Jónás Tamás:IMA A NYÁRÉRT

Megoldotta magát az ősz.
Ez a lassú csepegés végre pazarlás.
Zsugori nyár után gyengéden túl erős
pazar ásatás
mindenben, ami nem
test.
Érzed, ahogy felejtesz?
Ha mi nem
szórjuk szét vagyonunk,
a beteg est
éjszakára fekete keresztet
szúr homlokunkba.
Aki nem szeret, munka-
nélküli, reszket.
Dolgos kezekben agyon unt
mozdulatainkat kimossa ez a száz nap.
Az elmúlásból párolgó imádat
véletlenül recsegő
imákat
suttog, ahogy az eső
kopogtat, járdákat a lábak.
Végre kibontott minket az ősz.
Olyan idegenek, hogy szinte ismerős-
ek az üres ágyak.
Kivárlak,
s ha már imádlak,
bevárlak.

Kaiser László: Beszélgetés befejezve

Hülyülök, vagy más hülyült meg,
egyre többet mondom ezt:
beszélgetés befejezve,
unom már az unt lemezt.

Unom még a céda érvet,
zavar zsoldos, butaság,
beszélgetés befejezve:
bunkósodik a világ!

Karácsonyi Bea: Vagy-elmélet

Fehér körrel takarlak ki.
Amíg nem létezel
bárminek elképzelhetlek,
attól függően, hogy a sík -  
és térolvasatokban a fény
hogyan hasít le rólam.

Lelkes Miklós: Már minden évszak…

Már minden évszak lassan összeolvad.
Ősz-vizeken csillagcsókok ragyognak:
kis pontjai tavaszi végtelennek,
elmúlás-arcból ki-kinéz a gyermek,
télben öröm-fehér, s olykor, ha nyár van,
tündér táncol hócsipkés kék ruhában,
s hullnak a szirmok, hallgatnak, mesélnek
elbúcsúzó nyár esős függönyének,
vagy dalolnak és ég-ringatta dallam,
ének-élet csillog a pillanatban.
Életemben sok minden összeolvad,
bízó holddal sötét homlokú holnap,
vak óriást vezet kis látó törpe,
hegyek, hegyek, Ígéret Piros Földje,
hol a Varázsló tanított.. Most hol van?
Kusza fák nőnek fel fekete gondban.

Paál Marcell Hesperus: ELJÁRÁSI HIBÁK

.
A tévhitek koloncnak megmaradnak,
mint örökölt ellenkezések mással.
Határidők nélkül csak a káosz működik
vagy sóhivatalok - álcázott csalással.
.
Már az Isten is megszabta
önmagának, hogy az egy
hetes genezis inkább hat nap,
s az első vagy utolsó szent
huszonnégy, az órákban
szunnyadó fél-öröklét. Amíg
pihent, minden százfelé szaladt,
kígyók szekáltak asszonyokat,
a férfi viaszgyümölcsöt evett,
és azt motyogta: "Nem kell
főszerep", hát ráhagyta az Isten:
"Legyen úgy, nem akarok
polgárháborút", s láng borult
a sehányadik napra.
A teremtésből így lett titkos akta.
.
Ami nyilvános: az Isten hű szemérme,
mely kolonc, mégis jó, ha néha van,
mandalákat kiszínező vére,
és magánya, mely szép, idomtalan.
.
                           2018.09.15.

Péter Erika: megszabadulni

megszabadulni a tükörképtől
nehéz. kibeszél téged.
önmagát. emlékek verítékcsorgását
vakarod, ölnéd. magad is,
s a látszatát. mint aki
születése előtt átok.

mint akinek sziklatömb
a szívverése. összecsukódó
ejtőernyő a szó,
a száj törött kávéscsésze.

majd eltelik. ha el.
vagy benne ragadsz
két istencsapása között.
nála(d) nélkül.
mikor az összefüggéstelenre
hajtott anyanyelv is belekékül.

Sógor Zsuzsanna: Védtelen

Érted fájtam.

rozsdás szöggel kaparta bőrömbe
hieroglifáit bánatod
bárcsak felvehettem volna
fájdalmaid rózsaágból szőtt palástját
vagy viselhettem volna vezeklőövet
kimertem volna cseppenként
lelked bánattengerét

Érted fájtam.
Nincs szó, hogy magyarázzam.

Csak állok itt.
A múlt érvénytelen.
Sebeid stigmák az én testemen.

Székely-Máté László: Kockázat

visító patkányra vadászó suttyók
elszakadt pórázú nyálzó ebek
jéglepte kötélen új háború lóg
halálba sétálók köszöntenek
megtalált édennek odvas a fája
rébuszban beszél egy kőarcú jós
mi volt előtte és mi lesz utána
ólmozott kockát vet minden tudós

Varga Rudolf: TEREMTŐDDEL PERLEKEDSZ

Megfeszül orsód patkószárnya.
Füst fojtja torkod, teremtőddel
perlekedsz, pernye hull arcodra,
Varga Veron, kormos országalma a nap,
mennynek kapuja lepecsételve,
előtte strázsál három véres
angyal, időnek őrzői, csonkakorona
az ég kupolája, konduló déli harangszó
vet elfitult keresztet
homlokodra, szívtájékodra.

Vasas Marianna: A bennünk élt ősz

Lásd
hóka falevelekbe
miként szerettek bele
csordogáló alkonyok.

Halld
záporhalk neszét
lombnak, mély sebét
gyöngéden gyógyíthatod.

Érintsd
zord-aszott arcok
mögötti hangok
kopott, kérlelő fényét.

Szagold
párolgását a szónak,
úgy virágzik vagy fonnyad,
ahogy mások megélték.

Ízleld
saját jeged, ha nem olvad,
és a télbe hulló holnap
tejszínű szellemharmatát.

Érezd
mondjad, már érzed?
Nincs többé végzet,
ha az Ősz a legjobb barát...

Végh Attila dr.: Kapaszkodók

Kapaszkodók. Csak én nem érem el.
Sosem segít, akit nem érdekel.
Szakadt a tér, a lélek esni vágy
eső után, ha véget ér a nyár.
 
Kapaszkodók. Csak én nem érem el?
Lehet nehéz, de senki nem felel.
Te vagy nekem, mit elme hinni vágy,
fogyó időben ősi tisztulás.
 
Mit adhatok, ha túl sötét az éj?
Kihunyt a láng, ma senki nem remél.
Mesélhetek, ha néha hallanád,
ne hallja más a ringató varázst.
 
Csekély talán, mit adhatok neked,
vigaszt remélsz, a kékülő eget.
Kapaszkodók. Mi félve értük el.
Csodás az ősz, ha késve vénül el.

                                 2018. szeptember 14.

Zajácz Edina: Elmondalak

Elmondalak, mert vesztőhelyem lettél,
égsz bennem, miként a felgyújtott világ,
felhőkkel szeretkezik a határszél,
mint irigy istenekkel szent krónikák.

Celládban ébred a vétkes öntudat,
életfogytiglan elítélted vagyok,
léptedben bukdácsoló félmozdulat,
ha veled nem, hát nélküled sem halok.

Túlhordalak megannyi létezésen,
viszlek, mint szökevényt, rabságokon át,
akkor is, ha leszel maréknyi porszem,
tűröm széthulló sejtjeid halmazát.

Át nem engedlek téged a halálnak,
a végtelen négy szegletébe zárlak.

Bagu László: Negatív szerelem

Antivilágban élünk. A tél
befelé zordul és kifelé is tél.
Töltések kergetik egymást.
E káoszban találom, keresem.
Üldözünk valamit – negatív szerelem.

Halból kifordul a szálka.
Önmagába néz, rács-szemű zárka.
Írást keveslő falon a gróf
megidézi az abbét. Égj, gyertya. Még!
Minden kőbe zárt hangért.

A tények almává érnek.
Párnázott szobában vergődik a lényeg.
Húsába tép, nevet okot, okozatot.
Lehel eszméletlen, öntelt alakzatot.

Dupka György: Tiszaháti képeslapok

1.

Emeltünk itt sárból erős Várat.
Itt, a Tiszaháton, hét falu fölött
Keleti széllel mennyei álom pörög,
S népünk keservéből föltámadt,
Kilépett rongyából, s jussát
Magának ím lefoglalta –
Sok száműzött Dózsa-Esze-unoka,
Követi ősei vágyálmát.

Hej, én jó népem, én jó vérem,
Ne viaskodj többé a jeges árral,
Gyarapodj jó borral, kövér búzával,
Hitünk a bajtól védve védjen!
Hét falu ölében, a Tisza –
Batár-közben, tavaszi derengésben
Kincset érlelj, szőke mezőn és réten,
Forrásunk legyen mindig tiszta!

Kiss László: Őszi est az Ung-parton

Tarolt ágú Ung-parti fák,
Miért üzentek a halálnak?
Hisz a Tavasz, ez ifjú lány,
Dalra vidítja újra számat.

Szívemben most remegtetőn,
Múlt márciusok szava harsog,
Jöjjetek hát, szent bódulások,
Esztelenül szép csókos harcok.

Talán holnap e verőfény
Ifjúságként emlék lesz csupán,
Ki bánja, ha most szívemben
Epedés kél valami után.

Amit már csak csoda szülhet:
Sírig tartó nyugtalanságot –
Zöldüljetek hát, Ung-parti fák,
S ti is, hervadt tavaszi álmok…

Sáfáry László: Verhovina

Vaszil gazda a Verhovinán,
egy félhold földje is van talán,
kukoricát vetett belé,
és ha istenke is úgy akarja,
puliszka télre bőven lesz az asztalán.
Az istenkének segíteni kell,
mert néha bántanak a hegyek.
Az erdőszéli kalyibában kint lármáz éjszakánkint
Vaszil és a három nagyobb gyerek.
Ó, furcsa, szörnyű éjszaka!
Puliszkás álmot küldtek a hegyek.
Ó, furcsa, szörnyű éjszaka!
A kukoricán átgázolt egy vaddisznósereg.

Tárczy Andor: Ungnak és Tiszának

Ungnak és Tiszának
Sebes a járása,
Mint konok szívünknek
Szilaj sodorása,
Szilaj sodorása
Ungnak és Tiszának
Arcunkra rótt jele
Ősi kopjafának.

Vereckénél susog
Rengeteg nagy erdő.
Lovasoknak árnya
Az egekit felnő.
Az egekig felnő,
Sűrű sötét felhő.
Eleink porából
Támad bíbor eső.

Jagos István Róbert: boldogság

amikor boldogok voltunk
bontottunk egy üveg bort
ettünk hozzá sajtot az ágyban
kimentél az erkélyre előtte
majd utána is s még megvitattuk
a gender-elméletet előhoztuk
a nagy költőket a kis költőket
Forgó nénit és a nevetőgörcsöket
 
de a legboldogabb egy buszmegállóban voltam
amikor felhívtál hogy apa leszek

Kapui Ágota: Mária

Ahogy a fényben lassan felszívódsz
és balválladra biccented fejed,
madonna-léted csendes álmai
örök időkre itt lesznek veled,
forog a szél, s a lét körberagyog,
hajadra hullnak kóbor levelek,
madár árnyéka ér hozzád csupán,
ha ölbe ejted kék tekinteted,
az öledbe, hol alszik a jövő,
arcán a csillag, homlokán a hold,
kit simogat szép porcelánkezed –
csak bámullak és feledem e kort.

                                    2017

Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Budapest, 1995.

Szervác József: Annyi...

Csak az veszett el, ami tán nem is volt.
Csak ez a bánattá bicsakló magány.
Csak annyi történt: két gyönyörű gyermek
összeveszett egy elkurvult anyán.

Csak annyi történt: vétlen megzuhantunk.
Csak annyi: orvul retirált a láz,
s fordult a vásott férfi ellen,
akit egy gyerekkor gyaláz,

ki önmagát, gyerkőcöt fojtaná meg,
élhetne csak füvekben, földben - -
Csak annyi történt: elhullt már a magány is.
Annyi történt: szerelmedből kinőttem.

Szöllősi Zoltán: Nélkülünk is

Élünk, jeltelen vadak –
nem ér hitünk Göncölig
s reánk az ég nem szakad,
nélkülünk is működik.

Imádságos éjszaka
olvasója: csillagok,
örök, végtelen ima,
csönd, mely látszik és ragyog.

Fekete csend idelent,
háborúnyi kín, bánat.
Egünkhöz volna-e szent,
aki lel fényes szálat?

Nem száll a költő szava,
föld vonzza versét, zuhan,
avarban lélek, haza –
nyelvünkbe fúlunk, Uram.

A.Turi Zsuzsa: Lemondás

A vén Hold ma is csak egy sárga köménymag,
emlékköves úton hosszan elkísér,
felveszem az estét csillogó páncélnak,
mindíg akad álom, mely újat ígér.

Ablakodból a fény kifolyik a földre,
elmosódott szélű, amorf pocsolya,
rácsuktad az ajtót a ringató csöndre,
mosolyod ma már a győztes mosolya.

Tudom, jobb neked, ha hazudsz önmagadnak,
emléked csak  ködös képek halmaza,
szavaim a közöny  ágán fönnakadnak,
nélküled, mondd, hová mehetnék haza?

Arany Tóth Katalin: VÁLAS(S)Z

Hazugságra igazat,
kőre kenyeret.
Hitványságra szánalmat,
érdekre nemet.

Buda Ferenc: Legenda

Pásztorok, háromkirályok útja
nem hatol el
a házig.
Fönn virraszt József
egymaga,
cigarettázik.
Kisjézus alszik
fölretten,
sikoltó csecsemőhang csapdos
a csendben,
száj tátog –
fuldokló madár csőre.
Mit lát vajon,
miféle iszonyokat
jóelőre?
Pribéket, szöggel, szekercével?
Római katonát?
Heródes dühödt lovát?

Czipott György: Vasigcsiszolt pléhkrisztus

belefáradtam körhinták
csábtükrös fényeibe,
húsvérbábok poros kócába;
belefáradtam már
pikkelyes, csiszolt falovakba.

– – –

túligsült huszárokat
majszolnak göndördisznók
hull permeteg kárhozat
kussra tanít harangszót

s öblöngnek vándorhitben.
micsoda fényes holnap
leng!… érnek és hajolnak…

viharfelhővé tépik
begyüket szurokvarjak
áldoznak éltükvégig
poklos kintornadalnak

Deák Mór: HA EZ NEM

ha ez nem nyitja
nyitja egy másik
fázik a lélek
a szív beázik

ki vagy te mondd
hogy ilyen sokáig
jársz a sötétben
jöhetne másik

bár másik jönne
aki még hinne
úgy tekintene
az emberekre

úgy tekintene
a magyarokra
mintha mindegyik
isten volna

Gavallér János: Árulás

Idillvágy-kártyavárak előtt
térdre rogyva, mint idomított
állatok, ámulat keszkenőn
hódolunk, hódítók korbácson
hizlalt eszmék kikockázott
sorsrombolói kény-kedvére.
Stréber áruló gyáva vérnek
torz-tükrében szépség-mostoha
szenvedély-napokban mosakodva
tisztának érezzük bűneink.

2018. 08.25.

Ilies Renáta: Egy fa panaszai

Boldogság volt osztályrészem,
és nem gondoltam arra:
vajon, ezt a beton eget,
milyenféle kéz tartja.

Lábam alatt lengő páfrány,
gyantám mézszínű szurok,
nőttem én már ezer évet,
tovább nőni nem tudok.

Társaimmal együtt éltem,
amíg erőmből maradt:
darazsaknak adtam otthont,
altattam a madarat.

Gyakran fürkésztem az eget,
most engem az ég figyel.
Tegnap fűrész berregett fel,
nem tudtam hogy félni kell.

Jánoska Mátyás: A Hold

Haragot gyújtott a Hold, Fehér teste szememben Tükröződött az éjjel,
Ki júliusi kobold
Volt, avagy hitte magát.

Fáradt, véres szemeim Pedig nagyon csodálták. Az tűnt nékem fel akkor: Szaporodtak vétkeim,
Melyek rám kapaszkodtak.

S egyszer csak eltűnt a Kend, Felhők mögé csusszant bé. Addig is jaj de nagy volt
S így még nagyobb lett a csend, Fájóbb lett minden s nyomott.

Pár apró csillag játszott, De eltörpült szerepük.
S farkasmorgón, de búsan
Holdnak haragja váltott
Enyhültéből forróbbra.

Kolumbán Jenő: menedék nélkül

álmaimból nem lesz már semmi
mert elfáradtam értük tenni
csak bámulom a szálló felhőt
átkozom magam az esendőt
megállt végleg bennem az élet
álmodok mindig nem remélek
vágyom arra hogy élni hagy még
néhány mosoly és néhány emlék
meleg melled nekem nyilt lábad
testem most is ellenem lázad
csalódottság szagú az éjjel
tele van bezárt menedékkel

M. Karácsonyi Bea: kölcsönálmok

idegenek vonulnak át szobánkon
perecekből kis tornyok épülnek
a tenyeredből söröspoharat készítesz
rezdül a szempilla - rémfázis vége
nyakamon a kéklő eret simítod - miközben
elképzeled hogy megnedvesíted ajkam
rajta sószemek
ettem a perecből
s tudod hogy mazurkává váltunk
megérzed az óramutatókat amikor már
templomtorony vagyok
és az áhítatos csendben
szarkalábaimmal freskót
vált az álom
szarvas leszek
te róka
kergetőzünk
végül vért iszol
szemöldököm fakadó folyó

Márkus László: ha

ha egy kopott padon
kéz a kézben ül a csenddel
sóhajtani sem mer
olyankor az ember
vigyázza
félti
meg sohasem sérti
maradjon örök a pillanat
az illatozó hárs alatt
szeme lehunyva
szunnyad minden gondja
így végtelen hosszú a perc
most nem
nyúzza
vonja
tolja

Móritz Mátyás: Szívgyökér

Faludy Györgynek

tőled próbáltam tanulni a legelejétől fogva
kihez a rokonszenv és a tisztelet fűzte a frigyet
ki a forró szén helyett a szavaid fogtad marokra
hogy az vigasztalja meg a megszomorodott szíved

mikor hiába remélted és áhítottad a szebb kort
mikor nem volt nagy kereslet a költőkre és a hitre
akik ellen a rohasztó és dögletes gyűlölet forrt
akik közül sok volt aki kóklerként nálad többre vitte

akik büszkeséggel törtek a párt szerinti legjobbra
kiknek nem is jutott a nagy érzésből sem az észből
kik úgy élték életüket mint önmaguk aranyszobra
kiknek a szava csak dögbűz volt a korszakos sáskavészből

Pál Marcell Hesperus: SZEZONZAVAR

Ritmustalanok az évszakok manapság,
sorrendjük leginkább esetleges,
fürgék, mint buszon a pesti csoroszlyák,
s összetorlódnak, ha sietni rest,

akár egy is közölük, ki van oly merész,
hogy loholás helyett csak andalog,
mint szenvedélytől fáradt testen a kéz,
mely felkutat minden szájnyomot.

Macskakő-hálón a fagy amőbázik,
Nap olvaszt rügyet a jégből,
hóbundás tavaszunk vetkőzni látszik,
henna van testén; mítosz a fényről.

Péter Erika: a szó szélzubogás

a szó szélzubogás,
vízen átderengő tenyér íve,
combok közötti hullámdomborulat,
narancstükrű napfelkelte.
a szó sós illat, halraj rebbenése,
kagylóroppanás, felhősirály,
és ami a fény dőlésszögét
szemünkben kiegyenesítette.
a szó összeérő ujjak szívdobogása,
hajtincs fül mögé igazítása,
tisztaság, fájás, korallzátony.
a szó zápor, bolyongó horizont,
üres csigaház, égre hosszabbodó árnyék,
a szó vitorla. képeslap. homok.

Pethes Mária: aranymetszés

idővel az ember
egész jól eltájékozódik
a zűrzavar égtájai között

hozzászokik a tehetetlenséghez
megtanulja hogy egy másik test
melege nélkül elsorvadnak az ölelések

lázas meggyőződésére borogatást tesz
és meg sem hallja ahogy a toronyórák
felverik a város nyugalmát

egy kartonpapírra felgombostűzi
az elmúlt napok eseményeit
kitépkedi a tévedések lepkeszárnyát

Portörő Kátya: Bosszú

Fröcskölő idegen
szájakon heverészek
szemekben villanó
halál homályos
vágy lábaira állok
bűnök sorsszagú
illat árjában fürdetem
véres gondolatomat
ivadékaidon nevetek
Asszony…
Semmirevalók
csókolják talpamat
reccsenő gerincek
elhaló hangjain
aggodalom nélkül
járok
szánalom borítja
fejtetőm

Sógor Zsuzsanna: Liturgia

tükörcsendbe karcolt
létedet kutattad

eső omlott a templomtoronyra
mindenség ezüstpora
hullt a szárnyas oltárokra

áldozati kehelyben
hitet forrt a kétség
kétségből fénylett fel
törékeny reménység

feltárul-e
a misztérium

hogyan lettél porból
hogyan leszel porrá megint

szállt csak szállt
szárnyas oltárokra
a mindenség ezüst pora
omlott csak omlott
ez eső a templomtoronyra

Szentjánosi Csaba: Hajnali rongyokban

Kilakoltat minket az éj,
elveszi a csillagokat, a holdat,
feltartott tenyered-táblájánál
megáll elsőbbséget adva
az erőszaknak a holnap.

Én már régen nem eszem
dédnagymamámlátta kenyeret,
országházkupola cipót,
megtanulunk 100 nyelven beszélni,
de nem értjük meg a rigót.

Varga Rudolf: HITET MARKOL

Dali pár pisztolyát övéből
kivette, szárnyas lovát
lelőtte, homloka közepén örvénylő
ördögkatlanba bele, abba beleugrott, lett,
lett felsőléleknél fehérebb
szellemkutya, fűszál mögül
kilépő, szélkarddal suhintó
kísértetkatona, csillagbörtöne
falában meglelte,
meglelte elveszett Kutyacsillagát,
karján kerecsensólyma,
ő meg csak saját feje fölött
lebegve bámul, nap kormos toronyóráját
bámulja elhajlított kettőskereszt
térben, lövése, lövése sincs, semmihez,
semmihez sincs, semmihez
sincs kedve, el, elsodorta,
önmagától sodorta el, önmagától
elsodorta mérgezett,
mérgezett lelke, mérgezett
lelke le, lehúzza, nem,
nem törleszkedhet
tovább időhöz,

Végh Attila dr.: Fényt teremt

Szenvedés után a hűs szitál,
mennyi még, esélye szalmaszál,
életunt fonálra rátekint,
régi kép, de holnap új megint.
Merre visz tovább a sorsvonat,
szélsebes, határ a gondolat,
várni kell, kihűlt a gyertyaláng,
ennyi volt, azóta tudja már.
Elmegy ő, bezárt a boltozat,
félretett papírja dolgozat,
verse, mint darabka végtelen,
itt maradt, örökre fényt teremt.

Alföldi Géza: Az igazság

Az igazság nem mindég szép,             
Az igazság nem mindég jó,
Az igazság néha börtön,
Az igazság az néha béklyó.

Az igazság sokszor a kín,
Az igazság sokszor a bélyeg,
Olykor a csúcsoknál magasabb,
Máskor a tengernél mélyebb.

Sokszor győz, sokszor eltapossák,
Sokszor a divatját múlta…
Évszázadokra elfelejtik,
Már csak egy-két bolond fújja.

Sokszor eltemetik mélyen,
Hogy átadják az elmúlásnak…
De az egyetlen, ami mégis
Ha jön a Húsvét, csak feltámad!

Nem osztogat érdemrendet,
Sem rangot, hírt, vagy csillagot;
De a süket hallóvá lesz,
És látókká, akik vakok.

Hősökké a síró gyávák,
Erővé lesz a gyengeség;
Az Úr nyújtja ki felénk benne,
Hogy Ő vezessen, bölcs kezét!

B. Barabás Zsuzsa: Zivatar

Zilált hajával, megcibáltan,
Mint fúria rohan a tájon
A fergeteg.

Sikolt. Ujját az égbe vájja,
S felzokog vad szimfóniája…
Az ég felreped;

Patakzó vihar zúdul égve,
Özön-lángjával dúlt mezőkre,
Az erdő megremeg.

Villámékekkel tűzi haját,
Lebegő, rongyos, bő szoknyáját
Szivárvány hímzi meg.

Már lépes sárban pacskol lába,
Gyorsan elinal, mintha fázna.
Egünkön Nap nevet!

Fűszálak zsenge derekukkal
Pattannak reménylő zölden, vígan
Harmatban fürdenek.

Iváni Zoltán: Mert addig élek én…

Még egyszer add vissza erőmet – Élet,
hogy nyomorultan ne pusztuljak el.
Érezzem édes mérgeit a létnek,
és azt, hogy szívem lázadásra kel.

Még egyszer rúgjak a bölcsek kövébe,
ha számon kérnék itt, vagy odaát,
ámokfutóként is vad ölelésbe
merjem követni vágyam asszonyát.

Múló évekbe bújt megalkuvások,
mi jó, - mi rossz? – bolond okoskodások,
kerüljetek, ne jöjjetek felém.

Fütyüljek egyszer még az észvilágra,
próféciákra, jóbarát szavára…
Mert addig, addig, - addig élek én!

Kisjókai Erzsébet: Esti zsolozsma a Tevere partján

Oh, Róma, Rómám, égi, régi Város,
te lengő láng, mit vakmerőn takargat,
de el nem olthat, vétkünk fellege;
minden kövedben Isten csendje hallgat.

A San Pietro roppant sátorába
ezernyi szívhez én szívem befér-e?
Az este már a vízre rálehelget,
s olyan piros, mint áldozottak vére.

Rossz tegnapok halált hozó keze
torkomhoz ér és büntetőn szorongat,
de holnapról zeng itt a sok harang,
mit hangtalan a Láthatatlan kongat.

Az Appián most akácillat-árt
bont szét a szél, mint csillogó lepelt
és ebbe göngyöl mindenféle neszt.

Nem tudja más: itt hont keresve járt
egy hontalan, s hogy sírva énekelt, -
csupán a holdban felfénylő kereszt.

Langmár János: A magyar tölgyfához!

A Néped csodál, magyar faóriás!
A gyökered átölel érchegyet és völgyet;
A törzsed oldalán pihen meg a magyar, s Te
A dicsőség lombjával takarod be őket.

Kőrös, Szamos és Aranyos dicsérnek;
Koronád falt emel az északi szélnek;
Kárpáti sasoknak nyújtasz végvárhelyet;
Katona-hőstettről lombjaid mesélnek.
Te vagy az erő, munkapad és fegyver;
Te vagy az árboca a piros-fehér-zöldnek!
Te vagy az asztal a kenyérszelésnél és
Te vagy az otthona a földben pihenőnek…

Jagos István Róbert: A csillagok idővel kihunynak

Dőljünk hanyatt s csodáljuk a Holdat.
Mindegyik kráter, halott szerelem.
A miénk is odafagy maholnap,
ölelj addig, amíg még teheted.

Rajzoljuk meg csillagképeinket.
Szemedben tegnapi éjbolt ragyog,
mint matt kópia ez a tekintet,
amiben gyermeki szív andalog.

A csillagok idővel kihunynak.
Tanuld meg szeretni így is az éjt.
Adj értelmet a régi dalunknak!
Ha nem leszünk, tovább viszi a szél.

Kányádi Sándor: Egy zarándok naplójából

megcsodáltam a nagyvilág
csodálnivalóan szép
katedrálisait
de imádkozni csak itthon
gyermekkorom öreg
templomában tudnék
ha tudnék

Kapui Ágota: Ne feledj itt

Uram, ne feledj itt engem,
öregen és sebzetten a csöndben,
ne hagyd, hogy csak tengődjem a létben,
mint aszályban a fölszáradó lábnyom,
tudatomba töltsél sűrű mákonyt,
és emelj engem magasra a fénybe,
hogy visszahulló bűnös tagadásból
beléphessek hited örökébe.