ránovemberedik
lőtt szemre az élet,
helyedről kitanít:
néznél bár, sose láss!
rablót illet idő –
hisz mindig azé lett –,
kavar nyálas ködöt
fess hazaárulás.
Csak most még akarni! Úgyis vérünk áztat
itt múltat – és jövőt! Szélbe föl a zászlat!
1
Ősz van
és én magomat hintem
a papok tiltják
de egy pap se isten
magomat hintem
le, az anyaföldre
hogy ki lesz ki által
megérthetem végre
rögbe barázdába
magamat elvetem
nem tanakodok már
istenen emberen
emberfa suhángja
nő itt ki tavasszal
várom becsülettel
már csak ő marasztal
Ott áll a férfi
szeme bénán
a sziklaarcú
térbe réved –
Ezüstfonálon
pók barangol –
kanalak, kések
nevetgélnek
pupillája
mélyen kitágul
átszűrve lassan
még a csendet
és szétpattan
a fényburok –
feszesen, büszkén
díszmenetben
elindulnak a bútorok…
Legyen tavasz, levéllel ékes,
földszagú tájon kikelet.
Legyen madárdal, fákon fészek,
ölelje mézszínű meleg.
Legyen áldás terhes mezőkön,
legyen harsogó a határ.
A gyermek nyár gazdává nőjön,
virág jelölje, merre jár.
A falevél égjen vörösre,
pengessen torz gallyat a szél,
a víg folyó szemét bekösse,
a fű dértől legyen fehér.
A seb felszakad! Mert nincs gyógyír.
Nincs, lelki fájdalmunkra balzsam,
nincs gyógyszer, az idő kegyetlen,
több ezer éve genny áztatja
Hazám.
Hová fajultál: Hunor, Magor?
Papolják hazugul az igét!
Megvették a bűnt, gyónnak, esküt
szegnek, hazudnak, csak sír lelkem,
Hazám!
Elveszni látszik, bűntelen nép…
Sóhajom és álmom vergődik,
szenved, kihalt talán az érzés?
Érted élni, élni nem szabad:
Hazám!
2016. 10. 21.
Ez már nem is a csönd
és nem is a hallgatás
már nincsen gyűlölet
már nem lehet arculcsapás
már semmi sem lehet
már semmit sem mond a semmi
már nem kell elmenni
és nem kell itt maradni
Hencegő kis törzs lettünk mi mára,
harangtestű álom-kongató,
ki diadalként éli meg a semmit,
s kinek a minden konca volna jó.
Ki lármafáknak fényében kiáltja,
hogy szabadságot és jogot akar,
és látványosan szaggat zászlót-inget,
ha dönteni kell, ki itt a magyar -
csak rúgkapál és régi harci pózban
várja a múltnak rozsdás tankjait,
s a hatalommal felvértezett nyájra
görbedő hegyű nyilakat hajít.
Az agymosottak révülő hitével
tagadja meg a testvérét-urát,
és szentnek vélt de álnok szólamokkal
bástyázza körbe legyőzött magát.
Én egy vagyok azok közül kiket már
csak orvosság tart össze és ima,
kit úgy követ a csend mint szolga-árnyék,
és elhív majd a jó Emberfia.
Anyám ringat ringatom anyámat
Elalszik elalszom
Apró testemen fehér a rékli
Apró testén fekete viselet
Zelk Zoltánt olvasok
Miért őt
Nézd ő ezerkilencszáznyolcvanegy
Április huszonharmadikán továbbment
Én ezerkilencszáznyolcvankettő
Március huszonharmadikán érkeztem
Szóval pont semmi közünk nincs egymáshoz
Mikor a kék keserűvé vált
Mindenre más fény derült
Én anyám lettem és ölembe vettem magam
Izgatottan lapozok és elmesélem
Hogy vers nélkül nem lehet
Befalom az oldalak illatát
mellőzni a sajnálkozó
a süket és hazug dumát
visszaszerezni magunknak
az ellopott méltó rangot
nem nyögni tovább az utca
minden experimentumát
nem játszani fiatalon
a reszkető hülye aggot
nem adni testünk halálnak
sem a boncoló orvosnak
védekező álláspontban
nem húzni magunkra rolót
nem mutatkozni lomhának
született angolkórosnak
szabadságból szerelemből
venni egy csöppnyi kóstolót
Éjjelente borsot tör orrunk alá a világ,
Kaput nyit előttünk a szellemvilág.
Lehull az átok és a varázs, az elnyűtt palást
Fogasra kerül az álarcos grimasz, a vágytalanság.
Nyílzáporként látogatja a valódit, az igazit,
Mert sorstalan útjába a sorsa fonódik.
S hah, a nappal és a visszahullás hiába szitkozódik
Hiába marja el a megélt életeket, csak kínlódik.
Mert halandóként csak haldoklik a hamis cél,
És a meg nem írott történetnek zárósora lesz a vég.
2010.02.03.
Lassan elfogynak
a felhők is alólunk
szemernyi vétek -
szemünk láttára
behorpadt szüggyel üget
a vak bányaló
lefelé szárnyal-
va a bálok tüzében
hajszoltan együtt
feltartott fejünk
kaszabolja látásunk
vakulás velünk.
Mi Atyánk kiért vagy a mennyekben?
Megszenteltetném a Te neved,
Ha eljönne a Te országod,
És meglenne a Te akaratod végre a földön is,
Mint a mennyekben.
A mindennapi kenyeret add meg nekik ma,
Hogy ne vétkezzenek ellenünk,
És végre megbocsáthassunk nekik, ahogy
Te is megbocsátod vétkeinket.
Ne vígy minket a tétlenség kísértésébe,
Hogy megszabadulhassunk a gonoszoktól,
És végre, Tiéd legyen az ország, a hatalom,
És akkor tiéd lesz a dicsőség is.
Ámen
2007.
Le, le, le,
újra és újra
visszaszületne ide,
ide le, merthogy
hova,
hova, ha nem
e fagyos leheletkocsma
homályos
sarkába, hová
csillagkandeláberes
tévútjairól,
sehovásemvivő
bolyongásaiból
visszabotorkálhat,
le, le, le,
ide,
ide, újra.
A lugasok zavarba jöttek mára
hajnali szememen dér piheg
a nyár keréknyomain
jéghártya készülődik:
fanyar illatával hajában
itt van megint –
Most ránk zuhannak a
kertek barna lucskai
foszló krizantémok
árokba, halomra lőve –
Bágyadt kérdések
döngicsélnek
sietős dolgú perceken
varjak sötétje jön
barlangos hosszú éjszakák...
A gyöngy a csönd,
a hold a rét,
a fény a köd,
a föld az éj,
a víz a kő,
a híd a hit,
a tűz az arc,
a pajzs a szív,
míg görcs a harc,
s a hant az ég,
a csók a vér,
a pír a lét,
hisz vágy a kéj,
és szűz a test,
mert áld a szó
és szép az est.
Dúdolj velem, pici fiam,
fáradtságom mind elillan.
Ringó ágyad leng a fénybe,
kacagunk a Nap szemébe.
Szellő hátán álom lebeg,
tetszik neki a kék szemed.
Csak teneked dalolgat ma
ficánkoló patakocska.
Galamb táncol a Nap alatt,
Szárnyra veszi mosolyodat.
Álmodj velem, kicsi fiam,
fáradtságom mind elillan.
Csöpp lábakkal hamarosan
réten szalad az én fiam:
patakot markába veszi,
virágbokrot öntözgeti,
sárkánnyal kergeti a Napot,
kap fejére fénybarackot.
[Penckófer Jánosnak ajánlom]
– végül –
halott illatok úgy bolyongnak
mint kifakult hétköznapok
mint evilági látomások
és mesebeli vándorok
a félelem csorbult kaszája
csak lidércfény mi felragyog
látatlan erdők sűrűjében
elvérzenek a farkasok.
– és –
látatlan erdők sűrűjében
elvérzenek a farkasok
Sirály cikkan a csend tengere felett.
Lomha hullámok dübörgik:
már nem lehet…
Nem lehet a szavakat
újra úgy kimondani,
hogy azt jelentsék, mint akkor,
mert az érzés
kihullt a szavakból.
Sirály cikkan a csend tengere felett.
Lomha hullámok dübörgik:
már nem lehet…
Vihartól feketék a hullámok s a szelek…
Mint akit kuvik hangja hív,
mint akit bolygófény vezet,
a gyötrelmek aknamezején
beszélni tanulva lépeget,
aki már régóta nem gyerek,
csak annak láttatja magát,
merthogy egy léghuzat leverte
delelőjéről csillagát.
Az a csillag világtalan,
bujdokol maga is, nem ragyog.
Ti mutassatok jó utat,
szerelmes, nőnemű angyalok,
mert Szeged alatt a bárka vár,
s lódulna máris fölfelé
a megháborodott Tiszán. –
Csakhogy a víz az Istené!
a képzelet néha súlyfeleslegét felejtve elrugaszkodik,
menekül a kurzusok által táplált konfliktusok elől
és a hitel mázsáitól fellélegzett háza teraszán kacsacombokat grillez és padlizsánt,
közben a parazsat fotózza, örül kedvesének, gyermekeinek,
vagy örül annak az időjárásnak, amit a szomszédok épp szidnak,
örül a szónak, hol a csendnek, hol a folyónak, hol a hídnak.
a szép benne az, hogy néha valósággá lesz,
az ívek összeérnek,
körbeérnek,
beteljesül a kör,
a képzelet és a valóság egymásra hatnak, hisz egymásra vannak utalva…
barátság lehet a felismeréseikből!
Hangulatjelekbe temetve
forognak a percek.
Arcunkon könnypatak csorog,
de cseppjei mind láthatatlanok.
Akár a sorok közötti
szóközökbe bújt magány.
A lélek egy nagy talány!
Ritkítva üzennek
a vágyainkra hulló csendek,
s a vélt vigasz,
mint a viasz,
megkövül a ráncokon.
Szemünkből a fény
a semmibe oson,
s a csonkított idő ránk legyint.
A messzeség nevet. Övé a holnap.
Zsibbadnak arcomon felhők árnyai.
A Hold havas fényében ázik, ázik nyarunk.
Kabátban áll minden virág, száraz fény
zörög, s a kövek között víz-bőrben
gyík oson, szél köhög. Édes mosoly,
kamaszpír didereg ajkadon. Egyszerre
villan az összes évszak, telt kebled
csókolom. Hajad örvényes éje széthasad:
kihull belőle minden –, elfogy és megmarad.
Zúg a gleccserbe zárt hóvihar.
Uram ne engedd
hogy föld és ég között
árvult levelekként lebegjünk
világi sorsunk hazányi szigetén
Engedj bennünket gyümölccsé érni
mikor eljönnek értünk
a hétköznapok országnyi sorsfordulatai
Uram ne hagyd
hogy félelemtől sodorván
lépdeljünk betonerdőink lépcsőin
és űzzenek a pusztulásba
arctalan szellemekként
Ne hagyd hogy a kék nefelejcsek
kertjeinkben elszáradjanak
és bezárjanak égi udvaraink
mikor új napok eljöttét várjuk
miért lehet,
hogy minket tarkóntasliz,
buzimód szájbacsókol
varangylehű hatalom?
miért lehet,
hogy fillérbaksisért
nyákszívó elé feszíttetjük
harmadjánelárult kedvesünk?
miért lehet,
hogy lotyójog menti
pozsgás, hazaveszejtő gyilkosainkat
igazságparádén?
miért lehet,
hogy szépreménybáván
adjuk cingárságunk sarabolni
hét vándorbőrösnek
támad a szél
fut utána a levegő
huzatot csinál
először csak a függönyöket libbenti ez a huzat
aztán becsapja az ajtókat
kitöri az ablakok üvegét
gitározni kezd a telefonvezetékeken
üzen az ingyenesen hívható számoknak
velem nem bírtok
dolgotok lesz
figyelmeztetlek benneteket
ahogyan annyiszor megtettem
de soha nem hallgattatok rám
ez csak sóhajtás
I.
Avarba rejtem a nyarat,
hogy új tavaszra megtaláljam.
Ki álmot gyűjt, ki aranyat,
én csak maréknyi csöndre vágytam.
Ringatja lányát a halál
bazsalikomos kert ölében,
a táj lózungos őszre vár
és elvérzik kegyetlen télben.
Fellobog néhány dália,
hiszi, érdemes hinni még.
Közös sorsért, közös HAZÁÉRT
sikoltoznak a gesztenyék.
Mások írják sorsod.
Mások ülnek törvényt.
Mi lett az otthonod?
Mammon-féregrészvény?
Istenlelked görcsbe rándult rabszolga lett!
Hazád, most már csak korcs magok szántóföldje!
S gépek gázolnak a híres Hortobágyon,
míg te a lábad se teheted be oda!
Mivé lettél ember,
szkíták, Isten vére?
Mivé lettél Isten
legtisztább ősnépe?
A gyerekkor tova. Hiszed, hogy
tied, de végképp az enyém,
nem leszünk többé, ahol voltunk,
kisdedként Isten tenyerén.
Soha nem lesz csend a szóból
valótlan sem a valóból
igaztalan az igazból
keserűség a vigaszból
Sosem élhetsz szavak nélkül
sosem hallgathatsz el végül
sosem maradsz magad nélkül
kifosztottan, vereségül
Lankadtan is lankadatlan
sosem maradsz megváltatlan
a végén úgyis megváltod
behunyt szemmel a világot
szélesre tárt kabátban
őrült napsütésben én
aki mindig fázom
reszket körülöttem a nyár is
csaló idő
parazsat lángra gyújtó hazug bolond
csoszogó nénik szemében
könnyeket fakasztó átkozott
merre indulnak tegnapjaink
rongyosra csókolt régi tavasz
emlékszem az illatodra
- I.M. Csoóri Sándor -
Egy szál fényesség
tehet hulló levelet
párnádra mostan
aztán ébredés után
futhatsz földre hogy az
égbe láthass: bibliádat írni.
Ha egyszer a világ szemét, s fülét kitárja rám,
Átnéz majd rajtam, mint gyermek,
Szobája apró ablakán,
Hallgat, érzékivel a szférát pásztázza át,
S meghallja lelkem hangzó, szenvedő dalát.
Rám csodál majd akkor, súlyos messzi ködbe néz,
Sűrű lesz a látvány, mint a dermedt repceméz,
Halvány lesz a kép, mint a téléji fény,
Lírám abból sejlik fel, mint egy röpke lény.
Mi kitárja, hol nem volt hártyaszárnyait,
Csapongva zuhan, s hirtelen felemelkedik,
Egy felével gyűlöl, s a másikkal szeret,
Lehullik a porba, és hasít eget.
Kiérezni. A semmi
szuszogó
rejtekéből ki,
kiérezni,
kipiszkálni,
kikönyörögni,
ki,
kihasítani,
a semmi szunnyadó
rejtekéből, azt,
azt a izét, bele,
bele lelket, lelket,
csak úgy,
úgy, a maréknyi mindent,
a többi csak homlokráncoló.
Mintha egy kő
szélvédő homlokodra
Kérdések vádak könnyek
csörömpölése folyton
Biztos vagy akár az Istenek
Émelygésed freskói
az imbolygó falon
mint a megállapodások
olyan kétségbeesett
felszántott gyermekarcod
mint rózsalugasra
felszegzett angyal:
sebezhetetlen vagy –
Óh esti csavargások, kopott görbe utcák,
süppedt tetők, úgy állnak félrecsapva
mint részeg fején a rongyos szélű sapka
ha rossz mámorok le a földre húzzák.
Óh langyos esők, alaktalan éjek,
lépések kik messziről kopognak,
míg fekszem párnáján a kemény gondnak,
ríkassatok meg szívemet, hogy éljek.
Perceg a szú, zizeg a régmúlt, nagyon szép ember volt, beszélik,
jóllakott délutáni órán, ilyenkor jön s eldiskurálunk,
víg, furcsa úr a nagyapám.
„– Az anyád még gyerekasszony volt, nagyon szép volt s épp téged vártak,
de én már nem tudtam bevárni…” – simítja szőke körszakállát,
s meséje nagy szellemkezével lelkem arcát odaszorítja
az életem gyökérzetéhez, mikor halántékára tette – –
Úgy volt, hogy kitavaszodott s ideges, pőre indulat cikázott
a földi élet erein keresztül,
Üljünk ide énekelni életemnek árnyékába,
szeptemberi kert vagyok csak s lecsukta már ablakát is
rossz napjaim csigaháza.
Kulcsimat megforgatom, rácsikordul ifjúságom,
letagadna, aki látott, elköltözne aki ismert,
nem születtem rózsaágyon.
Szeptemberi kert vagyok csak, néha már a szél se roppan,
elfonnyadnak venyigéim, lassan pondrós lesz a szőlőm,
mert az árokban halott van.
Sötét, bársonyos, nyári éjszaka…
Ó emlékszem, ilyen volt
A haja.
Lágy szürkület, az új nap reggele…
Ó emlékszem, ilyen volt
A szeme.
Napfény… harangszó… egy vonat sikolt…
Emlékszem… csak nem tudom
Ki volt.
Ó Istenem én oly beteg vagyok.
Ó Istenem a láz, a láz, a láz:
Mindennap jobban ráz…!
Ó Istenem most sötét van s most ég:
a nap, a fold, a föld, a vár, a hegy
és kétszer egy az egy…
Ó Istenem mondd meddig tart az így?
mondd milyenek e felkavart dalok?
S ó mondjad: meghalok?
Zajtalan menedékedben hallod-e a bennem várakozó csöndet?
Melletted élem. Magányod szívemben csönget.
Látod-e a mindennapok küzdelmében megélt konok évődésem?
Tétlenül nézem. Várlak, s nyújtom feléd kezem.
Tépett lelkemben mért hagytál magamra, s mért nem lehetek egyetlened?
Két magányt élek. A szívemben őrzöm helyed.
Mért fontosabb nálam minden, s közönnyel, gúnnyal, haraggal miért bántasz?
Érted haragszom. Szemem tükrében a válasz.
Virágok selyme e kedves illat
e csöndekből szőtt sóhaj ernyő
szelíd robbanás a felkelő
Nap tűzlázas üvegekre hasadt
bolyhában amint duzzad merészen
a harmatnedves gallyak felett
a csillogó hártyákba dermedt
levelek között s terjed egészen
...mindig eljön.
mindig megfeketül
pokolgádorok ásítása
kisemmizett szívzugokig.
csak darálókopogás,
csak kárhozatba kalimpáló
csömörös darázscsikorgás
árnyékbaszáradó erekben.
micsoda vincellér vet
kölcsönpokol tűzére
eleven töveket?
micsoda felfogadott
halottkísérő?
gyere borozni
a pinceszer
jót tesz nekünk valamennyiszer
ha ki tudod mondani
megdicsér a bor
valamennyiszer és akármikor
ez az oportó tizennégy fokos
gyere igyál
ettől legyél okos
sok iszákos látott
vagy azt mondja látott
a pohárban bort a borban igazságot
országháznál
igazabb hely a pince
ha nem is férnek el annyian benne
ez a boltív!
a hordósorok!
a lopóban igazmondás kotyog
A szesz türkiz lidérce sistereg szemedben,
a hibbantkék távlatok beteljesült közel,
mint virágágyásban évelô anyakéz.
Szíved alatt, tengelyig múltban, karmazsin
szemeteskocsi dübörg monoton, leigáz
az apokaliptikus reszketés, szétdúlja
szerveid csillagrendszerét: az isteni
képzelet kietlenné lesz, mint a bárdragyogás,
és föl-le, föl-le járván a múmiaüres
idôben, delejre-lankadt ronccsá sulykol egy
tavasziramú légkalapács,
s a hóvirág,
amelynek patyolatkatlanában önfeledt
gyönyörrel hamvasult ki a világegyetem,
(Hárs Ernőnek, odaátra)
Istenek istene,
mit nem adnék érte,
ha léteznél,
ha volnál:
térdedre ültetnél,
fölibém hajolnál –
(Utassy József)
Góg és Magóg meg 'kifiaborja' vagyok én,
hogy nem átallom döngetni a hallgatás falait,
a csillagflitteres ég selymét magukra öltött
angyalszárnyak setét suhogásával kiseperve
a lélek bűnszemetes, dohos zugait –
Mert a bepállott igazságok, hamis toleranciák,
lojális lakáj-érdemek dicsőségét kikötözni
a közterek pellengér rúdjaihoz volna isteni érdem,
s kiválni végre, a falkaideák fullasztó szorításából,
az ethosz-teremtő önjelöltek és érdemosztók
képéről letörölni a rizsmázt –
A nagy mű kész:
tűz, víz, erdő
s a bölcs való.
Benne az ember
szemérmetlen
trójai faló.
Kezdetben csak az ibolyákat
utóbb már a hársakat is
meg a sirályt, a tavirózsát
és mindenféle templomokat.
Néztük-néztük
magunknak-másnak
az ezredvégi balladákat,
a hegyeket meg a folyót,
a fenyőfákat, a tavaszt
meg a halált: épp alkonyatkor
ballagott át a híd alatt.
Elment a tél, elment a nyár,
egy fényes zápor gyöngysorán
ellibegett a ház előtt
a legboldogabb délután.
”Nagy idők” – sóhajt mindig az ember.
”Nagy idők” az el nem múló percek.
Soha alázattal, mindig daccal,
melldöngető, buta, hős-akarattal,
akarjuk ölelni a múló perceket!
E kor, egykor emlékek között göröngy,
illúzióból ébredő hajlott bölcs:
Mesélni fog, rólunk, vakon, tényeket,
elmúló Júdás-gonosz évek, - férgek,
tobzódó mankójáraton lógó konc-,
remények fakult ezüsttallérjairól.
Remegünk vakult tükrök árnyékától:
Nagy idő minden emberéletév.
Mosdatlan piperkőc ékelte torz fény!
Élet és halál között lófrált vakon.
Eldobott poharak
úgyis megmaradnak,
őrzői emléknek:
szónak, jónak, dacnak.
A rossz döntések árnyékában nőttünk
szálfa-törzzsé közös sors alatt
és ízzé-porrá törték minden csontunk
míg torzó testünk magára maradt
se kéz se láb sem ujjak nem maradtak
hogy tenyerünkben tartsuk lelkedet
hogy befoltozzuk vérző álmainkat
és bekötözzük csonkult testedet
És most ki vagy? Világ hajléktalanja
Csak kéz vagy láb vagy sajgó akarat
mit nem tart össze hegyek karcsú váza
és ami még e testből megmaradt
és nem épül hitünkből katedrális
/>
