- Apám emlékére -
Kifeszítve itt
„jurópa” közepén
azért vigyázz
istenedre
szólj hozzá
kérjed - tereld
tartsa föléd
ernyőjét
ha zivatar
kerget s lélek
nélküli szelek
üldöznek ott
hol nincsen
kegyelem sem
áldás - hitetlen
ott minden
és pénzre hajt
a pénz is
Kettes barack a belsőbe,
hét Pityu
a csikkbe,
indulás,
két, porszín csukám,
gyí te!
Trappoljunk
megnézni,
szédülnek-e még
éjféltájt az
utcai lámpák,
dűlöngélnek-e
még hajnaltájt
a talponállók
pultjai,
maguktól
röpködnek-e még a
foghozkoccanó, csorba
söröskorsók,
csuklanak-e még
a fagyállóval kevert,
kaparó felesek?
Bizony tél ez is
vagy egy másik
kegyetlen évszak
tollászkodó szürkületben
fénybolhásan
gubbaszt a város
ködlábú szél kapirgál...
Jönnek a Homály esztelen mélyéből,
egyre jönnek, örök forrásként bugyogva,
örömnek, kínnak, - nekünk.
Még szemükben távoli titkok borzolódnak
megtört sugárral, s kis testük anyjuk melegét őrzi,
gügyögő értelmük hanggal birkózik, repes, sikoltoz,
mert jó a fény, a vakító ezüst, az óra ketyegése
és jó a tavaszi langyos fuvallat, mely elkapja
párnájuk hímzett bodrait, s a csupatoll bölcső oly puha
megbújni benne éjjel, a plafon végtelen síkját csodálva
és nem tudni a félelem intenzitását, ha künn a vihar
letépi a holdat az égről,
Bolond világ volt. Hóvihar szaladt,
Jégverés jajgott, vad világszelek
Sikongtak, vívtak a síkok felett.
Ki még közülünk életben maradt,
Összeverődtünk egy födél alatt,
Ott találkoztam véletlen veled.
Mint megváltásra, én egy szánra vártam,
S a szán a hóban soká elakadt.
Késett az élet ottkünn a halálban.
Tudtam, itt többet nincs várni való,
Ez az utolsó boldogság-hajó.
S ha itt maradok, eltemet a hó,
De végre jött a babonás zene,
Mely egyszer cseng csak: a szív tavaszán.
Kacagott, csengett, csilingelt a szán.
Jertek! A mellem virágtól illatos;
Friss és fehér. S a bátor vérnek árja
A húson át a bőröm, mint a dal,
Távolba zúgó harsogással járja.
Jertek! Tegyétek mellemre fületek.
És megtanul együttdalolni vérünk.
Hit-paripák és szenvedés-sarkantyú,
Erély-gyeplő, s mi fellegekbe érünk.
Ez lesz a vágta: Közös cél, közös szív!
Erős, virágos, mokány vérünk-ménjén.
Szentgallent-dúló táncos diadallal,
Vagy a fehér ló táltosos ebédjén.
Ez lesz a vágta! A mellem kiszegve.
Lélegzet elfullad, Leverve a tér.
– Ugrassatok át a bukó testem fölött,
Ha nyíl találna…
A többi már – beér!
Vaksi szemükkel csalfán ránk kacsintnak
rongy felleg fátylán veri a Napnak,
s mi dermedt lábbal lépünk botorkálva,
míg baljós árkok ikránkba harapnak.
Ám élet-utunk titkos éjfelére
hiába ijeszt száz ördög és büntet:
mert Szent Dénesek vagyunk s hónunk balján
tovább visszük bús leütött fejünket!
Kenyerünk hullajt halálszagú morzsát,
a hangunk jajszó s örömért sikoltoz,
a könnyünk harmat s kacajra nem szárad
csak hűlt ábrándunk reszket föl a Holdhoz.
Mi csillagfénynél betűzve a sorsunk
rőt árnyak vásznán titkunk felkaparjuk,
de újonc alkony éj-rohamra sürget
és úgy sajnálnak kuvikcsőrű varjúk.
Rossz szívünk unott nehéz kíntornái
zsibbadt agyunkba tompán nyekeregnek,
jaj mélyre süppedt éveink sarába
dús terhe hosszú Remény-szekereknek.
Fekete árnyék esett a falra,
Mely sima volt, tiszta s hófehér.
Lehet, hogy ember állt eléje,
Lehet, hogy állat vetődött erre,
Lehet, hogy festett, lomha tárgy.
Az árnyék nő, de nincsen teste,
Nincsen szava, nincsen ajka.
Csak előkúszott, mint homályból a kígyó,
Mint gerjedelemből a bűn,
Mint gyümölcsből a pondró
S ha hozzáérsz, téged is homály borít el:
Fekete leszel, fekete!
1934
Gazduramék versei, nekünk a fáradtságban is erőt adnak....reméljük a kedves olvasóknak is!
Gazduram,
írtam egy verset
A versek a mélyben élnek,
mint a csigák, a kagylók,
a sebzett léleknek
a betűk: gondolat-mankók.
A mondat pontjának gyöngyeit
felhozom, hal vagyok,
a lép szélén csend van:
leomlott partszakaszok.
Karácsonyi fények
ragyognak az éjnek,
meghitt csöndet takar
az égi csillagkoszorú.
Szeretetre vágyó
szívedbe fáj a jó:
hív az ünnep hangja,
de lelked mégis szomorú.
Elmúltak az évek.
Gondjaid temérdek
súlya alatt fanyar
a mosoly - elnyomja a bú.
Fura egy fordított világ ez:
az lesz vátesz, aki lóvá tesz,
sztár a zsivány, mester a kontár,
a cinkolónak piros pont jár,
szajhákon csillámlik a flitter,
sarzsihoz jut sok kósza ritter,
s vélvén magát vezérhajónak,
vígan feszít vizen a hólyag.
Prókátorok, hamis parasztok
mérik a pórnépnek a snapszot:
„Igyatok csak, danoljatok hát!
(Fő az, hogy mi tartsuk a kottát.)”
nagy hideg szorul
lenni igyekvő csillagok közé
ma nagyon nagy hideg
de ki érti meg
számok mint idő
porrá mállik iromba kő
és minden mámor egyre megy
hazugan tesped egyszeregy
minden dolgok fölé
végül elborul
lenn
fenn
nagy csönd pikkelyül
egymásbanyíló végek közé
ma nagyon sima csönd
az élet csak egy fadarab
kifaraghatod magadat
szálirányban ha meghasad
az élet csak egy fadarab
befűtesz vele jön a tél
bár mindig tavaszt nemzenél
fut innen minden ami él
ha nem vigyázol lába kél
az életnek ha fadarab
faragd ki benne fiadat
legyen tölgy ne csak bodzafa
ne legyen másnak a fia
Sulyos lépteivel
araszol a reggel
borostyánkő arccal
gondfelhőkre bök,
Nyikorog a tornác,
s a vén porszemekkel
kelletlenül,mégis
barátságot köt.
... a harkályok harangoztak
miközben lassan hullt a hó
nekidőlt kábán ablakomnak
a délutáni dáridó
felkelt ágyából a vasárnap
körülnézett az udvaron
belelógtak a fenyőágak
az objektívbe és vakon
bólogatott a vízipálma
én nem gondoltam semmi másra
csak esőre és harkályokra
miközben juharágat tépünk
mert bárkát nem mindenki épít
álmainkból kévét kötünk
holnapra kipereg a mag
aranybúza aranyárpa
szelekkel szállni Afrikába
és égni tüzes nap alatt...
Hát nem. Nem működik semmi.
Csak vagyunk. Lehet ezt érezni?
Uraim, nincs múlt, s nincs jövő,
gépek begyén nő a csecsemő!
Zsold táncát járja, ki bírja.
S csak hányni tudunk, megannyian.
Erre büszkék a nagyurak:
Monoton hatalom agyukban.
Elcsöndesültem, Istenem,
vereség ez vagy győzelem,
bűnhődés talán vagy kegyelem?
Csönd rakott fészket mindenen,
hallom a hangját szüntelen,
s nem tudom, mit mond, Istenem!
Ettem az Isten kenyerét,
ittam vizét az elmúlásnak
kerékbetört lélekkel hevertem
idegen országok poros útján,
s csak a honvágy hasonlított
a sivatagi szomjúsághoz.
Voltak tágabb és szűkebb pátriáim
Hegyekbe oltott kráter fájdalom,
Hegek a hold ezüst arcán
S haragfelhők a múlt emlékein.
Meglelem egyszer tán nyugalmam
Ahogy hazát is újat kaptam én,
Bár oly boldogan bukdácsolnék újra
régi utcácskák tört macskakövén.
Te magad légy a költemény,
melyet hatalmával a szónak
világra hozol! Légy tömény
s elvont párlata a valónak!
Kálnoky László: Ars poetica
A szégyenversünket meg kell írni:
vad tűzvészt, vérszínű záporokat
egeket, mi csak fájdalmat hozott
fekete tájakat, és poklokat
hol kószáltunk, mint az elátkozott
de szégyenversünket meg kell írni
a sírjukban fekvő halottakat
árvaságunk embermilliókban
mocskosan tündöklő nappalokat
melyben ültünk csak bűnösen, -szótlan
Recseg az illúzió, megtörik rajta a hamis fény;
templomba engedett apró szemfényvesztés.
Visszhangzott kívánságok ekhóként halt szavak,
csak saját hangján zengett az öreg márványhalmaz.
2010.10.31.
Azért vagyunk demokraták,
Hogy szót fogadjon a világ.
De a többség mind fasiszta,
Ilyen fób, vagy olyan-ista,
Készül a feketelista,
Rajta lesz Iván, Jack, Pista!
Demokrata,
Demokrata,
Az vagyok,
Az vagyok én,
Vigyázzatok,
Mert veletek
Olyat teszek,
Mint Mélosszal Athén!
Szokjál hozzá már
újrakezdés napján is
pofán vághatnak
jöhetnek lózung-
szövegek: temess és húzd
fejedre dörgő
villámait e
önmagába fúlt, már nem
létező világ
szédelgő árnya
halotti maszkja és vi-
gyorgása között
Hazám nekem e hely?
Hol már magyarnak születni is nehéz.
Hazám nekem e hely?
Hol mit sem ér, érv és tiszta ész.
Hazám nekem e hely?
Hol a hűség bűn, s a gazságért jár a bér,
Hazám nekem e hely?
Hol emberöltőnyi munka semmit ér.
Hazám nekem e hely?
Hol Arad tanúi vére hiába folyt.
Hazám nekem e hely?
Hol becséért annyi meglakol s meglakolt.
Hazám nekem e hely?
Hol dúskál a csaló, hazug és röhög,
Hazám nekem e hely?
Hol utcán temérdek nyomorult hörög.
Sehol nincs
lék, befagyott tó
az ég, lelkek bukdácsolnak
szikrázó jegén, hason
csúszva keresnek
valamit,
valamit nagyon keresnek,
orcájukon
lázrózsák izzanak,
de se fent, se lent
nincs lék, csak torkig érő
veríték, veríték,
csak a rémülés pézsmaszaga,
hahotázik a szél,
huzat húzza
őt is
valami másba,
örök farkasvakságba, kápráztató
homályba. Na jó. Akkor
legyen úszó aranysziget ez a izé.
Majd a vén dalok kegyelme
lángokba csomózott szemem
a gyertya-szálon
ballag az erdő belém
tobozos álmot ígérve
romlott ajándék leszek
a porcukorba téve
vagy
riadt kis állatok
havas ágyam felett
nézik
bámulják
legelik bamba örömmel
a mellemből szökkenő
sós pipacsokat...
Ugye, szép lesz majd az Ünnep?
Ez a szó, hogy „Hazám”
Oly árva, de kedves nekem;
Szeretném, ha magadhoz ölelnél,
S tájaidon nyughatna szemem.
Igaz, eljöttem Tőled,
S árván hagytalak Téged ott,
De ígérem, mindig hű leszek
És lélekben Veled maradok.
Ha majd egyszer szabad leszel
És láthatlak újra én;
Megszűnsz árvának lenni,
Most kifosztott és szegény.
Egeknek fénylő és dicső csillaga,
a magyar nemzetnek égi Pártfogója;
végső kétségben kiált Hozzád népünk,
mert Te vagy csak egyedül megmaradt reményünk,
Eddig is Te voltál a mi Édesanyánk,
most se hagyd elveszni hőnszeretett Hazánk
Ne hagyd, hogy tovább is rabságban sínylődjünk,
ne hagyd elveszni szeretett nemzetünk!
Vedd a magyar sorsot drága szent Kezedbe
és zárd a magyar népet Anyai Szívedbe.
/ódon módon/
Milyen csoportot képviselhetek még?
Kiknek lehetnék még a bajnoka?
Hazámon kívül még mi mást szeretnék?
A jó magyarnak nem kell más soha!
A bennem alvó HAZA újraébred
amint magyarra ajkamat nyitom.
Hazám eszméje csak ily távol érhet
mélyen, erősen s ilyen áhítón.
S mert ártatlanul voltunk elnyomottak
oly annyiszor múlt ezredünk alatt,
szívemhez elnyomott ártatlanoknak
rabszolga sorsa bár közel marad,
teljes szívemben magyar nemzetem
sorsát sorsomként hűen viselem.
Sejtelmesen zúg az erdő,
fejem felett futó felhő;
az égen hintázva halad,
színt és alakot változtat.
Megállítanám egy szóra,
megkérdezném: hová?...hova?
De se hangom, se sóhajom,
csak tengernyi sok óhajom.
Persze, hogyha meghallgatna,
üzennék véle haza.
Megüzenném: nem feledem
az én drága szülőföldem.
Anyanyelv – édes! Légy ezerszer áldott,
anyámtól tanultam, ott, hol házunk állott.
Magas hegyek alján, fenyők árnyékában,
boldog gyermekkorom sugaras nyarában,
- légy ezerszer áldott!
Anyanyelv – édes! Az imádság nyelve,
benne ég még most is édesanyám lelke.
Az égre mutatva sokszor magyarázta:
anyanyelv az Isten legszebb adománya,
- az imádság nyelve!
Az idő nem felejt, emlékeit hozzák
az őszi szelek,
a villamosok olimpia váltófutásukba-
belekezdenek…
köddé tokásodik az ég is,
Édesanyám nővérét hordja kórházba,
a nyugdíjas pár gyógyszerrel,
reményét ha meg nem is-de kiváltja,
nálunk veréb, galamb, egér helyett,
egy fakír harkály kopácsol,
nagy fába vágta csőrét…
készül az őszi jászol,
Ha te ülnél ott az utca kövén
rongyokba csavarva, fázva,
jutna-e jóság istenhit ölén
didergő lelked falára?
Botlana-e lábad elé ember,
ki tudja, mi a szeretet,
s kérdené-e, miféle kereszttel
tűröd nyomorult életed?
Lenne-e, ki enni, s inni adna?
Az érintések bőségéből
jutna-e neked is alamizsna?
A rend üres szívében
szemem riadva széttekint;
reményünk mások kezében, súgom,
s hangom fénnyel, s árnnyal int.
Csupán didergés vagyunk,
vézna, fuldokló, tört szavak,
vérző csillagunk földben ragyog és
elveszünk, ha így marad.
Megéred még ha megéred
kormos keserű alkony száll tekintetedre
a szervek a tagok konokul ellenszegülnek
aláaknázzák terveidet
keresztülhúzzák számításaidat
kormos keserű alkony
ha megéred
a tárgyak alakok arcok körvonalai
elkenődnek
napvilágnál is homályban tapogatózva
matatsz beszűkült tered vasrácsai között
egy hang egy szín egy név át-átsuhan
de benned nem hágy nyomot
ránovemberedik
lőtt szemre az élet,
helyedről kitanít:
néznél bár, sose láss!
rablót illet idő –
hisz mindig azé lett –,
kavar nyálas ködöt
fess hazaárulás.
Csak most még akarni! Úgyis vérünk áztat
itt múltat – és jövőt! Szélbe föl a zászlat!
1
Ősz van
és én magomat hintem
a papok tiltják
de egy pap se isten
magomat hintem
le, az anyaföldre
hogy ki lesz ki által
megérthetem végre
rögbe barázdába
magamat elvetem
nem tanakodok már
istenen emberen
emberfa suhángja
nő itt ki tavasszal
várom becsülettel
már csak ő marasztal
Ott áll a férfi
szeme bénán
a sziklaarcú
térbe réved –
Ezüstfonálon
pók barangol –
kanalak, kések
nevetgélnek
pupillája
mélyen kitágul
átszűrve lassan
még a csendet
és szétpattan
a fényburok –
feszesen, büszkén
díszmenetben
elindulnak a bútorok…
Legyen tavasz, levéllel ékes,
földszagú tájon kikelet.
Legyen madárdal, fákon fészek,
ölelje mézszínű meleg.
Legyen áldás terhes mezőkön,
legyen harsogó a határ.
A gyermek nyár gazdává nőjön,
virág jelölje, merre jár.
A falevél égjen vörösre,
pengessen torz gallyat a szél,
a víg folyó szemét bekösse,
a fű dértől legyen fehér.
A seb felszakad! Mert nincs gyógyír.
Nincs, lelki fájdalmunkra balzsam,
nincs gyógyszer, az idő kegyetlen,
több ezer éve genny áztatja
Hazám.
Hová fajultál: Hunor, Magor?
Papolják hazugul az igét!
Megvették a bűnt, gyónnak, esküt
szegnek, hazudnak, csak sír lelkem,
Hazám!
Elveszni látszik, bűntelen nép…
Sóhajom és álmom vergődik,
szenved, kihalt talán az érzés?
Érted élni, élni nem szabad:
Hazám!
2016. 10. 21.
Ez már nem is a csönd
és nem is a hallgatás
már nincsen gyűlölet
már nem lehet arculcsapás
már semmi sem lehet
már semmit sem mond a semmi
már nem kell elmenni
és nem kell itt maradni
Hencegő kis törzs lettünk mi mára,
harangtestű álom-kongató,
ki diadalként éli meg a semmit,
s kinek a minden konca volna jó.
Ki lármafáknak fényében kiáltja,
hogy szabadságot és jogot akar,
és látványosan szaggat zászlót-inget,
ha dönteni kell, ki itt a magyar -
csak rúgkapál és régi harci pózban
várja a múltnak rozsdás tankjait,
s a hatalommal felvértezett nyájra
görbedő hegyű nyilakat hajít.
Az agymosottak révülő hitével
tagadja meg a testvérét-urát,
és szentnek vélt de álnok szólamokkal
bástyázza körbe legyőzött magát.
Én egy vagyok azok közül kiket már
csak orvosság tart össze és ima,
kit úgy követ a csend mint szolga-árnyék,
és elhív majd a jó Emberfia.
Anyám ringat ringatom anyámat
Elalszik elalszom
Apró testemen fehér a rékli
Apró testén fekete viselet
Zelk Zoltánt olvasok
Miért őt
Nézd ő ezerkilencszáznyolcvanegy
Április huszonharmadikán továbbment
Én ezerkilencszáznyolcvankettő
Március huszonharmadikán érkeztem
Szóval pont semmi közünk nincs egymáshoz
Mikor a kék keserűvé vált
Mindenre más fény derült
Én anyám lettem és ölembe vettem magam
Izgatottan lapozok és elmesélem
Hogy vers nélkül nem lehet
Befalom az oldalak illatát
mellőzni a sajnálkozó
a süket és hazug dumát
visszaszerezni magunknak
az ellopott méltó rangot
nem nyögni tovább az utca
minden experimentumát
nem játszani fiatalon
a reszkető hülye aggot
nem adni testünk halálnak
sem a boncoló orvosnak
védekező álláspontban
nem húzni magunkra rolót
nem mutatkozni lomhának
született angolkórosnak
szabadságból szerelemből
venni egy csöppnyi kóstolót
Éjjelente borsot tör orrunk alá a világ,
Kaput nyit előttünk a szellemvilág.
Lehull az átok és a varázs, az elnyűtt palást
Fogasra kerül az álarcos grimasz, a vágytalanság.
Nyílzáporként látogatja a valódit, az igazit,
Mert sorstalan útjába a sorsa fonódik.
S hah, a nappal és a visszahullás hiába szitkozódik
Hiába marja el a megélt életeket, csak kínlódik.
Mert halandóként csak haldoklik a hamis cél,
És a meg nem írott történetnek zárósora lesz a vég.
2010.02.03.
Lassan elfogynak
a felhők is alólunk
szemernyi vétek -
szemünk láttára
behorpadt szüggyel üget
a vak bányaló
lefelé szárnyal-
va a bálok tüzében
hajszoltan együtt
feltartott fejünk
kaszabolja látásunk
vakulás velünk.
Mi Atyánk kiért vagy a mennyekben?
Megszenteltetném a Te neved,
Ha eljönne a Te országod,
És meglenne a Te akaratod végre a földön is,
Mint a mennyekben.
A mindennapi kenyeret add meg nekik ma,
Hogy ne vétkezzenek ellenünk,
És végre megbocsáthassunk nekik, ahogy
Te is megbocsátod vétkeinket.
Ne vígy minket a tétlenség kísértésébe,
Hogy megszabadulhassunk a gonoszoktól,
És végre, Tiéd legyen az ország, a hatalom,
És akkor tiéd lesz a dicsőség is.
Ámen
2007.
Le, le, le,
újra és újra
visszaszületne ide,
ide le, merthogy
hova,
hova, ha nem
e fagyos leheletkocsma
homályos
sarkába, hová
csillagkandeláberes
tévútjairól,
sehovásemvivő
bolyongásaiból
visszabotorkálhat,
le, le, le,
ide,
ide, újra.
A lugasok zavarba jöttek mára
hajnali szememen dér piheg
a nyár keréknyomain
jéghártya készülődik:
fanyar illatával hajában
itt van megint –
Most ránk zuhannak a
kertek barna lucskai
foszló krizantémok
árokba, halomra lőve –
Bágyadt kérdések
döngicsélnek
sietős dolgú perceken
varjak sötétje jön
barlangos hosszú éjszakák...
A gyöngy a csönd,
a hold a rét,
a fény a köd,
a föld az éj,
a víz a kő,
a híd a hit,
a tűz az arc,
a pajzs a szív,
míg görcs a harc,
s a hant az ég,
a csók a vér,
a pír a lét,
hisz vágy a kéj,
és szűz a test,
mert áld a szó
és szép az est.
Dúdolj velem, pici fiam,
fáradtságom mind elillan.
Ringó ágyad leng a fénybe,
kacagunk a Nap szemébe.
Szellő hátán álom lebeg,
tetszik neki a kék szemed.
Csak teneked dalolgat ma
ficánkoló patakocska.
Galamb táncol a Nap alatt,
Szárnyra veszi mosolyodat.
Álmodj velem, kicsi fiam,
fáradtságom mind elillan.
Csöpp lábakkal hamarosan
réten szalad az én fiam:
patakot markába veszi,
virágbokrot öntözgeti,
sárkánnyal kergeti a Napot,
kap fejére fénybarackot.
