Láttam őket mind mind
Idebenn s odakint
Részeg tülekvőket,
Kik habzó ajakkal
Győzve elbukottan
Polcokra törődtek.
S szánó mosolyomra
– De bánom azóta –
Oda se figyeltek.
Velük hogyha tartok
Dús, virányos partok
Elibém sietnek.
Jer vissza már!
Tündöklő fényben fürdik még a nyár,
Lelkemben izzó, csókos vágy remeg,
S dalt harmatoznak még az éjjelek.
Jer vissza már!
Forró a szám.
Magányos éjek fáradt hajnalán.
Midőn az álom hűs nedűt szitál
És fojtott sóhaj halk fuvalma száll,
Gondolsz-e rám?
Gyász színe, komor felhők
Vetnek rá halottas kendőt:
Ez a magyar ég.
Felhők szíve meg-meghasad,
Könnycsepp hull a bús ugarra;
Szomjan veti föl a fejét
Szikkadt vetés törpe magja.
a hajnal éppen fékezett, álmodtam izzó lényeget…
ott már tudtam, hogy megírom majd egyszer,
egy bérelt világban kapaszkodtunk a mába,
gyűrött lélekkel egymásba,
vártuk, ahogy fényeit ébreszti a méltóság,
s engedi fogságából az árnyéktalan közöny,
az ebédlőasztalon vártál akkor,
ma is ebben gyönyörködöm.
Miért kerestek rongyos utakon?
Járdák szegélyén Istennel lakom.
Vacsorám sosem titkolt hitem.
Hideg teához verseim viszem.
Az emberek születnek
Meghalnak magyarnak,
De a városok maradnak
Beregszásznak, Kassának,
Aradnak.
Mert Pozsonyba megy
A magyar ember,
Nem Bratiszlavába.
Irgalmat ők nem ismertek,
kezet-lábat átszegeztek,
s nem félve a rettenetet
felemelték a keresztet.
Ó, hogy még jobban láthassák
a vergődő haláltusát,
letépték véres palástját,
s döftek még egy lándzsaszúrást.
Azt gondolták az ostobák,
holta végső elfáradás,
s nem hitték, hogy a fulladást,
követheti feltámadás.
/Ballada a Látogatóról/
Mint, aki már senkit sem sirat,
Hallgatása volt a vádirat.
Ott járt, hol az ember nem számít,
S a szuronyok fénye világít.
Nem borítja Recsket feledés,
Mindhiába hull rá, évre év.
A szemében, csak a múltja volt,
Lekéste az utolsó hajót.
Túlélők csendje lengte körül,
Ami a délutánban elmerült.
Mi keresnivalóm
ebben a kihűltfapadosszálló
hazában,
hamisítotthamisítványbóvlimutogatásban,
hol aluljárókban, kartondobozokon
haldoklanak a koldusok,
hullaország leselejtezett rohamosztagosai,
a kihullott istenadták,
a díjhátralékosok,
a kisemmizett megnyomorítottak,
kiket a történelem csontig becsapott,
kik göncökkeltelt batyuként
vonszolják maguk után sorsukat,
A tél ajtaját felnyitja a nyár.
Küszöbön zöld ág, tavaszi hírek.
Kinn vagyok benn:
Tearózsa-világ.
Kavicsot ejtek a tóba.
Szemem temetem rá csöndnek.
Szerelemajtóban
tenyerem marad a kulcs
Mint célt vétett üzenet
Kereslek...
Mint hajnal mélyén felzavart gémek,
- időbe vájt, kifakult emlékek -
Ha félelmek sorfala közt,
Álmaimra vetkőzve kergetnek fényre,
Hosszúszárnyú rémek,
Lassú táncba kezd, meglel
A vérszínű reggel - felkarol, felkap -
Tán hamvaim fölé emel.
... néha másban, tükröződve
Néha rádtalálva.
Zöld kalapom rég kilyukadt:
hajamra hull a hóharmat,
s nincsen pénzem új kalapra.
Széjjelszakadt a mellényem:
fújja a szél fehér ingem,
s nincsen pénzem új mellényre.
Csirikolsz kis madarka
Két nyelven te cinkacska
A világot szereted
S a népedet üdvözlöd
Kicsi vagy te angyalka
Repdesel mint madarka
Ne szakadna a szárnya
S a világon maradna
Utat mutat a csillag
Létra szemem hozzá
S míg felé tartok
Mind mélyebbre roskadok
Ő lassan én sietve
S eltűnik ha nincs melege
Magam lépek ahogy lehet
Ember-ruhám teher: levetkezek
Ha már minden szó kihalt
s ha itt lesz a kellő pillanat
elolvasod e mellékdalt
Lehet ez csak prózai dolog
hogy megértsd a pillanatot
Jajj, mert én meg vagyok kötözve!
És kínommal más kín fel nem ér!
Csődör szakíthat hortobágyi pányvát,
az oroszlán köteleit is széjjelrághatja még ezer egér -
s börtöni vasakat rozsda lerág.
De ki ment meg és mi menthetne meg
költő-leányt -
magyart és jót és forróságosat!?...
... Elfojtott nyugtalanság – dohszagú akarat,
végtelen egyszerűség, érdek, ami van a szavak túlfelén,
neveden szólító marketing moréna,
gombostűre tűzve: Te, meg én…
nincsenek hosszabb pillanatok,
lepkelétünk a szorongatott kor vállán zokog,
lassan ölő mérgek között repülhetünk,
aki eddig repkedett, most potyog. ...
hajszálnyi nap,
semmibe, semmiből.
repedésnyi élet.
ködfal nől, ledől,
üvegburjánt növeszt
képzelt remény.
soronvégsőt sikolt,
tág íriszen botlik a fény.
világok zuhannak.
nagyapám szíve most újra bennem dobban
azt üti, a mama már sokkal jobban van
azt dobbanja, ne fájjon neked ez a hideg
nem a te hideged, ez istent veszi meg
nekünk csak azért kell az isten hidege
hogy te soha ne fázz, ne te küzdjél vele
az isten hidege az maga az isten
nem várhatod tőle, hogy megmelegítsen
a marosvásárhelyi székely
vértanuk emlékére
Sosem csitul a szívekben
az elvesztett csata zaja-
Balavásár szőlőhegyén
összeesküvők moraja.
Szüretelnek.Arcuk élén
még ott ül a döbbenet.
Halál csillan tőkék fényén,
hollózsivaj-körmenet.
Milliom napfény az erdő
a napsugár százezer szablya
bömbölve zúdul az ár
a tizenötezer magyar lovakra
Kerekre rémül a szemgolyó
habot hány s elpattan a zabla
nyílhegyfelhőből acéleső hull,
hány halál vár még a lovakra?
este már bezárom az ablakot
leszokom a gondolatról
hogy alatta állsz
és lassan nem érzek már semmit
(csak fejfájást és ízeket)
nehézkes keserű
könyv- és sörvégekből tudom
hogy minden véget ér
most egy újabb elszalasztott lehetőség
amit tegnap még nevetve
nyárnak hívtunk
Sulla (Kr.e. 138-78.) római diktátor, rejtélyes, igazságtevő, a kései köztársaság idején.
Diktátumai beépültek a római büntetőjogba.
Paloták boltíve alatt,
Éjsötét vagyonok gyűltek.
Az árulóvá vált szavak,
Szónokok szájába kerültek.
Közelít vagy már itt is a tél
vemhes magasból pille hó szemez
fenyegetnek az ünnepek újra,
közelebbre húzódnak
a szarvasok őzek
fáznak a cinkék,
közelebb hajolnak a halottak is
vagy mi fáradunk csak
közelebbre a földhöz,
Mint fészkében két fáradt madár,
öledbe ejtve, kezeid megpihennek.
Csak csönd legyen és ünnep ma már.
Arcod símul. Redőkben gondok derengnek.
Körülkering, terűl az álom –
Uram, megyek a legmagasabb hegyre,
Elébe hogy boruljak, fölmegyek.
Uram, egy napra csak, egyetlenegyre
Engedd, hogy én válasszam, mi legyek!
Egy napra csak, egyetlenegyre
A fény akarnék lenni, – napsugár!
Remény, teremtő élet,
Világosság, ítélet,
A ragyogó, a forró napsugár…
Csak egyszer, egy kigyúló virradatra,
Egy égő délre, halvány alkonyatra,
A napsugár!
Körülte ál-történelem, ál-békekonferenciák.
S valami részeg dáridót és színes bacchanáliát
foszforeszkál a rothadás: testkultusz, tempó, technika,
box-, tenisz, szépségversenyek, pénz, élvezet, Amerika.
Ő taglózottan és kukán egy-helyre néz, mint egy süket,
nevetnek rajta, mint aki nem érti már a nyelvüket,
Dante poklánál rémesebb, vadul lefékezett pokol
forr benne s idegeiben egy égett világ haldokol.
Miatyánk, ki vagy a mennyekben
Tudod-e, hogy mi mennyit szenvedünk?
Mikor a bánat letiporja lelkünk:
Miatyánk, akkor is Te vagy velünk?
Mikor szenteljük meg a te Neved,
Amikor nincs egy csendes óra sem,
Amelyben buzgó szívünk jöttét érzi
Te országodnak, bízva, csendesen,
Amikor lelkünk nem pihen a bútól –
– Uram! Ezt Te csak nem akarhatod?
De megroggyanó térddel várjuk mégis
Hogy legyen meg a Te Akaratod…
Kék ormok itt már fennsíkká simulnak,
A sík párkánya az Ipolyra lejt;
A párkány szélén, képe messzi multnak,
Kéttornyú templom, patinásra vert;
Drégely felől a hajnal símogatja,
Két méla tornya nyugvó napba néz,
Tövén kis város kedves arculatja:
Kőhíd alatt az Ipoly vize ballag,
A kőhídon túl ligetes hegyaljak, –
S a tájék rajza – kész.
Nem hiszem Uram
hogy olyan sápadt,
szürke lehessen az égbolt,
hogy az én két fényéhes szeme
behunyjam – és azt mondjam:
elég volt.
Uram, világítsd meg mi elménk,
teremts nekünk minisztereket, hóhányókat és
zongorahangolókat,
szabadíts meg bennünket a fülcsengéstől,
a fülcimparángatástól és nyelvátültetéstől,
mert tüskés a mi sorsunk, mint a kaktusz,
és kemény is, mint a kosok szarva,
Két szőlősgazda a présház előtt a tölgyfaasztalnál beszélget. Előttük egy-egy pohár bor. Fehér.
paprikás csirke galuska nélkül, de késsel
rettentő nagy körültekintéssel,
toporgunk öncsalásunk élvezetében:
szótörmelékből lesz versszövet,
neon kékül a szemünk fényében: kép a képben,
groteszk korkép divatot követ,
köröttünk Haynau ihlet minden mennyiségben:
ki akasztások estéjét unva, holnap inkább lövet.
Bolond szívemben
kollégiumi folyosók
nyári csendje lakik.
Már nem hiányzik a
zsivaj, a lárma, s bár
még vagyok önnön
testembe zárva, várva
egy jelre, egy hívásra
a nagy utazás előtt.
Fáklyák koromkozmás füstig égnek,
hagymabűzkapualjak árnyai rángnak
csikaszholdderengésnyi televénysötétben.
Be szépen sziporkásulnak keselyűszárnyak
huszonnyolc, rutafamagos díszbitófán!
Hát sose sebzi föl immár Göncöl csillagait
kiserkent vérünktől iszamos éjfeli sarló?
Csaholás helyibe összevonyítni, meg ki tanít?
egyszer írok
egy olyan hosszú verset
hogy el se bírod
és ha majd elejted
végigmegy rajta minden arra járó
vaskohász
fűtő
az új Vörös Báró
egy nagymama
vele unokája
akinek éppen ferdén áll a szája
mert nem kapott fagylaltot
ahogy máskor
a méheknek nem jut elég virágpor
Fanyar, komor, kirívó
rongy éjszakába hívó
vak ágak közt szorong
amíg az ég borong
fénytelen, jeltelen
kinyíló sejtelem-
sejt-elem nem selejt
amit a földre ejt
az édes pirkadás
Ásít, dohog, megrezzen a város.
Kabátját az éj a téren felejtette,
foszlányait makacsul markolják a fák.
Ungvár ezer szemén
kattogva kúszik a redőny,
nyújtózik a folyó
rideg kavicságyán.
Lábamra gesztenyelevelet
söpörnek a sosem-alvók,
majd eltűnnek
...
holnap hajnalig.
Vörösen izzik, haldoklik
a horizonton a büszke Nap.
„Ha kincsed őrzöd s élted érte gond
ha szélbe szórsz kacagva száz vagyont
a sírban nem leszel sehogy se más,
csak szürke por, penészes puszta csont.”
Omar Khajam
Naponta ugrik
kutyám - nyakamba varrja
a világ kínját
végül kiderül
e szeretet nélküli
létben vágtatva
rádöbbenhetünk
a fékevesztett világ
végjátszmáira.
A betűk is egyre fázósabbak már, összebújnak egy versbe-n....
Gazduramék szeretettel küldik hidegebb napokra, felmelegítő soraikat.
Vasárnap délután ülsz szobádban,
a csend kihúzza Dali-fiókjaidat,
két hete gondolkozom verseden…
hogy a tengert hogy éli meg a szél,
a hajó, a madár, a hajós, a halász…
– Cserszegi fűszeres –
Ahogy a dombok
mögül elővillan a
már virágzó dal
számonkérhető
lesz itt illat és ének
csöppenő napfény
Ígéret; egy ítélet a Sorsod felett
Gázolva egy úton, mely csillagokig szökhetett
Mint Prága felől
Kárpátok alján
– Bohémia,
Lelkében háborog
Az ember,
Poharában békés itala.
A hőségben hús ég!
Hős ég itt el s a hűség
a máglyán,
de előbb még vezekel,
mert visszaélt a nyelvvel
és túl sokat nyelvelt.
Megfosztják hát tőle,
hogy legyen belőle
nyelvtelen,
mert nem volt hajlandó
elvtelen ítélni,
mert, mert itt élni
és megkérdezni: miért?
Csodákat művel a Fiam!
Beteg
emberek: vakok, inaszkadtak,
szegény, ördögtől megszállott lelkek
tébolyult, hívő, lázadozó és
alázatos nagy tömege tódul
a Mester elé.
A Fiam elé!
Kováimból szikrát a bor,
nagyobb tüzet a rum csihol,
mert lusta már az elmém;
az elporzott csaták terén
virtussá bőszült az erény,
s az elme zárt fegyelmén
keresztülgázolt indulat
mint győztes hadvezér mulat,
pokoli táncra kelvén.
Ady Endre emlékének
Barátok a Tapolca partján,
egyike ül, másika áll,
hatan-heten, mint egy csapat
kopaszfejű, nagy gyászmadár,
csuklyás, nagy, kósza keselyű,
egy más világból ideverten,
tanakodik, tollászkodik.
Tekintetem rajtuk felejtem.
Ezt a hangot se halljuk, feleim, soha többé.
Legalábbis élő valóságában soha már.
A tű a forgó lemezről, és a lélek
lemezéről az emlék fölidézheti még
egy ideig. Aztán a lemezek
elkopnak, összetörnek, és a lélek is
előbb-utóbb kialszik. Itt vagyunk.
Kosztolányi Dezső
Meghívott ebédre,
Míg szép szemeivel
A világot nézte.
„Be kár, Kosztolányi,
Drága Kosztolányi,
Hogy ma már nem tudunk
Verset citálni…”
Imént írott levelemhez csatolom ezt a toldást,
kedves néném.
S csak annyi lenne, hogy hírrel jött egy ügynök,
most már bizonyos: hazamegyünk.
Üzenjeszét otthon, aki nem menet férjhez eddig,
most még ne is menjen, s aki a Fejedelmet
el nem feledte, az hát leköpheti
az első labanc katonát.
