Otthon. Család. Kenyér után
futó gond-púpos emberek.
Szülés. Szoptatás. Temetés.
Asztag-rakó hétköznapok:
kérges kezű cselédsereg…
Csúfoltalak, otthagytalak.
Kikértem jogos jussomot,
csuhajra csaptam kalapom,
apám kertjéből hetykemód
vágtam virágos boromat.
Te, ki vagy?
Nehéz selyem vagy és egy ember.
Forró az árnyékod, a nap van benned, vagy gonosz tüzek?
Az ágy fölvett, mint egy táj a vihart. Ha levonulsz mi marad itt utánad?
Nem ismerem a szemedet és dörömbölök most rajtad.
akik a jégpáncélú folyón át menekültek
akiket fegyveresek tereltek az utak
mentén álló fák alatt havas esőkben
napizzású nyarakban mezétláb
akiket fegyverrel tereltek idegen
nyelvű hegyek zúgása felé
jószágőrző cselédnek más barmát vigyázni
akik önmaguk elől szöktek hogy
ne találkozhassanak emlékeikkel
akik a folyó jégpáncélja alá merültek
azokról beszélek
Alszol fiacskám. Csöpp sziromkezed
Pihen a csipkés, tiszta vánkoson.
Ráhajlik arcom. (Ó, ne költselek!)
Halkan megcsókolom.
Látó szememnek tárul a jövő.
Szíved kinyíltán játszódom veled,
Hisz nemsokára, lelkem sarja, te
Csókolgatod majd az én kezemet.
S imát becézek. Ó, adná az ég:
Szent alkonyatban célhoz érkezett
Őszülten, aznap, ott a rács előtt
Megcsókolhassam fölkent jobbkezed.
Oh Szűz, szenvedők édesanyja,
Nagy tisztelőd halt meg: anyám.
Már a maróti temetőben
Virraszt fölötte a magány.
Növeszt sírján szagos virágot
Minden évben a kikelet,
S ősszel, borongó sípok hangján,
Dalt búgnak róla a szelek.
Oktoberfest-verskorsóinkból kilötyögnek a betűk....
de jó olvasóinkkal egy asztalhoz leülni.
/Meggynek, Gyula és Marci fiaimnak, Magdikának,
és Barátaimnak 2014 nyarának emlékére /
Fent a csillagok ragyognak
s a vén Telihold mosolyog
lent a Balaton Tündére játszik
az éjben partnak futó tarajos hulláma csobog.
Középen én Ezüsthídon ballagok
agyam ős-anyagában a Föld s az Ég küzd
melyikük gyermeke vagyok
miért születtem újra meg újra
és míg elsuhantak évezredek
szívem jéggé miért nem fagyott?
Dittának
Ha végre én leszek – Én,
és te leszel – Te,
s nem könnyektől
lesz sós a boldogság
végtelen tengere.
Ha végre az igazság
nem tagad,
a hazugság forrása
örökre elapad.
A most-van
már nem bizonytalan,
s magyarként ember
többé nem lesz
hontalan.
Nekem nem jutott nyár, tél és tavasz,
nekem csak az ősz, lassú ősz jutott,
nem jutottak fák, virágok, álmok,
nekem csak az ősz, lassú ősz jutott.
Amikor a bohóc felzokog,
arcán tengerek fakadnak,
akadnak, kik önfeledten
kacagnak s csak a szépet,
pirosló orrát, fehérre mázolt
arcát látják, melyet szürke
folyam áztat, csetlik-botlik,
maga a megtestesült alázat.
Magas cipősarok és hosszú szoknya: baj…
A rossz út gödrein vagy pajkos szél során
A szoknya fönnakadt a villanó bokán, –
S ez kedves volt nekünk és olyan furcsa, – jaj!
Vöröslő hold a fátylas ég tövén.
Imbolygó ködtől ittasult a rét.
Álmát száz béka kunkogatja szét.
Borzongás kél a nádas zöld ölén.
A macskájával mulatott:
Ily bűvös látvány kincset ér; –
Játszott az esthomályban ott
Kéz s karom, mindkettő fehér.
Varga Rudolfnak
VAN ITT EZ A KENDŐ,
ÉBENFEKETE, BENNE, IGAZ,
MEGPATTANTAK MÁR
KIFESZÜLT IDEG VETÜLÉKEK,
DE LÁM, FALUSZÉP
CSILLAGALAKZATOK KAVAROGNAK
MINDEN SZAKADÁSSAL.
ÁLMAIDRA LIBBENTHETED,
AKKOR MEGLASSÚHODIK TALÁN
TÜKÖRCSEREPEKTŐL IRDALT
SZÍVED IS VÉGRE.
