végződik amott.
És célja sincs más ennek a csatának.
Mint önmaga, millióképp, magáért.

Nagy rajvonalban görnyed az emberiség.
És én most kimentem a szélekre,
Ahol veszedelmes a járás és komorabb a csend
És már hallatszik a dúló problémák hullámverése,
Ahogy odavágódnak a mindenség zátonyához.

agbog

Sárosi Árpád: Aki üzent értem

Tegnap hívtál erdő, üzentél utánam:
Odakint több a fény, igazabb világ van.
Odakint kurjanthat fékezetlen kedvem,
Nem nyűgözhet semmi, ha vendéged lettem.

Kísértetet rejtő falak, zugok, zárak,
Bocsássatok már el, fáradt vagyok, fáradt.
Aki üzent értem, nem várhat sokáig,
Nem várhat a holnap halott hajnaláig.

Régen hívtál, erdő, én csak ma jöhettem.
Szomorúra sorvadt kurjantós, víg kedvem
Birodalmad csöndes, mint a gyászos udvar,
Tele minden ösvény, bujdosó nagy búval.

Hová lett a nóta, az illat, a mámor?
Kiesett a napfény, billent koronádból.
Némán hull öledbe a száz húrú hárfa,
Sirató dalt suttog fehér testű nyárfa.

Sebesi Ernő: Jóságos néma sóhaj

Ha zenéket tudnék:
én asszonyos, gyöngéd hárfa-ujjakkal
lágy, simogató csitt-csöndeket varrnék
sajgó jajoknak tátongó sebére.

És virtuózos, gordonkázó kézzel,
ha zenéket tudnék:
vad, hasogató bánat-kelvényt
holt feledésbe fűrészelnék zengve.

Kacajt sóhajtnék fúvó fuvolákon
boldogságlehelő golf-áramot,
ha zenéket tudnék:
jeges fájdalmak puszta partjain.

Sziklay Ferenc: Kisvárosban

Temető van itt, csak a fejfák élnek:
Neve van mindnek és járnak, beszélnek;
– Én vagyok köztük halálra szánt virág.

Tunya levegő – nehéz szag, – tört sugár, –
Elpuhult jólét, – jóllakott lágy lélek, –
Nincs verőélet, vágyak, feszülések!

Az érző ember itt fásulttá ernyed,
Itt nem gyűlölnek, itt nem szeretnek,
Kényszerből fogant, ami kevés gyermek.

Itt nem érez senki. Öröm, bánat nincsen.
Itt nem érez senki kínt, vagy boldogságot,
Csak valami nagy, sápadt butaságot.

Ez a hely nem a tavasz gondolatja,
Elvetélt magja sáros, piszkos télnek…
Temető van itt, csak a fejfák élnek.

Telek A. Sándor: Két legszebb költeményem

Az én legszebbik két költeményem,
Mikben megírtam fájdalmas énem
Keservben, kínnal telt napjaimban:
Az én két fiam.

Beléjük írtam minden hitemet:
Lázongó vérem, síró lelkemet;
S mint zengő-bongó mesélő rímet:
S könnyűimet.

Turánból jussolt pogány magyar hit
Rezgi át kettős rímes sorait,
Táltosak álma; rajongás, bú, kín
Sorsunk útjain.

Ez a két vers az örök magyar szó,
Amihez nincs a földön fogható;
Amelynek minden betűje nóta
Hangba fonódva.

A.Turi Zsuzsa: Vérzik...

Egymásba fonódó korai órák
késnek a véres hajnalok
kivésett megszokás terheket ró rád
kint a vak végzet andalog
teádat kavarva nézed a mézben
születő fények gyöngysorát
egyedül ücsörögsz új útra készen
érzed az évek szögnyomát
múlandó képsorok húznak a ködbe
hív az út hív a végtelen
felemel a remény és forgat körbe
ki szeret mindig védtelen
indulni kéne de lassan kicsorbul
a kísértés mint pengeél
rozsdás bilincsed kajánul csikordul
fonnyad a hit mi benned él
tulajdonképpen nincs okod panaszra
csak fáradt vagy így öt után
kicsúszik kezedből nincs semmi haszna
illúzió a vágy csupán.

Albert Zsolt: OLAJ A FÉNY

Megint elkerültelek.
Az asztalon könyv s benne levél,
pedig egy úton járunk, mégis alig látlak.
A szék hűvös, mozdulatlan.
A vasalt terítőn virágok egy dimenzióban,
ingem rám tapad, izzadok reszketek,
láz gyötör s hiányod.
A házban este lesz, becsukom a szemem,
alápréselem emléked és hangod keresem.
Csend bárddal hasít a zajba,
mint amikor az ajtót becsapom
és a világ kint reked.
Forró láthatatlanban lépkedek,
azokon a helyeken ahol elvesztem
és te mindig megtaláltál.
Mikor olaj lett a fény, kenet a nap,
amerre mentél rózsát szült a sivatag.
De most csak szobám van
és asztalon hagyott szavak.
Hatvanhat lépés egy pillanat alatt,
míg a betűk felizzanak,
mintha itt lennél, kinyílsz, hogy olvassalak.

Arany-Tóth Katalin: TÁVOLRÓL

Mióta elválasztottak
minket a megüresedett évek,
én már csak távolról szemléllek.

Sokáig úgy kerestelek,
mint elhintett magvakat a varjak,
s hogy nélküled éhen ne haljak,

maradtam fekete árnyad:
magadhoz fogható büszke semmi,
s te megtanítottál temetni.

Fázó harmatcseppek alatt
sáros üreget ástak az éjek.
Mélyre száműzött szenvedélyek

sikoltották a világnak
ezerszer is elsuttogott neved.
Nevetésem utánad ered

és átölel észrevétlen.
Csak a lámpafény zavarja szemem.
Nem akarom, hogy lásd: könnyezem.

Bíró Rudolf: Homokvár

Homokformába szórtam a múltat,
építettem magam köré
magasabbnál magasabb
falakat.
Tornyoztam az emlékeket.
Csepegtettem az álmokat.
A falba betapasztottam
mindenkit, és mindent,
mit egykor szerettem,
hátha személyes
déva-váram megáll a lábán.
Gyermekként építettem
jelent.
A múltból,
egy parton.
Nem tudva, hogy kockázatos.

Bogdán Mária: fakul-fordul

tegnap ágyamba szökött az ősz
és ölem hűvös lett hirtelen
s bár a vágy még nyirkosan elidőz
a nyár vadságát így nem keresem
bőröm még illatos de már itt-ott
furcsa barázdák néznek tükörbe
bölcsesség váltja le a titkot
egyenesebbé nyúlik a szív-görbe
a szexbomba szerep lassan fakul
fordul valami decens úrinő
vállán átveti sálját hanyagul
cipője nyomában csak krumpli nő
nem lépdel már virágot és füvet
tegnap ágyába szökött az ősz
és szent mihály vak lován elüget
majd benne lesz a hírekben ha győz

Szedres, 2017. szeptember 1.

Csák Gyöngyi: Alkony

A sötétedő égen
széles vörös csíkok;
vérmérgezéstől
pusztul el alkony.

alkony

Csata Ernő: Haláltánc

… Katrina tánca

/Liszt Ferenc: Danse macabre–Haláltánc/

Zúg a harsona, üvöltenek Halál muzsikái.
Dobolnak égbe szippantott házak
földre hulló gerendái.

Az Ítélő jön, tombol az ég haragja.
Menekülő életek lábnyomai
az utakon szétszóródva.

Nagy Úr! – mi néhányan egykoron,
hajszolt idők omlásos meredélyein
görgettük a nagy követ,

és éreztük ott fenn a jövő szelét,
– ami elfúj, mint porszemet egy sikolyban –
az örök jajból ébredő zenét.

Czigány György: EGYSOROS VERSEK

Remény
Ha egy sor vers körülfonja világunk.

Örökmécs
Minden pusztulás ott ragyog lángjában.

Sors
A véletlenek szabadsága is teremtés.

Szív
Fölemelheti a szeretet méltósága.

Vágy
Add, hogy hihessem létedet Uram!

Enyém-e?
Halálom idegen: nincsen hozzá közöm.

Végítélet
Kozmikus szemétégetés? Föltámadás?

Czipott György: Próbanász

hitté összeégnek
új vitézt toborzó
aranysallangfények!

(réz csengettyűvízben
elpállott átokszó
setteng s árnyék lebben…)

próbál nyarat május:
dúlegényes, forró,
csillagkalimpálva
csókot összetorló,
ájult testülése
megszentült nyaraknak.

szél fú, szerteszálzón
kirepülnek kazlak.

Deák Mór: FUSS

fussál bokád térded nélkül
míg az arcod kifehérül
megleszel az arcod nélkül
az arctalanság megtérül

kutya világ
zászlós kuvasz
miért a gazdádba harapsz
kitörik a metszőfogad
hogyha önmagadba harapsz

világbéke
világvége
mindig csak harapni kéne
hamis világ hamis kutya
jobb úgy
ha mindenki buta

Fülöp Kálmán: Elengeded

Pattog a máz az éjszakában
üres a szív,a semmi fő
s mi tördeljük a perc nyugalmát-
fazék felett rozsdás fedő.

Álmatlan arc,sanda mosoly-
ágyéktüzén a hányadik-
s elfonnyad mind lassan a korral
lehetsz akár a századik

ki rámorzsolod az élet nedvét,
míg szobádban hallgat a sötét,
s mint aki jól végezte dolgát-
elengeded a lány kezét.

Gavallér János: egykor /csigusszal/

hagymás-paprikás zsíros kenyeret ettünk,
bort ittunk, velünk vacogott a hajnal,
kerestük az elveszejtett szarvasagancsot,
s diadalittasan összerogytunk magyarként
kén barlangokban szunyókáló hősökről beszéltünk,
eszeveszetten vágytunk valami másra:
őseink bocskorára, táltosokra, lovagolni szerettünk volna
iszapban, sárban, térdig érő halálos vérben,
ebben az ernyedt posványban nem létezni,
aztán fel kelt a nap
kupicákban mértük a lélegzetet,
s elfojtottuk lidérc-álmaink szörnyszülötteit,