Te lélek-angyal, zengő hárfa,
viharvert,kedves kismadár,
kongasd meg szíved lágy harangját
a nap kiszáradt homlokán.
Mert kell a dal ma, kell az ének,
trilláz szelíden,boldogan,
lágy fények apró rezzenésén,
a gondokban is gondtalan.
Biztass, hogy lehet így is élni,
ne némulj el ma sem s soha,
maradj a dallam tiszta csokra,
időtlen és örök csoda.
Már nincs kontroll, már nincsen fék.
Átgázol rajtunk dac és düh.
Semmiség-érzés, féreg-lét
viszket rajtunk sok-sok mű-rüh.
Miénk lett méreg-teremtés,
valakik játszanak velünk:
Pofonokat osztó Szentszék,
gyilkosokat kell, szeressünk!
Szürke háttér; Mammon-paktum
ölel magához, vakon öl,
robbantgat és mérget kutyul,
szeretetből bűnt örököl.
Kőrösi Csoma Sándor emlékének
Nyugtalanság, keresések,
benne volt az őshaza:
utak pora, írásmagány,
Székelyföld és Ázsia.
Körös partja messze került,
mégis az a táj ragyog,
oda tért meg úgy, hogy maradt
a dardzsilingi halott.
Tükör a múltad, kristály, velencei,
Nem fed fel ráncot, sem apró foltokat
Tükör a múlt, üveg, bűnöket ragyogtató,
Tisztára lehelt, áttörölt, makulátlan,
Mint maga az ifjúság, a kedves, a sima homlokú.
Tükör a múltad, fényes, mint a hajnalok,
Kristálytavában látod önmagad,
Ott ülsz középen, pőrén, fiatalon,
Arcodon mulandó mosollyal,
S halandó léted bársony köpenyét
Magadra húzod lassan, tétován.
Macskaléptekkel elindulsz felém.
Én itt ülök a tükör mögött.
Az élet másik oldalán.
Cseppfolyós gondolat pereg szélsebesen
Felvillanó képek tükre, viziók, jelenségek,
Borzongó esések, csip-csepkedő érzések,
Viháncoló molekula incselkedik emlékkel.
2010.10.21.
Mikor a maradék képek
ott a koponyafedő alatt
csak azok maradnak -
és az arc már nem is
látható – elrohadt csontok
sincsenek – mintha Bolyai
akkor leszel magad is
boldog fa és bokor ott
hogy meglásd az utókor
magadból kihagyható
csend nélküli repülését.
Érett földszag üzen érzékeimnek tavaszt,
Rongyos hóleplét ledobta már a tél,
Minden mi él, hanggal magasztal
Létet, s megújulást remél.
Virágok hoznak elénk apró kelyheket,
Melyben reggelente harmatcsepp lapul,
Színnel foltoznak álmos kerteket,
Hol barna rigócska túr avart vadul.
S ha mégis ritkán hópihe szállna légben,
Napheve létét rövidre szabja már,
S a lanyha szellő arculsímogat,
Mint selyemszárnyú, rebbenő madár.
Füvek
rügyek
dolgoznak hangtalan
homlokunk mögött
gyűlik az ásvány
de kivillan fogunk
az orgonákban –
Szamos-parti öreg fűzfa
levelét a vízre szórja.
Leveleit üzenetként
futó áram elsodorja.
Ezüsthabos hullámháton
elviszi a Szamos árja:
– néha talán odajutnak,
Tisza-partok tájékára…
De ott messze, Tisza partján
van-e aki őket kérdi?
Van-e aki rájuk figyel
s bús szavukat meg is érti…
Odysseus, a roppant tengeren
Sok vészt sodort a Messzedörgő rád,
De partra szállva boldogan ölelt
Fövenyes partú, szép hellén hazád.
Vitorlád vissza kedvező szél vitte,
– Poseidon akkor messze kóborolt –
Megfogtak gondos hű phaiák kezek
S álomban még a partra tettek…
Ott ébredtél a karcsú pálma mellett,
Szemedben könny, Zephyros lágyan rád lehelt,
S mikor Athene ködpalástja szétoszolt,
Felszálló füstjét küldte otthonod…
Reszkető kézzel építettél-e kártyavárat?
Ha lázad volt, mérted-e remegve a lázad?…
Óriások harcát nézted-e türelemmel?
Megláttad-e ilyenkor mily kicsi az ember?…
Hittél-e hittel, ha hited össze is omlott?
Láttál-e már romot, mely egyre tovább omlott?…
Mutattad-e másnak is, hogy utat tévesztett?
Ha vérezve vitted-e tovább a keresztet?
Ha roskadtan, ha törve, mentél-e ha vártak?
Nézeted-e hogy melletted mennyien is állnak?…
Nyílzápor, kopja, kard, acéleső –
Kivettük dúsan mindenből a részünk!
Egyetlen, késő húnsziget. – kicsiny
Népem – úgy-e azért mégis megélünk?!
Sorsunk kiritkult, zászlónk rongy ugyan;
Az éjünk is süket s a nappalunk vak –
Sebaj! – csakhogy meg tudtuk tartani
Ezer poklon keresztül is magunkat!
Az Úr valamit akarhat velünk,
Hogy néprostáján át nem ejtett közbe.
E szent kegy szent hitét a csüggedés
– Vigyázzunk hát – tovább ne törje össze!
Reám nem adott csillogó palástot,
s ó, legyen mégis milliószor áldott.
Elém nem öntötte búzáját, kincsét,
s ha úgy fordulna: csak itt élnék ismét.
Tavaszos kertje mindig másnak nyitott,
nekem maradt csak: hétpecsétes titok.
Mást pirított vidám-barnára napja,
nekem jutott csak: egének haragja.
Az országútján mikor összeestem,
az emberei elmentek mellettem.
Nem tapsolt nekem sohasem a nép.
Nem mindig olcsó, ami szép.
Megérezték, hogy lobbanó vagyok,
S megtagadtak gyakran gazdagok.
Se karzatnak, se páholynak soha
Nem tudtam lenni lantosa.
Kereszt nem szentebb papnak, ha papol,
Mint ahogy nekem szent a toll.
Szenteltvíz ömlött goromba
Tréfaként a kalamárisomba.
Keleti: csomópont, de a költőknek a Keleti csomó pont, ahová nem csak a vonatok, hanem a történelmi-emberi-költészeti szálak is befutnak.
Gazduram
a Keletinél arabok támaszkodnak egymásra, méregetnek,
mint jóllakott kobrák lustán, unottan,
prédának néznek, saját ösztöneikkel kérkednek,
bennem pedig üresség és eltökéltség,
van, amikor jó, ha nem állnak az ember elé…
mégsem egy filmben szerepelünk… de ez nem is baj.
jobb a békesség.
Lengő híd vagyok
lélekszirtek között.
Mint sóvárgott halálom,
úgy vonz a mélység.
Útvesztő árkom
magam alatt ásom,
míg egy nap majd
végre betemet az Ég.
Stációkon szállva
maradtam örök árva.
Létzuhanásom olykor
megállt és kifeszült
a szeretetlenség fölött.
Fenyők tű-fodra, ringó, zöld felleg,
mohakönnyű körötted a táj,
meleg nap lebben, nincs mire várj,
a tavasz színes szirmokkal ellep.
Lobbanj és sugározz. Légy világos
szavaktól sáros. Hagyd harmattal
hinteni magad. Ha hajnallal
jönne a dér, vele legyél páros.
világíts fenséges csillag
betűbokraimra
fényesítsd jeleit
árva ágaimnak
fényesítsd levelét
a sírba hullónak
világíts fenséges csillag
mert színeim sötét
üveglapra hullnak
s bezárja karcait
féltett titkaimnak
az elbúcsúzó nap
(csöndes üzenet József Attilának)
A fűszálak közül rám békaszemek lesnek;
Nőnek a virágok, zsugorodik a Föld.
Tekintetemmel agyamba furcsa jeleket festek,
S érzem ahogy leheletem lassan testet ölt.
Haránthallgatások faltalan dobozba,
Csengettyű csillagok tört végtelenbe zárnak.
Most egy betű, egy hang földrengést okozna;
Holnappal hátamon nekimegyek a mának.
Semmire sül rá égi rend,
torz hálóködök feszülnek,
göbökként lámpáscsillagok
billegik szélét ez űrnek.
Minden mi van reszket, rezeg,
hálózza zárjanincs idő,
egyre megy, hajítva földre
vagy végül égbe hull a kő.
Jeges rácsokkal határol
éntudathoz szabott való,
únt lelenc – világot keres,
kereng –, zajjápudváll a szó.
hamar elengedted a kezemet
én még
egy darabig nyújtogattam
aztán
ahogy a gyerek
ha fél
eldudorászgattam magamban
úgy hallom
büszke voltál rá
hogy a fiad így eldudorászik
legalább
tudtál róla, hogy
van, ami eltart a halálig
Emlékeimben
tegnap
vág sebet
keményen
mélyen
rongy vesémbe tép.
nyitott vagyok
szembenézni
magammal
s felhőből
lopom
holnapom neszét.
Nekem mindegy mily vírus öl meg:
Lépfene, vagy az érdekjog,
de ne bújjatok hatalom mögé
aljas, önérdek indokok!
Hazám fellegvára volt mindig,
az igazságnak bajnoka.
Ne bújjatok hatalom mögé
aljas, önérdek indokok!
Magyarázhat a nagyvilág,
hogy az embernek mi jó, mi fáj,
de ne mondja meg, mit kell érezni,
ha a törvény sunyin hátba vág!
Innen ha el, mindig vissza:
lakhelyekről otthonomba,
fekhelyektől saját ágyba:
félig árva itt az árva.
Sok várostól egyetlenhez,
megtérek én mindig Pesthez,
gyerekkorhoz, sok halotthoz:
elmúlt nap itt jövőt hordoz.
Megtérek, mert itthon vagyok,
emlékeim itt szabadok,
alig rettent, hogy menni kell,
s mindig van itt, ki elvisel.
Itt élned kell, mert megszülettél,
legyen a csillagoknak gondja rád.
Fogadjon örökbe az élet – – –,
a fény legyen egyetlen hazád.
Végtelen egek alatt – bibliásan –
szívedhez gyűlt a kincs és a lom.
Vigyázz rájuk már mindhalálig,
legyen a tiéd minden irgalom.
Erdély felett borús az ég,
Felvidéken fellegek,
Délvidékünk sem ünnepel...
Kárpátalja kesereg.
Trianonban úgy döntöttek,
Szétszabdalják a Hazát,
A magyarnak ősi földjén
minek is a szabadság?
Ahol egykor mi szántottunk,
S elvetettük a búzát,
Más aratja, fölözi le
Ősapáink munkáját.
- H.L.-nek -
Mert ha ott vagyunk
akkor énekelni kell
akár a himnuszt
akár a léted
bányamély sóját nyelve-
den is ízlelni
mert ez adatott
ebben az égből hullott
áradásban hó
nélküli tájon
mikor a télben őszülsz
tavaszban nyár van
Vetített,
vetített mezőn
megy,
megy a hold
az égen, vetített mezőn
megyen ő is,
gyönyörű,
gyönyörű ösvényen,
gyűrött földi
vonzás elkoszlott
ingét leveti,
Könnygyöngy ruhában csönd csilingje
könnypapíron könnysorok.
Tégy, isten, életemre tétet,
ahogy Ő, Te s (tán) én akarom.
S ragyogjon Rád mondatom szépen:
„kérd akár tőlem is
s ajándékba kapod
az emberi létben lelt
csodás összhangzatot”
Göröngygyöngy-zenére hallgatok,
a szememre játszották a dallamot,
S hogy – jó az élet, de milyen jó!
Lassan elkotródik talán
ez a próbáló hosszú tél
vele a maskarák évada is
cserbenhagyott arcunkból
készül majd nyári mosoly
félrenyelt szavak asztmája csitul
szájunkon kivirult fagyölő vegyszer
bizony jó lesz a langy-meleg eső
lomtalanítás farsangos szívünkben
készülődnek az érdes böjti szelek
egünket fényesre csiszolják
a sürgönydróton vándormadarak:
Édesapám emlékének
Átgázol rajtunk, cserbenhagy,
táncba szédít és megforgat,
rovátkát rajzol, barázdát:
tegeznéd-e vagy magáznád,
rimánkodnál vagy gúnyolnád,
várat emelnél, kápolnát,
fegyvereid ugyan merre
s ugyan mikor hajítanád,
mit írnál, tintád ha marad –
Jaj, öl a fény, s keserű lesz ott számban az íz zsenge virága.
Hiába űz idegenn tájra napfény-keresés, új bor vágya,
Hiába nem volt még az ég tán soha azúrabb, soha kékebb,
A déltől visszakövetelnek északibb, zordonabb vidékek.
« – Mióta elhunyt édes jó atyánk,
Azóta bátyám, együtt nem valánk.
Én élni vágytam, türelmetlenül,
S frissen kiszálltam ősim fészkibül,
Keresni mind, mi csábbal integet:
Szerelmet, hírt, hatalmat, kincseket:
Futottam a küzdelmes pályasíkon,
És sikerült is ezt meg azt kivívnom;
De veszteségem mindig több vala
Mint amit ért ügyem diadala.
A díj, amelyért lelkem lángra gyúlt,
Megnyerve, semmiségnek bizonyult.
Hírek és irigyek zengték nevemet,
De szívem, ah mindinkább árva lett.
Arcuk szikkadt, csontos, tatár koponya,
a lábuk csoszogva, nehézkesen lépdel.
Baktatnak az utcán némán, komoran,
szemük parázsa a messzeségbe néz el.
Egy boltajtóból rádió hallik szét:
baktató magyarok szótlanul megállnak,
s szomjasan hallgatják a szót, a zenét. –
Egy püspök szól Pesten a mai vasárnap.
Előbb hallgatják, majd fölcsillan hittel
a zsoltár, hogy erős várunk nekünk Isten,
a rádióval együtt énekelik.
Aztán elhal a szó, véget ér az ének:
szomorú magyarok némán összenéznek,
és tovább ballagnak lassan, csöndesen …
1941
Költői verseny Petőfivel és Tompával
Erdős ormok alján, völgyi sík felett
Siető kis csermely kunyhóhoz vezet.
A kunyhó ledőlne, hogyha régi fák,
Régi ismerői, nem támasztanák;
Kéményen a fecske bizton száll bele,
Hisz csak olykor-olykor füstöl tűzhelye.
Ily szegény tanyához minek a sövény?
Csak azért, hogy ágas-bogas tetején
Elmulasson egy-két jókedvű madár,
Mely a tüske közt is fütyürészve jár.
Én magyarságom soha nem tagadtam,
de soha nem is kérkedtem vele,
nem pávatoll: egy mártír-pillanatban
csak a bőrömmel együtt jönne le.
Magyarságom nem is átkoztam: könnyen
fizettem az adómat. Tizedem
kálváriajárásban, jajban, könnyben,
kacajban, dalban ma is fizetem.
De aztán pont! Nem csempészek dugárut,
se rém-gázt! Római polgár vagyok.
Okmányomon a százszor is elárult
Krisztus-Király pecsétje ég, ragyog.
Az iskolás földgömbön rég kis ujjom
földrészeken suhant át perc alatt,
– most az Isten földgömbjén járva, fújom
a tarka szappanbuborékokat.
Hazajöttem… odahagytam
A nagy élet harcterét,
Hol az ember könnyel eszi
Mindennapi kenyerét.
Hazajöttem megpihenni,
Oly édes a nyugalom:
Őgyelegni egymagamban
Erdőn, mezőn, ugaron!
Összejárok minden bokrot,
Zeget-zugot, dombtetőt.
Fütyörészek, dudorászok,
Szívom a friss levegőt.
Meredek part oldalában
Vadvirágot szaggatok…
Krumplit ásnak odalenn a
Mezítlábas angyalok.
Az életem felén túlcsorduló bánat
rég megkövült a csipkefüggönyön.
Lemoshatnám könnyel, mint zápor a fákat,
de már a könnyekhez sincs sok közöm.
Álmaim bújnak, miként régi ruhákat
elrejtő szekrényekben a sötét,
de úgy dalol lelkem az alvó világnak,
mint némafilmbe képzelt ”nyitnikék”.
Tudom, hogy sokáig alvajáró voltam,
s vigasztalan – de újrakezdeném,
hogy a lélek földjét oly magokkal szórjam,
melyekből nem kél más, csak tiszta fény.
Még alszik a május a földben,
s hallgat a dal, a tavaszról nem szól.
Holt havak rongya roskad a vékony
üvegű fészken. Bokrok ölében
éled a tél. Rőt avar roppan.
Dér horgol, mintát csíp a sötétre.
Virágzó torokkal a föld sebe
lázít. Varjú vitázik a szóval.
Még alszik a május a szívben,
hol összefogódzva rím, s hóvirág
vívják értünk az örök csatát.
Beáll a jég, s a kérgek alatt
küzd ellene, harcol, forr a dalom;
mert ránk tört újra a középkor.
Kis leander bokor, szegény,
testvéred Korfu szigetén
nem sejti, hogy te pince börtön
mélyén esel át éji flörtön:
hordó mered rád s kapanyél –
örök sötétség itt a tél.
De várja már a kert, a rét
szerelmes, hű leanderét,
rideg falak közt tűrni, bízni
tanít pirulva sok ribizli:
túlélted itt a lét halálát,
szomorú virágzás ad hálát
s ragyog, ki életet nyert.
Csábítsd ide a tengert!
Reng dúlt idő, írmagja
ront, akárha cselvetés.
Szabatott napvégre-nap,
döglegyet teremni konc,
s angyal is, silány, kevés
tudású istentanonc.
*
Tán láncot kéne fűzni
csöndből. Pitypangvirágból.
Báránynak gyónni végre,
nem voltam és nem vagyok.
Romlás határa lángol,
perzselődnek csillagok.
Mozivászon az ablak,
csapkod, künn benőtte rács.
Villódznak tükörképek
nincsről, túlnancsodákról...
Kopott a szív, térdkalács,
vasak között a távol.
nagyapám szíve most újra bennem dobban
azt üti, a mama már sokkal jobban van
azt dobbanja, ne fájjon neked ez a hideg
nem a te hideged, ez istent veszi meg
nekünk csak azért kell az isten hidege
hogy te soha ne fázz, ne te küzdjél vele
az isten hidege az maga az isten
nem várhatod tőle, hogy megmelegítsen
a halálommal már én is része lettem
így akarta mama, így akartuk ketten
tízen, százan, ezren és még millióan
hogy ti ne fázzatok, ne járjatok hóban
Ez itt egy más világ-
az időből kitépett forró
nyár tüze mikor éget-
egy mondatfoszlány
aprópénzre vált-
hideg-meleg,
egyszerre hull fejemre-
rém furcsa játék,
amelyből rég kiszálltam
s éveim súlyán
átütő vitákban,
úgy néztek rám mint
sosem volt gyerekre-
S ha szemedbe néz a tükör,
látod ott az évezredeket,
Márialelkeket mosott el a szenny,
s mosoly takarta rút könny
ráncai fésülködnek széppé.
Mivé lettél drága népem?
Bűnt köpköd rád a szégyen.
Hiába őrizte tiszta véred
a legtisztább mindenséget!
Hiába szülted meg ezerszer
Isten hű nemzetét, s fiát,
hátba döfnek az angyalok,
szenvedés-halálmindennapok
ölelgetnek, mind Sophia szajhái,
Embernek fia vagyok én,
arcomon annyi minden látszik,
eljutottam csapásokon
ama tölcséres hurrikánig.
Visszautak poklaitól
szájamat szigorúra zárom,
birtokom immár önmagam,
súgom ezt – és nem kiabálom.
Üdvözöllek, megtért vándor,
s végleg hazatalálva kérem,
mostantól maradj ifjúnak:
idő előtti vénülésem!
Elveszíti múltját,
történelmét a lábnyom is.
Megromlanak lassan talpam alatt
a fényhez feszülő, forrásokban rejtező erek.
Állok az idő célkeresztje előtt,
mint akinek senkije sincsen.
Elárvult szívemen örvénylik
a Nap áldott sugara és a hulló levelek.
Apámat kevesen látták könnyezni,
de én tudom, néha befelé, lelkében sírtak
fájón régi emlékek...
a múltból, mikor vele együtt a Bega partján
játszódtak vidám,
kis magyar gyermekek,
kik még nem gyötrődtek akkor
a múlton, jövőn,
mindegy volt, kin hogy áll
s milyen szabású a "ruha",
szászon, cigányon, székelyen,
vagy éppen kereskedőn.
Ők akkor még úgy tudták,
egyformán gurul a labda,
és játék közben
hol egyik,
hol meg másik rúgja...
Eltőtt az idő, a mennyei grundon
tán most is együtt vannak
s elfeledve felnőtt életük vétkeit, kínjait,
vidám angyalkák közt
gyermekként futnak, kacagnak...
2015. 12. 19. Siófok
Ponthoise-ban öntött
ágyú lett a vége -:
Rákóczi harangjának
és gyilkoltak vele(1789)
a „szabad” forradalomban
lásd így végzi ki hisz
ama légtelen feltámadás-
ban – hát rémüldözhetünk
mi következik még -
Cléry-en-Vexin földjén
tán elfekvővé lesz a
föld feletti – föld alatti
végzet – míg Rákoczi
György – fia Ferencnek
magyarázat híján csak
tátoghat ha Jézus Krisztus
jövetele suhintja felénk
Isten ostorát – mit tettetek
hitemmel – harangommal?
Félni? félni már
késő, surrogja kenderfonalad
szála, Veronkám.
Acéltornyok omlanak.
Honnan ennyi korom?
ellenőrzött omlás alól pénz
pusztító kábítószere füstöl?
kifosztott világ adósrabszolgáinak sülő húsa?
Porfüggöny mögött, sátáni
színjáték főpróbáján
acéldárdák vigyorognak.
őr, vár, vigyázz, miért, fejében –
szökni, mindig, miattuk, előle –
bilincsben! -
szökni miért akarnak előle,
ha mindig miattuk vár?
/>
