Líra

Ön itt van: Kezdőlap

Líra

Kiss László: Menekülő fiatalságom

Huszonhat vad év
Futott el tőlem. Fiatalság.
Álmok szorgalmas magvetője,
Tovasiettél, látlak-e még?
Nézd, mily kopár lett lelkem földje.

Ó, jöjj, s ne engedd,
Hogy ily céltalan legyen éltem.
Akard és lesz ezernyi vágyam.
Jó azoknak, akik szeretnek,
Akik még hisznek a csodákban.

Gonosz, siető
Fiatalságom, jöjj, a szívem
Kapuja tárva, visszaáhít.
Jöjj és szépítsd meg napjaimat,
Hosszú az út, így; a halálig.

…Fiatalságom
Gúnyosan, nyelvét öltve szalad,
Nézek utána búsan, sután,
Mint síró gyermek itt a téren,
Az elszabadult léggömb után…

Sáfáry László: A csend hatalmas

A fellegek rohannak,
Elragadják a fáradt napot.
A csend altatni kezdi a hegytestvéreket,
lentről csak néha ér fel egy kis hangdarab,
nem tudjuk, ki küldte, emberek, kutyák?
Mindegy.
A csend hatalma nagy a színeken.
Ha akarom,
a búzatábla rózsaszínű,
a pipacsok lilák,
és a búcsúzó nap egy a kedvesemmel.

csönd

Simon Menyhért: Munkács

Alföld s Kárpátok intenek egymásnak,
Felette néma, örök üdvözlet –
Őseink várat és sáncot itt ástak,
Rákócziaknak kastélyt itt emeltek.

Itt is tombolt a császár zsarnoksága,
Szenvedett rabként széplelkű Kaziczy –
A napot itt egy zsenink is meglátta,
Lángecsete ránk az örök fényt hinti.

Derék magyarok porai hamvadnak
Latorca mentén, völgyön és dombokon –
Ki nem él, talán jobb is annak.

Nem érzi sajgón, mint sorvadunk, veszünk,
S közben – Teremtőnk, ne vedd tőlünk zokon –
Nótázva visszük a magyar keresztünk.

Sütő Kálmán: Ítélet kell

Lelkemből – bárja akaratlan –
felhördülnek a nagy fohászok:
a sivár sorsból elvágyódó,
jövendőt termő imádságok.

Fogva tart és meggyötör a lét,
nem vigasz az örök küzdelem.
– De hősök lesznek, akik bátrak:
így érik a lét, hit, szeretet,
s lesz új küldötte a világnak.

Kell még a vád? Kell a hamis?
A nagy-senkik, a senki-nagyok?
Kell a szépség eggyé-forrása!
Megtérve az anyakebelre,
hol a sors már áldva ostoroz:
a rab-bilincs lehull a földre…

Zselicki József: 1989. március 15.

Ratkó Józsefnek

egyforma szó hazámban
csikordul ének számban

futónak bolond akad itt
uszítja népre népeit
lélek ledőlt temploma
pattog dühödten ostora
sikít, ordít a rög
december dömpere döng
hazára halott se lel
Petőfi eltűnt
nem felel
– hányféle egyhazában
nyikorgó ragyogó ágyban
felsejlő fényben vigyázzban
féltő énekkel szánkban? –

Gaál Áron: A szúnyog

Azt üzenem az égbe:
Nem Éva kezdte az egészet,
s nem is a Sátán.
A vétkes a szúnyog volt,
az Atya füle táján.
Álmatlan forgolódva ágyán,
amit az ősködökbe vetett,
bosszúságban gondolta ki,
a történeteket.

Jagos István Róbert: A vándor

Vándor voltam, kóboroltam,
Csillagokkal takaróztam.
A Nap ébresztett minden reggel,
Fényességgel, harmatcseppel.
Az erdő ápolt ha beteg voltam,
Folyó víztől meggyógyultam,
A kristály-tó volt lelkitársam,
Éltem míg éltem... szabadságban.

2008

Kapui Ágota: Jönnek

Jönnek a szürke, verstelen napok,
az eső hull, a csönd vigasztalan,
ha szavak népesítik be a reggelt,
az ébredés már nem volt hasztalan.
Hát lélegezzünk hosszan az időből,
mely sűrű most, miként a levegő,
a mindennapi kenyeret s a tollat
majd asztalodra hordja a jövő.

2016

Kányádi Sándor: Kétszer kelt föl...

Kétszer kelt föl a telehold
egyetlenegy éjszakánkon;
kétszer kelt föl a telehold,
csak azért, hogy minket lásson.

Háromszor jött el a hajnal,
gyémántkulcsa hármat fordult;
háromszor jött el a hajnal,
s harmadszor is visszafordult.

Két telehold, három fényes,
harmatszemű hajnalcsillag,
állnak az ég delelőjén,
és csak nekünk világítnak.

1963

Szervác József: Csontjaink násza

Levetni még egy életet
mint véres vackait az ősz
szolgádként szívni véredet
míg ereimbe belenősz
levetni még egy életet
bőrödről minden ölelést
már csak a tested a tied
csak én és már nagyon kevés
a múlt s a jövő kevesebb
pőrén két árva exhumált
tetemem vagy s én tetemed
humuszból szabnak ránk ruhát
levetni még egy életet
mint kipusztult erekciót
vedlő bőrt foszló szőrzetet
és csak a lenni a kiút
levetni még egy életet
szerelmünk csontok násza csak
s tenni hogy velem hogy veled
mit e pribék nyár ránk vasalt.

Albert Zsolt: FÜLCSENGÉS

öt után értem haza
délutáni migrén csillogott
angyalkardok hegyén
ők már nevetve legyőzték,

de fejemben még hasítva
nyomta az utcazajt
fülcsengés, ezüst tűhegyek
csendek életkapszulák

konyha kövén kontúrok
lassú nyárfáké a ház előtt,
meg ahogy épp könyöklök
az asztalnál darabokban,

és látszik mikor ő odahajol,
gyógyít, körberajzol,
arcomhoz ér végül
feloldódik az elmúlás

Arany Tóth Katalin: TUDATLAN

te szárnyakat adtál
de most érzem igazán
hogy én nem tudtam repülni soha
félúton vergődöm
lenn és fenn között
a földnek idegen vagyok
az égnek mostoha

valamikor régen
egy medencében próbáltam úszni
és majdnem elnyelt a mély
nem tanított meg senki
a félelmet leküzdeni
az ösztön és a tudat káoszában
szinte megdermed a vér

te új hitet adtál
és rájöttem
hogy én nem ismerem jól
a magam önző szertartásait
szigorú elvárások mellett
mesterséges fényben
kutattam mindig
a saját gyökerem hajtásait

Bíró Rudolf: Megszegett ünnep

Láncdohányos Hold köhög odafenn az égen,
körötte elnyomott csikkek a csillagok.
Lehamuzott sztreccsnadrágként nyújtózik éppen
a körút, és rajta foltként izzadok.

Nyár éjszaka. Csak szívom a fülledt levegőt.
Amott füstös hangon dohánybolt köszön.
Kinyitnám a nem létező görög-legyezőt,
ne csak a hab dideregjen a meleg sörön.

Tumultus. Ricsaj. Ünnepi szoknya a tér,
fodros korcába elvarratlan szerelmek.
A közös vályúhoz most mindenki odafér.
A bódék mellett összetört szemek legelnek.

Tinik, térfigyelőbe lőtt insta selfik.
A tűzijátékra is csak felkelni járnak.
Haspóló felvágva egészen mellig,
a farmerból kilátszanak a pillangószárnyak.

Czipott György: Dobogókövek

kövekben még
van valamennyi tartás
amikor közükből éjbesiklik
csigagyöngynyál idő.

   kövekben még
   fölzokognak krátermély
   farkasórák és csillagló
   folyóörvények emlékei.

kövekben még
semmibenyíló álmokat
látnak csontos bogarak
ha holdfény rajzástól kozmál.

   kövekben még
   megfeszíttelen kisdedek
   vonnak napcirmos ajkukra
   valahány lelencbecsapott világot.

kövekben még
rózsaszirommá rendeződik
feketeűrgerinc hét szilánkja is
mikor túlangyaltollhoz élesedik.

kövekben még
hála indázik Ősten lépései alatt.

kövekben csudás szögellésű
kristályokká serdült már végetlenvég.

Demeter Zsolt: fajtám

dacos és magyar
egy ezredév átsuhant rajta
s hogy ki volt rég maga se tudja
mert üstökösként tűnt fel útja
másokat védett
majd egymást falta
ez a dacos fajta

fajtám népdaltermő csókját
fűre-virágra lehelte
dacos kedvében akár
testén vágott sebet
és mint hajdan istene
lovon járta az eget

fajtám Európát nyargalta
nyilától ijedt
Kelet és Nyugat
kardjával történelmet vágott

majd veszett az ősvagyon
s földbe szikkadt vére
hazája darabokban
de nem nyughat mégse

fajtám az istenadta
a dacos és magyar

Dóczi Székely Gábor: Ady 100

Krisztuskereszt ott az erdőn,
Őrzi létünket egyedül.
Várablakon sűrű redőny:
Fehér asszony nem hegedül.

Emlékünkben vér és Verdun.
Arany s béke föl sem merül.
S ha nézett is híven-merőn,
Ki látott téged legbelül?

Disznófejű nagyúr rabol,
Rabol, s rongyos már az éden.
S néped üres frázist magol.

Szeretnéd, ha szeretnének?
Azé vagy, ki több, mint lator!
Holtak élén él az éned!

Ernst Ferenc: ultimum judicium

Isten lábára gyolcsot hint a köd,
takarja vérző ujjait,
lángoló keblén, egy vén anyóka köt,
közben régi meséket javít.

A gonosznak fehér szárnya nő,
szelíddé válnak vad lovak,
egybe mosódik múlt, jövő ,
ki átkozott volt, most lett áldozat.

Isten lábára gyolcsot köt a köd,
alatta fájó, mély a seb.
A vigyorgó képmások fölött :
pokolban edzett penge, egyre élesebb.

Fövényi Sándor: Lehettél volna

Azt hiszem, lehettél volna az életem is,
és még annyi más: talán az a távoli ragyogás,
ahová most vonatom visz,
kihagyva néhány sosem volt állomást.
Valamiért olyan kevés emlékem maradt rólad.
Emlékszel? csalónak hittük a világot,
ezért virágaimat szórtam rád takarónak,
szemem forró jázminjait,
de ölelkezésünk mégsem fogott újra lángot.
Azt hiszem, lehettél volna az életem is,
és még annyi más: talán a pillanat,
amiben arcod fel-felbukkan, majd elmerül,
mint folyó fodraiban a lenyugvó nap.
Most itt állok a semmi peremén,
megannyi beléomlott remény fölött,
a te bűnöd szülte az enyém,
lebegjünk hát még egyszer ég és föld között,
ahogy régen, mikor meleg hajnalokon
alabástrom szoborrá vetkőztél nekem.

Fülöp Kálmán: Színészet

Gyötör a szöveg –
raktáron vár agyadban:
nem sülhetsz bele

Gavallér János: Szívemben alszol

Mikor rohanás után
a köd oszlani kezd,
előre nézve az út csodás;
leomolnak a hegyek,
útvesztőkanyon nyílegyenes,
a cél magába szippantja a perceket,
s az agymosás törli az emlékeket,
a zárt kapuk kinyílnak,
s láthatod, ott sincs semmi,
ami miatt, mint űzött vad,
végig rohantál az életen.
A légszomj poharának ürítése után
lehullanak a virágok szirmai,
szívemben alszol.
Felébreszteni nincs erőm
és elhagyni nem tudlak,
lefekszek melléd!

2019.08.30.

Hajnal Éva: a nyári eső illata

.
néha félek felkapcsolni a lámpát
csak ücsörgök amint lassacskán besötétedik
és nem tudom rászánni magam
húzom az időt
ez épp olyan mint amikor eltévesztem a lépést a lépcsőn lefelé
mintha valami kiszámíthatatlan nagy mélység tátongana alattam
mintha nem is én volnék
csak egy kis foszlány létezésemből
mintha átutazóként lennék itt és csak rövid ideig lakoznék
ebben a létformában
ebben az időpillanatban
ebben a világban
egyedül ebben
ebben
egyedül
egyszer azt mondtad
azért érzem magam idegenül mert angyal vagyok
jó volt belegondolni

Ilies Renáta: Némák

A Blahánál a metróhuzatban
rajtam már csak néhány mozdulat van,
fáradt vagyok most is. Imitt-amott
nagyanyámat látom, aki halott,
most épp szemem sarkában tereget,
máskor ő vasalja ki az eget.
Órája vékony, fekete szíjas,
azért voltam gyermek, hogy leszidhass,
nem tanultam semmit. Mire lelnek
a halottak? Némák, de fülelnek.

galambtetem

Kemecsei Gyöngyi: Számadás

Elbukott, halott szerelmek
várnak majd a túlsó parton engem.
Jobbjukon maga az Isten áll.
Így szól a vád:
mi nehéz szavakkal szerettünk,
de te túl könnyű voltál.
Gyöngyfűzért kötöztünk
repdeső karodra,
súlyos harangok hangját
kongattuk naponta,
s kértünk, hogy légy igaz,
mint az ajkunkról felzengő,
isteni zsoltár.
De te csak daloltál.
Majd vágyunkból
...leomló hajadba...
virágzó, dús koszorút fontál.
Én majd csak állok ott.
Ott, ahol már tudom, hogy ti
- ti megsebzett hóhérok -
szárnyaló lelkemből
semmit se láttatok.
Szétnyitom akkor én
hegekkel tűzdelt,
hófehér mellkasom.
Kitépem nektek
belétek halt,
ezerszer megrepedt szívem.
De csak az Isten lesz az,
kinek a lábához viszem.
Tessék...hát itt vagyok.
S hozzátok szól majd az Úr.
Lássatok!
Ti szűk gúnyába bújt,
félig vak koldusok.

Paál Marcell Hesperus: VIRRADAT

.
Átengedem az éjjelt,
szitálom az ujjaim között,
s hagyom, hogy legyőzzön.
Magához kötöz, de
.
feléled bennem az esti mersz,
rejtőzni hív a híg sötét,
szurokba mártott báb leszek,
fekete mintát fest reám
.
az égbolt. Lassan betemet,
megóv és fojt a csönd,
mely valójában zajhiány,
kérges az arca, nem köszön,
.
lehetne éppen bármi más
vagy valaki, akit addig várok,
amíg bekebelez a holt idő.
Átenged magán az éjjel,
.
a fákba bújtatja ujjait,
s integet; kövessem.
Zarándok szelekre bízom
a messzeség vonzó útjait.
.
Hozzád vezet a foszló sötét,
hajnal jön; derengő új világ,
ragyog az arca, akár a kén.
Mint érted mondott hálaimák.

Pethes Mária: Haza

édes mondták rólad
egykor akik
lánctalpak dörejében
érted ontották vérüket

neved hörögték
száraz torokkal
amikor arcukról
anyjuk mosolyával
letörölted a könnyeket

ma fűszálak csendjében
szabadnak álmodjuk
magunkat biztos ösvényt
mutat szent neved fénye
de csak fohászkodunk
az egyre távolodó remény
kék ege alatt

nincs bűntudat azokban
akik zászlód lobogtatva
kiárusítják javaidat

Radnai István: NYITOTT ABLAK

vihar előtti csend
ezüst sirály a palaszürke égen
mély rezgések a távoli semmiből
megáll levegő petyhűdik a vitorla

vakablak

Sógor Zsuzsanna: A szoba

vendégként jártam olykor abban a házban
nem érdekelt más ott csak az a szoba
minek mennél be
mi sem nagyon járunk oda
sikerült bejutnom mégis
a kétszárnyú faajtó
nyikorogva nyílt
kerek asztalon valami
kristálygömbbe zárt virág
mellette két komoly fotel
szekrény is volt a sarokban
barnán fénylő politúr
az aprókockás ablakon
besütött a délutáni nap
a levelek között látszott
sok kis zöld barack
semmi rejtély
semmi nyers félelem

Szakál Gábor: EGY BECSAPOTT NEMZEDÉK*

Üdv néked diákéveim
Duna-parti városa,
Kassa után Pozsonyba szállt
életutam táltosa.

Megtaláltam itt is helyem,
derűs alkotó berkekben,
lelki testvérek között,
szívem hazaköltözött.

Euterpé elcsábított,
szőtt nékem gyermeki álmot,
a zene bősz varázsában,
életutat találtam.

Kávé vagy borocska mellett
vitatkoztunk,álmodoztunk,
világmegváltó szellemben,
igazunk teljes hitével.

A szellem kitört a palackból,
reménnyé vált egy eszme,
de mint minden forradalmat,
az önkény ezt is legyűrte....

Székely-Máté László: Konyhaság

Nincs ezzel semmi baj.
A zsemléket ketté vágom,
a virsliket megmelegítem, igen,
talán lesz pár szelet karaj,
kovászos uborka csípős savanyúságon,
valamit sütök tepsiben,
madártej rotyog, figyelnem kéne,
tejföl ragadhat merőkanálon,
hoppá, hoppá, lépj hátrább kicsit, szívem.
Hadd főzzek ma is, mint tavaly,
vagy megint hagyjuk ennyiben?

Végh Attila doktor: Láthatatlan

Láthatatlan vagy mindenki előtt
de én mindig megtalállak
suttogásodban
leheletedben
nem szűnő törődésedben
szemed szivárványában
melyet csak én ismerek
a szomorúságban
kételyben
még az utolsó csókban is
mert te vagy nekem
a látható érzés
a támasz és kapocs
életem hídja közt
ha mindezt veszíteném
bezuhannék a mélybe
s a pokol tornácán
ereszkednék térdre
könyörögnék
„bár vinnél vissza
csak egy pillanatra
oda ahol megérthettem
a más számára láthatatlant
mert a halál itt rideg
és nagyon fáj alattam”.

Valek Tünde: Hajnalvégzettől a Fényre nyílásig

– Polgár Juliannának –

„veretes vigaszom
és vétlen vigasztalanságom…
Te honvágyraszálltak tengere
Hazám, Te fényszülő fényzene
honfoglalásom hajnalvégzete”
Polgár Julianna: Harmincadik hálaének (Tisztaságzálog)

Szellemem szüntelen szóra szaggat engem,
A Szív bársonyvirágát, bontogatja bennem
„Hazám, Te fényszülő fényzene”, hangolat
Fényből szőtt hanghálóra feszülő gondolat,
Csendesülsz hanggá, csobogó patakká
S válsz folyamatosan szavak folyamává
És lüktetsz, lüktetsz, hol halkan, komótosan
Vagy dobbansz, dobbansz szaporán jó hangosan
Mely szók közül most, néhányat megragadok
Írva csendben, mondva halkan, de kimondok:
Köszönöm az útravalót, Édesanyám!

Varga Rudolf: DARAZSAK KÖZT

darazsfej Elmúlni, elmúlni
legjobb, elmúlni legjobb
nyár, elmúlni legjobb
nyár derekán, nyár derekán,
születésnap tájékán,
elmúlni legjobb egy napraforgótábla
közepén, dongó, döngicsélõ
darazsak közt, bogarak közt,
késõdélután, estefelé,
mikor, mikor
a
legyek, a méhek a zümmögést
éppen abbahagyják s nyugodni térnek,
mikor
elringatnak, elaltatnak a kukoricaföldek,
mikor a hiábavalóság
már megrágta s kihányta
koronás címerét, amikor
vinnyogva, nyüszítve
bevallhatod a kötelezõ, kötelezõ
bukást, a bukást, és szerelmes szavakat
suttogva egyre csak simogatod, cirógatod
a
csutkababák selymesszõke
szöszhaját.

Négyesy Irén: Mágia

Az est már ásít
az est már nyers,
nem száll szívemre
más, mint
halk szerelmes vers.
Nem tudhatom,
hogy merre jársz –
vad utakon,
hogy kiket vársz,
csak azt tudom;
még mindég fájsz.
Csak azt tudom,
hogy beragyognád
mint régebben –
mosolyoddal
az életem.
Gyakran kísért
a telefon,
hogy hallanám
a drótokon
a hangodat –
de visszatart
a büszkeség,
hát altatom
szívem hevét
és elhiszem
most is mint rég,
hogy letört cserép
a szerelem.
Ha elnyom
a ritka álom
és kitárul
a Végtelenség –
szemed tavában
úszom éjjelenként.

1980

Magyari Lajos: Szabadság-óda

Mondd, érzed-e ízét a szónak,
sós szelek vallomását minden vizekről,
parton a férfi, parton az asszony,
hullám fölött lobog, úszik a szél,
kenyérnek illatát, füvek illatát,
tüzek illatát hordja a szél.

Mondd, a csengését érzed-e a szónak,
sirály sikolt feszülő szárnnyal,
villámlik pompás alakján a fény,
telt ág remeg meg, rezzen boldogan,
üllő pendül, csillagot vajúdva
s acél lobétol felette.

A fényét, mondd, érzed-e a szónak,
királytölgy öleli át a fél eget,
kiáltó madár surrog szárnyhulltáig,
nap s napimádó teste csókolja
egymást,
ércek ragyognak sosem volt, hófehér izzás
milliárd fokán.

De értelmét, mondd, érzed-e a szónak,
a beszédes időben bomlott szerelmet –
kikiálthatatlan mozdulatát
ég s föld között, mely
belőlünk indul s végtelen.

Meder Vilma: Ima

Édes Istenem, beteg vagyok,
és csak Tehozzád fordulok.
Olyan nehéz a keresztem,
de érted szívesen viselem.
Hisz’ a Tied sokkal nehezebb volt,
ezért nem zúgolódhatom.
Értünk, bűnösökért, vállaltad,
hogy a világot megváltsad.
Édes Istenem, bocsásd meg bűneimet!
Vezeklésül fogadd el szenvedésemet!
Édes jó Istenem, nagyon szeretlek.
Ha meghalok, bízzam Benned,
hogy a lelkem Hozzád repülhet.

1977

Németh Ernő: Rekviem

Hősi sírokon hervadt virágok,
a temetőket bolyongva járod,
„Hát érdemes volt?” – halkan kérdezed,
benned halottak árnya hallgat,
már nem leled meg régi nyugalmad,
csak gyűjtögeted az emlékeket.

Ólmos ősz a hamvas-szürke ködbe
rejtőzik, hogy sírjukat befödje,
kiket nem takar selymes szemfödél,
apró tüzeket lobbant a távol
s megérted a némák válaszából:
nem hull hiába egyetlen levél.

Az elvetett mag csírái nőnek,
meg kell várni a múló időnek,
hogy kitörjön, ami mélyre szállott.
Szabadságvágy a hősök erénye
s kik életüket áldozták érte
megválhatják még ezt a világot.

1979

Vékei Tamás: Soli Deo Gloria!

Hegyek tükre
gyöngykagylóban
szemed lángja
virrasztóban
sugárzó szép
viganóban
ékes tiszta
napudvar
Vidámítasz
égre szálló
hegyek tükrében
sugárzó
tiszta szívvel
élénkítő
nem altató
biztató szép
jó mosoly
viszi feljebb
egyre lelkem
tiszta szemek
oltalmába
napsugárról
napsugárra
Isten szép nagy
homlokára
ragyogni csak
egyre jobban
virrasztó szép
koronából
szép szemének
sugarából
szárnyról szárnyra
egyre följebb
Dicsőség
a Teremtőnek.

1977

Gaál Áron: Percek termeszei

Akadnak,
akinek életeik vannak,
akadnak,
akinek halálaik.
Bennem a
percek termeszei
vonulnak,
ismeretlen helyről,
ismeretlen helyre.
Örökös
jelenben, mindennapi múltak,
amik el,
mégse, sose múlnak.

Jagos István Róbert: Isten oldalán

Néztél már mélyre?
Karmoktól hemzsegő
zegzugokba, ahol nap mint nap
lelkek haldoklanak?
Ott van a Kánaán.
Gyilkos vágyak otthona.
A halál szerelmi fészke,
ahol újrahal megannyi lélek.

Néztél már mélyre?
Ott vagyok
valahol a romok között.
Kezem kötött
a fejem fölött.

Ott vagyok...
Még lélegzem...
Éveken át éheztem
megannyi hús között,
avas zsírral és vérrel öntözött
tetteid súlya.

Isten oldalán feszítek
karóba húzva.

2009

Kányádi Sándor: Rövid könyörgés kettétört hajón

undorodom a verseimtől uram
mint sebeiktől az önkínzó
középkori szerzetesek
adj nekik nyugtalan
öröklétet nekem
jó éjszakát
ámen

Kapui Ágota: Hívogató

Hívott már a hajnal
s elpirult a fénye
szél haján simulni
hosszú remegésbe
Hívott már a reggel
kék virággá nyílni
csobogó levegőt
tenyeréből inni
Hívtak délutánok
barna melegükkel
álomba öleltek
lágy árnyék-kezükkel
Hívtak volna esték
elringattak volna
oltogatva fényük
de nem mentem volna
Esték hívtak volna
Fénytestű hajnalok
Kék virág-reggelek
Lehulló alkonyok
De nem mentem volna
sose mentem volna
csak ha a kedvesem
hangja hívott volna

1974

Szervác József: Egy régi fényképedre

Végül leegyszerűsödött: ma már csupán szeretlek
szeretlek mint halottal álmodó kalandor éjszakáimat
szeretlek mintha kell szeretlek mintha senki semmi
ha vagy ha nem vagy egyremegy mindez csupán lehetne

jussunkká lett a nincs hát óvjad oszd be részed
velünk csecsés komédiát műveltet közszemérem
arcodban díszletet arcodban vasfüggönyt kuporgatsz
végül majd sarzsidat nincsünket kőbe rónád

végül leegyszerűsödött: mögöttünk pár keréknyom
ne gondolj jót se rólam jót se értem

Albert Zsolt: H és J között

az árnyék elestére ugrik a tér
elkapja és jóságos feketén
a térre dől
délután szalonnazsírban sült
tükörtojás habzik
a visszagyógyuló betonon
este nincs jel
elfogy a fénybentartó térerő
billentyűzetbe szorult hangya
serceg a laptopon (h és j között)
hangya és ember vonatkozásában is
tulajdonképpen ez már az est térfele
persze ez sem ok semmire

Arany- Tóth Katalin: EGYSZER

Egyszer
úgy érints, mint egy üveggömböt,
mit ünnepkor dús fenyőág visel.
Tiszta csillogásom akkor majd
óvó pillantásodba rejtem el.

Egyszer
tenger legyél lágy hullámokkal,
vagy jókedvet tápláló napsütés.
Csókold rá arcomra a szépet,
mit letörölt a konok szenvedés.

Egyszer
majd színezd át nekem a Földet.
Nem akarok látni több feketét.
Öltöztesd át lelkem is a fénybe,
ne legyen bennem többé szürkeség.

Czipott György: Farkasórán

emberségére oly gőgös állat
nézz hát viadorkutyák szemébe
ha lelkük testük ízekretépve.
csak szenny ürülék marad utánad

és mentségre nem találhat senki
szép szavakban korszakos csudákban
démonra istenre rátaláltan.
mindőnknek így kell embernek lenni.

künn még villanylámpák fénye árad.
megváltást éjszaka ma sem hoz el.
krisztus nem kérdez de nem is felel…
nézünk vádló pohárkarikákat…

Demeter Zsolt: Én csak azért vagyok

hogy harangot verjek
hogy messze nézzek
és vihart figyeljek

Én csak azért vagyok
hogy riadót fújjak
és csak addig maradjak
míg jönnek az újak

Én csak azért vagyok
ha majd üt az óra
igazságot írjak
az új lobogóra

Ernst Ferenc: Magányos szobákban

Két tenyérbe gyűrt a bánat,
homlokredőkbe zárt a gond.
Mosolya van az éjszakáknak,
az idő vigyorgó vén bolond.

Szárnyakat növeszt az esti égre,
álmokat reptet madzagon,
régi koroknak megtört fénye,
kopog a törött ablakon.

Beszökik, pár lépést lejt a padlón.
Az emlékek reccsenve figyelik,
ahogy a falon az árnyék gyarlón,
magába szívja, öleli reggelig.

Fénylő szemekben, tompa vágyak,
aszott bőr alatt, kopott a csont.
Öreg tenyérbe gyűrt a bánat,
homlokredőkbe zárt a gond.

Fövényi Sándor: Ma nem érek rá

Uram, én ma nem érek rá meghalni,
az öltönyöm is a Patyolatban van,
szegény anyámnak meg kell majd varrni,
akár az életem szakadt, gombtalan.

hányszor téptem le részegen magamról,
mert csavargó vagyok nem urak fattya,
köpenyem angyalok nyűtték a napból,
fénye paloták tornyait koptatja.

még kellene néhány perc, néhány óra,
annyi mindenkitől nem köszöntem el,
vén lelkem ráköptem a kaptatókra,
melyen púder por röhög, ilyen leszel.

egyetlen szót kérnék az utolsó jogán,
az Istennek mondanám siessen értem,
mert könnyű konc lettem a semmi fogsorán,
pedig azt hittem a mindenségnek éltem.

majd mennyei muzsikában felolvadok,
akár köröttem a hat szál gyertyalányka,
és hagyjátok az öltönyt, a Patyolatot,
takarjon pogány őseim, hófehér vászna.