A domboldalon
fészket rak az ősz,
a szénaboglyák
földbe gyökereznek,
hazudj, jó tükröm,
pár ránccal kevesebbet.
Az ég peremén
hideg hold matat,
beszövi csenddel
a fakó vidéket,
miért is kérded,
hol van a vége,
kezdete-vége
a napnak?
Igazi arc nélkül
nem lehet
arc
igazi cél nélkül
nem cél
a cél
mesélő tarlókra
taposott ösvények
érvágta homlokán
átfúj a szél
Az Egyszarvút küldted el értem,
Hogy vezessen régi világokon át,
A fájdalomból, ami bennem égett,
A láz labirintusából ki – és tovább,
És tovább egy távoli hímes mezőre,
Ahol lepkékben gyönyörködik az Ég
Hajnalban, s míg álmosan, felkelőben
Harmatban fürdik a Nap – a Szél
Megnézem jól mindennap a világot,
mely szép és rút, de legalább valós:
mert bármikor itthagyhatom már
— súgja fülembe a jós.
Végigjártatom szemem pejcsikóit
smaragd mezőin, porzó útjain,
s lenézek mozdulatlan arccal:
mit tükröznek a mélyben kútjaim.
Som és Papi közt a kis akácerdőt,
az égre célzott messzi tornyokat —
Recseg az illúzió, megtörik rajta a hamis fény;
templomba engedett apró szemfényvesztés.
Visszhangzott kívánságok ekhóként halt szavak,
csak saját hangján zengett az öreg márványhalmaz.
2010.10.25.
Mikor a kocsmák
még sakkcsaták színhelye
és istené volt
akkor lehetett
igazán a szellemé
az ember fia
most már süllyedés
táján – végül „illatos”
véget mérhetünk…
Úgy, de úgy szállna,
vagy valami égigérő
fa csúcsára holdnak támasztott
lajtorján hétpettyes
katicák után mászna,
gyí, táltos! gyí, te fakó!
régi sebek nyerítsenek,
fájjanak, korcsul forrt csontok
sajduljanak, szakadjon varrás,
nyereg, legyen,
A Jánusz-arcú fény már halódó,
kinn töpreng a hó vagy dér szipog,
benn villog a képernyő, mint
hajnali napsugár a léckerítés verklijén:
gengszterek babrálnak térképünk felett,
gigantikus rabló-römiben csonkolt
hazánkra klórmeszet löttyint
a győzelem vicsorgó mámora,
hullahegyekkel bűvészkednek buldózerek,
Lejárták magukat a mazna nyafkaságok
s nyavalgós nyim-nyám lelkek halk bágyadt sóhaját
csak elrettentő filmben iszonyítja elénk
gépharcok vértengerét kiállt hősünk: a ma.
Postakocsi, szélmalom és rózsaszín levél
beteg szentimentális kamaszlányként fut el
a repülők, mozik s a gyors búgó telefon
lüktető diadalmas asszonyi vágya elől.
Másult világban be megmásultunk mi is,
be vadabb, be szenvedőbb, be nyomorultak lettünk,
be összezavarodtunk, be igen gyötrődünk
régi nyűgből ránkszorult szűk hurokforma alatt
s úgy keresünk, kívánunk újforma életet.
Már el kellene dobni a játékok tarka matricáit
És leülni csukott szemekkel a magányosság hideg cellájában
Már elmúlt a játék és nagy, bozontos árnyékok jöttek
A réten hűvösödött és én üres kezekkel álltam.
A pajtások elbújtak a sötét házakban és szuszogva
Esti imákat hadartak és nagy findzsákból itták a biztos levest
De én csillagot festettem homlokomra
S elmentem a hegyeken át és halkan gajdoltam az éjszakákon.
A végtelen rónák felett, nyári napfény kacag, nevet,
Csókolja az áldott földet, szerelmesen, vágyón, szépen,
Mesés titkok suhannak át a virágos illatréten.
Méltóságos folyó parton, a végtelen rónák felett;
Nyári napfény kacag, nevet.
Messze városok ködében, hazug minden mámor, éden.
Úgy lopja el a lelkeket, hamis fénnyel, csókos tűzzel,
Viharzik a hazug élet, tele szennyel, tele bűnnel,
Nincs kitérés, nincs megállás, messze városok ködében;
Hazug minden mámor, éden.
Utállak homlokom, te művészívű boltozat!
Nagy eszmék látszatát freskózod magadra,
pedig törpeálmok melegágya vagy.
Megvetlek szemeim hamis zafír éke!
Csalfán égszínben kelleted magad,
nem tárul őszintén tárnád poklos mélye.
Folyó mentén, faluvégen, arra mentem épp a réten,
Ahol az út, kis erecske, virágtengerbe szakad,
És zuhogva, muzsikálva ömlik forró színpatak.
Bíborfelhő leng a fákon tündéreste csókja képen.
Folyómentén, faluvégen, arra mentem épp a réten.
Éreztem, hogy hív a föld.
Hazavár az idegenbül, hol az élet harca zendül
És dühödten tülekednek éhes, kapzsi milliók.
Miért szállasz messze-messze megtépett madárfiók?
Ott megöl a véres mámor, itt a fű is dalba zsendül.
Hazavár az idegenbül, hol az élet harca zendül,
Egy tékozló rossz fiút.
Magamba, mint kútba, naponta arany vedret merítek,
Gyöngyöző ital, amit felszínre hozok,
Naponta megmámorosodom
S a gyöngyöket boldog-boldogtalannak osztom szerte szét.
Magamba naponta arany vedret merítek
S a szívem ilyenkor ijedten kalimpálja,
Hátha csak gázló s nem feneketlen kút vagy
és örökké frissítő forrást nem rejtegetsz?
Ma csendben átöltözöm
mosolyszínű reggelek
csillanó, friss fényébe.
Villanásnyi ünnepem
pirkadatnyi lélegzet
csupán. Futnék elébe,
hogy itt marasztaljam szűz
tisztaságom vánkosán
e koldus-szegénységbe',
még elhagyni: már kezdeni
aratni búza, vetni tengeri
a tanácstalanság: legföljebb emberi
csak föld kell és egy kis ész – ahogy az Úr rendeli
a tanácstalanság: legföljebb emberi
aratni búza, vetni tengeri
még elhagyni: már kezdeni
bírhatlan már hallani
országlószirén kofalármát
alkonyi gyászfény
lidérclobogásban...
keresztül kellene ordítani
végre kusza csöndet:
szabadítóleveles rabsághoz
csillagmart szemeink előtt
már új láncpadokat ácsolnak
viperagerincű presbiterek!
a rétre szöcskenyájat hajtok
a bárányokra felleget
megtámaszkodik a vakondok
ez a gyerek nem is gyerek
átcirógatom a bundáját
sosem megyünk a föld alá
onnan ahol van pont rálát
a háztetőre ami nagy Á
Éget most
magányom tüze,
átölelni
volna kedvem,
s szemét nézni
kedvesemnek
amint éppen
felém rebben.
Bent a meleg
kis szobában,
lobogó tűz
meséjében-
keresni szavak
zenéjét s
lángok dallamát
szemében.
A gesztenyét
egy szarka hozta hajdan:
belepte sár, avar,
piszkos lábnyom,
üvegdarab, kavics,
és mégis, mégis megmaradt
a feleki gömbkő árnyékában.
Hosszú, tetszhalott időkben
gyökerével benőtte a földet,
kapaszkodott,
mindig csak lefelé,
Megtalált: fránya
égben – végtére madár
tollászkodott – ott
fenekedett lent
a kereszt végett várta
rogyadozásom
látva – remélte
hullásom – reggelente
füttyömet hallva
Farkas Lászlónak
Azt az álmot nem adom,
selymekbe burkolom,
szívem kamrájába zárom,
esti fuvallattal simogatom,
csókjaimba pólyálgatom,
hónom madárfészkében
babusgatom, idegeim hálójában
ringatom, fogaim közt
bulldogharapással
szorítom, gatyám korcában
hordozom, éjszaka
párnám alá dugdosom,
agyam feketedobozában
ezer évre titkosítom.
Itt ülök a ránk maradt keddben
fekete csendben
téveteg-réveteg
barázdált semmit-gondolásban
vallási tudhatatlanság emészt
múlt-virágzón mégis
sírkert-kerítést érintő barkaág –
tulipántot izzó aioni virrasztások
után –
felhő-dagadt források
hajnala-közel
útban-módban
nagyszombat rózsavízesése
zápor-szemek a szóban:
Anyám három napja halott.
Ma már megint ver a szívem
felkelt megint a nap
a dolgok belenyugszanak
hogy erősebb vagyok
még lobog a csók a szádban
még benne lehetek egy
dadogásban
de ügynök szelek
suttogják ráncaimnak:
Neki pitymallik legelőször az ég, ő érte jön fel a nap,
ő köti fel reggel az első disznóbőr bocskort
s virradatkor már kinn álla a faluvégén a
suppogó, nehéz porban.
– Hóhehó, emberek és állatok ébredjetek,
itt vagyok én már a faluvégén és ott vagyon immár
a nap a hegyem túl. Olyan ő,
mint a gondviselés. Egyszerű gondviselés,
falusi gondviselés, a mi gondviselésünk,
ostor a vállán és kürt a kezében.
Ott születtem a hegyvidéken,
Oda köt minden jó emlékem;
A hegyi dalt még most is hallom
Vándorolni a hűs fuvalmon.
Van egy sír ott a hegyvidéken,
Csemete bokrok sűrűjében;
Annak a sírnak gyász engem
Elkísér egész életemben.
És leszakadtam mégis onnan,
Hogy utam árván kóboroljam,
Hogy az idegen messzi tájon
Szívem örökké visszafájjon.
Asszonynak lenni – oly szép és nehéz:
lesni a párunk rebbenő szemét –
Nincsen-e bánat fellege benne,
nem rejt-é gondot szótalan csendje?…
Asszonynak lenni mégis csodaszép:
derűbe vonni a párunk szemét –
Nagy meleg jóság dagadó árján
szép meleg szóakt bontani száján…
Arccal megbújni kemény tenyeren -
asszonynak lenni több mint szerelem…
Mint katonát, kiket megvertek,
fáradtan hajlongnak a fák,
s nyögve tűrik az ellenséges
szél kardsuhintó rohamát.
Még állanak, de már a törzsek
derekán mély, nedves sebek
és rosszul forrott széleikből
nagy mézcseppek vérzenek.
Erdély, Erdély, féltett Erdély,
lelket belém te leheltél,
te emeltél, te neveltél,
Erdély, Erdély, féltett Erdély.
Erdély, Erdély, büszke Erdély,
földre is hányszor tepertél,
levertél és felemeltél,
Erdély, Erdély, büszke Erdély.
Erdély, Erdély, ősi Erdély,
megvertél, majd megöleltél,
nincs szentebb öl az ölednél,
Erdély, Erdély, ősi Erdély,
Borulni sírodra
És sírni halálig,
Míg fénye az égnek
Lelkemre világlik;
Csak ezt tehetem most,
Te szent haza, érted,
Midőn a halálnak
Ösvényét elérted.
Hiába kiáltok
Hol erre, hol arra:
Oh, magyarok ura
Tekints a magyarra!
Mindenhol az élet
Unalma kerülget,
Mindenhol a halál
Elvérezni sürget.
Róma, nem lélegzik,
szemét és por lepte ezeréves telkét,
darabolta, szétmorzsolva,
turisták hordták szét lelkét.
ókeresztény graffitik a spíneák alatt,
számok: L, M, D néhány X
mohos fontánákból galambok isznak,
vigyázzott ránk egy obeliszk…
vártam valamit, hogy súgjon,
ahogy Goethének, Adynak tette,
éjszaka volt a legszebb,
köpönyegét terítette
rá a hold
Más ez az ősz.
Szeretem, ahogy hozzám bújsz reggelente,
s a derengő fény veled együtt ölel.
Más az ébredés, mikor meghitt csöndedbe
feledkezve, szavak nélkül mondhatom el,
mennyire szeretlek.
Más ez a csönd.
A letört ágak is egymásra találnak
erdők avarának dús illatában.
Madarak magányát takarják az árnyak,
de ködpalástomból ha kibontod vállam,
szívemhez vezetlek.
„hazátlanabb az én szavam a szónál”
P. J.
Van-e még helyünk a jognak
asztalánál, és van-e még jog
és törvény, és ha van, kit és
milyen urat, érdeket szolgál?
Volnál-e, maradnál-e rab,
éhbérért dolgozó, örököst
rettegő, reszkető kézzel a
semmin, a koncon osztozó?
Viselnéd e némán a jármot,
a billogot, vagy tovább
hunyorogsz hályoggal
szemeden, miközben, mint
talán mégis,
máshogy kellett volna…
szunnyadva néznék fát, eget, falat,
zsíros ebédtől telten és bután,
csöndesen, mint kötött ladik alatt
kotyogna híg vasárnap délután.
talán mégis,
máshogy kellett volna…
mérgelődnék kitervelt híreken,
mert jól tudnám, ki miben ostoba,
ügyelnék, fölhabzó söröm legyen,
rangadót ne múlasszak el soha.
Az átjáron egy
percre megállt
az idő
s önmagát faggatta
sétapálcám
szilárdságán a léptem
amely az
aszfalt szennyén
maradt mint
papirra
kivánkozó versek
a széteső mozdulatban.
Kiszór zsákjából az idő
valami nyirkos ingoványon,
poromból egyszer nyírfa nő,
virágmag-tavaszt ringatok,
titkosírást az őszi ég alatt:
Nagyvárad, Árkos, Egeres, Arad.
Csecsemőpózban alszol el
Minden szokásod
Rabja vagy
Párnát nem osztassz senkivel
Ágyadban alkalmi kúrvának
Fizetsz
Nekem hiába gyónnál
Bűnöd nem érdekel
Az Isten szabadnapos
Menj idd le magad
Köteled már régóta
Fonják
I.M. Kusztos Endre
Ahogy a víz csobog
mintha Isten kürtje –:
ébresztene – ébreszt ám
hogy lerajzolhasd a
láthatatlan remegést az
összetartozást és végül
az ég csillogása mellett
az összefonódást – a
lélegzetvételnyi ölelést
mely benne van az ég
és föld közötti levegőég-
ben – a lét és nemlét
mítoszában örökkön örökké
s a halál utáni létben…
Mágneses mezőin
sarkon fordul, sarkon
fordul a lélek saját mágneses
mezőin. Irkafirka az égen?
sátán leple? valami
egészen más? Elterelt
viharok, irányított
villámok, saját mágneses
mezőin a remény fordul sarkon.
Gyere, hívjál
megint elkószált
csillagot,
Rafaelarkangyal,
égi keltetőnk másik
végén állj, tereld
a Fiastyúk szétszéledt csibéit!
Fogadalmi elhatározásom
egy töltényhüvely.
Hogy főbe röpítem magam.
De ha az kitudódik,
hogy nem Egy van,
három volt (ellopták)…
Így hát vagyok –
tetszhalott.
Fejben épen,
tettre készen.
Elmaradott,
csonka-országnyi „önhatalom”.
Elmegyek kicsit
túl sok az őrület
elmegyek
egy volt hazát keresni
ott ahol egyik felem
századok óta élt
még láthatatlanul
ahonnan génjeim felét
elűzték
piszkos idegen
vagyok most ha arra járok
A szomszédjárás régi jó szokás
Ma mintha tépő kötelesség lenne.
Komor arccal még be-beköszönünk
Komához, vőhöz.
De nincsen semmi köszönet se benne.
Bor még kerül, cigány is húzza néha,
Tán még mámor is van. És még több hallgatás.
A szomszédjárás régi jószokása
Mégis csak olyan,
Akár egy férfi halottat-siratás.
Hol a kedvem, nevetésem?
Volt. Nincs.
Próbálgatom. Nem megy még sem?
Volt, nincs.
Sok szép tervem, akaratom
Szétporzott a sorsgaraton;
Büszke vágyam, édes álmom,
Jaj nem lehet rátalálnom:
Óceánba süllyedt, holt kincs…
Volt, nincs.
Talán oda kellene menni, barátom; betolni fiatal fejünket
a forró és édes homokba; s hinni a struccokkal, hogy elmúlt
a Számum. És fűszeres, zsúfolt levegőben arcunkat
megmosni a város páctól. Talán oda,
Afrikába, oda – összeszedni mindent sietősen, egypár üzenetet
lenyelni még és, mint bukott játékos,
Hiába óvnak megriadt szemek,
Merre lelkem hajt, én arra megyek,
Zúghat a vihar, moshat a zápor,
Kacsinthat felém ármány és mámor;
Azon az úton, amerre járok,
Minden veszéllyel én szembe szállok.
Tarka már az út fagyos göröngye,
Ráhullott szívem sok piros gyöngye,
De messze bámul két szemem mélye,
Zajlik benne az élet örvénye.
S hiába kérnek esdőn a könnyek,
Engem a vészek már meg nem törnek.
Elküldelek hozzá…
Nem vagy szerelmi posta többé.
Nincs üzenet, választ se kérek,
Nem vagy te már ma hírvivője
Remények, vágynak, szenvedélynek.
Elküldelek hozzá…
Nem fürösztlek meg csóközönben,
Könnyem sem hull a leveledre,
Elmúlt a láz, tavasznak láza
Mind eltemetve, elfeledve.
Öt lépés előre, öt lépés hátra. –
Zajtalan lépésem
Kíséri kiskocsi vetélő-járása.
Álmodó kis fiam és álmos apja
Szőnyeget szövünk:
Álomfonálból, láthatatlanba.
Gazduram
amikor elnyújtózkodnak a percek,
majd zsugorodnak lüktető pillanatokká,
s Te a hiányaiddal az ölben remegsz.
a túlélés közönye nem metaforikus,
a fűszálakba kapaszkodás görcse után
ironikus a Mindenható és az Üdvözlégy.
1.
A pókhálóban vergődő
aprócska rovar
egy szoba sötét sarkában
senkit nem zavar.
Minden, ami láthatatlan,
tudaton kívüliként
porlad szét. Így lesz belőle
talp alatti söpredék.
Valaki egyszer, valahol
egy tiszta forrásra lelt.
Senki nem tudta addig, hol volt.
Izmai újjászülettek,
gerince kiegyenesedett,
láthatatlan szárnyai nőttek.
Az újságok és a tévé hírt faragtak
az új patak felfedezéséből.
