Varga Rudolf: SZÁLAT HÚZOL
Petrólámpa aranya alatt
Csehovics Bogyáék gágogó talut
tépnek. Bedurrantott
sparhelt melegében
kukuricát morzsol a hívatlan,
de amúgy
rendes udvarlólegény, csatakosra
izzadt homlokát törli, összevissza
hadovál, bolondítja leendő
édesanyámat, Mariskát.
Csipri patit csijjogatsz Veronkám,
klaffogó gumicsizsmádban
sorjában
lököd fagyra a fosztott libát.
Csizsmád száránál
beszökik a macska,
meg a hideg. Rokkád mellé
zsuppansz, ujjbegyedre pöksz,
mi, pulyák, láthatatlan manók
ott kucorgunk már a suton,
még első sírás sem
tört fel torkunkon,
kéménylyuk kormából
még csak távolból lessük,
lessük a délvidéken telelő
gólyát, de te minket már
látva látsz, készülünk
így vagy úgy, valahogy
világra jönni, akarni, küzdeni,
boldogulni, készülünk,
készülünk a harcra.
Veronkám, lelked
panorámamozijának
vásznán te már látsz,
minket látsz. Szálat húzol
guzsalyodról, taposod a pedált,
mejjedre bukik fejed, zsibbadt
ujjaid közül az orsót kiejted,
felriadsz, a fiatalok már
küszöbön túl,
holdvilágnál pusmognak,
krákogsz, torkod reszeled.
Nem azér, nem azér
a zsák szamócáér,
de nehogymán a sötétben,
ugyebár, valahogy
izé, meg ne essen mán,
vagy valami ilyesmi,
az a izé, az a izé lyány.