Illés Lajos: Öregapám
Liszteszsákból varrt kötényt magának.
Szívesen csak futó vizek partjain
kószált, hol rozoga vízimalmok morogtak
álombaringató, sejtelmes dalokat, -
s testét, vágyait nem pörkölte kín.
Szakállát, mint gitárt pengette a szél,
s mintha az idő szólt volna húrjain.
Tenyere, akár a terebélyes
lapulevél, árnyékot vetett a földre.
Halántékán meg szerteágazó erek,
mint felpúposodó, görcsös gyökerek
repegették a bőrt, s futottak körbe
apró, verembe roskadt szeme alatt,
mely körül szúrós bozótként ült a sörte.
Csak bort ivott, néha Duna-vizet.
Vízimolnárok ős bölcsességét
faragta elménkbe kemény szavakkal.
Tudta, bénán is jövőbe nyargal,
ha szellem-lábakkal szívünkbe lép;
s már fürtökben szállt az üszkös alkonyat,
s csak forgatta száját, borzas üstökét.
Két ujjal parazsat vett ki a tűzből,
megnézte, s rányomta a cserép-pipára,
mintha hulló csillagot tömött volna bele,
s szinte ütemre ugrált pipája nyele,
ahogy mozgatta a füstös fityegő szája,
így nézett aztán a megrepedt égből
lassan szivárgó, puha éjszakára.
Jobb válla görbén földfelé billent.
Nehéz idők és nehéz búzászsákok
horpasztották, s acélos becsület.
Rég sírba vitte tömött emléküket,
mélyükbe ma már egyedül én látok.
Velük lépett a hívó végtelenbe
szállást csinálni, rám váró világot.