Kaiser László: ÖRDÖGLAKAT

Képek takarnak képeket:
feledést hozó édenek
alatt morajló múltakat
béklyóz bölcsen és hallgatag
egy láthatatlan ördöglakat.

ördöglakat

Kapocsi Annamária: Nézet

Felsértelek, mint kés az almát
vagy meghámozlak, már nem tudom.
Lehámozok valamit, ruhát?
Vagy amit lehet?
Te erre,
én arra,
s Ő félreharapta a szavam.

Utállak:
Út állak, mondom - kiharcolom,
hogy így, vagy úgy legyen,
de végül, Legyen! Lesz:
tán utalom. De Nem!

Nekem utalhat, hogy segítsen élni…
Igen,
és végül
visszajuthatok
az utálom-ra

hogy biztos felsérthessen a gondolat,
mint alma a kést, egész a rozsdáig;
csak lenne már néha így!
Mi hiteltelenül igaz:
a gyenge (gy)őz,
és lassan sétálhat a fák alatt.

Kapui Ágota: Tájkép

Az ősz hajában sárgul már a szalma
Színezüst szálon pókláb lengedez
Szélfútta ágon bólogat az alma
Csípős a reggel, ködöt permetez

Úgy fáj a bőség, amit ez a táj ont:
A szőlőfürt az asztalon ragyog
A szédült nyár a teljességre vágyott
S eljöttek érte penge-kék fagyok

Növények múltja: elhervadt kocsányok
Indák és vesszők hantján leng a füst
Enyészet-kévén felcsapnak a lángok
Gyümölcszamatot dédelget az üst

Az ősz hajában szerelem-bogáncsok;
Csak tépi hosszan, kuszálja a szél
Kifosztott földek, szántás-húzta ráncok –
A hegycsúcsokról integet tél.

Káldi Zoltán: Torzó

a tiszta félelem akár egy pince
riogató hívogató giccse
majd meztelen mélysége méreget
nem sérteget és nem is kéreget
fogak és karmok nélküli barbár
az elfolyó tükörszilánkokban
egy aranyért szentséget áruló
szótlan mosolygó uzsorás kalmár
egy ezüstben fürdő kacagó korcs
a máglyára épített lángokban
teremtő és pusztító képzelt árny
az idegrendszer vélt kuszaságán
kínzó szerelem epekedő vágy
az élet burjánzó kurvaságán
a kecskelábak dobogásától
lüktető szívizmok rándulása
és a nádsíp férces dallamából
eredő józanság ájulása

szozattovabbacikkhez

Kőhalmi Ildikó: Agybőr

egyszerű világ ez tornai turner villamos
kigyúrt fiú fölött imbolygó nyolcvan év
szendvics kolbászkarika olcsó zöldség
másodosztályú vagon szatyornyi haza
bőrkötéses tiszta szerető meztelen érvek
analóg költők átkelési kísérletei kordon
halvajárás élve temetés agybőr alá kúszó
egynyári dúdolnivaló szezon van megint
fanyar illat öreg dátumbélyegzők orgiája
és a békebeli postáskisasszonyoké fehér
blúzban a sorszámosztó totemmel szemben
őrült meleg van szimpla vakmerőség most
az bátor aki jegy és bérlet nélkül érvényes
visszavonásig papírokkal és papírok nélkül
nagyfokú önuralom kell a csendhez olyan
erővel hogy kidagadnak tőle a nyaki erek

Lackfi János: ZSOLTÁROS

Dicsérlek, Uram,
amiért nekem adtad kedvesemet,
lelkem helyett lelkemet,
okos kertészemet,
növekedésem ösztönzőjét,
burjánzásom visszanyesőjét,
akiben megtalálhatom mindazt,
amire érdemes volt sóvárognom.
Add, hogy fájdalmat neki ne okozzak,
hogy fájdalmában osztozni képes legyek,
s ha osztozni nem is tudok,
ha terheit átvenni gyenge is vagyok,
legalább mellette álljak,
ott legyek, jelen legyek,
vele legyek,
jelenlétében legyek,
jelenlétembe vonjam őt,
átéljem és az enyémbe
olvasszam életét.

szozattovabbacikkhez

Miklós Péter: Összeáll

összeáll min a kép a fejében
hogy a ki volt mi volt nyöszörgő kérdéseiből
szabadulva kivegye a szövegből
hova továbbot s tova továbbot
halkuló biztatást apahiányt maradék
biztonságtudatot mikor mindig is tudta
apróhirdetésre válaszolni veszélyes
özvegyedő nőnek kimondottan kockázatos
megtette kereste magának a bajt mit úgyis
fejére vitt volna sors megvolt hát
jósnő csak utólag derítette ki vékony kártya
nem jött csak vissza-visszatérő hallgatás
kivárni valamit csöndesen beletörődése
s két hónapja még lement mint
valami agyonjátszott tékafi lm vagy mi
hiába antibiotikumok s egy petefészekgyulladás

Molnár Dávid: Őrizd

Késő délután átlépsz a kapun
egy munkanap végén.
Fák hosszúra maszatolt árnyai,
töltésen árva vonat iszkolása.
…………………………………………………

Mire hazaérkezel, odakint már csak
a sovány villanyoszlopok köpik
az aszfaltra sárga fényüket.
Amit itthon még be akartál fejezni –
elhalasztod. Ágyadba fekszel,
nézed, ahogy fejedben
az összeeresztett
képek egymásra rontanak.
Vörösre váltan guruló higanycseppek,
szobában hullócsillagok,
vér és ondó.

Rajta, őrizd meg szerelmeid,
csak amilyennek láttad őket, olyannak

Nagy Horváth Ilona: Válladra húzod

Mit az éj vetett,  loppal learattam,
derengő kévékbe kötöttem illatod,
szívemre félhomály szitált,
egyenként gyűjtöttem be minden lélegzetet,
sóhajt, ujjad hegyén hogy rezdül az álom,
s a hűs, hogy  úrrá lesz a mozdulatlanságon,
válladra húzod könnyű takaród.
 
Most vonalakkal játszom,
kávém fölött mélázva néha megteremtelek,
arcodra komor árnyékokat szór az elsuhanó nyírfasor ritkás lombja,
távolabb lomha dombok kúsznak elő hátterednek
míg szigorúan nézed a homlokod mögötti megfoghatatlan messzeséget.
Nem látod a fákat, a tájba szórt tanyák időnyűtte csendjét,
a magányos gémes kutat, az út széléről bólintó fakó pipacsot,
sem engem, akár ha ott se lennék.

szozattovabbacikkhez

Pethő László Árpád: MENETELÉS 1956 – 2016.

escapeMindig elmentünk
a falig s azon túlról
üzentünk vissza

halálba róva –
fejünkkel ütve lyukat
a lelketlenül

visszapattanók
rémületére – sírba
kergetett  őszök

múltával itt áll
lábunk előtt megfagyott
harmatban a nyár

szozattovabbacikkhez

Péter Éva Erika: [nem megvallani]

nem megvallani, hogy megértesz. a rossz
beidegződés istenné tesz, és isten átnéz
a váll egén, neki a szem bogárgyűjtemény,
csillagtűvel döf a lét középpontjáig.
egy bogár élete se több, mint a másik,
s csak a halál előtti szédülés inverz,
úgy, mint ez a tájékozatlan vers, mint a
dobbanások: élni félkészek, és csupasz
mertek, hanemek, ések. így a tagmondatok
elválasztanak, köszönésben élnek a búcsú-
szavak, folton-foltok, másodlagosak,
felpúposodott szivárvány a holnap.

hit az, miben olyan döntések laknak,
amik születni elmaradtak; startból
úgy vagyunk megalkotva, mint a részeg
lába közt az őszinteség foltja.

Simon Adri: Népligettó

Elfáradt a testem, kiszáradt a szám.
Üvegcserepek közt ballagok haza.
Füstcsíkot húz egy koszlott kardigán,
a Népligetbe űzi az éles éjszaka.
A kisboltban aztán újra látom őt:
bort vesz, hogy valahogy bírja reggelig.
Szürkére hízott, kopott égredők
közt majd a hajnal bőven megterít.
Csuklóján a fagy bilincse kattan,
tágas börtön a végtelen tér.
Üldögél benne magára maradtan,
a szája szélén félrekent vér.

szozattovabbacikkhez

Szécsényi Barbara: Szeánsz

Egyformán bolondok voltunk.
Mint gyermekkorunk bogarait,
ízekre szedtük a csendet;
versenyeztünk turbó-memóriákkal, gyilkolásig.
(hiányzik ez a halál-közel)
Nem tudom, játszol-e még
lélegzetvételekre is pontosan emlékezőt,
- vagy ezzel is magamra hagytál.

Egyszerű szeánszokon (megint halál-közel)
gömb nélkül tudtuk a búcsút, gyakoroltunk,
sokszor egyszerre kattant bennünk
taps és sikoltás; hisz sosem tudtuk,
melyik elhatározás lesz igaz és végső,
vagy kell-e döntenünk egyáltalán.

szozattovabbacikkhez

Szokolay Zoltán: Egy térről

Felülről, ferdén, mint az orvlövészek,
fényképeztek még ’87-ben is.
Eső szabdalta táj az ablakon.
Váddá nagyított részletek sora.
Számzárak, játszmák, rekvizítumok.
Feltörhetetlen jelszavak mögött
amorf fényfoltok óriáshalmaza.
Államtitok: leplombált kamion.
Egy „mintha nem is lenne” hullahegy.
Percenként szűkebb világrácsközök.
Akár egy fölrobbantott iskola.

A tér, amelyen áll a vaskossuth,
minden lépésünk megjegyzi ma is.
A fákon rügyek: pici kamerák.

szozattovabbacikkhez

Tisza Kata: Bűnbocsátás

Utólagos megbánások
Utólagos engedélyek
Utólagos hazugságok
Utólagos bevallások
Utólagos utólagos utólagos
Szívességek
Mikről kiderül hogy kérések
Vagy átverések
Kölcsönök előlegek
Csapdák vermek
Mind sérülések
lesznek
És később
Évek múltán
Mondják majd
Mondogatják
Hogy ott és akkor
Ők nem
Mégsem úgy
gondolták
Csak add már oda
Azt a bűnbocsátást

Varga Rudolf: EGYÉBKÉNT

Egyébként.
Egyébként a mi
utcánkban is lakik egy
hülye humanoid
már nyolcvannégy
októbere óta.
Amúgy.
Amúgy, azt mondják,
fizeti rendesen a lakbért, már
nem vedel vödörszám
pálinkát, nem ordítozik, nem
dübögtet éjszakánként harci
indulókból, verbunkosokból  átírt
diszkózenét. Két kiló
jattot ad a postásnak
ha az kihozza
nyugdíját,

szozattovabbacikkhez

Bartalis János: A mezők áldása

Búzakoszorús,
kukoricacsöves,
nagyfüves Mező!
Áldlak! Áldlak!

És áldjon meg téged az Úr,
miképpen én is megáldottalak.

Könnyeimmel öntöztelek,
verejték-cseppjeimmel
szenteltelek.

Ó, küzdő,
verejték-cseppes,
drága Mező!

Szántottalak,
rögödet törtem
és szent lettem.

Most szentek koszorúja fejemen.
Véreim nehéz terhe szívemen.
A bús földön megyek, megyek,
siratnak fénylő fellegek.

Dsida Jenő: Az utcaseprő

Hajnal. Dúdolva ballagok
hazafelé sok apró-cseprő
dallal szívemben. Rámköszönsz,
te szegény, piszkos utcaseprő.
Oly tisztességtudóan köszönsz,
míg körülted porzik a reggel:
egyszerre csordultig telek
alázattal és szeretettel.
Megállok s elnézem soká
zsíros, barázdás arcodat,
gémberedett, nagy kezedet,
torzonborz, sárga bajszodat
fölötte a pálinka-gőzzel.
… Őt látom most, a mennyeit
benned, ó rongyos utcaseprő,
ki sepred a föld szennyeit,
ki világ bűnét elveszed
és jó vagy minden emberekhez…
Testvér, ha az üdvösségre jutsz,
rólam el ne feledkezz!

Gál Éva Emese: Szonett

Talán soha nem írtam volna verset,
hogyha egyszer kimondhatom: hazám.
Ha úgy nő fájdalommá a hiány,
hogy mindenséget bűvöl maga helyett,

csak ahhoz tartozhatom, amit vesztek.
Belülről óv egy tágas tartomány,
ami a kisemmizettség jogán
fölajánlja magát a végtelennek.

Nem haza, csak szülőföld, vagy csak nemzet!
Torzóivá váltunk a részleteknek!
a teljességhez egyetlen irány

ami a nincsből világot teremtget.
Talán soha nem írtam volna verset,
Hogyha egyszer kimondhatom: hazám.

Reményik Sándor: Válás félelme

Ó, Nemzetem!
Olyan egy voltam Veled, olyan egy,
Mikor az Ítélet lavinaként
Rádmennydörgött, s megállt tetemeden
Akár egy Hegy.

A föld alatt
Kínok katakombáiban
Olyan egy voltam Veled, olyan egy,

Talán mert eleitől fogva,
Az volt a lelkem szokott élete,
S katakombák és kínok útjait
Előbb jártam, mint Te.

S lehet, hogy elválnak majd útjaink,
Amikor Te visszanyert színeiddel
Kilépsz a sírból diadalmasan –
S én maradok fakón a föld alatt:
Színtelenül – örökre hangtalan.

1938. október

Wass Albert: Szent a falu

Két emberfajta él, az egyik
önmaga elől elmenekszik,
a másikhoz nem ér a lárma,
mert elrejtőzik önmagába.

Az egyik élete malom:
Mindent felőrlő izgalom.
Rohan, s az élet fut vele,
pénzcsörgető kacér zene
kíséri éjjelét, nappalát,
s agyába őrli vad dalát.
Izzítja egyre a kohót,
és épít felhőkarcolót,
és épít büszke tornyokat,
és szédít messze ormokat
(telefon, autó, lift, vonat).
S az élet mégis elrohant:
mit ér a szikratávíró,
mit ér a tőzsde, rádió,
a gép-órjások mind mit érnek ?

szozattovabbacikkhez

Jóna Dávid- Szentjánosi Csaba: Gazduram 2017. október

Gazduramék: két versgazda, lassan elkezdik őszi munkálataikat, mondatokat kapálnak, rímeket faragnak, és leülnek a csend asztalához, hogy a Nap belebukjon poharukba...

Gazduram
 
A betűk, mindig gyalogolnak,
nem rakétából lövik ki őket,
nem űrhajón utaznak,
hanem gyalogolnak,
 
olyanok, mint mi,
verseinkkel mindig
átgyalogolunk egymáshoz,
ajándékba visszük a Napot,
kiteregetjük az eget:
az Űr újságját,
kezet fogunk, mint
hidakkal a partok,

szozattovabbacikkhez

Arany-Tóth Katalin: LAKATFALAKON

Illúzióvá
kacagott, hűlt vágyakat
őriz az idő.

*

Maroknyi sorsok
a remény ravatalán
csodákra várnak.

*

Egymáson függő,
lakatba zárt szerelmek:
rozsdatemető.

Bak Rita: SOROKSÁRI DEPÓK

Szürke a szürkeségben,
műanyaghalmok,
szezonális
szeméthalom,
a targonca
belefagy
a térbe.
A többsávos
autóút
kifeszül,
a háttér
szigorúan
négyszögletes.
Újabb próbálkozás,
fel az égbe,
el a
friss zöldbe –

Barna T. Attila: TÜDŐBAJOS HARANGOK

tüdőbajos harangok köhögnek.
Isten sétál a kórházudvaron,
lépte alatt a hó ropog.
a tél vaságyán
lekötözve delirál a Sátán,
foga csikorog.
faágról lógó halott kígyó a holdfény.

harang

Bátai Tibor: SZELÍD ÉS KÉRLELHETETLEN

 „nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja”

Faludy György


csak ami kerek mint a vég
– megkerülhetetlen
csak ami véges mint a lét
– bevégezetlen

csak ami elhárítható
– kivédhetetlen
csak ami elárulható
– megtörhetetlen

csak ami megvádolható
– cáfolhatatlan
csak ami bitorolható
– kisajátíthatatlan

szozattovabbacikkhez

Bíró Rudolf: Ø

Mint csuklós busz az éles kanyarban
törik derékba megannyi félénk álmom,
csomóként csúszik át a garatban
a nyál. Nem nyeltem félre.
A kimondott szavak lilulnak a számon.

Szerelvényként száguld át rajtam
a libabőrbe bújtatott végpillanat.
Majd a váltó hirtelen átkattan.
A Sors-kalaúz legyint,
s a vízhólyag a középső ujjon kifakad.

Zubbonyban ébred a felkelő Nap,
szétveti a vízcseppek szilánkos fénye.
Majd egy szivárványt zsebből előkap.
Még tegnap rejtette el,
hogy legyen a lét-zárnak kulcsreménye.

Éj-verembe lökött ideg-kanócom
lassan leég. Karom gyufaszál, de béna.
Érzem, másodpercekbe fonódom,
majd robbanva kialszok,
talán holnap, de lehet, hogy érted még ma...

Buda Ferenc: A SZEGÉNYSÉG

hajlektal1Ó, a szegénység.
A gátakat, korlátokat szabó,
karámok közé rekesztő,
leküzdhetetlen akadályokat emelő szegénység.
A kötélnyűg-,
a vasbéklyó-,
a bilincs-szegénység.
A leplombált villanyóra-,
a kiiktatott gázvezeték-,
az utcasarkon-ott-a-nyomóskút-szegénység.
A mások levetett, viseltes gönceibe, elnyűtt rongyaiba öltözködő,
a mások lefitymálta étket fogyasztó szegénység.
A naponta koplaló, a folyton fűtetlen szegénység.

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Távolfények

vásznaim csontmeszét
korsónyi idővé mossa
mindenévszakos eső.
seholba olvadnak mind
szakadásbafeszülő célinak
és szemenszedett fohászok.
gazdagságom rámszigorul,
akárha kelletlen koldus
condrává cingárult ruhája –
csilla távolfények minek is már,
hisz kaszás szögvert öve
körbeszorítja napjaim maradékát
s csak semmit halmozok immár.
kiteltek bennszakadt jóslatok
és kalimpálnak,
kalimpálnak megérthetlen álmok
csillaghullt mindenség szélén.

szozattovabbacikkhez

Deák Mór: SZÉLLOVAS

a szél a szél az isteni
permetét égbe röpteti
a hátam már a vízbe ér
ereimben rohan a vér
hullámokon száguldozom
jelölhetetlen utakon
a fordulóban vízbe hull
a szörfös óhatatlanul
szelet fog aztán elsuhan
ma mindennek jókedve van

a szél a szél az isteni
magam égbe röpíteni
nevet a nap harsog a szél
vadabb vagyok mindenkinél
jár a boka a térd a láb
azt hinnéd hogy már nincs tovább
de jön egy újabb széllökés
siklik a talp minden kevés
csak ez az őrült rohanás
feszítsen nem kell semmi más

szozattovabbacikkhez

Dezső Márton: FAKULÁS

    A vonónyomok nem álltak össze
vonásokká arcomon,
hegedűvel veri Isten
a botfülűeket.
 
    Gyerekkori képeken
legalább vagyok valamilyen:
vigyorgok függönyök és kárpitok
könyörtelen mintázatában.

    Határ mentiségem velem született,
- akár a bokasüllyedés -
de mióta nem kell papír Szlovéniába,
megerősödtek a lábaim.
 
    Rédicset be, Zalaegerszeget kijártam,
Pesten csak kóvályogni tudok,
és van, hogy a névtelenség naposabb
oldalán süttetem magam.

Jagos István Róbert: KONCENTRÁLT REHAB

szelén nem kávézom
nem cigizem
nem szívok
és szajhák szájába
sem suttogom:
szeress

ellenben
mérgeim nyelem
remegő kézzel
belső drogjaim
kirügyeznek
szemeimből

pillantásom
koncentrált rehab

elvonástünet:
apa és anya
sziluettjei

Kaiser László: GYERMEKKOR VÉGE

Akkor talán boldog voltam,
abban az időtlen korban
víz és föld még egybeforrtan,
édeni nyújtózásokban
készített az ébredésre –
s jött a hajnal hasadt kékje,
szétzuhant az egész részre:
nincs többé abroncsolt béke.

hogomb

Káldi Zoltán: LÁZÁR

mikor egy angyal száll alá
csempék rideg bohózatába,
hol hasad meg az égbolt?
szárad már a pacsmagolt vérfolt,
miközben csontig felemészt
a magával ragadó, ócska téboly
– csupán csak lázálom, Lázárom.

mikor egy angyal száll alá
neonfények éles anzikszába,
sebeinek súlya mennyit ér?
ingó remény az, mi kísért,
amit penge és szúrás ígér
jódvörös, meztelen testén
– csupán csak lázálom, Lázárom.

mikor egy angyal száll alá
a vesztőhely folyosóira,
ki cselleng az oldalán?

szozattovabbacikkhez

Kapui Ágota: OTT

az asztal végén
a legutolsó sorban
a szekér saroglyáján
a kamra kövén
a szoba sarkában
az ágy alatt
a falu szélén
a város peremén
a nevetés mögött
az összenézés sokatmondó kereszttüzében
a kacsintás villanásában
a félmosoly szögletében
a vállrándítás nemtörődöm gesztusában

szozattovabbacikkhez

Karkó Ádám: ESTIG

Dórinak

meglátni abban a szürke szoknyában
felborzolni az ember kedveit
minden bizsergésbe kezd elbújtál
fekete hajában is szárnyait
köréd fonta mintha férfit talált volna
egy öreg kutya a szigeten féltékeny
lett vagy rád vagy a borra
mielőtt a vonat kirohant dél felé
a kínai már csak rizst tudott adni
a topjoy azt írta te vagy az életé
vagy az ő élete vagy

Kőszeghy Miklós: CSENDEK ÉS ZAJOK

Rút vázaim alatt a hallgatás fonákján
keresztül értem meg a zajokat,
melyek előbb csak körbelengtek,
aztán pergő táncba kezdtek,
habókos veszettül, vadul,
minden zegzugot betöltve
természetessé váltak,
míg végül engem is bedaráltak,
magukból kihánytak
és most belső csendemből lett
a ZAJ

Lukács Iza: VÉGTELEN

...Kongó kezeid közt, kopott koloncaként a kornak.
Körötted kóborlások keserű kincsét kutattam -
veled. Vágyaink vakságában véletlenek voltak
válaszai a valótlan valósnak; via viam

mortis. Maró miértjeim menekülő magánya
bennem már minden. Búcsú s megmaradás is hiába, -
múltamnak borzongató, beteg, makacs bestiája.
Melletted meredek bele a kába éjszakába...

Nagy Sándor: POSSENT (3)

Úgy gondoltuk, hogy egy tárgy
sem lehet csendesebb a szoba
falainál. Nem beszélnek, egymás
előtt vannak a legnagyobb titkaik.

Mindig van valami mélyebb
tónusa a jajgatásoknak. Sokan
álmodtak még félelemből
a fekete vágással.

Álmunkban ugyanakkor nem
tudjuk leolvasni az óránkat, mert
az idő csak kint létezik, az intim
önmagába folynak le
- mint mikor valaki lehúzza
a WC-t.

mindig eltűnődök azon, hogy ha
a félelem is önmagába folyik le,
akkor mégis hogy léphettünk
kétszer ugyanabba a folyóba.

Payer Imre: ALAKULÁSOK

Örvényben vergődöm.
Alig várom, hogy kijussak oda,
ahonnan vergődésem is vizsgálhatnám
- a nyugodt, olümposzi partra.
Megyek az utcán. Sebhelyes házfalak.
A múlt a lábammal együtt mozog.
Emlékszem, a kudarc idején:
azok a sors-száraz léptek.
A képlékeny köd hátterén
a fák ágaira tapadt hófoltok
- Isten biedermeier csipketerítője
borul mélybarna asztallábra.

csipke fuggony

Radnai István: KOORDINÁLATLAN KOORDINÁTÁK

az idő amiből sok van
az idő amiből nincs
az idő nincs is dimenzióként virtuális
az óra elhajlik mint a tér

mintázata csupa hasonlat
a fény metaforája felnagyítva
az emberi gyarló szemnek
amely nem is lát a pontokat az agy rakja össze

és az agy is hibás ujjlenyomat
két egyforma milliárd közt sincsen
az élet és az iskola denaturálja
egyéni egyenruha mint a farmer

az idő nem pénz és pénz sincsen
mindkettő értékét veszti sírban vagy sivatagban

Sulyok Csaba: VAK TÜKRÖD

Hiába néztél
vak tükrödbe,
szád szélén
mégis maradt
egy hazug szó,
hiába állsz
hír-várak
 tetején,
 büszkén, hogy
tiéd az
utolsó szó,
súlytalanul
roskadsz majd
ránk,
feletted az idő
nyomtalanul
kisimul.

Tisza Kata: ERESZKEDŐ

felmentem hozzá
hajnali négy-öt óra tájékán
amikor már végképp átjárt
a szorongás az álmatlanság
sütött nekem egy rántottát
az éhség talán kiült rám
enni próbáltam de ez nekem akadály
körbenéztem mint riadt madár
etetni kezdett falat falat után
fogta a kezem és mondta
minden rendben van
én nem bántalak
lassan ereszkedtem a karjába
új érzés tört rám a megnyugvás

fényesi Tóth János: MOSZKVAI EXPRESSZ / 1984

A peronnak Krasznaja Moszkva illata
volt, mint Tányának, aki nem szerette
a vodkát. Kisüstit kértünk, és belekötöttük,
majd megcsomóztuk sarkait emlékeink
patyolat- kendőjébe. Nem tudtuk mire várunk.
A mozdonyból unottan könyökölt ki egy
himlőhelyes, amolyan kortalan, tudod, mint
akit Krakkóban is láttunk koldulni a templom
lépcsőjén. Öregasszony állt az ablak mögött,
csészealjból itta a teát, lentről jól láttam,
hogy nincs foga. Nagyköves fülbevalót viselt,
szúrós szemmel nézte, ahogy egy fiatal lány
átlépi a tizenkettedik vágányt, és kivillanó
bugyijával mit sem törődve lehajol egy kócos
kiskutyához. Vastag kabátot viselő vasutas
cigarettára gyújtott, és fogpiszkálóval a
szájában kért egy darab fekete kenyeret a
fehér bóbitát viselő Olgától,

szozattovabbacikkhez

Varga Rudolf: ÚJKORI TATÁRJÁRÁS

Vonatunk az

alagútban.

Hol a végítélet?

A Föld 
szíve

törékeny

mint

a 
tojáshéj,

ha

elsötétül

az ég:

Isten

beszél.

Újkori tatárjárás,

vér spriccel

a hóra.

Hét perccel

múlt

éjfél.

Akkor még

hány az 
óra?

Mécs László: Anya kell!

Nagy házi bál. A két szemmel
iszom a táncot és a fényt.
A táncolókon átborzongott
a mámor-szél és ragjaként
lohol nyomán az ösztön-ember
kacagó, csoda-szomjúhozó csapata…

A háziasszony félig pőrén
táncol. A haja tűz-veres.
Fehér, vörös fáklyázó démon.
Szerelmi raiz van kék-eres,
élő, fehér, bársonyló bőrén
s körülötte keringnek a lepke-szívek.

Mintha valami vad örömből
pezsgőzne: úgy suhan tovább…
– De hozzá lép a nevelőnő,
súg… és a tág szobákon át
hallatszik, hogy a pubi bömböl:
„Anya kell, anya kell, anya kell, anya kell!”

szozattovabbacikkhez

Sárosi Árpád: Utak

Egyedül az éjnek
A bársony kezűnek, az édes szavúnak,
A velük érzőnek, a néma tanúnak,
Csak neki beszélnek:
A tört testű utak.

Panaszkodnak, sírnak
Az örökké élők, sírokon túl érők,
A holtrafáradtak, a nyugalmat kérők,
Pihenni nem bírnak:
A megkínzott utak. –

Gázol, tipor rajtuk
A kerítő gazság, szánakozó jóság,
Elhízott gazdagság, árnyéktestű, jószág.
Sebet ver a sarkuk:
Jaj, ti tűrő utak!

szozattovabbacikkhez

Sebesi Ernő: Bemutatkozom

Mindig messziről jövök s a szeretet összes gyertyáit kanócig égettem már,
a bíztatás tükreit is bezúztam mind,
olykor sötét éccaka mégis meglátom magam,
bár saját sóhajom is csak messziről melegszik nálam!
Már iskolásan ültem a vádlottak padján,
mert furcsa kérdésekkel parittyáztam a mesterek rövidlátó cvikkereit,
de ők tradíciók osztálykönyves pajzsa mögül
a csöngetésre hivatkoztak s állig begombolkoztak,
mert szabadszellemünk huzattal fenyegetőzött,

szozattovabbacikkhez

Simon Menyhért: Ma már teljes a felelősség

Tegyetek pontot a tegnap után!
Ki mit tett, miért sem felelős!
De ma már látni kötelesség
És érezni és cselekedni is!

Hogy fegyvert Isten szent nevével
Tegnap mindenütt megáldottak,
Létet és eszmét fel nem fogók:
Nem rójuk fel most senkinek sem!

Hogy népek ellen osztály-önzésből
Minden eszközt felhasználhattak
Politikusok, diplomaták:
Nem rójuk fel most senkinek sem!

szozattovabbacikkhez

Sziklay Ferenc: A temető kapujánál

Pöttöm kisfiú. A temetőőr fia.
Földből alig nőtt vastag kis tuskó.
Egy üres szekérkét halálos komolyan
Nyúz, nyekeregtet, forgat, vonszol, tuszkol.

Rózsaszín arcán nagy hivatást majmol.
– Itt az élethatár. – Ott a halál élte. –
– Jár kisbe a kapun a játék szekérke. –
Célja? Ki tudja. Van-e? Nincs-e?

Nézik a népek, mosolyognak rajta, –
…Pedig ki tudja, tesz-e mást a nagyja!?

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf