Valahol messze távol,
keletre fekvő tájon,
hol gyermekidőm színes álma él,
esténkint egy asszony jár tejért.
Áldja meg az Isten őt ezért,
s mindenért.
Kíséri hű kutyája,
s fülét ha megcibálja,
hűtlen fiával ekkor társalog,
akihez már nem mehet gyalog.
Vigasztalja Isten őt ezért,
s mindenért.
Kis kannája kezében;
a két fia eszében.
Ilyenkor szegény arról nem tehet,
elhullat kis könnyet és tejet.
Egy fénykép függ az ágyam felett,
nézem sokszor órákon át,
szívembe véstem mindörökre
bájos, szelíd-szép mosolyát.
Hóruhában, mirtuszos hajjal,
csendes mosollyal néz felém,
oly lágyan, kedvesen, álmodón
és egy kis bánat ül szemén.
Itt szoktam csendben imádkozni
és sírni is, ha fáj nagyon
a szomorú, bús árvaságom,
a szívem és a bánatom.
A képről ilyenkor biztatón
tekint le rám szép, jó anyám, -
és én megbékélt mosolygással
megyek tovább a Golgotán.
Kettétört bennünk
sokadik sóhajtásra
a bizakodás:
megbántásokká
hasadt a jövő.
*
Sebeink lázas
fájdalmát felszakítva
gerjed új harag:
lélek-lázadás.
Veszélyes játék.
Hiába kiáltozom neved.
A hóesés téged is befedett.
Hiányod megérint
fekete szalaggal kötve be szemem.
Kinyújtott kezeimbe
befészkel a félelem.
Nyomon nyomot hagyok
ha most látnál
azt hinnéd táncolok.
A keresés megszállottságával
csipkebokrot vérzek a hóra
hogyha mégis elindulnál
pihenhess alatta.
hőből fényből a hűs ködig
eljutván végső tűntödig
léted leegyszerűsödik
elmúlnak idők és terek
nem vagy se felnőtt sem gyerek
fölösleged mind szétpereg
voltál valaha csecsszopó
leszel ha leszel ősz apó
s elrejt a föld
belep a hó
Ébren, meztelenül.
Sötétlő havazásból
kel föl a megterített
asztal, az egyre üresebb.
Hallgatás cseng, akár a szó:
az óvóhely pokrócai
közt nevetgélünk, dél van.
Estére meghalunk
Steffyért
súvad végső határ,
kétség guggol földre.
elcsempült imát már
mi ragaszthat össze?
mi van, enyészik,
csak nincsből hajt virág.
potyán karmol égig
önmeddő, csontos ág.
mit őrzöl, ereszd el.
föloldást ne remélj,
békélj meg kereszttel –
fölszegel napra éj.
sárral megkeresztel
csillagűrtúli mély.
Két őszből így lehet tavasz,
ne nézd,
hogy az ablak alatt
száraz levelek gyűlnek.
Húzd be a függönyöket,
én vagyok én!,
gyere, szeresd
a vén vagányt, a tűznek
a csendes hamu alatt
még lángjai parázslanak,
hagyd őket égig futni.
Ebben a fényben lássalak,
ahogy Te bennem önmagad,
s ki tudjunk tavaszodni.
elindulok
határaimon túlra
itthagyva a bennem
dúló forradalmakat
migrálok
sajátos világom enged
útlevelem
lapjain múltpecsétek
korszakok furcsa
hieroglifái
zsír és kávéfoltok
gyűrődések mentén
elmosódott
régi képletek
ködfoltokat
idéz meg a láz
leigáz meggyaláz
A halál kiürítette testeteket,
s kiürítette ruháitokat,
csontjaitokat már
leszopogatta a föld,
én meg itt maradtam
az édenkerthelyiség asztalán
elgőzölt csészék
keser emlékével,
félbehagyott soraitokkal,
nyárfavirágnyálas söreitekkel,
növekvő hiányokkal
magamból fogyatkozva –
És gyűjtögetem sorra a ti neveiteket is,
mint folyton növő rózsafüzér-gyöngyöket,
mormolom össze maradékaim;
Harmatcsepp
a fény porában
bolyhos reggel
szúr a nap
bor nevet
rám a pohárból –
kristály-hű
szelíd szavak
távolban egy
vén harang szól
áhítatra hív
szegény
Ezüst cérnám elfogyott régen,
nem vezet erdei ösvényen.
A vadak nyomát fű takarja,
alszik a mesék birodalma.
Krumplicsősz lett a nagy király,
Hófehérke a gyárba jár,
bujdosik a hétfejű sárkány,
Erős János falat rak, sárt hány…
Foszlik az álom, menthetetlen…
Gonddal csatázó felnőtt lettem.
Gyalogutak langyos porában
bokáig süpped fáradt lábam.
Látom, gesztenyék tenyerén
hogy villan meg a kósza fény,
gyilkos vesszőfutás alatt
vérző igazság mint szalad…
Az aszfalton nincsen gyökér,
a veréb is szeméten él,
autó száguld, kazán visít,
por lepi a nyár színeit.
/В гостях у... * ПОСРЕЩАНИЕ НА ГОСТИТЕ**/
A Mindenség kapuja zárva
tart még a fogadás
Tenyeredben hideg a kilincs
bátorságodra vársz
Belépsz azután
még mindig félve egy kicsit
de eltűnt már mind a vendég
odabent senki sincs
Csupasz az asztal
felfalták róla az étket
a Báránynak csak csontja fehérlik
középen.
*Szerzői fordításban, Alexandra Krjucskova válogatásában és lektorálásával megjelent a költő „Записка в бутылке или Расколотые слова”
/Feljegyzések a palackban, avagy Felszakadt szavak) kötetében a Литера М. kiadó gondozásában 2012-ben, Moszkvában. ISBN: 978-5-98458-020-1
**Neli Piguleva bolgár fordításában megjelent Ruszéban, a Брод bolgár irodalmi folyóirat 2010 / 8-as számában. ISSN: 1312-1855
Rozsdafolt testem pókháló-labirintusában
kering a végzetes göröngy. Néha remeg a pók.
Kevés a levegő. Csak az Isteni akarat
segít megélni az újabb és újabb sóhajok
fogságát. Szárnyam letépte az őrző angyalom.
Révkalauz vezet egy sötét sikátoron át,
élek valami rothadó bűzben. Faltörő kos
bennem a gondolat; az út nem vezet sehová,
csak újabb sikátorok nyílnak, még büdösebbek,
még több leprás-eszme kupacok között a mélybe.
Üvöltök, s a visszhang tömegek sikolyát löki
hullámokban dobhártyámra, a csontok csörögnek,
ébresztenének évezredes álmomból! Senki
nem hallja a harangzúgást, félrevert kolompot,
ott belül a pókháló közepén remeg a szív.
Nincs már annyi madárlátta,
ahány éhes száj vesz körül.
Fogakkal és fogatlanul
már a véres húsnak örül.
Tagbaszakadt kiáltással
tépjük szét a sovány jelent.
Közepette ki értené,
számomra ez mit is jelent.
Elment, hagyott, elmenekült,
vagy csak kokottá változott.
Holt apám vélik arra is,
mikor aranylón ragyogott.
Egykor szép volt: a Minden.
A rímek szerelemtánca.
Az ember, ki csak élni mert
Itten: Hetedhét országban.
Mára könnyed lábanyomát
eltaposták beste árnyak.
Légy átkozott! Légy átkozott!
Költőnek és ideálnak.
Most végre kiengedek,
nem volt ámokfutás,
csak szele meg förgetege.
Most végre kiengedek,
aludni talán, álmodni nem –
éjek halott szörnyetege.
Most végre kiengedek,
örvény nem, egyelőre –
de kavarog, de kavarog.
Most végre kiengedek,
nyugtatóan messze a mély,
dőlésszögben megvagyok.
hibátlanul működünk
amíg lehet
amíg bírja szusszal
a lélek
s mozdulattal a
test
amíg győzi szóval
a száj
és gondolattal
az agy
amíg az ébredésnek
megadod magad
tetted is
robot
foglyul ejt
napod
börtönébe zár
léted majd
felold
fölpattan a
zár
Mindazt, mi taníthatatlannak tűnt, csakis
a tehetetlenségélményért, de megtanultam.
Akár a kigyúlt Napnak hajított kavics,
mely éppen tulajdon árnyékába zuhan
A csikósok, a betyárok, és a poéták édenében,
mikor a legkisebb bikfic is csak verseket faragott;
és a szerencse nem szolgált neki csak szörnyűképpen,
és nem csillapított szava bosszúvágyat se haragot.
Akkor is dalolt ha majd meg szakadt bele szíve keble,
ha nagy panasz, és nagy harag nyomta is a szíve mélyét;
mikor nem volt keresett a tehetsége és a kedve,
és rázta csak a magyar sors mint szántó az ösztökéjét.
Akkor is hitt, mikor a hit nem volt több mint néma kétség,
mikor más lantján a szakadt húr csak remegve haldokolt;
és a legszentebb ügy ellen mindig akadt újabb vétség,
úgy takarta hiú dölyffel a kebelén égő pokolt.
Egy öreg, őrült város, tele emlékekkel, amikhez sosem volt közöm.
Egy város, ami sosem alszik, így tudja elbújtatni a vándort fényei között.
Fájó, égő sebeimből rubinszínű vérem patakzik, az elvágott gyökereimből...
Gyerekként sirattam, de árulóként már csak egy nő néz vissza a tükörből.
Gyűrűm csörög, hamis bilincsként csattan a csaló csuklómon.
Őrangyalom, Azakiel szerelmesen, biztatva ölel át szárnyaival és szájon csókol. 
Az Éden kívül
már alig - alig
bennebb a sűrű-
jében talán - talán
így megmarad a
sóhaj: hátha - hátha
betévedünk a volt
égbe néha - néha
s a földi romok ár-
kaiba ma és holnap.
a szavak melyekben bíztam mindig
most messze délre költöző madarak
a hanglejtés magányosan táncol
a hangok ereje el-eltűnik
függönyök redői közt
máskor úgy tépi őket mint
nyári vihar szele
nyitva hagyott ablak ázott selymeit
nem tör át monológok izzó szava
a báltermek zárt ajtajain
s a dialógus?
a csoda?
mely a szavak minimumával
a közlések maximuma?
a csoda struktúrája nem épül meg soha
messze délre költöztek a szavak
mint a madarak
Van amikor úgy fáj valami,
hogy érteni is szégyen,
a legkisebb atomért is,
élni kell egészen,
amikor elhagy a láb, a kéz,
leesik a mozdulat,
leül az ágy szélére a csend,
holdfejével bólogat,
mikor nem lehet kibírni,
ami kibír minket,
lehúzzák rólunk a világot,
mint az inget,
az ember száraz marad,
törik mozdulata, mint az ág,
megtapogatja teste:
lebombázott házfalát,
Mikor piciny fiam sírdogál,
Szomorú dalában néha meg-meg áll,
Piheni a gyötrő sírálmokat,
S hívja magához az édes álmokat.
Mikor szegényke kicsiny fiam nyöszörög,
Pocakján vitustáncot járnak apró ördögök,
Görcsgombolyag gomolyog patájuk nyomán,
Reccsenő hangok szólnak mellé a kísérő dudán.
Mikor picurka fiam álmában mosolyog,
Vele vidulnak fent az összes csillagok,
Örömkönnyem gyöngye áldásként hull reá,
Nem is születhetett vonla e csöppnyi lélek máshová.
Talán.
Talán egy.
Talán egy szürkekabátos, egy,
egy szürke, szürkekabátos
hétköznapon, késő,
késő délután, talán
alkonyatkor, olyan,
olyan halkan, lépteit
alig, alig hallani, eljön,
eljön
érte az idő, megzörgeti
az ablakot, küszöb előtt
torkát köszörüli,
krákog, csizsmájáról
leveri a havat, zsebében
motoz, dohányt kotor, ráérős
cigit sodor, fúj nyakára
füsthurkot, szótlanul néz,
keresi tekintetét,
ő sem szól, amaz
is csak hallgat.
Hihetetlen, komolyan,
Amolyan tragikomikum,
Groteszk nevetségesség,
Mint lepusztult amfiteátrum,
Nincs nézőközönség.
Na tessék - mondom,
Újra s újra visszatér
Szürke gyászom
S magánytalányom,
Elszemtelenedett létkérdések
Pislognak idétlen vigyorral,
Őtőle s tettektől elrettentenek,
Ez az irracionalitás fintora.
A logika a gondolatmenetben,
Melyben utat találhatnék Hozzá,
Lassan sátort bont bennem,
S a hajdan érc bátorság,
Végleg megromlik a kredencen.
A
művészet
méltóságát
hirdetik
aranyló
búzatáblák,
örömmel
őrzik
őszinte
őzikeszemek,
mint
a
kék
mintakép,
ritka
szép,
tiszta
ég –
A lassú évek múltán féktelen
iramban hull alá a kék jelen
és hull és hull és beborít
dőlt kalászból hull a hit
mely mégis éltet ad és születést
és kódolt éltet felbarázdált
föld-agyakba belevés
hát hullj, idő, mozgás-szabottan
érezlek ősszel, gesztenye ha koppan
vagy ha bőszen serken kinn a kikerics
és áthatsz minden éjjel, ha semmi sincs
mi vágyat olt e dús tavaszban
Kimosott vánkosom
a szélben szárítom,
estére felrakom
pártám, kalárisom,
gyöngylugasban várom
démoni párom.
Ki jön illatos szeleken,
visz ördögszekeren.
Egy ibolyát meglátok,
rögtön melléállok,
csókkal keresztelem,
neve lesz: szerelem.
Drávay Gizella emlékére
Itt hagytál bennünket, Gizi nénénk,
lelkünk iránytűje,
s elnyelt a végtelenség barna fátyla…
Azóta az emlékek kárpitja mögül
naponta újraidézem s élem
fülembe kövülő szavadat,
jajszó-hangú sóhajodat,
ahogy mondtad:
…elmegyek,
elhullik egy-két könny
értem, ennyit talán
mindenkinek értem…
Azóta hosszú gyászos rendben
ezernyi emlék-pillangó rebben,
szárnyaikon fényesen lebegnek
a Verhovina-füstbe burkolt délutánok,
mikor szomjas lelkünkbe ivódott
csodáktól súlyos álmod.
Csoóri Sándornak
Csak nézünk egyre a hószín égre fel
egy magasba írt haza légterébe
mely földerengő madárszívverésre
dérütötte fénnyel legbenn énekel
hogy felfogjon lassan eszméletünkre
mert zárlatot már valamennyi átok
mint a belénk metszett országhatárok
ha átvérez a zárt éjjelek tükre
és ránk vert sorssal bőrünk alá vésve
körözni kezd a széltörések örvén
a kék váltóláz kettős keringése
s pulzárjai mint hófúvásos lángok
a fagy tüzelő fénykörébe törvén
szítanak csak elevenebb zsarátot
hát nézzünk egyre a hószín égre fel
egy magasba írt haza légterébe
mely dérütötte madárszárnyverésre
mélységeinkből majd egykor égre kel
Rokonom csillag,
édes rokon,
a kimondhatatlan
nem fér a számban,
el kell mondjam,
itt lakom,
itt, a lehulló egek
alján.
Kiebrudaltak az álmok,
hazátlan ágyamban hálok.
Itt csöndek járnak,
néma csendek,
parancsolják,
ne köszönjek
a szeleknek.
Rokonom
hinni kéne,
hogy a rongy csillagnak
le kell hullni,
mert istenember
nem vigyázza tenyerén.
Megszólítanak a
harangok,kérnek
hívnak, mert szeretnek.
Éget a hang
az éter rezgésén
elér hozzád-
angyalok keresnek.
Arcuk a láthatatlan
tűz,amely belobban
a nedves szempillák mögé-
vérkeringésed forró
zuhatagában
vissza nem térő
simogatás a nyár,
amely a harangütők
kendőzött bronz-sóhajában
egy kedves szóra,
érintésre vár.
Gazduramék is megkezdték a tavaszi munkát, felásták a lapot, elvetették a betűket, elgereblyézték a sorokat…
Gazduram, partra szállunk mi is,
1 évet utaztunk megint az idő-tengerén,
teljes menetfelszerelés (látom a Higgins-csónakokat),
már lőnek, már petárdáznak,
még a kutyák is elbújnak félelmünkben,
ahogy a D-napkor elbújtak az Omaha-Utah-Gold
Juno-Sword partszakaszok
a füstbe, a halálba,
minden újév egy nagy partraszállás,
ahogy a víz öle: megszüli halott fiait,
ma béke van, csak a karrier-éhes érdek
épít luxus-irodákból bunkert…
csak egy okot mondjatok
amiért érdemes élni
egy elhagyott állomás
pókhálós ablakán
tükröződik arcom
feladom minden harcom
leköpött báb vagyok
torzszülött hasonmás
nincs kiben
nincs miben
és nincs miért hinni
ha majd meghalok
csak nyűtt nyomort hagyok
ki tudja hányadik felvonás
ólomfüggönye hull le rám
a legfelsőbb csillogás
könyörtelen jogán
Vonzanak a koponyák.
Csontfehér arcuk a valóság.
Nincsen rajtuk maszk,
nem mutatnak képet,
csak a tiszta valóságot,
az igaz egyéniséget.
Egy ölelés, egy szó, egy pillanat vagy.
S ha akarnád,
a kitátott szájú éjszakák szélén
mi parázslanánk.
Hogy világnak láthassam magamat benned,
csillagok sóhaja alatt merülök véled,
szerelem hullámába.
Szólnék hozzád,
értenéd lélegzésem, arcod zengené vérem,
hitnek szívemre te hajolnál.
Mint a gázláng kékje, lobog sóhajom érted.
Ha ajkadról indulna a forradalom:
ez a szerelem,
bolondként, talán a halálba,
értünk az égen, felhőhajú Hold táncolna!
Ó, a szegénység.
A gátakat, korlátokat szabó,
karámok közé rekesztő,
leküzdhetetlen akadályokat emelő szegénység.
A kötélnyűg-,
a vasbéklyó-,
a bilincs-szegénység.
A leplombált villanyóra-,
a kiiktatott gázvezeték-,
az utcasarkon-ott-a-nyomóskút-szegénység.
A mások levetett, viseltes gönceibe, elnyűtt rongyaiba öltözködő,
a mások lefitymálta étket fogyasztó szegénység.
A naponta koplaló, a folyton fűtetlen szegénység.
Felpúpozva magát tombol
– vihar – négy kéz, ég-föld, tompor,
egy-test öröm s düh: letört ág.
Szélcsend-halált halt boldogság.
nincs menedék.
hiába nyáladznak bánatot
faggyas fellegkocsonyák,
beléjük zápult minden idő,
semmi már sárral becstelen –
vásárkomédiában kereszthalál…,
férgedt vanban hát nem lehet;
küllőtlen abroncsokkal
karikáznak félvak sápkórosok,
másnapos mindenható hiába is
símogatja viola szelekkel
fölpirosló arcukat, mégis…, mégis
milyen teremtésbe menekülne
sikongó evesvérvádak elől?
kezdetlen kezdettől mondatott:
bétemült minden csillagmenedék…
…akárha kékfestő kötényű leányka.
holttányílt lehetőséget ringat
árokbaposhadt
tavaszvíz.
üres minden éléskamra
szavad nem szól a szavamra
nemet mondtunk a tavaszra
tárva-nyitva a szívkamra
fekete a szemed gödre
kedvesedet eltemette
meggörnyedten állsz fölötte
tükrödet megrepesztette
ereidet tapogatta
amije volt neked adta
amije nem azt is vele
a szerelem szerelmese
milyen ennyire kifosztva
mennyire száraz a torka
mennyire száraz a szeme
óceánok halnak bele
de csak álljon magányosan
az aminek értelme van
amíg végre valahára
földre veri saját átka
letérdelek lépcsőnek fokára
s leszek térdeplő tanára
az időnek és a térnek
figyelve mit is ígérnek
a csillagok
hallgatok látnokok szavára
leszek a jövő futára
önmagát pusztító féreg
sötétre nyíló ablakok
törött üvegéből
kirakott
furcsa véres mozaik
fáról lekorhadt kéreg
ital mitől az angyalok
önfeledten vadul részegen
emberré válnak a réteken
kiket nem hall a fül nem lát a szem
a lépcsőn térdelve elhiszem
a talánt a félelmeim
az evilágon túli életem
Harmatcsepp
a fény porában
bolyhos reggel
szúr a nap
bor nevet
rám a pohárból –
kristály-hű
szelíd szavak
távolban egy
vén harang szól
áhítatra hív
szegény
egy hajtásra
felkortyintom
a harmatos
finom nedűt
s rímpárokat
foltozok
egy vers
kinyíló tenyerén…
/Două așchii din grinda ta* ДВА ДЕЛИЋА ИЗ ГРЕДЕ ТВОЈЕ**/
Kötőszavainkban fáj a lét.
Megítélve ítéleteinkben,
Isten testébe tört szálkaként élünk.
Bennünk a Semmi, bennünk a Minden
II.
Megítélve ítéleteinkben,
bennünk a legtöbb is kevés.
S bár létünkben a semmi, minden,
belénkszakadva szálkaként,
kötőszavainkban fáj az Isten
*Nicolas Eberlein román fordításában megjelent a költő Daniel Corbu által válogatott, a Princeps Edit gondozásában 2007-ben Jászvásárott (Iași) kiadott kötetében.
**Jadranka Csulim szerb fordításában megjelnet a Gradina (ГРАДИНА) szerb irodalmi folyóirat 2007/27-es számában Nisben.
Ubi uber, ibi tuber
/Ahol szarv van, ott tőgy is van/
Lopott, csalt, hazudott
a börtönben jól lakott.
Rabolt és embert ölt
börtönkosztot örökölt.
Szállást, ruhát, otthont
kapott, emberi jogot!
Munkát, nyomort, gondot
a tisztességre hagyott.
Papol eszme-állam,
- védi embert az állat-,
de nekünk nem jutott
hely a bűnözők között.
Nem nyaltuk eléggé
rút talpát a féregnek,
korruptak se, jók se
nem lehetünk sohasem.
Karom már alig,
lábam is ernyedt már.
A homlok mögött is fáradt
hangulatjelek.
A szemem még lát,
te tejködöt álmodó
kései Szindbád.
Ütközök testbe,
csókokkal átölelt percekbe.
Még működöm.
Végem, Uram, végem,
nem lehetek úrrá
ezen a nagy kétségen,
hogy ellened voltam, éltem.
Végem, Uram, végem,
ha nem segítesz jóvátenni,
hogy ellened voltam,
s ellened éltem.
Segíts, Uram, segíts,
csak te segíthetsz nekem,
hogy úrrá tudjak lenni
ezen a nagy kétségen.
A gondolat kupoláján
kalandos tájak tündökölnek sorban
napsütötte évek
holdsütötte ablakok
illatos szerelem-gizgazok.
Alattuk térdelsz
Fölötted ott suhog az elmúlás
korbácsa
Vezeklő léted
kövekig alázva
szavak rózsafüzérét morzsolgatod
Csak a tenyered akartam érezni!
Nem a bordáimon, nem is az arcomon,
csak test-meleg kabátom hideg gombjain.
A szertehullt világ küllőivel szememben,
akár az éj gyászrongyán gyilkolni készülő vad,
magamba fojtani vakon, még egyszer illatod.
Igen, a kezeid mozgását akartam hallgatni,
ahogy félénken kenyeret törnek,
vagy épp láncra kötözik hűséges ebed
a fejfámnak szánt juhar reszkető bokáján.
Csak összezárt, két tenyered vártam szétnyílni,
amikor nincs, amikor nem jut más sziromhasadás.
A csikósok, a betyárok, és a poéták édenében,
mikor a legkisebb bikfic is csak verseket faragott;
és a szerencse nem szolgált neki csak szörnyűképpen,
és nem csillapított szava bosszúvágyat se haragot.
Akkor is dalolt ha majd meg szakadt bele szíve keble,
ha nagy panasz, és nagy harag nyomta is a szíve mélyét;
mikor nem volt keresett a tehetsége és a kedve,
és rázta csak a magyar sors mint szántó az ösztökéjét.
Akkor is hitt, mikor a hit nem volt több mint néma kétség,
mikor más lantján a szakadt húr csak remegve haldokolt;
és a legszentebb ügy ellen mindig akadt újabb vétség,
úgy takarta hiú dölyffel a kebelén égő pokolt.
