A hőségben hús ég!
Hős ég itt el s a hűség
a máglyán,
de előbb még vezekel,
mert visszaélt a nyelvvel
és túl sokat nyelvelt.
Megfosztják hát tőle,
hogy legyen belőle
nyelvtelen,
mert nem volt hajlandó
elvtelen ítélni,
mert, mert itt élni
és megkérdezni: miért?
Csodákat művel a Fiam!
Beteg
emberek: vakok, inaszkadtak,
szegény, ördögtől megszállott lelkek
tébolyult, hívő, lázadozó és
alázatos nagy tömege tódul
a Mester elé.
A Fiam elé!
Kováimból szikrát a bor,
nagyobb tüzet a rum csihol,
mert lusta már az elmém;
az elporzott csaták terén
virtussá bőszült az erény,
s az elme zárt fegyelmén
keresztülgázolt indulat
mint győztes hadvezér mulat,
pokoli táncra kelvén.
Ady Endre emlékének
Barátok a Tapolca partján,
egyike ül, másika áll,
hatan-heten, mint egy csapat
kopaszfejű, nagy gyászmadár,
csuklyás, nagy, kósza keselyű,
egy más világból ideverten,
tanakodik, tollászkodik.
Tekintetem rajtuk felejtem.
Ezt a hangot se halljuk, feleim, soha többé.
Legalábbis élő valóságában soha már.
A tű a forgó lemezről, és a lélek
lemezéről az emlék fölidézheti még
egy ideig. Aztán a lemezek
elkopnak, összetörnek, és a lélek is
előbb-utóbb kialszik. Itt vagyunk.
Kosztolányi Dezső
Meghívott ebédre,
Míg szép szemeivel
A világot nézte.
„Be kár, Kosztolányi,
Drága Kosztolányi,
Hogy ma már nem tudunk
Verset citálni…”
Imént írott levelemhez csatolom ezt a toldást,
kedves néném.
S csak annyi lenne, hogy hírrel jött egy ügynök,
most már bizonyos: hazamegyünk.
Üzenjeszét otthon, aki nem menet férjhez eddig,
most még ne is menjen, s aki a Fejedelmet
el nem feledte, az hát leköpheti
az első labanc katonát.
Hová mégy, pajtásom, merre visz a lépted,
mikor már a lelked darabokra tépted?
Egyik felét hagytad lajtai raboknak,
másikat hitetlen, didergő vakoknak,
szabad magyaroknak…
Mint szende fény a múlt ködéből,
Tűnsz fel kilencszáz év után,
Ily minta kellett nemzetednek,
Hogy szent legyen a vad pogány.
Nemes törzsön, mint drága bimbó,
Hintéd szét égi illatod,
Nagy ígéretként díszlett virágod,
Midőn a zord dér rácsapott.
i.m. Gábor Áron
már vasat köpni
megtanultak
születhet-e
ember még
harangok hitét
visszaterelni?
Emelkedések s bágyadások
Között hullámzik életem.
Sokszor a szó is csúf verem,
Hol el kell buknom menthetetlen.
Büszke taréj a hullám élén
Végig söprök hídon és gáton.
De szétpattan egy szalmaszálon
Felfújt vágyaim buborékja.
Immár az ország féltérden
Alig látszik a térképen.
Amíg a gazda ebédel,
Elfogy az utolsó reménnyel.
Elmúlik halkan, csendesen,
Véres kaftán a tettesen.
Gábriel egy hosszú ima után
szárnyait elégette és elköltözött.
Felmondását ímélben küldte el.
A betlehemi csillag
még az újkenyér havában
lehullott.
Hiába nyújtod tenyered,
hűséges lánya
a hazai tájnak,
szegény akác,
te, cellatársam:
e rengetegben
keselyűk tanyáznak.
Vonójába dőlt muzsika
Hajlik a siralomházból
Homály borul az asztalra
A pentaton éjszakából
Elvegyül a cigánytábor
Nagy utcai csendéletbe
Árnyak hosszán ma éjfélkor
A csavargók járnak erre
Ha altató
Iszom rá
Ha verőér
Összevagdosom…
Egyenes vagyok
Mint a villamossín
A haladó Hernád megtört szemében
És megfeszítve a Dóm keresztjén,
A bús téren s a sikátorokban
Kísértesz, ha a fagy szíve dobban
Éjidőn s alszik zsidó s keresztény.
Valami meddő, hűs fájdalommal
Esengesz. Mert minden hiábavaló:
A sarkon ájult lámpa vacog.
A kapuk árnyai sötét ordasok,
És hallgat az éjjel s hallgat a jó…
Otthon. Család. Kenyér után
futó gond-púpos emberek.
Szülés. Szoptatás. Temetés.
Asztag-rakó hétköznapok:
kérges kezű cselédsereg…
Csúfoltalak, otthagytalak.
Kikértem jogos jussomot,
csuhajra csaptam kalapom,
apám kertjéből hetykemód
vágtam virágos boromat.
Te, ki vagy?
Nehéz selyem vagy és egy ember.
Forró az árnyékod, a nap van benned, vagy gonosz tüzek?
Az ágy fölvett, mint egy táj a vihart. Ha levonulsz mi marad itt utánad?
Nem ismerem a szemedet és dörömbölök most rajtad.
akik a jégpáncélú folyón át menekültek
akiket fegyveresek tereltek az utak
mentén álló fák alatt havas esőkben
napizzású nyarakban mezétláb
akiket fegyverrel tereltek idegen
nyelvű hegyek zúgása felé
jószágőrző cselédnek más barmát vigyázni
akik önmaguk elől szöktek hogy
ne találkozhassanak emlékeikkel
akik a folyó jégpáncélja alá merültek
azokról beszélek
Alszol fiacskám. Csöpp sziromkezed
Pihen a csipkés, tiszta vánkoson.
Ráhajlik arcom. (Ó, ne költselek!)
Halkan megcsókolom.
Látó szememnek tárul a jövő.
Szíved kinyíltán játszódom veled,
Hisz nemsokára, lelkem sarja, te
Csókolgatod majd az én kezemet.
S imát becézek. Ó, adná az ég:
Szent alkonyatban célhoz érkezett
Őszülten, aznap, ott a rács előtt
Megcsókolhassam fölkent jobbkezed.
Oh Szűz, szenvedők édesanyja,
Nagy tisztelőd halt meg: anyám.
Már a maróti temetőben
Virraszt fölötte a magány.
Növeszt sírján szagos virágot
Minden évben a kikelet,
S ősszel, borongó sípok hangján,
Dalt búgnak róla a szelek.
Oktoberfest-verskorsóinkból kilötyögnek a betűk....
de jó olvasóinkkal egy asztalhoz leülni.
/Meggynek, Gyula és Marci fiaimnak, Magdikának,
és Barátaimnak 2014 nyarának emlékére /
Fent a csillagok ragyognak
s a vén Telihold mosolyog
lent a Balaton Tündére játszik
az éjben partnak futó tarajos hulláma csobog.
Középen én Ezüsthídon ballagok
agyam ős-anyagában a Föld s az Ég küzd
melyikük gyermeke vagyok
miért születtem újra meg újra
és míg elsuhantak évezredek
szívem jéggé miért nem fagyott?
Dittának
Ha végre én leszek – Én,
és te leszel – Te,
s nem könnyektől
lesz sós a boldogság
végtelen tengere.
Ha végre az igazság
nem tagad,
a hazugság forrása
örökre elapad.
A most-van
már nem bizonytalan,
s magyarként ember
többé nem lesz
hontalan.
Nekem nem jutott nyár, tél és tavasz,
nekem csak az ősz, lassú ősz jutott,
nem jutottak fák, virágok, álmok,
nekem csak az ősz, lassú ősz jutott.
Amikor a bohóc felzokog,
arcán tengerek fakadnak,
akadnak, kik önfeledten
kacagnak s csak a szépet,
pirosló orrát, fehérre mázolt
arcát látják, melyet szürke
folyam áztat, csetlik-botlik,
maga a megtestesült alázat.
Magas cipősarok és hosszú szoknya: baj…
A rossz út gödrein vagy pajkos szél során
A szoknya fönnakadt a villanó bokán, –
S ez kedves volt nekünk és olyan furcsa, – jaj!
Vöröslő hold a fátylas ég tövén.
Imbolygó ködtől ittasult a rét.
Álmát száz béka kunkogatja szét.
Borzongás kél a nádas zöld ölén.
A macskájával mulatott:
Ily bűvös látvány kincset ér; –
Játszott az esthomályban ott
Kéz s karom, mindkettő fehér.
Varga Rudolfnak
VAN ITT EZ A KENDŐ,
ÉBENFEKETE, BENNE, IGAZ,
MEGPATTANTAK MÁR
KIFESZÜLT IDEG VETÜLÉKEK,
DE LÁM, FALUSZÉP
CSILLAGALAKZATOK KAVAROGNAK
MINDEN SZAKADÁSSAL.
ÁLMAIDRA LIBBENTHETED,
AKKOR MEGLASSÚHODIK TALÁN
TÜKÖRCSEREPEKTŐL IRDALT
SZÍVED IS VÉGRE.
