Elszivárognak észrevétlen
ficsúrkorod záportükrei
Hullongó grafitban
berendezkedik lassan a sérelem
kritikus tömeggé gyúrja szerveid
aztán hirtelen
szép házad ablaka
a csend …
bevérzik minden –
Majd az új nyár
portós szerelmei
veszélytől csitul
a táj körötted
s lebegsz az ég alatt
- nádcsontú maskara –
fajsúlyod kérdőjelén…
Megnyúlt a dolgok árnya,
Nő az este homálya,
Jő az alkonyat.
Most indul el útjára
Az éjszaka királya, a
Fekete-lovag.
Az égig nyúlt az árnya,
Eget borít a szárnya,
Viszik köd-lovak.
A palástját kitárja
Az egész nagy világra a
Fekete-lovag.
Tegnapról mára leégett a porta.
Az udvar üszkös, az élet megállott.
Az este vörheny, a szél dereket szór
S az élők lelke szélütött, zilált.
A porta szélén három bús fa gubbaszt.
Águk leperzselt, kormos, megmeredt.
Egy sötét varjú szálldos fáról-fára.
S lomhán hord szótlan üzeneteket.
Barátom vagy. A lelkem tükre,
Mely hűségesebb nem lehet.
Én rád bízom egy élet kincsét,
Én rád bízom a szívemet.
Mi bennem jó, te benned jobb lesz,
Mi nékem szép volt, szép neked,
És tudom, érzem csalhatatlan.
Mit hittem én: tovább hiszed.
…És zsongó lelkem képeddel tele,
Én rózsám rózsalevele!
Sem sivatagban, sem őserdőben nem lakott,
emberi örömök alá máglyákat nem rakott,
ruhája rendes volt s nem csupa folt
– és mégis, mégis remete volt.
Haját megfésülte, fehérneműt váltott,
kalapjához tűzött jószagú virágot,
nem hervasztá orcáját, mint az őszi hold
– és mégis, mégis remete volt.
Járt a munkásokhoz, járt a szántókhoz,
járt menyegzőbe, temetésre, tengeri-hántókhoz,
ragyogott szeme, ha harmonika szólt
– és mégis, mégis remete volt.
Így, úgy, csak lassan élünk,
Valahogyan, akárhogyan…
Így, úgy
És egy nap észrevesszük,
Hogy nem élünk!
Így, úgy, csak elcsókoljuk
Sok csókunk, vagy kevés csókunk…
Így, úgy
És egy nap észrevesszük,
Hogy nincs csókunk!
/És semmi sincs…/
Roppant vidámak
tudtunk lenni,
hogyha sikerült
együtt lenni.
Ő büszke volt rám,
én meg rája!
így élt az álmok
nagyapája…
Az esti korzón
végigmentünk…
senkit nem vártunk,
nem kerestünk…
A tudatlanságfa is évelő.
Sarjadó ágain új és új homály nő.
Rügyeiből pattan az indulat,
s elveszünk sorban széles árnyai alatt.
Levelek között fellebbent hírek
igazságát öklözik a harcos hívek.
Szóba jön sokszor Isten és Anya
– gyökeret tapos sok szánalmas ostoba.
Fenyők tű-fodra, ringó, zöld felleg,
mohakönnyű körötted a táj,
meleg nap lebben, nincs mire várj,
a tavasz színes szirmokkal ellep.
Lobbanj és sugározz. Légy világos
szavaktól sáros. Hagyd harmattal
hinteni magad. Ha hajnallal
jönne a dér, vele legyél páros.
Ringó, zöld felleg, nőj, légy hatalmas,
légy szelíd szellőkkel diadalmas,
se Éjnek, se Délnek, ne engedj!
/barátomnak a földi élet peremén/
Most,
amikor száműznének
e földi létből,
Amikor a Nap-Isten hajszolta
időszekér árnya áthalad majd
a Styx-folyó völgyén,
ne bánkódj:
teljes életet éltél!
Voltál apa és kedves,
voltál pákász és polgármester.
S bár gyakran túl makacs voltál
amikor a dolgod tetted,
dicső emlékét visszaadtad
elődeinknek.
(csöndes üzenet József Attilának)
A fűszálak közül rám békaszemek lesnek;
Nőnek a virágok, zsugorodik a Föld.
Tekintetemmel agyamba furcsa jeleket festek,
S érzem ahogy leheletem lassan testet ölt.
Haránthallgatások faltalan dobozba,
Csengettyű csillagok tört végtelenbe zárnak.
Most egy betű, egy hang földrengést okozna;
Holnappal hátamon nekimegyek a mának.
Sose volt még elegendő.
Sosem telhet be vadászat,
híjas mindig elszámolás,
magadramért hatóságod
elvár fenntarthatóságot,
hétre már nyolcat üssön
pusztítva csapás.
Kurva anyját hivatalnak!
Poklosmohón egyre zabálna,
kitüntetne, szalutálna,
teljen dögkútban a kvóta.
Nem emlékszel, hogy mióta…
Hittel hiszem,
s bizva bizom,
lesz mi volt még,
lesz még egyszer.
jelenemből
fanyar csendben
dudolom a
jövő dalát-
s nem érem be
kevesebbel.
Apám könnyei, csurog arcomon,
lelke lelkemet nyomja, fáj nagyon!
Ordítanék, de nem tudok.
Nincs ki hallja, nincs haduram.
Nincs, ki átvigyen a túlsó partra,
merülök, - a világ egy szalmaszálon lóg-;
József Attila kiált: Levegőt!
Apám, letörlöm könnyeid:
Hallom századok könyörgéseit,
sírok siralmát lelkemben hordom,
szívemben őrzöm a stafétabotot,
megértem a szunnyadó magot,
a föld alatt kuporgó akaratot!
Szeretni kéne,
nem undorodni,
szépen szólni kéne,
nem káromkodni,
hajolni kéne:
mások fölé, mellé,
de búcsú nélküli elválások
nyírnak, osztanak ketté.
És lám: nyomulnak mindenfelé!
A köszönés minek,
csak luxuscikkek a tiszteletek.
Hogy szerveznek, díjaznak,
a látszatra sem vigyáznak,
A Haza bizony ott lapul
a nagy szavak mögött
és nem talál már ismerőst
a szónokok között
markába pár garas gurul
arcán virít a pír
zsebében útlevél gyanánt
egy friss hamis papír
s a füllentéshez kínosan
keres pár kurta szót
a bennfentesen szemfüles
ki füléhez hajolt
és önmagával itt e nép
már rég nem azonos
Cseppfolyós gondolat pereg szélsebesen
Felvillanó képek tükre, viziók, jelenségek,
Borzongó esések, csip-csepkedő érzések,
Viháncoló molekula incselkedik emlékkel.
2010.10.21.
Vigasztalásul -:
ezek a fák a fenyők
gyógyító vizek
erdélyi tüne-
mény s a kutyák félelme
az utak szélén
így vagyunk kivert
állatként a magunk bir-
tokán – zöldben is
már kékben sárgán
mintha bérelhető föld
gyanánt sokszoros
Kőrevert jelekben búvik a jövő.
Képkeret kopások vonalrajzán, rajzanak legyek,
és rajokban piszkítanak létleleményfénykörökre,
örökre látszó, játszó íveket,
s szíveket pusztító haláldagasztó apró undorgyöngyöket.
Rugólelkekbe záródik az erő,
s őrök éve már, hogy vajúdnak a hegyek,
s nem ellenek, mert nem kellenek
fellegek s botor szellemek.
Pocsolyából néz vissza.
Mi ez a hirtelen zápor?
Rece, ruca, vadliba,
vadliba buborékol,
buborékol.
Buborékol az idő,
És hirtelen ez a gyehenna május.
Fülledt tenyerét az este kitárja
hólyag hold nyálazza kertemet
s a Göncöl feszes mértanába zárva
tudom most elhiszek minden szerelemet
Most minden elhazudható
Most jöhet a hársfák őrült támadása
sebeim szőke mézektől fénylenek
szememre húzhatom
az éjfél gyönge bársonyát
szétgurult álmaimmal
métázhatnak
fenn az angyalok…
A butaság gőgje
s gonosz konokság
uralkodik már századok óta
rajtunk.
Rágalom pusztít,
önzés emészt,
s kővel dob meg
az irigység.
A pénz Istennél hatalmasabb,
körmös kapzsiság
s palotában, kunyhóban
állít magának oltárt.
Borostyánkőnél szebben csillanóan
– a nap színe még mindig benne van –
üvegtálkába rejtett tiszta tó van,
kincset kínáló, édes messzeség.
És mennyi nedv szökött az ébredt ágba,
hány szűzi bimbó lett virágcsoda,
mi kelyhét hogyha nap felé kitárta,
hány zümmögő méh lopni járt oda,
és mennyi apró szárnynak lebbenése,
az enyhe május mennyi víg szele
lett színarannyá, asztalomnak méze,
hogy meríthessek kanalat bele!
Kötözz sebet, fakassz hitet, reményt.
Szeress embert, jót, rosszat egyaránt.
Becsüld, ha gazdag, lásd meg a szegényt,
Közöttük járj égi angyal gyanánt!
Ha mást mosolyogni látsz, örülj azon.
Vigasztald meg, akinek könnye hull.
Feledd a bút, ha boldogul a hon,
De sírj, ha látod, napja alkonyul.
Amit beszélsz, értelmet önts bele,
De ott ne szólj, ahol szükségtelen.
Ne légy hiú, nagyravágy ne bántson,
Ne tévesszen meg a pompa és a fény.
Ó
A Szó
A Szovjet
A Szovjetuniót
Éltetik a Szovjetuniót
A magyarok éltetik a Szovjetuniót
Az elvakult magyarok éltetik a Szovjetuniót
Az elvakult magyarok éltetik a felfuvalkodott Szovjetuniót
A félelemtől elvakult magyarok éltetik az önhittségétől
felfuvalkodott Szovjetuniót
Nem engedhetem meg magamnak
hogy körülöttem forogjon a világ
de sűrűn idézgetem a prófétákat
ha semmit sem ígér a holnapi nap
tejhatalmam nem érzékelhető
életritmusom rokkant hinta
lényegileg beköszöntött már
a félmegoldások korszaka
jól megférnek az engedmények
elfecsérlődött éveimmel már-már
úgy látom hivatalos érvényű lesz
belerögződöm régi rögeszmémbe
Bali Sándornak és Rácz Sándornak
Felvillan egy arc a szétroncsolt
üvegcserepek közül, fenyő-
fák hordják a havasi gyopárt,
lótetemek és kéngőz között
menekül a barátom, tankok
és csúszómászók utána,
állj meg, tárd melledet a golyó-
szórók árnyékára, öklödet
emeld az ég felé és sírjál,
alkonyatba temetlek, asszo-
nyodat férjhez adom, fiadat
felnevelem, hogy emlékezzen.
/Nyugat-Ausztria/
Tárul és bezárul a vers,
a nagy titok.
Mindenki attól retteg,
elmulok.
Vigasz a szó vagy lázító
puskapor a korra?
Mindegy mi most a hecc,
ez a dolga.
Megbűvöli a végtelent,
s az áradatot.
Ha nincs, magának teremt
áldozatot.
Új hited árad:
épül a várad.
Téglarakások
védik a léted,
itt maradásod
érteni véled.
Léptek előtted,
jönnek elébed.
Rongyos az inge,
válla lehúzza,
rajta a szennye:
élete súlya.
Nem a zenéje, csupán hiányzó
szavai a csend. A virágtalan
délutánban kifosztott bokor
az arca. Árnyak kunkorulnak
a levelek helyén. Bujdosók
dühével jő a szél és esőt
szitál vízszintesen szeme sötét
árkába.
elnehezülnek önsúlyuktól
a mázas agyagedények
könyvek rajzolt címét
szürke por lepi
már rég megszökött
a cserépkályhából
hasábfa és fekete gyémánt
széttárt combokkal
nem dobog ÉGETŐ ESZTEREK szíve
nem jő hallgatni gyermeksírást
se rózsaszín mosolyt látni
Németh László és Pilinszky
Kháron ladikján Sipka Sándor
zsoltára sem hallatszik már
Feszül a vitorla, a hajó fordul.
A láthatáron túl valahol a part van.
Kézből kihulló üveg. Papírtekercs táncol az üvegfalban.
Csobban a víz, bukdácsol a dugó – a rakomány nem kakaóvaj –
Fekete halál. A távolban nem sejtik a horizontot figyelők:
Valahol egy üveg feléjük úszik. Utasa: egy sóhaj.
Üvegcse, vagy csak egy emlék. Nemrég
A génbankban lefagyasztani csupán pár apró sejtet akartam,
S ehhez egy részt magamból palackba zárni kellett. Remélem,
Vagy talán csak sejtem, hogy valamelyik pöttöm sejtem
Végül elhágy az angyal.
Járt utadra ereszt.
Kereszt jele rajtad,
menleveled fölfeszítetté
végetlen egyvilágra.
Vélt van, mi elmédbeköt,
semmivé foszlik, elillan.
Akárha zöld pendülés
ha napkeltébe villan.
borozgatok fröccsözgetek
így lehetek újra gyerek
nagy szemmel az égre nézve
fittyet hányva az egészre
hiszen a világ gyönyörű!
hajam helyén kinő a fű
kinő a fű hajam helyett
megzöldíti a lelkemet
valamelyik életemben
egyszer fűszál kell majd lennem
hangya másszon rajtam égig
ahol a szivárvány fénylik
Te lélek-angyal, zengő hárfa,
viharvert,kedves kismadár,
kongasd meg szíved lágy harangját
a nap kiszáradt homlokán.
Mert kell a dal ma, kell az ének,
trilláz szelíden,boldogan,
lágy fények apró rezzenésén,
a gondokban is gondtalan.
Biztass, hogy lehet így is élni,
ne némulj el ma sem s soha,
maradj a dallam tiszta csokra,
időtlen és örök csoda.
Már nincs kontroll, már nincsen fék.
Átgázol rajtunk dac és düh.
Semmiség-érzés, féreg-lét
viszket rajtunk sok-sok mű-rüh.
Miénk lett méreg-teremtés,
valakik játszanak velünk:
Pofonokat osztó Szentszék,
gyilkosokat kell, szeressünk!
Szürke háttér; Mammon-paktum
ölel magához, vakon öl,
robbantgat és mérget kutyul,
szeretetből bűnt örököl.
Kőrösi Csoma Sándor emlékének
Nyugtalanság, keresések,
benne volt az őshaza:
utak pora, írásmagány,
Székelyföld és Ázsia.
Körös partja messze került,
mégis az a táj ragyog,
oda tért meg úgy, hogy maradt
a dardzsilingi halott.
Tükör a múltad, kristály, velencei,
Nem fed fel ráncot, sem apró foltokat
Tükör a múlt, üveg, bűnöket ragyogtató,
Tisztára lehelt, áttörölt, makulátlan,
Mint maga az ifjúság, a kedves, a sima homlokú.
Tükör a múltad, fényes, mint a hajnalok,
Kristálytavában látod önmagad,
Ott ülsz középen, pőrén, fiatalon,
Arcodon mulandó mosollyal,
S halandó léted bársony köpenyét
Magadra húzod lassan, tétován.
Macskaléptekkel elindulsz felém.
Én itt ülök a tükör mögött.
Az élet másik oldalán.
Cseppfolyós gondolat pereg szélsebesen
Felvillanó képek tükre, viziók, jelenségek,
Borzongó esések, csip-csepkedő érzések,
Viháncoló molekula incselkedik emlékkel.
2010.10.21.
Mikor a maradék képek
ott a koponyafedő alatt
csak azok maradnak -
és az arc már nem is
látható – elrohadt csontok
sincsenek – mintha Bolyai
akkor leszel magad is
boldog fa és bokor ott
hogy meglásd az utókor
magadból kihagyható
csend nélküli repülését.
Érett földszag üzen érzékeimnek tavaszt,
Rongyos hóleplét ledobta már a tél,
Minden mi él, hanggal magasztal
Létet, s megújulást remél.
Virágok hoznak elénk apró kelyheket,
Melyben reggelente harmatcsepp lapul,
Színnel foltoznak álmos kerteket,
Hol barna rigócska túr avart vadul.
S ha mégis ritkán hópihe szállna légben,
Napheve létét rövidre szabja már,
S a lanyha szellő arculsímogat,
Mint selyemszárnyú, rebbenő madár.
Füvek
rügyek
dolgoznak hangtalan
homlokunk mögött
gyűlik az ásvány
de kivillan fogunk
az orgonákban –
Szamos-parti öreg fűzfa
levelét a vízre szórja.
Leveleit üzenetként
futó áram elsodorja.
Ezüsthabos hullámháton
elviszi a Szamos árja:
– néha talán odajutnak,
Tisza-partok tájékára…
De ott messze, Tisza partján
van-e aki őket kérdi?
Van-e aki rájuk figyel
s bús szavukat meg is érti…
Odysseus, a roppant tengeren
Sok vészt sodort a Messzedörgő rád,
De partra szállva boldogan ölelt
Fövenyes partú, szép hellén hazád.
Vitorlád vissza kedvező szél vitte,
– Poseidon akkor messze kóborolt –
Megfogtak gondos hű phaiák kezek
S álomban még a partra tettek…
Ott ébredtél a karcsú pálma mellett,
Szemedben könny, Zephyros lágyan rád lehelt,
S mikor Athene ködpalástja szétoszolt,
Felszálló füstjét küldte otthonod…
Reszkető kézzel építettél-e kártyavárat?
Ha lázad volt, mérted-e remegve a lázad?…
Óriások harcát nézted-e türelemmel?
Megláttad-e ilyenkor mily kicsi az ember?…
Hittél-e hittel, ha hited össze is omlott?
Láttál-e már romot, mely egyre tovább omlott?…
Mutattad-e másnak is, hogy utat tévesztett?
Ha vérezve vitted-e tovább a keresztet?
Ha roskadtan, ha törve, mentél-e ha vártak?
Nézeted-e hogy melletted mennyien is állnak?…
Nyílzápor, kopja, kard, acéleső –
Kivettük dúsan mindenből a részünk!
Egyetlen, késő húnsziget. – kicsiny
Népem – úgy-e azért mégis megélünk?!
Sorsunk kiritkult, zászlónk rongy ugyan;
Az éjünk is süket s a nappalunk vak –
Sebaj! – csakhogy meg tudtuk tartani
Ezer poklon keresztül is magunkat!
Az Úr valamit akarhat velünk,
Hogy néprostáján át nem ejtett közbe.
E szent kegy szent hitét a csüggedés
– Vigyázzunk hát – tovább ne törje össze!
Reám nem adott csillogó palástot,
s ó, legyen mégis milliószor áldott.
Elém nem öntötte búzáját, kincsét,
s ha úgy fordulna: csak itt élnék ismét.
Tavaszos kertje mindig másnak nyitott,
nekem maradt csak: hétpecsétes titok.
Mást pirított vidám-barnára napja,
nekem jutott csak: egének haragja.
Az országútján mikor összeestem,
az emberei elmentek mellettem.
Nem tapsolt nekem sohasem a nép.
Nem mindig olcsó, ami szép.
Megérezték, hogy lobbanó vagyok,
S megtagadtak gyakran gazdagok.
Se karzatnak, se páholynak soha
Nem tudtam lenni lantosa.
Kereszt nem szentebb papnak, ha papol,
Mint ahogy nekem szent a toll.
Szenteltvíz ömlött goromba
Tréfaként a kalamárisomba.
Keleti: csomópont, de a költőknek a Keleti csomó pont, ahová nem csak a vonatok, hanem a történelmi-emberi-költészeti szálak is befutnak.
Gazduram
a Keletinél arabok támaszkodnak egymásra, méregetnek,
mint jóllakott kobrák lustán, unottan,
prédának néznek, saját ösztöneikkel kérkednek,
bennem pedig üresség és eltökéltség,
van, amikor jó, ha nem állnak az ember elé…
mégsem egy filmben szerepelünk… de ez nem is baj.
jobb a békesség.
Lengő híd vagyok
lélekszirtek között.
Mint sóvárgott halálom,
úgy vonz a mélység.
Útvesztő árkom
magam alatt ásom,
míg egy nap majd
végre betemet az Ég.
Stációkon szállva
maradtam örök árva.
Létzuhanásom olykor
megállt és kifeszült
a szeretetlenség fölött.
