Mennyi napfény, mennyi napsugár
gyűlt meg barackpihéjű barna
arcának kreol-bársonyában
egészséggé, pírrá, barnasággá,
mennyi rejtett láng vár fellobbanásra
egyetlen csóknak gyújtó csóvájától
lánggá, kéjjé, láva-özönné,
gyehennás, gyilkos öleléssé.
Míg szájszögünkön sírás ténfereg, nehéz gúny guggol vagy mosoly lapul,
és ceruzánkat a tükör előtt hegyezgetjük a művészet alá,
tántorgó lábbal jár az éccaka, mint hibbant agyú kormos óriás
célunkba torló istenítéletnek pihegő falvon, dermedt városon,
s ahová tipor, nem nő fű nekünk.
Hej, pajtások, nem babra megy a játék, nem szándékokról van itt a beszéd
nem is a módról, hogy ki tudja szebben kiteregetni a maga baját
a bánatucca rőt sövényein, vagy rótt sorok ruhakötelén, –
A karjaim leszakadtak, mint a híd hull a folyamba,
ha pillére összeomlott. Hol vagyok? A Göncöl útját
mért nem mutatja az ég már? Éjjel a Duna fekete,
októbernek szele rémít s nincs menekvés, nincs menekvés!
Nincs menekvés, rásikoltok minden árnyra, minden fára,
házak előtt kopogtatok csúf mankómmal, elvesztettem
szemeimet, karjaimat. Valaki a hátam megett
fekete csuklyában kerget, az éjszaka rám ijeszti
Az asztalon egy fénykép és a lámpa
Az ágy alatt a kofferek
Üvegvödörben zöld pálmapalánta
Az ablakon legyek
Az ablak előtt egy hirdetőoszlop
Az utcán lenn polgári temetés
A kifőzdéből egy cseléd visz kosztot
A kaland száján frivol nevetés
Aki a csúcsra érkezik, megáll
S aki megállott, az halott.
A pompázó, dús kerevetek
Ravatalok, ravatalok.
Íves röptű nyíl, ha célba ért
Lehull: az elsírt dal halott.
Beteljesülés forró egén
Feketék a hajnalok.
Már csapra vertük könnyeink hordóit,
s letéptük szívünk jóságos ordóit,
már hangunk sincsen s nincs, ki hallgatózna,
már zászlónk sincsen s kettétört a pózna.
már nem pislog a vágyunk csipkebokra,
s csak szomjaznak hajóink zátonyokra,
álmunk csillagát oltja már az est is,
s szerelmi csókunk gyilkol, mint a pestis,
a szemünk fénye olcsóbb az üvegnél,
s vadabbak vagyunk száz mérges füveknél,
»betűvé válunk«,
a hasas éjszaka kihord minket…
megszüli furcsa ívű leveleinket
Gazduram
Az agyam: egy nagy szótár,
fordítom a gondolatokat,
elültek lassan az ablakok,
az éj rókaárnya utánuk tapogat.
A percek: idő cm-ek, mérjük,
hogy a múlt mekkora,
pedig az emlékek: történéseink
ruhái, egyiknek sincsen kora.
Rozsdaszínű kabátban ül
az ősz-illat a fákon.
Utcák zajába csendesül
mosdatlan magányom.
Esőt hozz rám, tisztíts, Uram!
A szenny egészen átfon.
Éj borítja sáros utam,
s nehéz a léptem. Fázom.
a nyomába eredés
izgalma elszántsága
a nyomába szegődés
szakmája filozófiája
hogy nem hagyja abba
amíg el nem éri
meg nem kapja
rá nem ismer
belé nem hatol
és akkor mi van
mi van akkor
ha sikerül elcsípnie
és tulajdonába kerül
Alvad emlékek sava
eleven éji sebre.
...
Valóság szakadt ponyváján,
mikéntha elméig bogáncsos
sistergő téboly,
darabokban hever
hasznanincs világ.
Tétován osztályozol
revemart örömöket,
valaha csöngettyűs hiteket
rájukszáradt reményekkel,
szerelmek szurokká aszott képzelgéseit,
nem tudom
hova vezet az út
s mikor lesz vége
– eljött a halottak napja
a halottak éve
a magyar himnuszt hallom
mintha felvonuláson
egy kicsit izzadok
a síromat ásom
Új a reggel
öreg csendje
a vén udvar éneke
s törpe fák
tavasz zajából
nyúl felém a nap keze.
Még marasztal
a vén harang
s lágy ütések sóhaján
mintha rügyek
bomlanának
levélbe a fák haján.
Egy korty víz.
Rothschild, Rockefeller, Soros…
Egy zsák pénz.
Rothschild, Rockefeller, Soros…
Nekünk semmi sem jutott.
Levegőt csak ritkán,
(chemtraillal szennyezettet?)
csak titokban,
(holnaptól adóköteles lehet
a lélegzet)
nekünk semmit sem szabad…
jogunk mások törvénye,
szabványzsákból szipózott jelen.
Nekünk ingyen, semmit sem lehet.
Fene se tudja már, mikor hagytam el az eszemet
Még figyelmeztetnie sem volt ideje szegénynek.
Szegényes sekélyes téblábolós életek,
Formátlan felhőpelyhek, gyengécske napfénnyel.
Nehezen feltörni készülő nevetés,
gödröcskék a szám szélén, félénk és bátortalan.
Valahol két mosoly közt hagyhattam el,
a gödröcske mélyén az áldott jó eszemet.
Tubarózsák
hajladoznak, szálló
szélbe kapaszkodnak,
ezen a furcsa
nótát fütyörésző
őszön talán
beteljesednek a ki
nem mondott
jóslatok, facsigával
gurigázik,
maga körül kering
Éjjel
Isten kivonul a betűkből
és beléköltözik a testbe (A könyv halott)
Hajnal
Szenvedd meg szellemed
nevezd az eget Égnek
- tüzes atyai minőségnek (Ez első tetted:beavatásod)
Reggel
Műveletlen ne hagyd a földet
sugalmaid ő értelmezi
záporként hullajts verejtéket
az igazgyöngy fénye gyermek lesz (Felelj érte eszményeid szerint)
Egyszerűbb a nagyszülőknél kezdeni.
Apai nagyapám lófőszékely volt,
hitvese az üldözött örmények erdélyi
ivadéka (mert másokat is irtottak ám!)
anyai nagyapám őse tót labanc
(innen a kutyabőr), neje derék polák
menyecske: így aztán magam is
színtiszta magyar, szerintem egészen az,
román dajkám melléből édes volt a tej…
Most kéne élni, még most is élni kéne
körben a mezőn egy hadsereg emléke
besüppedt sírok végig a folyó mentén
százezer halott, s mindegyik néma, mint én
Most kéne élni, még most is élni kéne
erről álmodom több mint hetvenegy éve
körben a társak, a rozsdás, foszlott tárgyak
szólíts nevemen, hogy felkeljek és járjak
*
Tél kínja, ősz kínja
megroppannak a fák
elnémulnak a varjak
A hit:
furcsa mákony.
Kell, hogy az élet
ezer verése
oly nagyon ne fájjon!
Árad a kis Ipoly folyó
kiönt jobbra, kiönt balra,
olyan mint a magyar bánat,
amely mér régóta árad
s nem önt másra csak magyarra.
Mindig magyar földet áztat
úgy a jobb, mint a bal partján,
magyar a föld, magyar a könny,
idegen csupán a közöny,
ami ott ül a cseh arcán.
Sápadt, megszürkült színt kapott a lélek.
Az úton fáradt, asztmás szél morog
– köhintve párat – És a Lámpafénnyel
frissebbre mázolt, ócska bútorok
közén kihajló fények sárga csokra
úgy omlik rá a párás ablakokra,
mint a papíron szétfolyó sorok.
A fény pár lomha, régi bútorárnyból
teríti földre esti szőnyegét
s mint visszanyúló kéz a délutánból,
mint ágyba hajló, elfáradt cseléd
nyújtózik szét a földön szürkesége.
Zsoltáros lágyan leng körül a béke
s én csendes szókkal omlom most eléd.
Gyors pataktól s a naptól is kérdem:
porosz mezőkön, bús bajor éjben,
meddig bolyongtok számkivetésben?
Én a fájdalmak végére értem.
Megtört a varázsa minden útnak,
a Szamos s a Maros várnak engem,
itt ének a zord hegyek szívemben.
Elindulok áldozni a múltnak.
Bujdosó fák, székelyek, magyarok,
lombotok elhull, elszáll a szélben,
kihal a törzs is a nap tüzében.
A rossz gyökérnek földet adjatok!
Fáy Ferenc emlékének
selymes homokra lépsz mit úgy szerettél
hogy nem vagy köztünk észre sem veszed
más tájon jársz a nyírfákkal szegett tér
alig borzolja éjbe zárt szemed
minden kihűlt homlokod térdkalácsod
a tűzhelyen falja a láng a fát
hiába vársz már húsvétot karácsonyt
a bujdosó szél jégarcodba vág
Palesztinai testvéreimnek
Csak a bátrak testéből nő
virág, csak a bátrak vére
öntözhet kertet. Ahol
hősöket temetnek, ma hull
a kő: miránk. Mert szólhatsz
százszor és sirathatsz, kérhetsz
kegyelmet: nem döbben a
király. Fegyverrel hal, ki áll.
Erőszak ellen erőszak
az ellen. Az erőszak szül
szabaddá, hogy emlékművet
emelj a kertben, hogy saját
hazádban élj: egyél és igyál.
kimosta alólam a homokot
a tenger,
ott álltam,
fürdőgatyában;
kétségeiben elszánt ember,
hozzám közel
kihordatlan álmok papucsai a parton,
lépni kellene,
de csak az egyensúlyom tartom.
hullámok örök megérkezésben,
a szándék nélküli megsemmisülés
öröme örvényekben forog,
egy-egy csepp rajtam falja fel önmagát,
és észrevétlenül, puhán, elpárolog.
a nyomába eredés
izgalma elszántsága
a nyomába szegődés
szakmája filozófiája
hogy nem hagyja abba
amíg el nem éri
meg nem kapja
rá nem ismer
belé nem hatol
és akkor mi van
mi van akkor
ha sikerül elcsípnie
és tulajdonába kerül
(vetület)
örökkön
mindenségkása
valahány átellen pontján
ugyanott
ne mondd hát nekem
fogytán az időm
(katekizmus)
finommá porított csontok
végérvényesen csak
finommá porított csontok
milyen senkik
rózsaablakok szentjei
karácsonyi gyertyák fölött
tegnap este esőt mostam
cseppenként megszárítottam
földobtam a levegőbe
reggel harmat lett belőle
azt a fűszálakra szórtam
a pára fölkapta onnan
tőle elkérte egy felhő
forgatni kell akkor megnő
míg napot szelidítettem
de azt is csak kint a kertben
hagytam hogy a szívem szóljon
mikor fordul be a sarkon
A domboldalon
fészket rak az ősz,
a szénaboglyák
földbe gyökereznek,
hazudj, jó tükröm,
pár ránccal kevesebbet.
Az ég peremén
hideg hold matat,
beszövi csenddel
a fakó vidéket,
miért is kérded,
hol van a vége,
kezdete-vége
a napnak?
Igazi arc nélkül
nem lehet
arc
igazi cél nélkül
nem cél
a cél
mesélő tarlókra
taposott ösvények
érvágta homlokán
átfúj a szél
Az Egyszarvút küldted el értem,
Hogy vezessen régi világokon át,
A fájdalomból, ami bennem égett,
A láz labirintusából ki – és tovább,
És tovább egy távoli hímes mezőre,
Ahol lepkékben gyönyörködik az Ég
Hajnalban, s míg álmosan, felkelőben
Harmatban fürdik a Nap – a Szél
Megnézem jól mindennap a világot,
mely szép és rút, de legalább valós:
mert bármikor itthagyhatom már
— súgja fülembe a jós.
Végigjártatom szemem pejcsikóit
smaragd mezőin, porzó útjain,
s lenézek mozdulatlan arccal:
mit tükröznek a mélyben kútjaim.
Som és Papi közt a kis akácerdőt,
az égre célzott messzi tornyokat —
Recseg az illúzió, megtörik rajta a hamis fény;
templomba engedett apró szemfényvesztés.
Visszhangzott kívánságok ekhóként halt szavak,
csak saját hangján zengett az öreg márványhalmaz.
2010.10.25.
Mikor a kocsmák
még sakkcsaták színhelye
és istené volt
akkor lehetett
igazán a szellemé
az ember fia
most már süllyedés
táján – végül „illatos”
véget mérhetünk…
Úgy, de úgy szállna,
vagy valami égigérő
fa csúcsára holdnak támasztott
lajtorján hétpettyes
katicák után mászna,
gyí, táltos! gyí, te fakó!
régi sebek nyerítsenek,
fájjanak, korcsul forrt csontok
sajduljanak, szakadjon varrás,
nyereg, legyen,
A Jánusz-arcú fény már halódó,
kinn töpreng a hó vagy dér szipog,
benn villog a képernyő, mint
hajnali napsugár a léckerítés verklijén:
gengszterek babrálnak térképünk felett,
gigantikus rabló-römiben csonkolt
hazánkra klórmeszet löttyint
a győzelem vicsorgó mámora,
hullahegyekkel bűvészkednek buldózerek,
Lejárták magukat a mazna nyafkaságok
s nyavalgós nyim-nyám lelkek halk bágyadt sóhaját
csak elrettentő filmben iszonyítja elénk
gépharcok vértengerét kiállt hősünk: a ma.
Postakocsi, szélmalom és rózsaszín levél
beteg szentimentális kamaszlányként fut el
a repülők, mozik s a gyors búgó telefon
lüktető diadalmas asszonyi vágya elől.
Másult világban be megmásultunk mi is,
be vadabb, be szenvedőbb, be nyomorultak lettünk,
be összezavarodtunk, be igen gyötrődünk
régi nyűgből ránkszorult szűk hurokforma alatt
s úgy keresünk, kívánunk újforma életet.
Már el kellene dobni a játékok tarka matricáit
És leülni csukott szemekkel a magányosság hideg cellájában
Már elmúlt a játék és nagy, bozontos árnyékok jöttek
A réten hűvösödött és én üres kezekkel álltam.
A pajtások elbújtak a sötét házakban és szuszogva
Esti imákat hadartak és nagy findzsákból itták a biztos levest
De én csillagot festettem homlokomra
S elmentem a hegyeken át és halkan gajdoltam az éjszakákon.
A végtelen rónák felett, nyári napfény kacag, nevet,
Csókolja az áldott földet, szerelmesen, vágyón, szépen,
Mesés titkok suhannak át a virágos illatréten.
Méltóságos folyó parton, a végtelen rónák felett;
Nyári napfény kacag, nevet.
Messze városok ködében, hazug minden mámor, éden.
Úgy lopja el a lelkeket, hamis fénnyel, csókos tűzzel,
Viharzik a hazug élet, tele szennyel, tele bűnnel,
Nincs kitérés, nincs megállás, messze városok ködében;
Hazug minden mámor, éden.
Utállak homlokom, te művészívű boltozat!
Nagy eszmék látszatát freskózod magadra,
pedig törpeálmok melegágya vagy.
Megvetlek szemeim hamis zafír éke!
Csalfán égszínben kelleted magad,
nem tárul őszintén tárnád poklos mélye.
Folyó mentén, faluvégen, arra mentem épp a réten,
Ahol az út, kis erecske, virágtengerbe szakad,
És zuhogva, muzsikálva ömlik forró színpatak.
Bíborfelhő leng a fákon tündéreste csókja képen.
Folyómentén, faluvégen, arra mentem épp a réten.
Éreztem, hogy hív a föld.
Hazavár az idegenbül, hol az élet harca zendül
És dühödten tülekednek éhes, kapzsi milliók.
Miért szállasz messze-messze megtépett madárfiók?
Ott megöl a véres mámor, itt a fű is dalba zsendül.
Hazavár az idegenbül, hol az élet harca zendül,
Egy tékozló rossz fiút.
Magamba, mint kútba, naponta arany vedret merítek,
Gyöngyöző ital, amit felszínre hozok,
Naponta megmámorosodom
S a gyöngyöket boldog-boldogtalannak osztom szerte szét.
Magamba naponta arany vedret merítek
S a szívem ilyenkor ijedten kalimpálja,
Hátha csak gázló s nem feneketlen kút vagy
és örökké frissítő forrást nem rejtegetsz?
Ma csendben átöltözöm
mosolyszínű reggelek
csillanó, friss fényébe.
Villanásnyi ünnepem
pirkadatnyi lélegzet
csupán. Futnék elébe,
hogy itt marasztaljam szűz
tisztaságom vánkosán
e koldus-szegénységbe',
még elhagyni: már kezdeni
aratni búza, vetni tengeri
a tanácstalanság: legföljebb emberi
csak föld kell és egy kis ész – ahogy az Úr rendeli
a tanácstalanság: legföljebb emberi
aratni búza, vetni tengeri
még elhagyni: már kezdeni
bírhatlan már hallani
országlószirén kofalármát
alkonyi gyászfény
lidérclobogásban...
keresztül kellene ordítani
végre kusza csöndet:
szabadítóleveles rabsághoz
csillagmart szemeink előtt
már új láncpadokat ácsolnak
viperagerincű presbiterek!
a rétre szöcskenyájat hajtok
a bárányokra felleget
megtámaszkodik a vakondok
ez a gyerek nem is gyerek
átcirógatom a bundáját
sosem megyünk a föld alá
onnan ahol van pont rálát
a háztetőre ami nagy Á
Éget most
magányom tüze,
átölelni
volna kedvem,
s szemét nézni
kedvesemnek
amint éppen
felém rebben.
Bent a meleg
kis szobában,
lobogó tűz
meséjében-
keresni szavak
zenéjét s
lángok dallamát
szemében.
A gesztenyét
egy szarka hozta hajdan:
belepte sár, avar,
piszkos lábnyom,
üvegdarab, kavics,
és mégis, mégis megmaradt
a feleki gömbkő árnyékában.
Hosszú, tetszhalott időkben
gyökerével benőtte a földet,
kapaszkodott,
mindig csak lefelé,
Megtalált: fránya
égben – végtére madár
tollászkodott – ott
fenekedett lent
a kereszt végett várta
rogyadozásom
látva – remélte
hullásom – reggelente
füttyömet hallva
Farkas Lászlónak
Azt az álmot nem adom,
selymekbe burkolom,
szívem kamrájába zárom,
esti fuvallattal simogatom,
csókjaimba pólyálgatom,
hónom madárfészkében
babusgatom, idegeim hálójában
ringatom, fogaim közt
bulldogharapással
szorítom, gatyám korcában
hordozom, éjszaka
párnám alá dugdosom,
agyam feketedobozában
ezer évre titkosítom.
/>
