Vadady Attila: Hajnalban

A virradat folyton kelteget,
Hogy írjak újabb verseket,
Papírra vessek sorokat,
Vidámat, már s nem komorat,
Érzem kezemben múzsám kezét,
Ahogy a hajnal a fényt teríti szét,
Agyamban kél egy gondolat,
Ritmust, s rímet mondogat,
Megformál, elmond dolgokat,
Átjár, mennyet, s poklokat,
S belém hasít a fájdalom,
Ki tudja hol az oltalom,
Mi világban kicsiny sziget,
Hol, lábát jó ember vetheti meg,
A  gondolat a végtelent pásztázza át,
Hol találja meg benne kedves honát?
Mi végre, végleg megnyugvást ígér,
És nem romlik tőle már a vér,
Ép testet ad, és ép lelket támogat,
S valósít rég volt édes álmokat,
Letörli létünk mocskait,
Bíztat és védőn beborít,
Nem rak fejünkre súlyos terheket,
Ki mondja meg, mindez hol lehet?

Kérdés marad ez, mondatnyi tán,
S hogy kinézek szobám fényes ablakán,
Azt érzem, jön csak napra nap,
S minden, mindig ugyanúgy marad.