Én nem ismerem a tenger csendjét.
Nem ismerem a tengert.
Városi zajban nőttem szét magam
– lettem férfi, lettem ember?
A legalsó szintről léptem
repedt létrákon, egyre felfelé.
Az ég tudja csak hová jutok.
Egy nagyobb zajba vagy a csend felé?
Torzít a zaj, ferdít a suttogás.
Ki magába néz, vajon merre lát?
Az üveggolyót, mint távolságot, egyszer úgy is megkapom.
Ha már ott a tenger, fulladjak hát meg ott.
2017. június 19.
Megvonja vállát az idő,
megvonja rezignáltan,
meg sem áll csak a temető
sarkig-tárt kapujában.
Ott sem időz, csak visszanéz:
ágyő, te bátor!
Ne félj, nem lesz a föld nehéz,
viszlát, föltámadáskor.
Kolozsvár, 1960.
Mögöttem állnak mind a tegnapok,
és nem hagyja el zokszó sem a számat –
az asztalomon szétzilált lapok:
elveszett versek suttognak utánad.
Ha elrepül a szárnyas pillanat,
az ihlet fénylő szentjánosbogárka,
hiába iramlik a gondolat,
hogy szavak ékes ketrecébe zárja.
Mint hátam mögé dobált tegnapok,
papírra izzadt galacsin a versem,
múltam könyvéből kitépett lapok:
ha jön a perc, értük kell majd felelnem.
Ó ha volna egy forintom –
nem járnék többé csak hintón!
Szerezhetnék két petákot –
nem ennék mást, csak kalácsot!
Lenne nálam három fillér –
csokoládét vennék mindenér’!
Ki ad nekem négy fityinget?
Varrathatnék selyeminget!
Bár találnék öt fabatkát –
megkérhetném Marcsa mancsát!
Csilingelne hat garasom –
élnék, mint Marci Dabason!
/De mivel egy vasam sincsen –
hát csak úgy, mint hal a vízben!/
1980
Faházam ajtaja nyitva,
nyárfa árnyéka remeg,
kutyaként erőlködik, jön,
nyaldossa küszöbömet.
Rádió szól, Vörös Győző
egyiptológus beszél,
és lehullik néha egy-egy
vörös vagy sárga levél.
Hány ezer éve, hogy vagyok?
kérdeznem minek, tudom,
naponta Nap nyit rám eget,
szemem a fényre hunyom.
Ősz, ősz ez, nyugszik az élet
koporsójában, magban,
Jézus arca búzaszemben –
s megvan arcom is, megvan.
Lecsaptak, mint futkosó csótányt
az összefarigcsált étkezőasztalon.
Egy alsóval, kártyáztak éppen,
lecsaptak, mint a rágcsáló fejét
az egerfogó.
Aláhullott az egér feje,
kissè félrebillent,
nézett rám,
szemében még
fénylett
futása emléke.
Minek is görcsölnél, hogyha lehet
lazán? Attól még tudhatod. Szívből
és igazán. Attól még jól tudja,
hogy amit te tudsz, ő is. Jön az új
esztendő. Szűk is lesz, meg bő is.
Víg lesz, és szomorú. Ahogy mindig
szokott. Mindkettőre találsz
bőven majd indokot. Elég is találnod,
nem kell benne magad. Keresned.
A szabály mindig volt és marad. Jutni
fog árnyékból, és persze marad
a fényből is. Kevés az egyikből, de néha
sok is a kevésből. Ám minden, ami lesz,
így lesz éppen elég. Úton vagy
már felé. Úton ő is feléd.
Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz,
Arany Jankó lova itató után néz.
Visz Jankó, visz neki kalapjában vizet,
Lovát így itatja, aztán még vagy tízet.
Szellőfogó lóra, ha Jankó felpattan,
Pislákoló emlék csizmáján megcsillan.
Pata nyomán támad szép csillagos utca,
Hogy a felhők közül jusson haza vissza.
Felül a lovára, s beáll leventének.
Hunorral, Magyarral szarvasra menének.
Együtt vágtat velük, együtt serénykedik,
Dúl leányi iránt velük epekedik.
Többit már – tudjátok – megírta az ének:
Így lettek hajdanán az egytestvér népek.
Tűnt időt hullajtva nagy fa emelkedik,
Jankó az avarját böngészi reggelig.
Aztán megy tatárra, megy veszett törökre,
Magyar hősök hírét kelteni örökre,
Kik álltak haláluk véráztatta fokán;
Mint hulla a hulla! – veszett el a pogány!
körülvíz temérdek
végetlen ölnyi mély
sistergő meder
és fölhabzó
lelencmacskanyívás.
gyöngyházfény idő
bőrzik minden holnapon
aztán csikorgva megkövül.
mivégre tolni húzni
kordét küllőtlen keréken
ha napestig csomósan
ködhödnek eszement seregélyek
bűzveres alkonyégen?
miféle báj
keserít csörömpölésre
ponyvánterített csillagokat?
megjövendölt tegnapokban
rontóféreg vert tanyát
hogy hétszer visszhangozzon
kibicsaklósikolyú örömóda
kormos hegyek között.
ki kéne bontani
csikók tejes sörényét
mielőtt takácsmácsolya
végleg sorsbafonja… és
meg kéne már pihenni
semmi zsarátszívén…
körülvíz temérdek
végetlen ölnyi mély.
Nem könyörgök, nem könyörgök, én bizony már senkinek,
könyörögjön az új isten, hogyha van a réginek.
Építettem én már oltárt, harangtornyos templomot,
bíztam benne megsegít majd, de könyörögni nem fogok.
Nem rogyok le, nem térdelek, nem hiszek már senkinek,
ha nem tetszik, az új isten adjon fel a réginek.
Adóztam és imádkoztam, de már többé nem fogok,
ha az Úrnak nincsen pénze, adja el a templomot.
Kereslek titeket
égető szavakban,
békésen szárnyaló
napjaimban, gyakran,
dallamán a lágyan
szárnyaló időnek,
mélységek magányán,
mosolyán a földnek,
amíg perceim az
elmúlásba vesznek,
barátaim, addig
lázasan kereslek.
Fák kérgén időráncokat látni,
s nem hallani a rostok közt száguldó nedv küzdelmeit,
az életet vivő belső fájdalmait,
férgekkel küzdő élni akarást,
oly hiába való értelem, mint rügyek, virágok, levelek csodálata.
S mint odúban szú lárva eszi meg a fát,
úgy esz meg észrevétlen a vágy
minden rügyet, virágot, szeretetet.
Ahogy az égig érő fának nem nő új ága,
úgy roskad magába minden győzelmi akarat.
Fák kérgét megvető pillantásaink,
mily jogon csodálják termését,
ha hallani, érezni nem érzik gyökereik siralmait?
Hedonista élet-vágy a külső,
míg a bennünk élő
parazitát táplálja mindennapjaink.
Mérgezett csersav marja torkunkat…
fák levelét a szú maradék gátolja,
az érerőinek keringését lassan elfojtja,
megeszi a féreg, úgy eszi meg nihilvágyaink
az életünket.
Évgyűrűk emléke, de fáj!
2018.10.14.
Van egy férfi. minden nap látom.
követem őt facebookon, instán.
nagyon kíváncsian vágyom,
s kicsit mazochistán.
én leszek szűz, ha azt kéri.
(sose volt az ágyam tele)
de szemére vetem, hogy az
övét hány nő lihegte be.
ez a férfi tegnap felhívott.
zaklatott volt a hangja.
bocsássak meg neki, kéri.
az asszonnyal maradna.
sajnálom őt. olyan szelíd,
okos, engedelmes.
szívem szerint nem rontanám el.
szívem szerint, nem mondanám el,
hogy már három hónapja hogy:
nem vagyok tőle terhes.
Az eső táncot jár homlokomon,
Szívem erőt vesz a holnapokon.
Nem visz messzire a saját hajóm,
Igaz lesz Istennek legfőbb valóm.
A köldököm is cifra táncot jár,
Boldogságom tűz piros csókja vár.
Heverészni fog belsőségemben,
Boldog ember leszek bűneimben.
Mert ez vagyok én, csupán egy csillag,
Te csillag, csillag, oly gyakran szidlak.
Tekervényekbe, gazba kötött élet,
Isten szava nem érhet még véget!
Feküdni fogok meleg ágyamban,
Velem lesz az igazak álmában.
Az eső még mindig rajtam táncol,
A szív eredendő bűnnel harcol.
Nincsenek gonosz népek,
Megírt jövő vagy rontás,
Lélek van, néha téved,
Mesét koldul, ha nincs más,
Gyíkot nagyít az elme,
Sárkány minek is lenne,
Sorsot karmol az agyba,
Mért ne, ha karmolhatja.
Nincsenek manók, egy se,
Bűbáj sincs, csak rögeszme,
Nincsen gonoszság, jóság,
Csak véletlen, s hajlandóság,
Persze, csodák még vannak,
De titokban maradnak,
S nincsen működő rendszer,
Mire hatnának egyszer.
Forrásvíz és titkok titka,
aki voltál, nem jön vissza.
Mégis itt vagy, itt vagy bennem:
múltak élnek szép bilincsben.
Béklyós szavak, láncos képek,
veled lettem szabad végleg.
Elképzelem, hogy az ember,
nem mind – úgy egy nagy csapat,
mondjuk mint egy csillagrendszer,
kering benne akarat.
Majd néhányan félreállnak,
azt mondják, ez már kevés,
beszólnak a fizikának:
többek ők, mint az egész.
Elképzelem, hogy az ember,
nem mind, csak egy országnyi,
mondjuk, mint egy kartonrendszer,
polcokon fog helytállni.
Gyorsan telik minden fiók,
sokan lesznek rossz helyen,
mert a téves ambíciók,
nem hagyják, hogy rend legyen.
mélylila cirkalmak
a mellbimbóm körül
fehér sáv az emlék
apu nincs meg a házunk
valaki elvitte a ruhám
apu itt rohadok
a bíborsötétben
apu meleg van és fázom
világít csontom
gyöngyházfény fogam fekete
bordáim közé szórom
sziklahasadék fejem
arcom benne szétgurult kő
apu azt hiszem
már nem vagyok szép
Fejét felszegve, büszkén hátravetve,
tört glóriával szállt le ránk az este.
Miféle vágyak titkos mágiája,
baljós hiteknek toprongyos cigánya
űzhette hozzánk, tán azért, hogy szánjam,
miként bukott el végtelen magányban.
Hallom, amint a talpa fűre csosszan,
hideglelősen dúdol méla-hosszan,
mikor lerántja önmagát a porba,
megnyúlt kezével csillagot rabolva,
s rohan, amerre épp a nap leszentül,
könnytől felázott kerteken keresztül.
Ködök és párák
Az ártatlan perceimet, széttépték a farkas telek,
levegőért kapkodok csak, az ordas hullámok alatt;
az emlékeim folyói, rút sebeimtől véresek,
a szemeimben, fuldokló, sötét lángok villámlanak.
Nem akad bennem őrizni, csak hiányokat buzgalom,
tudva hogy senki előttem, tudva hogy senki mögöttem;
ki védő szárnyába vonva, megkérdezné hogy mi bajom,
a ködök és párák helyett, angyal árnyba öltözötten.
Holdtükör
Van-e bátorságod, velem bolyongani, sivatagomban,
hogy a holdtükörben, nekem ragyogjon csak fel az arcod;
rózsapíros vizeiddel, eloltanád-e a szomjam,
lennél-e az én reményem, ami engem újra alkot?...
Leveleivel, ágas-bogas gyökerével
szelíden visszafoglalja terét
a zöld áramlás.
Fának ága - vízre hajló kérdőjel.
Az íves gallyon madarak
kérdeznek csivitelve,
mintha szigetnek szentje
szelíden válaszolna.
Édes telt áramlás a levegőben
emelkedik a nap felé,
alátekint, mint űri tündér,
a fénysugárban énekel.
Vágymadarak búgását hallgatom.
A vállamon, ha létük megpihen,
fényszárnyakká alakul a karom,
átszelni az eget így akarom,
bordák közt tiszta hittel, szelíden.
Végül csend lesz, Istenig, egészen.
Az álmom is mellőlem andalog,
de remélem, egyszer majd elérem,
és akkor én is szállok fehéren,
magasztalón, akár az angyalok.
az égen felhőhajók fehér
vitorlájuk mögé nyeli
a kikötőt a messzeség
füzek haján hárfázik az este
homály zsákmánya
a magányos madár
házak között pillekönnyű
álmok pipiskednek hontalan
köd kucorog a városháza elé
holdfény koszorúzza a Tavat
hullámain törékeny bárka
messzire sodródik rajta a szerelem
ha még egyszer kiülhetnék
veled az ezüst nyírfák ligetében
kedvenc padunkra csak nézném
az elmúlás illatában a válladra
pördülő levél sápadt erezetét
vak volt a város szennyes szürke
csak az objektív pislogott sunyin
a hajnal mocskát söpörni még erőtlen
vak volt a hajnal de már kék a láthatár
eloszlik a fény fátyol alatt menyasszony
delet kongat kósza lelkű harang
mire a meredek délutánba fordul
az ősz levélbe takarja szemét
fakó zöld még a szemfödő remeg
hátat fordít de hátra néz a nappal
sikátorok a sűrű vérét ontják
Most csendesül a város.
Elmúltál, mint utcazajban
fáradt sóhajok,
szeretők nélküli ágyak,
melyeken, mint kihűlt
lepedő feszül a magány.
Elmúlt a fény.
Az utolsó lámpát
a halál oltotta el.
A sötétben néma sikoly
tépi le mohón emlékeid.
Elmúltál, mint múló bárányhimlő
végső, rózsaszín sóhaja,
napsugár szárította könnycsepp,
nyári mezők mélyén.
Többé már nincs a miért,
nincs a fájdalom.
Dalol minden dal.
Mert elmúltál,
mert voltál,
mint a legfényesebb
Égi jel.
Jeltelen sírban fekszel.
Temetlek.
A lélekből emelt
oltáron.
Hol
a mulandóság
mementója vagy.
Te vagy a végső hang.
Bennem.
A lelkiismeretem.
ablakodon a virradat
pilláid sötétje mögé bújsz,
vissza, álmod fényjárta kertjébe,
a ház melletti dombon állsz,
nézed a felfutó borostyán zöldjébe
mint festett aranycsíkokat a reggeli nap,
elindulsz a közeli ház felé,
nagy ablakain a bizonyosság
fénye biztat, siess, gyere,
szoknyád borostyánindákba akad,
szaladsz, a ház tőled mégis egyre távolabb,
szaladsz, eléred mindjárt, de a borostyánindák
béklyózzák lábadat, szoknyád szakad
szaladsz, szaladsz,
de a ház már nincs sehol
ablakodon a virradat
Lázas homlokomon
érzem tenyered nyomát,
hogy elsimítod
ráncos álmaim.
A Tejúton,
a Kis-Göncölnél –
mint ötvenhat őszén
az iskola előtt –
talán vársz rám.
Ha itt lennél,
kitépném kezedből
kezem. Én
megint rossz lennék,
és te újra
megbüntetnél,
szép, fiatal anyám.
Most kellene
a harcot abbahagyni,
búcsúzót írni az est
sustorgó, szálkás függönyére
vagy kitűzni hirtelen
egy pipacs-kokárdát...
Lehet lenni is tovább,
nem kérni semmit senkit,
lenni zsoltárosan elmondható,
sosem és mindig tudható,
lenni a törvények hárfa-illata,
bohóc kezében árva trombita...
Népszámlálás volt Betlehemben, –
így szól a karácsony története, –
s akkor született meg egy roskadt istállóban
az Úr egy Fia, – Mária gyermeke.
Nem volt, ki szállást adjon nékik,
barmok lehelték rá a meleget,
nem volt egy pólyája, egyetlen takarója, -
meséli a monda… Mert: ott született!
De Cegléden, vagy Kecskeméten,
a Hortobágyon született volna,
az első Karácsony történetéről
így szólna ma a bibliai monda:
Hát igen, ugye, kimaradtál.
A Sors továbbfut nélküled.
Kezedből kiesett a kantár,
lovad már messze magában üget.
Szorul a melled: hát most merre?
Út mellett állsz, mint tört karó.
Útjelzés, cél volt rászögelve,
s ma buta bot csak, ázott, korhadó…
Az élet folyik balmederbe,
kínnal, örömmel lázba lejt.
öreg graduale – halk örömének
rezdül
fölöttem könnyez
pergő lélekcseppek ablakomon
bekocognak őrző éjszakákon nyugovóra
bensőm kirojtosodva cserepezi bőr
fogant fiad torkán csobog a szó
hogy itassa címeremben két oroszlándühét
szügyén pára virágzik
pillantásával aranypecsét sörénye lebeg
öreg granduale – halk örömének
madárfütty nyelte erdők omlanak
zöld fényjárta ösvény rohanó talpaid elé
Uram, elég, elég a harcból.
A népem éhes és sovány,
a fegyverünk, mit ősi dacból
belédütöttünk csorba rég…
Szavakkal hullok hát eléd,
a szó utolsó, szent jogán.
Nézd itt a bűnünk, itt a jussunk,
s a bűneinkre itt az ok,
az, hogy mi balgán hinni tudunk
mindenkinek és mindenért
fegyverbe álltunk, míg a vér
fogyott, fogyott, s ma itt vagyok.
Árpád? A cél én voltam benne.
Az új hitet, mint a barom
én hordtam dómmá. Majd nevetve
az Iszter sziklái fölött
szekérre rakta püspököd
e kéz Uram, az én karom.
A házsongárdi temetőben
csengnek-bongnak a szép szavak
családnevek a fában kőben
az ember hal a név marad
S a nép marad de egyre szűkebb
az élettér s a szó is csorbul
Faluk egyenként elmerülnek
volt hősök hullnak ki a sorbul
Elnémult nyelvvel új nevekkel
mit ér a magyar ha a rendszer
már nem-magyarrá ötvözi
Ez új kor Dsida Psalmusát is
temetni kész a sír már ásít
és minden új terv ördögi
Aztán elönt mindent az óceán.
Még hallom, amint egy régi szürkület
homályából nevemen szólít Édesanyám,
míg keze közül a lámpa vaksi kis pillangója
nekiröppen a kicsi ház ablakának.
Aztán elönt mindent az óceán,
Napot és Holdat és csodálatos testű
hajókat ringatva hullámain.
Csak egy árva vadkörte integet még utánam
ebből a parttalanná vált világból.
te csak csatorna vagy,
esetleg befogadó,
amely gondolattá transzformál mindent.
a test romlandó
akár a kimondott szó
s nem konzervál hosszú szerelmeket.
hallgass!
a dolgok önmagukért beszélnek.
te csak csatorna vagy,
esetleg befogadó,
amely gondolattá transzformál mindent.
a test romlandó
akár a kimondott szó
s nem konzervál hosszú szerelmeket.
hallgass!
a dolgok önmagukért beszélnek.
A nagyapám paraszt volt.
Színmagyar, mint a bánat.
Nem számolta, miféle
hadak hívják bakának.
A másik, nem tudom, ki,
honos idegen ajkú.
Eltűnt, csak ennyit mondtak,
talán az Uralon túl.
Végül is minden ősöm
honfoglaló jogán
feledkezett a földbe
/- és majd apám, anyám -/
/Magam meg, majdnem élő,
mint akit darabokban
elli, ki még világra
hozná; ki egyre jobban
mennék már mindenünnen –
én már meg sem születtem./
1987
Soha sietősen,
emlékezve mindenre, ami van,
lenni egyidőben
amennyien vagyunk, annyian,
soha sietősen.
Lenni országomban,
roppant sátor, hajló ég alatt,
tudni, számolatlan
mindünk Kárpát tenyerén marad,
lenni országomban.
Lenni szerelmesen,
osztván testem, nyitván szellemem,
bár van, ki idegen
akkor is, ha szívemet szelem,
lenni szerelmesen.
A park mellkasán haladok,
földhöz gombolt ing az út,
alatta járdák szíve hevesen,
levelekből felolvas az ősz.
Ha beismerem bűneim és
megbilincsel, majd nyárig kísér,
megmenekülhetek-e, mielőtt
a tél nyakamra hurkot köt?
– A HARAG ELLEN –
Nem elfojtani.
Értelmetlenné ölelni okát.
Nem megtagadni.
Tudni: valami jobb van odaát.
Nem megtartani,
s felborzolni, mint gyenge szél a fát.
Nem nem érteni,
mint büntető szülő a rossz fiát.
Nem áttörölni.
Kisöprögetni minden zegzugát.
Nem bizonygatni.
Megbocsátani minden indokát.
A kifogás egy szubjektív magyarázat.
A vitában az érvek hasztalan bábuk.
Hiába léptem át eldőlt figurákat:
a parasztoknak van a legnagyobb számuk.
Sakkoztam az égen. Remény- csillagászat.
Hulltak a csillagok kívánságok nélkül.
A Király helyén csak néztem az apámat,
ahogy a sakk-helyzettel még mindig békül.
Az ital volt a bástyája. Mindig rosált.
Került, hisz a "sakk" már ott volt a nyelvemen.
A királynő a tábla szélén álldogált,
hisz anyát nem küldhette ellenem.
Utolsó lehetőség. Egy bábu maradt.
Figyeltem ötlettelen mozdulatát:
minden (bal)lépésével a vesztébe haladt,
míg végül elDÖNTÖTTE - saját magát.
az ősz menetrend szerint érkezett
hallottam erről beszéltek a fecskék
ahogy a vezetékre gyűlve várták
dicsérték is precíz pontosságát
enyhülést hozott a befülledt nyárra
Izzadságszagát lemosta az élet
dinnye helyett szüretelni járnak
fásult de még dolgos kezű népek
született pár egynyári kaland
szép emlék lesz tedd csak el
jövőre is kinyit majd a strand
és a tavasz új dalt énekel
addig hallgasd mit dúdol a szél
ritmust ad hozzá hűvös eső
falevelek színes tánckara
mind azt súgja lesz még jó idő
Szedres, 2018. szeptember 2.
(Flavius Claudius Iulianus imája a mithraeumban)
Áldott Nap, magas Isten, küldd le fiad vezetőnknek!
Káoszt megzabolázót, barlangban születettet,
Mennyei bírát, bűnt eltörlő szent fiadat küldd!
Éjt vérző kukacok közt mocskot pörsen a hajsza;
Mind odaférne a húshoz: vájja magába a testet.
Hollód hírt hoz e létbe: Merkúr hív a homályból.
Eljegyzett araként és vőként hívsz palotádba.
Mécsest adsz a sötétben, vénuszi fénnyel igézőt,
Kozmikus álmaid öblén ős-igazadra találunk.
Röffen a dúvad, emészti saját bűzös pöcegödrét;
Vágyaitól elalélt már. Lusta világ süket űrjét
Töltsd meg a lándzsád tűzsugarával, Marsot idézve!
Büszke oroszlánként, Jupiterként jöjjek a földre!
Titkokat őrző, s átörökítő égi szövetség,
Isteni rend aranyától, általam izzon a villám!
Elfogy a Hold, majd újra kisarjad, lelkem a létrán
Fel-le bolyong. Ki repíti csatában a perzsa nyilat rám?
Csak te tudod, hisz körben látod az életem ívét.
Hogyha az ember e földi világ magasába törekszik,
Mind tágabb horizontot akarna elérni a vágya.
Ám ha a Nap fia szólít, elvisz az égi futárral.
Végül a létra fokáról átlépünk odaátra.
Megszabadulva a testtől, eggyé válva Atyánkkal,
Istenné nemesülten lüktet széjjel a fényünk!
(alsórákosi metafrázis)
szemem sarkából látom
amint világ megindul
egyetlen tülekedő merev
örvényben lefelé
nem forog pedig mintha
lehúzták volna klozeton.
micsoda marhaság.
hogyan is lehetene
nekem szememsarka
ámbár olykor cinkelt kockának
vélem érezni meggyőzően
de nekem már jó lesz
efféle látás is.
csak ne volna olyan
merev örvénytölcsér
csak ne volna hőkölés
megrágatlan tülekedés miatt
pocsolyásszélű látótérben.
enni sincs kedvem már.
elteltem egészen
hiszen sose láttam
hogy állószürkére kavarult
dolgok fölfelé űznének levegőt
sáséles alaktalanságot
csak únos únatlan
arcom alá.
egyszer úgyis megöklendem.
lenni sincs kedvem.
végre köröskörül volna ami.
két hatost
két hatost kéne gurítani
/időzített bejegyzés/
Nyomorra gyüjt,
éhes, ájul.
Ébred, mosoly,
néz kajánul.
Üres zsebben,
üres tenyér.
Barna bőr és
fehér kenyér.
Udvar mögött,
házon erkély.
Nagy szívekben
minden elfér.
Kulcs, kilincs,
ajtó, ablak,
maradék fény,
lovak, abrak.
Pár. Kapcsolat.
Törés, évek.
Undor, közöny,
semmi, lényeg.
Félre, el,
máshoz, értés.
Csak, azért, is.
Kérd! És? Kérdés?
Pofon. Vissza kettő.
Padló, gáz.
Poros urna,
mézes máz.
Könny áztatta. Sárlik.
Idővonat. Kapu.
Zárás. Pánik.
Boldogságperceim színkavalkádja,
csodás őszlevelek, lassan leszakadnak
rólam, csepp-pillanat alatt szerte száll
a széllel, s vajh hová veti a sors, hová?
Távolban halványuló szivárvány csak
emlék-lombkoronám, nem fagytam meg még,
de remeg belsőm, kicsit aludni térek,
míg recsegve-ropogva megindul a nedv
gyökereimből, hogy kopasz ágaimba
vigye jövő-vérem. Őszhullám ringat.
Dobál, mint apály-dagály, sziklához ver,
kivet magából pillanatsodrás ájer.
Kicsit aludni térek. Hagy jöjjön a szél,
hordja szét őszlevél emlékeimet,
s mint tegnap vágyával ébredő hajnal
rügyeim újra és újra kipattannak.
.
Lám, komótosan körbeér a nyár is,
ékes csipkefüggöny, lágyan szöszmötöl,
mint fénygyöngyökből felfűzött kaláris,
karcsú bokrok ívén szótlan tündököl.
.
Most lassulnak a szívből-nevetések,
szürke alkonyórán zárom ablakom,
nézd, langaléta árnyak feketéllnek,
bolyhos takarómon álmom altatom.
.
Már megfáradt a mező muzsikása,
kopott kofferbe pakol néhány madár,
épp hunyorgat még mind a fény, az árva,
.
tágas táncparkettjén senkit nem talál.
És bár bensőmben a csend többszólamú,
gyönge vállamon az angyal szomorú.
Most, hogy kél a dér...
a kert alján ásít,
most, hogy rőtebb már...
mind árok, és pázsit;
most, hogy bent és kint
is hűvösen mozdul,
s minden harangszó
más-rezesen kondul:
most sem kép a rossz.
Nap-követő az éj.
Most sem csúf tárlat
a szürke Holdkaréj.
Most sem rút a csend,
a reménytől ledér,
s most sincs hiába...
sem terv, sem mit elér.
Ülj ki a padra, kóstold a szelet.
Bolond vagy te is, Isten se szeret.
Aludjál el, vagy mozogj, ha kérik.
Remélj hiába, sértődjél vérig.
Legyél, mint a kő, meztelen, csupasz.
Akard más szívét, s tudd meg, csak lyuk az.
Melegét sose érezd ölednek.
Azt, aki bánt, ezerszer öleld meg.
Piruló arc fénylik fel a sötétben,
Szememet vakítja meg a csodálat.
Éhes farkasként feléje rohanok,
Hisz az éhség dorombol a lelkemben.
Hiszem, hogy megragadom a csodákat.
Akarom érinteni a csodákat,
Elsőként a piruló, fényes arcot.
S lám, a hajnal is éledezni látszik,
Majd érinthetném a hófehér nyakat.
Csenhetnék arról az arcról egy csókot.
Csókjaink közösen záporoznának,
S tetőfokra hágna fel az ölelés.
A szenvedély rózsafája kinyílna,
Hálákat rebegnénk mi Cupidónak.
Szerelemben törne fel a törekvés.
Ezt akarom, halálosan kívánom,
Álmából már felébredt a hajnalunk.
Menny és pokol között is lángol lelkünk.
Oly szép és gyönyörű vagy te, angyalom!
Mi örökké egymásért élünk s halunk.
2016. november 6.
