Pillantása némán
a fák lombjain pihent,
kalandor pirkadásba
gyújtott reménytüzet.
Morzsolta kis kezében
testét a vak sötétnek,
amíg a távol ágyán
kibomló új ígéret
rügyezte bőség-álmát
és átnyalábolt engem –
mint évek tisztasága
az udvarba nőtt kerten.
Amit szerettem
nem csináltam.
Akit szerettem
nem kerestem.
Túl sokat tettem
ahhoz, hogy elég legyen.
Túl keveset
a kiteljesedéshez.
Mindig jó kifogás,
hogy csak most kezdtem.
Belefáradtam
és nem is élveztem.
Örök úton van
akinek nincs hova mennie.
Talán sírva fakadna,
ha odaérne.
Ne bámuljuk a falat, mert még ledől.
Egyszerűen nincs benne hála.
Egy gondolatunk se veszhet kárba.
Leszünk egymásnak, míg lenni tudunk.
Lesz, ki elfogad menedékül?
Az ember él és majd belevénül.
Vagy részeg és öntudatlan.
Tükröket néz. Mit lát abban.
Árnyékdinamikát, fényparádét.
Már tudom,hogy miért iszod
feketén a kávét.
.
Nem tudom, mi húzza arrébb
a láthatárt horzsoló eget,
csak sejtem, hogy az agg fák
kérges, örökzöld hitek,
.
nem tudom, miért int a lomb;
a megfejtés búcsúzó derű.
Látnom kell a gyönyörű vétket,
mely foszlott, csábít és szakszerű.
.
Madár moccan, nyikkan az eresz.
Nyílik az ősz, de mégsem ereszt,
felhők szélén minta a nyers fény.
Öledbe bújnék, ruhád nem lévén.
Most egészen -
miközben csak félig
Most egyetlen -
ha egy darabban mérik
Most élni jó –
ha volt is, lesz is rosszabb
Most épp elég –
mert többet úgyse hoznak
Most boldogság –
és itt vagyok a mostban
Te épp velem
és úgy sincs más, csak most van
semmi nem marad titokban. mindent kilocsog
az eső. azt is, amit a látóhatár rejteni próbál.
talán a fecske röptét kíméli, mielőtt beleolvad
a táj pasztell festményébe.
az idő kicserzi a fa törzsébe vésett szívet, ami
a szerelem néma bizonysága. a gondok ólom
olvadéka az idegekbe hatol. könnyek sója szárítja
a szemet. a légkört feldúlja a közöny.
a felhők súlyosak, akár a búcsú szorítása a szívben;
marad valami az érzésből, amiért élni lehet, vagy
csak a bánat esője zuhog a házra, és az üres
cigarettásdoboz felirata figyelmeztet a halálra.
– I.M. Kányádi Sándor –
Bátyám -: ez itt a
szülőföld –az ott ama
csonka – fák hegyén
billenő haza
melyből vétetett mára
fölhorgadóan
nemzet - „juró-
pa” letaglózottan a
kereszt alatti
fényesség várát
őrzőn a vörös villám
ellenében - lám…
Keresem azt a ceruzát,
amivel Isten kiszínezte a napot,
keresem azt a holdradírt,
amit egy angyal elhagyott.
Keresem azt a kukát-
ami hallgat, szót fogad
a kukásoknak,
keresem az idő zárjegyét,
amivel tegnappá lesz
lezárva a holnap.
Keresem azt a sípot,
amit megfújva-
helyükre szaladnak a csillagok,
keresem a teremtett világban
magamat-
hátha egyszer megtudom, ki vagyok.
Keresem szüntelen azt,
amit nem találhatok meg soha,
keresem, hogy hol van-
az a finom gyerekkori tarhonya.
Keresem az utat…
amin dűlőre jutunk végre,
keresem azokat a hajszálakat…
amiket rajtam hagyott,
a falu szépe.
Vádakat viselő legújabb korszak
Gázpedált nyomkodsz, ha nem fog a fék
Eurót számolgatsz, földet rabolhatsz
Leégett templomod szép menedék
Homokból épülő tornyokat tervez
Lázadó mérnököd, ölbéli nő
Parancsot adtál, holnapra rend lesz
Táncol és táncol a múló idő
Kábító dalokat dúdol a mámor
Olajos tavakban ezernyi rák
Kivágott erdőket nem látsz a fától
Hangtalan sikolt egy boldog világ
József Attila után szabadon
Húsvét előtti hétfőn este hét előtt
Tíz perccel, a Notre Dame lángot őrölt
Felújítás közben érte a tűz, úgy véletlenül
Égett, pusztult, drága Mi Asszonyunk!
A kár felbecsülhetetlen
Eddig szolgálta a keresztényeket, rendületlen
Alapkövét 1163-ban,
Párizsban fektette le III. Sándor pápa,
Ezután 157 évig,
Építették 1320-ig
A keresztény hit bástyája lángokban áll
Vajon lesz-e elég hit, készség és népakarás
Hogy épüljön újra a hitmaradás?
Néhány óra, néhány perc elég
157 év munkája porig ég!
Vajon lesz-e elég hit, készség és népakarás
Hogy épüljön újra a hitmaradás?
Épülésének 700. évfordulója
Az üszkös romokon túlmutat?
Vagy jönnek a hitehagyottak helyére erősek
Mások, kiknek új katedrálisok épülnek
Beszélnek más nyelven, egy másik Istenhez
Pedig mi tudjuk: Egy az Isten!
2019. 04. 15.
(1)Irodalom: József Attila: Vas-színű égboltban..., 1933.március.
Ha a tévedés
már
túl van, túl van
a
képzelgés delén,
más
szavakkal, másként,
mást
szól a tétova
értelmetlenségrõl, mert akkor
már
csak a sorvadt kéz,
csak a remegõ remény,
csak
a
fohász. Izzíts fel egyszer
még,
izzíts fel engem,
perzselõ hûség!
Utca vagyok, rajtam kocsit toltak,
felsepertek, pedig tiszta voltam.
Felbontottak, mert eltörött a szív,
Te vagy, ki ismét dobogni tanít.
Hegylánc vagyok, míg átölellek én,
megvédelek, mert itt leszek, ne félj.
Rajtam indáim örökké élnek,
karjaimmal épp az égig érek.
Szellő vagyok, mint gyengéd simítás,
hosszú ölelés, kacér kacsintás,
labirintus. A végén menedék.
Együtt megtaláljuk. Csak Te meg én.
Forrás vagyok, mi folyammá szédül.
Tenger leszek, így eltűnök végül.
Testem harmatként arcodra cseppen,
Életre kelek a közeledben.
– Borzsavidék, szerelem és felderengőn József Attila emléke –
Eljön az éj: értünk szeretni.
Az éhes kutyákkal összeveszve
A házakkal szemez az este,
A Borzsa hallgat: koravén,
Akár ajkad, ha szólni fél.
A csend gyűlölni megtanít;
Fájdalmad bennem felvonít!
Ami ma nincs, az holnap nap lesz:
Hadd örüljek az életednek!
***
Összebújnak a benei helyek,
Arcomon könnyed lepereg;
Rá csillag hull, a fűre ruhád
Szellőt szeret a fehér akácvirág.
Ne gondold, ha lázad is az ész,
Hogy a szemfehérbe minden belevész!
T. L.-nek ajánlom
maréknyi haza ez,
maréknyi alföldi táj,
melyről hihették sokan:
a hegyek rég fölzabálták.
s nincs is már talán,
és lakói sincsenek.
(a pusztán a vihar
amúgy is vadabbul vágtat,
kegyetlenebbül söpri ki
az átsápadt testeket…)
de lám: pöröl a kútágas,
s roggyantan bár,
ám büszkén hirdeti:
vannak,
lesznek itt még gólyák,
s reméli titkon azt
derekába szuvasodott éveivel,
hogy egyszer ő még kivirágzik;
Ember nem láthatta,
hogyan lettek az első cseppek,
de máris húzzák nyirokból
a lélekhatár csíkját.
Ólmos sávok sokasodnak, s egymás felé kúsznak.
Mondatod lebegő hangulata őket
fonja, fonja,
s mire madárvágy lenne,
már csak rácsozódik kint és belül.
Elázott tollak morzéznak:
ti-ti-ti, tá-tá-tá, ti-ti-ti.
Ám a cseppek
nemcsak jelre, kőre is olvadnak
s altatják, altatnák
a vergődő szándékát.
Nevess!
Régen az élet jéghideg volt.
Évmilliók simogatták a gömbölyű hómezőt.
Megtaláltuk a tüzet!
Megtaláltam a tüzet!
Gyere velem!
A jéghegyek oldalán kinyílt a bozótos.
Kis balga nóták… harcos verssorok…
Gúny, mosoly s közöny szülte őket.
Írtam, szerettem, simogattam
az új-fakadót s elmenőket…
Nagy idők nyögték, rázták rímeim:
parasztsors vágyta, munkás kérte…
Hős, dacos, merész s rátarti fajta…
Százszor is ezért, százszor érte.
Új színfoltjaként, jobbágy sorsomból
kidobott senki: miért jöttem?
A róna új Prófétájának?
…Várjak röpködnek körülöttem…
Hétfőtől péntekig élek
jövőm a szombat, múltam a vasárnap
ami a kettő közt vagyok, az a lényeg
a többi csak magyarázat
mert a harmadik napon szerda van
s én létem lázában fekszem veled
míg belédhal a Nap
s az ablakokba mécseseket tesznek.
A környék még ugyanolyan:
öreg házak egymás után.
Megváltásra váró szemek
mögül néz a tegnap sután.
Szelíd a pap errefelé,
üvegét még meg-meghúzza,
három gyér miatyánk között
- Fülébe a cigány húzza.
Olcsó bor az utca végén,
ha leszáll az éj, az élet is.
Derengő fény kisablakból
sejtelmesen rád kacsint.
Éji bagoly az öreg bátya,
serceg a gyufa, ahogy rágyújt.
Besárgult ujj reszketegen
megőszült tincsekbe túr.
harminc ezüst a hűtlenségnek ára
az árulás a zsebedben lapul
és szorítod két öklöd görcsbe zárva
és véred zúg a fejedben vadul
egy koccanás feszíti fogsorod
a remegés csak rázza testedet
a homlokodról csorgó patakok
s a tenyeredbe kúszó rettenet
az arcodon már lámpást gyújt a pír
és torkodban most bennakad a szó
a melledben két kézzel dübörög
fogoly szíved, az örök lázadó
hiába bújnál tegnapok mögé
mert felkelést szít újra ellened
az igazságnak felkent bajnoka
a feltámadó lelkiismeret.
Harminc ezüst a markodban csörög
a bűnbánat most tettre ösztökél
a sorsotok már régen írva van:
kinek kereszt jut, s kinek a kötél
nekem az ég régen is kék volt
ha kék volt
borúsnak miért mondanám most
s nagyon szerettem ezt a
már nem-szeretem várost
nekem a jó régen is jó volt
ha jó volt
miért mondjam utólag rossznak
csapjak föl én is buzgó
megkésett panaszosnak?
nekem a rossz régen is rossz volt
s mert rossz volt
hát kiköptem unom a kókadt
a most-merész hőssé
horgadt szókimondókat
nekem a hit régen is hit volt
s mert hit volt
az életet is hittel éltem
hagyjatok meg hát engem
ebben a balga hitben
Reggelre verset akar írni,
költő, az Ég így verte meg,
a hülye Hold beleremeg,
bölcsőjén olvasta, hogy INRI;
reggelre verset akar, Istent
szolgálni és dologra fogni,
csak vele alkuszik, ki holmi
helytartókat el sosem ismert;
reggelre verset, levélbombát
akar, nem Hegyi Beszédet,
- mit ér, ha nem robban az ének -;
akik a kesztyűt odadobták
s gagyiztak vaktöltényt kezéhez -
azok helyett lesz párbajképes.
Minden új nap egy harapás a jövőből
a ráncok míves láncok a nyakon
egyre elérhetetlenebb a
távoli utakon motozó szél
s hidegebb a tél
is mióta nem válogatunk
a szabadon lógó bilincsek között
s a közönnyel ötvözött
belenyugvás árnyai megvédenek
az agyba hasító éles fényektől
a távcső se kell már
s mert lemaradtunk a lényegről
marad a képcső s a még
hihető mozgóképek
s már nem indulok felétek
nem is lépek ki mezítláb a hóba sem
s az egymásra merőleges tükröktől
visszavenném valamikori arcaim
de csak legyintek
mindegy ez is
a kiszámíthatatlan pulzálás
repít tovább.
Delet harangoznak a leveleken,
nem azon ami most hajt,
hanem a tavalyi maradékon.
Kávéillatú a kikelet, mezítláb jön.
Fagyos eső fojtogatja a fűmagokat,
nedves udvar a tenyerem.
Szívbajra szedem a reggeleket.
Akkor is ha fecskesirató tavasz jön,
gyűjtöm a lehullott tollakat.
Esti séta, csillagléptek,
mint egy álom, messze értek.
Mind gyönyörű, tiszta fény volt,
s rám borult az egész égbolt.
Nem tündöklő, nem is sápadt:
virágba font rügyből fákat,
illatokkal lassút táncolt,
ölelése boldogság volt.
Magától jött, nem is hívtam,
én csak néztem, elfogultan.
Elringatott sziromágyon,
mintha tudná, mire vágyom:
majd úgy jössz mint a
peron-hideg magány -
vonatfütty sípol ki
de az éjjel fekete vagon
pókháló-áttetsző
szárnya lesz a lepkéknek
vakító vásznak között
Én előtted jöttem Keletről
mágusaimmal ős Kaján.
Szerszámmal jöttem és írással,
Szavamat ékesen róttam,
Noé és vízözön után.
Búzát termeltem, fokosom volt,
Lassan jött össze szűk kajám.
Nevet adtam én hegynek, víznek,
El ne tévedjek utamon,
Nem éltem senki ugarán.
E nevek ősi nyelv nyomai,
Ezért ma, nem mindig értjük.
Mert rárakódtak évezredek
Alatt itt átvonult hadak
Szokásai és beszédük.
Vízkereszt, gyertya és kopjafa,
Megőrzött mindenek Ura.
Majd duhaj legények tajtékos,
Lovas hada telepedett
Rám, fájt az isten ostora.
szekerek mind
fölröppennek savóégbe,
de nem Göncöl alá
és nem, nem hurcolnak
szögnemes hátukon senkit,
semmit!
csak ott szivárognak
éj fekete gerince mellett,
akárha véraláfutás.
úgy aztán,
hogyan is lennének ők
összerendezni képesek
hússácsömörlött testükből
olcsópálinkabőzű
tábort?
továbbfordul
kizsigerelt csillagállat.
arcomrahűdik vasárnaposan
anyám hetvenhét könnye.
küllősödöm.
Kinek a harca az?
Ezernyi falragasz.
Kinek a képe ez,
mi szemrevételez?
A redőny az mondd, minek,
ha ablakok nincsenek,
ha nincs magyar isten,
ha nincs magyar égbolt,
ha lassan nincs semmi sem,
mi tegnap miénk volt?
Sikátor, szemét,
kartondobozok,
metsző hideg szél,
éhes patkányok,
kísérteties csend,
holdárnyékképek,
sarokban síró nő,
felsír a csecsemő
ide született.
2019.03.25.
.
felékesít ez a hajnal
madárdalból gyöngysort fon karcsú nyakamra
kabátomra rajzolja hegyek hűvösét
ködből szőtt kendője borítja vállam
nem szól
illataival kérlel maradjak
hát
elidőzöm kicsit
lábaimnál ücsörög a rét
százszorszép kuncog
nevemen szólít a barkás liget
újra tavasz van
harmat hajlítja képzeletem ágait
Valami messzeség,
az időn súrlódó lassú lejtés,
a füst oszlik szét a légben,
a múlandóság a biztos, s a felejtés,
ahogy egy árnyék pihen a falmélyedésben.
Sorsodra hasonlítasz, mikor írsz,
és neved ide-oda vésed,
de voltaképpen harmatcsepp
lesz minden okosságod,
és minden tévedésed.
Általában állt a bálban,
félszeg volt az anyukám.
Csikkel teli hamutál,
mosolyában annyi báj van.
Az a nő csak kamu táj,
ki férfinek szalutál.
Otthon, hogyha ketten voltak
rögtön kapta apukám,
zártak ajtót, kaput ám,
nem feküdtek, mint a holtak,
összebújt két csalogány,
csodafiú, csodalány.
Öreg lett és szomorú lett,
szeme, mint az álló rulett,
halott az én apukám,
holott az én anyukám
édes, mint a pick szalámi,
ma már merne táncot járni.
Keringőzik kint az utcán,
utcalány lett az anyám.
Ott állok az oldalán,
ha megszólnák netalán,
én legyek, ki halovány.
Keményen állsz
választott partodon.
A folyón túl
pusztán a tévedés lakik.
Hisz' bárhogy is nézed:
a víz feléd tart
és mindig csak egyfelé folyik.
Feletted kínos kockákba
rendezett az ég.
Világod jég.
Száműzött színeid
hűlt helyén
fekete minden
és vakít a hófehér.
A szádban jéggé dermedtek már
a szajkózott szavak.
Zsebedben
apróra váltott igazság lapul.
Markodban
megkövült hitet szorongatsz,
s balga mind,
ki nem tőled tanul.
De egyszer az ár
úgyis elsodor.
S felébredsz majd a másik oldalon.
Ott megolvaszt mindent benned,
majd szelíd színeket fest köréd
egy kegyes fájdalom.
Este ma is buszra szálltam,
s én lettem a busz maga.
Meglepő, hogy fájni kezdett
hatvan utas bánata.
Nagy, vonagló embermassza
káromkodik, epét hány.
Körbezár és elaltat a
bűzös oxigénhiány.
Öt perc csak az állomás, de
eldöcögünk holnapig.
Kit érdekel, bármelyikünk
mit akar, vagy hol lakik?
Nyomorunk már senki gondja,
a menetdíj életünk.
Mind egymással takarózunk.
Tudjuk, hová érkezünk.
Ásít a múlt, lám könnyet ér
Dús hajunk ritkán hófehér
Utcánkban csendes béke dúl
Délután lassan alkonyul
Táskákban porladó cipó
Félhangunk váddal lázító
Vízágyúd garázsban rohad
Megosztó, fáradt gondolat
Egész a rész, mint zúzott kő
Kísért az ős, vagy felmenő
Voltam paraszt és furcsa úr
Az égbolt egyformán borul
Tudatunk ingó, ferde lét
Megkopott, foszló talpbetét
Új téren barna, régi fű
Bérházunk máza sokszínű
Eldobott utcakő gyötör
Húzunk, mint álmos hatökör
Hasznunk bár istenadta kár
Kerítés vagyunk, nem határ
ragadjatok ki álmaimból
nem akarok többet kóvályogni bennük
mint oktalan patkány a csatornamocsokban
a titkok büdös hálózatában
s ne kószálhassanak vadidegenek föl és alá bennem
az ismerőseim se toppanhassanak elém
magukra öltve nem egyszer sohase látott emberbőr álöltözetet
azt ami nyomasztott
nem akarom játékom gyanánt a kezeimbe venni
az ami nyomasztott
ne jöhessen haza hozzám hogy játéka legyek
mert senki se fekszik szívesen vissza a porba
amelytől már teste megszabadult
de frissen tisztán akar az élni
és senki se vágyja azt a csodát
hogy apróra zsugorodván
önön beleit járja be mint a kirándulóhelyeket
hétvégén a családok
ragadjatok ki álmaimból
várnak a szép tiszta vidékek
Gaál Áron emlékére
1.
magamhoz vonom a magányt
mint ahogy a nap a földet
szakadatlan úgy kereslek
és űzlek a habos lázzal
a szobámban most a szék is
halkan térdre rogyva görnyed
és sápadtan úgy mered rám
a viharok verte házfal
a megszakadt lábnyomaid
tapogatózva követem
nem tudva hogy mit kívánjak
nem tudva hogy mit is féljek
leltárba véve halálod
akár a rojtos kötelem
úgy bámulva utánad most
mint a feneketlen kútba
a hideg éjek
Talán elindulsz te is,
majd vörösbe játszol,
mint a távolodó csillagok,
és sose beszélek majd neked a konvergenciáról,
ahogy köréd sűrűsödik a gondolat.
Ha nem mozdulsz, nem érinthet,
szabad vagy,
mint a nyár
vagy lehunyt szemeken a finom eső.
Ha majd mélyül a hangod,
tudni fogom,
szabad vagyok.
Mint a szegetlen kenyér
vagy az elcsendesedett erdő ,
ha idegen járja.
.
A bor rubin. A csönd nemes.
Okker zaj a villamos.
Bár itt ülök, eléd megyek,
mint zarándok,
ki követi a szenteket.
.
A csönd rubin, a bor nemes,
elröpül egy villamos. Megrémülök;
imádni már nem lehet, csak titkokat.
A szentek szíve olyan szép,
hogy elhisszük; talán szabad.
amikor azt hittem
súroljuk egymás mélységét
akkor hasadt bennem
egy új szakadék
a felismerés megállított
az együtt mozdulásban
minél jobban befogadtalak
annál messzebb kerültél
özvegységre jutottak
érzékszerveim letagadtam
magam a szerelemnek üres
fészek lett a szívem tested
keresztjén súlytalan függtem
azzal öleltelek ami rég
nem voltál keserűfű nyilazott
rám gyökeret eresztett bennem
letettük egymást az elmúlás
partjára mint szél a porszemet
*
"De ö velem van tükrébe fáradt
Közönnyel nézem árva magamat"
Juhász Gyula Stanza a Tiszánál
elfáradt népünk vagy csak a költő
mindkettőtől elpártolt a szerencse
pótolni kevés száz emberöltő
mert e huzatos földre teremtve
vesztes háborúkban vak is megmentő
tüzében láttam gyógyult szememre
bár életlen kép tépett a függöny
új várost hegyen épült jövőt sejtek
leáldozott múlt nem követ ügynök
vágyom a tiszát hasas hajókat
kikötötte az időbakhoz rögtön
fedélzetén mit ígér a holnap
tennünk kell eljött elég az óhaj
csak a tétlent várja az árva közöny
most kell tenni gyászos bűn a sóhaj
kalapemelve a remény rám köszön
Békével menj.
Kívánom, találd meg
a vágyak tengerén
azt a csónakot,
melyben ott ringatózik
a holnapod.
Kísérőid legyenek
azok, kikre vágysz,
kik mellett fénylő,
háborgó lelked
felépíti otthonát.
Én a parton állok.
Nézlek, míg feloldódsz
a végtelen időben.
Békében menj.
Én is békében megyek.
Száz éve villám csattant, derült égbolton,
lehullt egy tűzmadár, az óriás Vátesz,
az ég is sírt az érmelléki dombokon,
költő zseni lelke szállt fel Istenéhez.
Vihar tombolt a szikes magyar ugaron,
próféta szelleme szárnyalt a lombokon,
Góg és Magóg fia várta az ős Kajánt,
a tivornyákat idéző kettős magányt.
A magyar messiás feltámadott s üzent,
egy öntörvényű,kit fél világ megvetett,
hogy jövendöljön újra egy évszázadot,
egy új világégést és egy jobb holnapot.
Ismét megtanulok szeretni,
Felnevelni magam a gyászhoz.
Egy év, másfél.
Ennyi van. Már megszoktam,
Hogy utána vége szakad,
Vagy így, vagy úgy.
Rák, költözés, szakítás.
Ha te nem, majd én.
El kell vágni a köldökzsinórt.
De még hány anyától.
Hány anyátlanságért.
Esténként
a
Bükk lábánál
halkan jegyzetelget a szél,
felül az Avas
tornyára, verset ír a város
margójára, cúgos
utcákon szembejön,
szia! hogy vagy?
köszön, én meg csak
tovább baktatok,
nem tudom mit hazudhatok,
jól?
rosszul?
tudja a fene,
tudni?
kinek van ma erre
ideje, de ezt is
csak úgy, csak úgy,
magamban mormogom,
válaszolnék, de a szél
már
messze, a messzehullott
lombok közt
lapoz.
/J. A.-ra gondolva/
Tébolyult tánc –
Kavarog bennem
megannyi ősöm
vezeklő vére
Kun, francia,
örmény, magyar,
talán egy kis szláv,
besenyő, avar
Lelkem fogán
századok
kínzó lepedéke
Vétkeztem, büntetnek –
Csak én fizetek érte?
A kód a génjeimben
gúnyosan röhög
A testem pedig ismétlést
követel s hörög:
Miért most?
Most, amikor végre
krisztusi korba
gázolva, lépve
ráébredtem,
mi kell megsebzett
énemnek,
őseimnek,
véreimnek,
kasztrált nemzetemnek
Vendégem a tudás,
de az alma férges
A kígyó mellett sok kis kukac –
Bátorságom véges
Mindent megértettem,
megértem s megértem:
Kísértésbe vittem magam
túl sokszor – megérte?
Tébolyult tánc –
Kavarog bennem
megannyi ősöm
vezeklő vére
Miattuk is maradok,
és édes vigaszt alkotok:
A fiamban még több csepp
vezeklő vér kavarog
Előttem is árok,
mögöttem is árok,
fejem fölött varjú-holtak
éhes raja károg.
Ébredtem a Nappal,
indultam a fénnyel,
mozdulatlan, alvó fák közt,
vállam-nyomta éggel.
Vércsecsőrű vágyak
szárnyaikra vettek.
Hűvös ágyat hűs füvekből
hű szelek vetettek.
Ezüst pókok szőtték
szürke takarómat…
Meleg tenyerében éltem
s Mindent-adónak.
Tavasztól őszig lepkék lábnyomába léptem,
méhekkel döngicséltem,
tücskök vonóját lestem
égi kékítőt kevertem,
s ha majd acél jegét
pengeti a tél,
ködébe vonva lassan
létem hűlő tájait,
hópuha, jéghideg
gyolcsába temet,
és a föld rántja magához
süllyedő kezemet,
ne a semmi gödrében keress,
a mélyből és a magasból
újra az én hangom szól,
ha fölzeng,
s bennem is szólni kezd
az új tavasz.
Liszteszsákból varrt kötényt magának.
Szívesen csak futó vizek partjain
kószált, hol rozoga vízimalmok morogtak
álombaringató, sejtelmes dalokat, -
s testét, vágyait nem pörkölte kín.
Szakállát, mint gitárt pengette a szél,
s mintha az idő szólt volna húrjain.
Tenyere, akár a terebélyes
lapulevél, árnyékot vetett a földre.
Halántékán meg szerteágazó erek,
mint felpúposodó, görcsös gyökerek
repegették a bőrt, s futottak körbe
apró, verembe roskadt szeme alatt,
mely körül szúrós bozótként ült a sörte.
