A teremtés kívül
a hangfalon túlról
rekedten feleselget
visszhangzik bentebb.
Aztán rád kövül -:
isten ámulata hogy
így – ennyire otthon a
bent rekedtek házában.
Lecsüngő - párhuzamos
létben - benne vagy a
visszaforduló kezdés
és vég határán abban
a lényben ki születne
szülne egy árkon bokron
túli jövőt – napot csak
a vér csorog - szürkébe
ömlik – a láthatatlan
égbe hull napestig míg
hajnalban a föld beissza
fájdalmasan - tétlen…
az esőfal éles
mint a szilánküveg
eret vág az erdő fáin
a klorofill zöld vére hull
tüskés csipkebokor
szurkálja az esőcseppeket
győzedelmes erő
ébred a föld ereiben
a felhők
és a föld között
fehér pára lebeg
s felfénylik a szivárvány
az ég a föld a nap
közös ajándéka
neked
nem úr
vendég
vagy itt
ne feledd
Koncsol Lászlónak
szeretettel
Testvérednek szólítottál -
kérdésem eképpen hangzott
megmaradhatunk e így - itt,
segít a szellemi elit ?
A válaszod lesújtó volt,
"költészetük magasabb szint....?! "
A szent kötelesség s a hit,
nem az a legmagasabb szint ?!
Ady és Attila vajon
melyik emeleten vagyon,
Tőzsér, Cselényi és Tóth L.
a parnasszustól oly távol...!
Ti törtetők, elszakadtak,
népből nőtt próféta sarjak,
a fáklya - nem vigyáztatok
kezetekben szelet fogott !
A "magas szint" nem menti meg,
a megalkuvó lelkeket !
miért,
hogy évek folynak patakokban
homlokom ezüst szirtjein,
és csak a keresés konstans
miért,
hogy hiánycikk a szilárd hit,
mely rám ömlő perczuhatagok
közt sziklává szilárdít
miért,
hogy a tegnapom izzó stig-ma:
ráncba ránt, mint gyűrt ruhát,
már vasaló sem simítja
miért,
hogy szűkebb a táguló világ,
nyitott ajtók lengnek szélben,
a türelem mégis kulcsra zár
Régi-régi fényképeket nézek
Őszi barnában-sárgában
Téli fekete-fehérben
Kortalanná vált koros fotókról
Szempár figyel, fényes, bús, konok
Egy szivárványos vibráló lélek
Makacsul rám néz, és élesen üzen
Az utolsó fotó is csaknem száz éves
Mégis a csillagos szemek újra élnek,
Még ha röpke pillanatra is
Nem szabadulok, mert e tekintet utol ér
Csukott szemem mögül is egyre néz
Lidércként felfénylő, Napot tükröző
Belülről szénként izzó, nehéz jövőt sejtető
Nagy látomássá olvadunk össze
Én és „Az első dal” írója, Ady Endre
Az első dal az utolsó versek között
Hitetlen, savanyú és merő hamu
Dohos
pinceodúkból, putrikból,
hajléktalanszállók homályából
másznak elõ a rögeszmés
szavak, elgáncsolnak,
hátamra ugrálnak,
körbevesznek, bekerítenek, torkon
vágnak, megszurkálnak,
meg
mit tudom én, velem
még
mi a francot
csinálnak.
Ne légy szívbajos!
köhögik,
õrizd meg nyugalmad!
itt már sem
sírni, sem megdögleni,
sem, sem,
sem
feltámadni
nem érdemes.
Bámulatos kép:
óriás terében vak isten fest vérünkbekent ecsettel
nagy barna kínokat, lila titkot, piros jajt,
és huzigál évszázadokon keresztül-kasul untalan hiába.
A formák egymás ellen romlanak s a színek
külön-külön pompás vakító káprázatja csak
egy szürke mocskos egyvelegbe lomhul.
Nincs értelme, nincs íze s nincs zamatja.
Vergődő vázalt kínját tántorogva
a tárlaton, sok víg népé között, a mi freskónk zokog.
Ő a földből formált balvégzetű Ádám:
első ember-hőse az ős Bibliának,
akit Isten átkoz s cinkosa a Sátán.
Ahogyan kiverték a paradicsomból:
ma is oly makacsul nem akar kibújni
átok, vihar elől: birkózásra gondol!
Megmondatott: arcod, lelked verejtéke
malterozza össze munkádat kenyérré:
ma se gondol másra, ma is ez az étke.
Hogyha átok: dúljon, ha jégeső: hulljon,
akarja az Isten, avagy nem akarja,
ő az ugart áldja: teremjen, viruljon.
Kínos barázdába, Éva ágyékába
beveti a sorát, nem fél a jövőtől:
csírát nem vetél itt manipuláns bába.
Zúg, sistereg az olvadó acél
Sziporkák járnak, várnak, vakítva dől a fény.
Félmeztelen alakok forgolódnak,
Elébe állnak izzó olvasztónak,
Isten-erővel emberkéz száll szembe…
– S nekem egy méla dal jut az eszembe.
Ez hát a lét! A kő tanul hajolni
A kicsiny ember lángesze előtt;
A kő, feledve ezeréves múltját
Gyáván olvad: nem bír el földi hőt,
A büszke kő, a szikla vízként ömlik
S a tűz, ez isten, rabszolgája lesz
Az embernek, ki tűz-isten felette
Létének lélekvesztőjét evez…
Oh szent vagy, tudás, gyarlóságunk hatalma,
Ki kőből sajtolod a kenyeret,
Oh nagy vagy ember, mert hatalmat szereztél,
A kő, a tűz – tán az Isten felett!…
Egy hajnalon,
Mikor a durva katonák
Szöges korbácsa verte szét,
A hívők félő seregét
S az irgalom
Elhagyta Dávid városát,
A falakon túl, a hegyi úton
Sirattam el az éjszakát:
Közelgett halkan az Emberfia.
A szomorú, a fáradt
És öt sebéből
A megbocsátás áradt.
Felém hajolt,
Ölembe vette könyörgő szavam:
– Uram az irgalmak borával
Töltsd meg a poharam.
Vak éjszakán,
Mikor a fényes Szodoma
Vad tivornyáin összetörtem
S a hegyi útnak kövein
Remegtem meggyötörten,
Mindenkor megtaláltál én Uram.
Te szomorú, te szent Alázat.
Válladra vetted keresztfádat.
Öledbe zártad haldokló szavam
S a szeretet borával
Töltötted meg a poharam.
Nem jó most a magány.
Mert habár reptét se hallom,
néha két madár száll a vállamra.
Két különös madár.
A jobbra fehér, boldog, csacska, -
a balra fekete madár ül
s gondot búg.
Ezt is hallgatom, azt is hallom
és nem tudom, hogy melyik a jó
s melyik hazug.
Biztatnak, búgnak, kétkednek, felelnek,
már bizakodtam, már százszor levertek,
mosolyogtam is, a pillám is nedves,
míg hoppan a lépcső, csikordul az ajtó,
míg belép a Kedves.
Mert akkor hirtelen fehér madár ül mindkét vállamon
s a nap beözönli a világot.
1934
18 ezer napban a szarvasok egy napja...és Gazduram...és vers...és és...
2017. november 10 – Gazduram
pontosan 18 ezer napot éltem eddig:
az eltávolodik/hazaigyekszik
játék közepén
születik egy költemény,
a félút féligazak félmosolyából…
nincs itt semmi látnivaló,
csak egy pillanatra közel a távol,
a költő beszél, mert így könnyebben sumákol,
vaktöltény, súlytalanság, szájszélen ragadt emlék,
minek kiszálazni a szövedéket, minek a sietség?
Levegőért fuldoklom.
Ingerlik torkom
a ki nem mondott szavak.
Míg zúzmarás csönddé nő
bennem az idő,
csontomig fagy a harag.
Börtönödből menekül,
s mellkasomra ül.
Mégis hiszlek, s tartalak.
Nincs több menetrend,
a sínek
a messzeségbe futnak.
Futok
a tengerparton,
Isten búvárként feltűnik
a habokból,
homlokán lámpa
pulzál.
abban a kis sáros utcában jártam
ahol még a legedzettebb lélek is elfordul
ha szurtos kölyköket lát a szemétben túrni
és a hiányzó ajtókon csontsovány kutyák
ugatnak kifelé védve a semmit de azt harcosan
mégis ha dobok nekik egy száraz
zsemlét körbenyalják kezem
abban a kis sáros utcában
mindennaposak a könnyek
az arcokon mintha megannyi
lemosható tetoválás lenne
már sóhajtani sincs erőm
csak belső sikolyomat hallom
ahogyan kívülről nézem magam
és hálát adok anyámnak amiért
városi kurvának állt és kiszakított
egy zsákfalu sáros cigánytelepéről
A tegnapé már a karácsony,
a fenyőillat, a csend, az ének,
a szobák mélyén a gyertyák
rég csonkig égtek.
Az utcán halomba szórva a fák,
égbe meredő tűlevelű ágak,
kik tegnap még öleltek,
ma már az elevenembe vájnak.
Ni: a farkas csillag a hajnal
közeledtével hova nyargal!
Az álommadarak hazaszállnak,
s ibolyára fakulnak az árnyak.
Haloványul fenn a kométa,
de ocsúdik lenn a poéta,
vad ugarföld szarmata halmán
veri hátát harmat a szalmán.
Tudom én: sántálva kalimpál-
nak soraim: kajla e rímpár,
s fene furcsán cseng, ha kimondom:
heverészek szarmata dombon.
De, zord kritikus, tekints el a pörtől:
teleszubjektívum a költő,
hát le ne szúrja tollad az árvát,
ha csokorba szedne szivárványt
Az ajtók csak résnyire nyílnak,
nem férsz be, csak benézhetsz, -
kívül is, belül is idegen vagy.
Az emlékek illata már nem vonz,
a képen nem te ugrasz ejtőernyővel,
a helyed is csak most látod, - utólag.
Éneked elfolyik a híd alatt,
mint üres dinnyehéj lebegsz a vízen,
magod visszavágyik a föld hatalmába.
Hangod kapaszkodik az ég üvegén,
bevésed szétkiáltott üzeneted;
szeretnél lenni Isten katonája.
A csend hátán egyensúlyozol,
hideg sírkő sápadt homlokod.
Lettél tenmagad a teremtés árvája.
Szenteste küszöbére, Évának
ez nem vers.
ez kicsi, fejér bárány,
alabástromból faragott.
bondor orcáján apró ragok,
szép igéi kölyökugrándozás.
szeme sincs, lelkem
lát így is nappal, éjjel,
piciny pataméllyel
csobbangatsz bennem.
ez nem kőbárány,
látszatvilágból faragott.
nem határolja napod,
hogy gondold valamivé.
ez vers, kicsi, fejér bárány,
kicsi, fejér istenfiú.
Lepedőbe csavart izzadtság folyó,
ventillátor zörejnyi hűs fuvallat,
kicsavart cseppek lassan elhaló
száraz reccsenése vallat.
Paplan alá bújó boldogság árnyék,
sötétben villanó vakuknak fénye,
mintha rémmesékben járnék,
mellemre ül ezernyi lénye.
Óriások, törpék, banyák és lidércek,
vakondtúrásokból varázsolt bércek,
álmokon túli fénylő karikák.
Fémketrecbe zárt mágneses szavak,
- ha érted is - taszítva vonzanak,
magába zár, rémes e világ.
Bárki másról
csak róla ne-
az élet
engem is tanít
a ma kiégett
homlokán
a perc ha
holnapba taszít
miért perelnék
hamvain
a tegnapból
kiszakadt mával-
ha elrontotta
életem
majd számoljon
el önmagával!
Nem borul ki a lisztes zsák soha,
ledugják nyelvedet a torkodon,
bagatell elhallgatnak, letiltnak,
sorsot rebesgetnek, ős-rögös úton,
holott csak a napot takargatják,
mikor kicsordul utolsó csepp véred,
és önigazultan maradsz rabszolgák
rabszolgája, kéj-kedvük bére.
A fátylak mögött táncol a Szajha,
s látványba szédül minden tekintet,
megfestették már az eget, színpad,
abrakadabra! Csodák következnek!
Ég és föld remeg, sírás, félelem,
könyörgés: Ó jöjj, jöjjön segítség!
Lelkét vesztette a porból született.
S trónra ül a testbe zárt kétség!
Hajbókolók hada üdv-rivalkodik,
nincs tovább Istennek országa,
csak bízhatunk, reménykedhetünk,
maradunk még egynéhányan!
2017.07.19.
meguntam már Budapest utcáit
körbejárni a Deák-teret
vagy fekete vagy fehér a kedvem
gyakran nincs is közte átmenet.
valaki a hátam mögött lépked.
kézen fog. ez nem az Ő keze
pedig volt idő mikor azt hittem
az enyém pont beleillene.
a házak közt felbukik az égre
a Hold mint egy lebegő tetem.
egyszerűen minden olyan valós
minden olyan levegőtelen.
változzon báránnyá az akarat
a falkába verődő ordas eszme
mely úttalan utakra űzi az asszonyait
áttörli férfiak hadának jámbor tudatát
és gyermeket uszít világok ellen
gyilokkal játszó szomjas kisdedet
létünket szemével felfaló anyát
ki szentnek hallja a bűn szavait
és vérében füröszti a születő világot
lelke kampóra függesztett bárány
lóg a csillagtalan semmiben
övében gránát, szíve helyén
pusztító tűz
Mert itthon vagyok e kies tájon,
benne élek, mint bennem él Isten
vagy mint metaforában az Isten.
Az idő halad, s elvész e tájon
az arcom. Mondattá leszek, könnyű,
néma sikollyá. Fölszálló pára:
leányom arca úszik, mint pára
a Duna fölött. Testem lám könnyű.
Jó volna szelek mögé látni,
hol dobban a szív fényes hajnalon.
Íme az ember! S eme hajnalon
varjak fekete seregét látni,
a hószínű ég alatt. Árnyékuk
rám nehezül, mint Sára halála
homlokomra. Mint a vers halála
a számra: rám nehezül árnyékuk.
Én a farkas vagyok. Isten fekete
Bárányának elnyűtt bőrébe bújva.
Bűneim és csapzott hitem vetem le
S utolsó utamra indulok - újra.
Üldözöm és falom a mámort,
Hogy gyáva gyönyörökkel telve
Köpjek ki majd mindent, mi vád volt,
És sirathassam estelente.
Elém korlátot emel a hajnal.
- Éjjel él mind, ki szabad fenevad-
Zengve zavar fel villódzó zajjal,
Csöndemből csak kiragad, s benne hagy.
életed kusza szószedet
keveredik benne minden
rím és rímtelen
boldogság
bánat
álom és valóság
szemed sarkában fény
egyre ritkábban dereng
reggelente
bambán vigyorogsz
vakult tükrödben valakire
ki nem hajaz egykori magadra
gyakorta feleded a jót
ám vélt és valós
sérelmeidből
krokodilbőrt növesztesz
bátorságod tovatűnt
lépted lassul
árnyékodnak is biccentesz
Bújj alá, alá a földnek,
bocs, most lemegyek, négyig
számolok és bemegyek, óra jár,
szájat tátva, zárat zárva,
zörgeti kulcsait piros pulóvere
báli jelmez, maszka, kezében
apró pallos, jele kép, ó, óvoda,
óvd óda, óvj, oda nem, menjek,
bújj alám, alá a földnek, gyere föl,
alája, ajánlja a lánynak halála.
Lennének-e emlékeid, és most őriznéd-e őket,
és kinek néznéd el, aki feltárná neked a hibád;
ha koslatnál, milyen utat, erdőt, vagy épp temetőket,
és kit zsongana most körbe, a végtelen szómágiád?...
Kivel osztanád meg vágyad, sóvárgásod és reményed,
kit ölelnél magadhoz, mint tenger öleli a napot;
ki érthetné képzelgésed, és az elmeszüleményed,
szeretnél-e azzá lenni, ami neked megíratott?...
Engednéd-e a szívednek, hogy az érzelmekkel éljen,
kiben találnál bíztatást, és kiben reménysugarat;
túl lennél-e minden vágyon, és túl-e minden veszélyen,
kinek a száját keresnéd most, a kobaldkék ég alatt?...
Felhasítani készülünk minden elvarrást.
Ez maradt nekünk, hogy újra belenézzünk
egymás bohóságaiba, ha már szűnni nem akarnak.
Valaki éjjel mindig Paprika Jancsit játszik
az emlékekkel. Piros ruhába bújtatja,
beszél helyette, kifésüli a gubancait,
de végül visszateszi a helyére.
Nem tudni, merre szakad a varrás,
ha tépik. Tőlünk el, egyre messzebb,
vagy újra befelé, át az ereken, ahol egyre
jobban nyom, mint egy ipari prés, ahol
a játékok is készülnek.
Hisz mint a babák a gyárban,
az érzések sem változnak, készen kapjuk
futószalagon, szájuk bevarrva,
mint egy próbababa mozdulatlansága.
(kereső)
a sarkon túl, egy kicsi utcán át,
a kisbolt mellett, ahol régen egy
trafik állt, ott van egy lépcsősor,
és ott van az Isten.
a szűk úton felfelé sok graffiti van,
macskák, ürülékek, egy anarchista
jel, mari szeretlek firka, monogramok
aránytalan szívekben. punks not dead.
a lépcsőkön nénik,
gomolyag arcukon kicsi tű a szájuk,
üveggolyó szemükben unokáknak
sütnek bélest, közben őszirózsát
árulnak, vedd a legszebbet, mondják.
Lehetne magas
vagy magasabban ének
de lehúz – törik
a faág vége –
végeláthatatlan sor
halálos menet…
apa egy ideig nem jön
nem tudom hol lehet
valahol a világban van
telefonfülkékből hív fel
délutánonként tévét nézek
ilyenkor megy a kedvencem
egy fura fazon egy beszélő autóval
tiszta izgalom tiszta új
aztán csengetnek egy délután
anya ajtót nyit
hallom az átszűrődő hangokat
apával beszélget
kirohanok a szobából
az ajtóban szinte ismeretlen alak –
hosszú göndör szakállú
kopasz férfi
tükörcsendben
kutattad arcaid
eső omlott a templomtoronyra
mindenség ezüstpora
hullt a szárnyas oltárokra
áldozati kehelyben
hitet forrt a kétség
kétségből fénylett fel
törékeny reménység
feltárul-e
a misztérium
hogyan lettél porból
hogyan leszel porrá megint
szállt csak szállt
szárnyas oltárokra
a mindenség ezüst pora
omlott csak omlott
ez eső a templomtoronyra
A dűledező azúr ég alatt
fázón reszket a rekettye,
vad északi szél tépi ágait
madárraj vonul el felette.
Szűzi illatát ontja a tulipán
az útszéli takaros zöldben,
ünnepli az új élet diadalát
a verőfényes kikeletben.
Meghasonult,sötét lelkek mélyén,
önsemmisítő dagály áradat,
haldoklik az eszme,az ideál,a hit,
a lét méltósága csupa cafat.
Önelégült téboly tépázza szanaszét,
a van és nincs közti szakadék,
éhes gyermekhad sírja vádénekét
belereokkan tőle az emberség.
Tudom hogy
mit mondanál
Hallom a szavaid
mielőtt szólnál
Érzem amit éreznél
ha itt volnál
Nézem a filmet
és látom amit látsz
Te is nézel egyet
köztünk pár országhatár
Nincs vágyunk
semmi más
Mint megnézni az összes filmet
heverve egymás lábainál
Mint az esőcseppek: üreget vájok,
s áttörök hidegen a világ falán.
Gyönge vagyok, de nem temet el árok,
kihajtok zölden az élet hajnalán.
Roppant gyökérrel a bús mélybe növök,
s pokolra szállok lázas-mezítlenül,
a vágyam ezer és életem örök,
tündöklöm a sárban is szeplőtlenül.
Sziklák s kövek porladnak lábam alatt,
a hold és csillagok vállamra ülnek,
törpe a tér, s az idő egy pillanat,
lehullnak a napok és megkövülnek
a percek, a hegyek az űrbe hullnak,
vihar és végzet tombolnak köröttem.
Minden dicséret Istené legyen,
Ezt zengje minden, völgyön és hegyen,
Patak, s folyók vize, amint csobban,
A drága Nap lángja, amint lobban.
Égbolt azúrjának mosolygása,
Ifjú szívek édes vallomása,
Lágy, hajnali színek ölelése,
Fecskeszárnyak könnyed lebbenése.
Napsugarak kecses tánca a tavon,
Szőllőgerizdek a hegyoldalon,
Csillogó harmat színes virágon,
Madarak dala zöldelő ágon.
Boldog álmok csodálatos éje,
Távoli csillagok fényzenéje,
Csodás illat, amint szerte árad,
Virágszívből buzgó imádat.
Merre szálltok vándor felhők,
Hova, hova mentek?
Ugye messze… hazafelé?
Üzenetet visztek?
Ha látjátok a Rózsámat,
Mondjátok meg néki:
Szereti a szívem, s lelkem,
Mert az csak a régi.
Ha a Szamos-Kraszna táján
Vezet el utatok,
Csókolja meg majd helyettem
A selymes ajkatok.
Susogjatok a fülébe
Üzenetet tőlem;
Mondjátok meg: úgy szerettem,
Mint ahogyan régen.
Vihar van a földön
Vihar van a légben;
Viharos a nappal,
Vihar van az éjben,
Vihar van hazámban
És a nagy világban.
Vihar volt tán akkor,
Mikor én születtem.
Vihar van szüntelen
Szívemben, lelkemben;
Szép magyar hazámtól
A vihar sodort el…
Viharos a korszak, amelyben éltem
És idő múlása zúg, száguld felettem.
Életem útjait én magam se mértem,
S azt hogy vezet Isten:
Bizonyosan érzem.
Anyám írt. Fáradt betűk, eldőlt írásjelek
bizonygatják: már remegnek a kezek…
Anyám írt. Szűkösen, egy mondatban mindent:
„Fiam, ott kint se hagyd el az Úristent”.
Válaszom mi lehet? Csak szűkszavú, szerény:
Óh nem, hiszen itt is csak Őbenne a remény…
a Mindenség rácsai meglazulnak.
A végtelen árad és zeng fölöttem.
Ősz, talán lapjaink is elsárgulnak egyszer és
a betűk súlyától leesnek a minket olvasók szívébe....
Gazduram
Október játszik a levelekkel,
az ablak üveghangfalán rezeg
a hangos csönd,
fejhallgató a fülemen, ami mintha fázna,
pedig a lelkem fázik-
melegítem a zenével,
olvasom versedet-még jó, hogy
a versek nem fagynak rá
a monitor-szélvédőjére-
de majd a betűk fűtőszálai felmelegítik,
Szokolay Zoltánnak, barátsággal
szánalmas ösztönöd
cserbenhagyott
eltékozolt az erőlködő remény
vértolulássá vált a túlhasznált erekben
a szív
ártatlan gyepűvidék lett a szülőfölded megint
hiábavaló áldozatba bicsaklott
csonkolt hitetlenkedésed nem szűnő
fantomfájdalom
Havas, fagyott földekről száll
apró zajokkal, égő, kékes sóhajokkal
suttogástól puhán az ének,
barátaim, a hangom
Jóslattá foszlik a télben,
s leng esendőn, mintha a végtelen űrben
az élete lenne e könnyelmű
játék. Hiszen tudja jól,
e nádszál hidegben, lassan,
miként a jövőbe növő gyökeres semmi,
a romló idő hangjai ellen
dallá mi fogunk lenni
Ki teremthetett engemet,
ki tákolt ily elsietve,
ilyen jeges csapásokra,
kietlen hangulatokra,
emilyen esti rívásra,
hétig tartó kesergésre,
hónap-hosszú nyöszörgésre!
Ablakokban sírtam este,
sövény alján reggelente.
Saját légó pincémbe vonulok
átvészelni a bombázásokat
belülre zsugorodva beszélgetek
önmagammal.
Majd ha elül a zaj és
a robbanások perzselte világ
újra zöldbe burkolózik
előjövök.
S hanyagul eléd vetem
a skizofrénia hervadó
VIRÁGAIT
Hideg harmatot
kortyolgat a reggel
kilátástalan,ránk
szakadt világ,
a szavak néma
labirintusából
a nyers igazság
ég felé kiált.
Fáradt szemünk
a csillagtérbe bámul
ahol szemérmesen
zenél az éjszaka
a hold vásoltas
fakó mosolyából
arcunkba csíp
a pirkadás hava.
Reményeket álmodik a nyomor.
Nincs, szaladgál hidegrázós agyban,
félelmet generál kalodás hintó,
minden olyan kicsiben, mint nagyban:
Hangyát taposnak győztes hatalmak.
Agyba ültetett mag, csírázó hit
burjánzik: Egyenlőtlenek álma
válhat valóra, míg kopírozott
gondolat él a paradicsomban!
Felfoghatatlan tudás gyümölcse
foncsortükörből vigyorog miránk,
semmi sem úgy van, ahogy elmondják,
csak illúzióban ringatott lét
térdel le álság-hatalom előtt.
Gyermek álmok valóságában él
a megronthatatlan tisztaság és
hamis törvények kényszernappala
növeszti gyilkos-csaló haszonná.
Csupa vörös volt, és fekete, fentről-lentig, az a lány,
olyan Julien Sorel-esen, persze, és tőle talán
az egész kedvem is. Csordultig telt gimink folyosóján
két színe: nem is, ami volt, hanem amit csak sejtetett
kettőnknek akkor-ott vele. Múzsámmá nem lett, verseket
nem neki szántam, hanem olyan pótnővérem-félévé
lehetett, pár félévnyi átmenetig. Csak rokonnak tűnt,
MSN-jeinkből, egymástól olvasott műveinkből,
ahogy éltünk, amikbe merültünk: ahogy elkerültünk
latinórákra, Metálfesztre, ki a Vadkerti téri
régi-Garaboncziásba – de hová lettek ezek is?
Hasznom nem volt. Az meglehet.
Akartam tán, hogy szebb legyek.
Jó? Az nem. Nem. Semmiképp.
Illatos lenni. Búzakék.
Haszontalan, veszélytelen.
Soha se lettem semmi sem.
Vagyis maradtam semmiség.
Volt, hogy akartam lenni még
egy keveset vagy valami.
De jobb mindent lemondani.
Pompám teljében, álmosan,
úgy értem, érett férfiként,
aki, ha akar, sármosan,
vagy egyszerűen, semmiképp,
szánalmasan, mert szabadon,
tulajdonképpen hajadon,
tulajdonképpen hajadon
akadtam fenn. De tagadom.
Utolsó játszmám legyen ez:
ha van Isten, ma befejez,
s ha holnap mégis ébredek,
az istentelen rettenet.
