Móritz Mátyás: A láz labirintusából

Gaál Áron emlékére

1.

magamhoz vonom a magányt
mint ahogy a nap a földet
szakadatlan úgy kereslek
és űzlek a habos lázzal

a szobámban most a szék is
halkan térdre rogyva görnyed
és sápadtan úgy mered rám
a viharok verte házfal

a megszakadt lábnyomaid
tapogatózva követem
nem tudva hogy mit kívánjak
nem tudva hogy mit is féljek

leltárba véve halálod
akár a rojtos kötelem
úgy bámulva utánad most
mint a feneketlen kútba
a hideg éjek

2.

majd kibicsaklik alólam
a földdel együtt a lábam
megpróbálva megérteni
hogy mi rendített meg engem

állva csak a mindenségek
orromra zárt kapujában
a halálhideg kilincsét
szorongatva tenyeremben

úgy feszegetem a cipzárt
sóhajjal átitatott számon
keresve az otthonomat
ahol végre megértenek

majd belépek a szobába
összeszedve bátorságom
ahol a csupasz asztalon
csak a báránynak csontjai
fehérlenek

3.

ne is kérdezd hogy nélküled
magam most minek tekintem
hogy hogyan ülök a csendben
kábultan és elgyötörve

hogy hogy viaskodik bennem
most a semmi és a minden
hogy szálkaként hogyan élek
az isten testébe törve

hogy megerősíteni most
magam hogy tudom a hitben
a rám szakadt szenvedésben
és a bajban és a kínban

mikor a legtöbb is kevés
megítélve ítéleteimben
ne is kérdezd hogyan fáj most
isten a kötőszavaimban

4.

most a közelségeket és
a távolságokat sem értem
és a lombjukat hullatott
fákat már nem is számolom

nem tudva hogy az egyszarvút
ki is küldhetné el értem
hogy elvezethessen hozzád
át a régi világokon

a szívem most életet és
halált egybe véve vádol
remélve hogy a soraim
most mind a kettőt legyőzik

hogy sóhajom kitörhessen
a láz labirintusából
hogy eljuthasson egész a
távoli hímes mezőkig

5.

magamhoz vonom a magányt
kezem nyújtva az ősködig
emlékezve soraidra
mit egyszer tőled hallhattam

egy lepkéről miben az ég
reggelenként gyönyörködik
és a napról mi gyermeki
örömmel fürdik a harmatban

istenekről kik nem szülünk
se szenteknek se gonosznak
istenekről akik köztünk
fel talán költőként tűnnének

akik a csukott könyvünkben
minden verset fellapoznak
míg mi melléjük ülünk mint
az elhagyott levéltündérek

6.

a nap talán most fényesebb
és a virágok is szebbek
engem most mégis szétszabdal
engem most mégis szétszakít

a hiány úgy hullanak rám
most a hosszú esőcseppek
széttépve egy csatornába
dobva életem apró dolgait

tengervízzel kötözve be
a sok egyre nyíltabb sebet
számolgatva magányomban
hogy miért hagyott el engem

a csend most modigliani
arcánál is szögletesebb
idejétmúlt szavaimmal
a meghasonlott jelenben

2019 Március 31. Vasárnap
Budapest, Csepel

szozattv


szozat a tiszta hang konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf